Délmagyarország, 1970. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

Péter László JERNEY JÁNOS ODESSZÁBAN Körösi Csorna Sándor 1819-ben indult a magyarság ázsiai rokonságának fölkutatására, Reguly Antal 1843-ban érte el a vogulok földjét. Kiskundorozsma neves szülötte, Jerncy János (1800— 1855) akadémikus 1844-ben indult el ifjú korától óhajtott keleti utazására. Nem volt álmodozó, nem magyarokat, csupán emlékeiket kereste. Április 23-án indult Pestről Szegeden, Temesváron, Orsován át kocsin, onnan a Zrínyi hajón a Dunán Galacig. Hosszabb időt töltött, mint majd visszafelé is, a Bukovinában élő csángók között. Kétkötetes könyvében (Jerney János' keleti utazása a' magyarok' őshelyeinek kinyomozása végett. Pesten, 1851.) az els'ő kötetet ennek a vidéknek, Etelköznek szenteli. A második kötet lebédial, azaz a Krímtől északra eső területeken megtett útját és — ahová már nem jutott el — parthiai kutatásainak eredményeit tartalmazza. Első levelét 1844. július 3-án Odesszából küldte. Harmadnapja tartózkodott már itt ekkor, s azon nyomban, lelkesen tudatta akadémikus társaival legnagyobb élményét, az odesszai múzeum előcsarnokában beléptekor megpillantott kőszobrot, melyet 6 magyar emléknek vélt. A kurgánok (kunhalmok) tetejéről gyűjtött szobrok (Icameni baba) föltehetően a szkíták hagyatékai. Jerney lerajzoltatta, s könyvében közli is képét. Megrendülten, szótlanul állott előtte. „Hogy ez Attila-dolmányos alakot térdre omolva meg nem csókolám — írja még aznap — a vezetőktőll némi — helyes-e vagy helytelen, nem tudom — szemérmi tartózkodás gátola meg." Könyvében részletesen leírja Odessza addigi történetét, akkori állapotát, látnivalóit. Fogadóban nem kapott szobát, ezért magánszállásra, Hercog cipőgyáros Kuznyecka utca 5. sz. alatti házának emeletére költözött „Mindenekfölött — írta — a történetes régiségtudományi társulat, meg annak használatára alapított nyilvános gyűjtemény valának vonzalmam s fő gondom tárgyai." Az 1825-ben alapított múzeumban a festmények közt is talált magyar vonatkozást: az egy ideig hazánkban élt, majd innen DélOroszországba vándorolt délszlávok (horvátok, bunyevácok) két vezetőjének magyar viseletben ábrázolt arcképét A Richlieu líceumban, melynek igazgatójával, a magyar Orlay Jánossal (1770—1829) korábban levelezett is, találkozott a szintén Horvátországból származó új igazgatóval, Knyezevics Demeterrel és Nadasdin tanárral, aki magyarul is tudott még. Búvárkodott a városi könyvtárban is: „egyetlen nyilvános könyvtár Európa déli részein Erdély havasaitól fogva a Volga torkolatáig." „Nem hallgathatom el azon buzgalmat, mely a tanuló zsenge ifjúságban, ámbár iskolai szünidők valának épp ekkor, az olvasgatás körül tapasztaltam." Két dolog nem tetszett neki. Az egyik a cári hatóságok cenzúrája. A könyvtárban kitépve és kivágva talált egy keresett közleményt. „Később fölvilágosíttattam, hogy e herélések a cenzúra művei." „Oroszországban a külföldi hírlapokból, ha saját dolgait érdeklik, a nem kedvező cikkek kimetszetnek, vagy ha csak némely sorok ítéltetnek kárhozatra, sajtóban feketével bemázolva bocsáttatnak szét. És ez a cenzúra áldása!" A másik. „A nyár korszakában legjótékonyabban hat Odessza lakosaira a tengeri fördés. Látni és élvezni kívánván hasonlókép Unger és Melzer urakkal együtt elmenénk. Minő meglepő és viszszataszító vala látnom, hogy a fördók örege és fiatala egész kényelemmel és közönyösséggel minden takaró nélkül járnak föl a tenger vizéből: le nem írhatom. Ezen paradicsomi divattal meg nem barátkozhattam ..." (Azóta persze Odesszában is fürdőruhában lubickolnak a tengerben, de Németh László még a harmincas években hasonlót látott a román tengerparton, s Konstanca alatt, Efóriában a nudista strand máig őrzi a meztelen fürdés ősi fekete-tengeri hagyományait.) Találkozott Jerney Odesszában magyarokkal is. „Orlay János fiai — írta — hadi szolgálatban levő, már oroszokká vált egyének." Velük tehát nem sokra ment. De a véletlen összehozta az előbbi idézetben szereplő brassói szászokkal, akik magyarnak vallották magukat, és egyikük feleségével, a kolozsvári származású magyar Ungernéval. Fölkereste ót Dzsiday János is, akinek anyja ugyan lengyel volt, de szintén magyarnak tudta magát. 0 magántanító volt egy módos orosz családnál. „Ezeken és két asztalos legényen meg egy vízhordó székelyén kívül több magyarokra itt nem találtam" — írja befejezésül. „Odessza pompás utcái, melyeknek néhánya. éppen ekkor rakaték ki, a vidéken nem található alkalmas kövezeti anyag helyett kockázott . fadarabokkal, úgy csinos épületei, mik a fűrésszel könnyen metszhető lágy kőanyagból hirtelen emelkednek, de éppen nem tartósak, a vagyonosság légelevenébb bizonyságai" — írja még. Szűkölködik azonban Odessza ivóvízben és tűzifában. Ezért szénnel és a nálunk is sokáig ismert marhaganéból készített tőzeggel tüzelnek. „E város külső részi térségein nem ritkaság látni efféle tőzek négyszegű darabjainak nagy gonddal, és takarékossággal alakítását és szárítását." Jerney ilyen és hasonló megfigyelései bizonyára az odesszai helytörténeti és néprajzi kutatók érdeklődésére is számot tarthatnak. Július 15-én, amikor eltávozott, ezt írta naplójába: „Tizenöt napot tölték Odesszában, jót rosszal elegyest, mint az életben lenni szokott: nyomozásim eredményére nézve azonban nem hasztalanul. Ez volt pontom, mellyből hazámba vissza-visszatekinték, és számlálám a teendők sorát." Kocsira ült, és ezzel járta be a Don vidékét, az Azovi tenger partjait, s készült Tifltszbe (Tbiliszi), de oda már nem jutott el. Taganrogban nagybecskereki származású, románul, oroszul tu. dó szolgája megszökött tőle, magával víve némi anyagaikat is. Hégy megfelelő és olcsó tolmácsot szerezzen, vissza kellett térnie Odesszába. Augusztus 17-én ért Ide, s ismét négy napot töltött a városban. Följegyezte, hogy Jalta mellett, ahonnan hajón jött visz. sza Odesszába, az út mellett talált egy urasági szőlőskertet, benne sok egyéb mellett, magyar fajta szőlőt is. KI ls volt karóra írVa: „Nagy zemo zolly", azaz nagyszemű szőlő. „E parányi példa — jegyzi föl a polgári haladás híve, Jerney — eléggé oktat arra, hogy vérünk fönnmaradását Clifford D. Owsley szatírája A GYORSOLVASÓ VALLOMÁSAI az ipar és mívelés mentő • várában keressük foganattal és biztosan. A kertész távolléte miatt nem nyomozhattam ki a ''nagysze. mű szőlő históriáját." Második odesszai időzésekor a Macseraki szállóban lakott, és már ismerős tudós barátaival, Knyezevics Demeter líceumi igazgatóval. Nikola Murzakevics múzeumigazgatóval, és Stern Vazul iskolaigazgatóval töltölte napjait tudományos eszmecserével és kirándulással a tengerpar. tor,. Augusztus 21-én indult viszszafelé, az őszt S a telét megint Besszarábiában, Jászvásáron és a csángó falukban töltötte, majd pontosan egy évre indulása után, 1845. április 23-án ért Pestre. Űtját, mint említettem, két hatalmas kötetben örökítette meg. Jerney János pár kilométerre született Szegedtől, a szegedi kegyesoskolába járt, foglalkozott Szeged történetével (az alsóvárosi templom építésének időpontját ő állapította meg), több munkáját a szegedi Grünn-nyomda adta kl. Leszármazottairól kapta nevét a Széchenyi tér 8. számú Jerney-ház, mely egy időben Radnóti Miklósnak is szállást adott Mint a jászkun kerület tisztségviselője Félegyházán és a fővárosban lakott, de háza volt szülő, falujában, Dorozsmán is. Hazalátogatásainak nagy része volt abban, hogy a dorozsmai káplán, Horváth Mihály — a szabadságharc alatt közoktatási miniszter, csanádi püsoök — elindult a történetírói pályán. Jerney Jánosnak május 12-én lesz születése 170. évfordulója. Alkalom arra. hogy szülőfaluja megemlékezzék legnagyobb fiáról. A gyorsolvasás titka az, hogy az ember elhagyja a régi módszert, s nem az oldal elején kezd olvasni, onnan le a közepéig, majd a végéig, úgy, hogy széltől szélig olvassa a sorokat. Itt először szókapcsolatokat, aztán sorokat, majd bekezdéseket olvas az ember, végül egész oldalakat — pontosabban minden oldalnak csak a közepét. Amikor elvégeztem a harmadik gyorsolvasás) tanfolyamot, percenként 4900 szavas sebességgel haladtain. A negyedik kurzus után több mint megháromszoroztam a sebességet, s elértem a sohsem hallott csúcsot, a percenkénti 18 000 szót. „Ez megfelel az űrutazásban elért, óránként 18 000 mérföldes utazósebességnek" — biztatott gyorsolvasómesterem vidáman. Időnként kihagytam egy oldalt itt, egy fejezetet ott, de a sebeskor elértem a 18 000 szavas űreebességet. Shakespeare összes művei ötvenöt percet vettek igénybe. E pillanatban nagyjából milliószavas óránkénti teljesítményt mutattam fel. Éreztem némi súlytalanságot, amely a megértéssel állt kapcsolatban, de a sebességet nem befolyásolta. Ekkor következett a Háború és béke. mely negyven percet igényelt. Délelőtt 9 órakor, hárommilliomodik szavamon túl, tízperces szünetet tartottam, s felhajtottam egy csésze kávét. Harminc más híres regény következett. A harmincperces ebédszünetet is beleértve, az első napot délután 4 óra 10 perckor fejeztem be. s 9 óra 40 perc alatt 9 600 000 szóval végeztem. Persze, az egész első nap csupán bemelegítésnek számított a hosszú, fáradságos három napségem, az csodálatos volt. Magunk közt szólva percenként 18 000 szó nagy dolog, ilyen gyorsan még senki sem Olvasott én előttem. Készen álltam a nagy erőpróbára. Maratoni felolvasásom öt napig tartott, s az Űrkorszak) Olvasás Országos Intézetének védnöksége alatt zajlott le. Hétfő reggel hatkor kezdtem, bemelegítésül végeztem a Koránnal é6 a Bibliával. Már majdnem az Űj Testamentum végén jártam, amiVarga Domokos EMBERI GYÖNGESÉGEK, ÁLLATI FURCSASÁGOK Egy budai barátom felnevelte deli lányait, unokái azonban még nincsenek, szerzett hát nemrégiben egy kutyakölyköt, Andrea nevezetűt. Hathetes korában hozta el a kölyköt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt De mint vérbeli magyar vizsla, a homlokát már akkor is ráncolni tudta. Komikus kis buta feje azóta megformásodott, testsúlya megtízszereződött: félelmetes gyorsasággal fejlődik. Csak nézem, mi lesz még ebből Alighogy betette ugyanis lábacskáit a házba, ott körülötte kezdett forogni a világ, őszülő barátom is új nevet nyert, ő lett a „nagyapi". Az Andrea nagypapija. S lön Andreából tiszteletbeli unoka, akit azóta is ehhez méltó gonddal és figyel nességgel etetnek-itatnak, mosdatnak, fektetnek és szoktatnak a jóra, kivált arra. hogy szobatiszta legyen. Mondanom se kellene talán, hogy én a magyar vizslát jobb sze-^t^m erdőt-mezőt becs"ían''nló vadászkutyának, mint szobai ebnek. Annak inhbn.n ÖWilölr hq a cuclisüvegből csecsemőt táplálnak. mint ha kutyakölyköt. De hadd valljam be: mélyen megértek méeis mindenkit, aki pverektelen házba kutvát-maeskát szerez. Vagy bármiféle olyan teremtménvt, melv «ond viselésre szorul, s meghálálja, ha törődnek vele. A magányos lelkek orvosságai az ilveo éllaío'n LátsziMan haszontalanok. De alkalmat adnak a törődésre, arra. hogy akik máskéoo nem osztogathatják el a belel fik szorult szeretetet, azok legalább így szerethessenek. A hogv egyik-másik rab pókot nevel. Vagv ahogy Tolsztoj meséiben olvassuk: egy állatkerti oroszlán q b-otror-éha bedoboH kis. kutyát fogadta társául a rabságban. Ahelyett, hogy megette volna: dédelgette gondozta, játszott vele, s végiére utanahalt. Tolsztoj a meséskönyvében írt erről az esetről, de azzal a megjegyzéssel, hogy ,igaz történet", tn el is ii . hogy guz. fc>öt, magam is tudok szolgálni egy naouiiiu esettel. A kutya barátja ezúttal nem oroszlán volt, hanem disznó. Egy falusi portán nevelkedő süldő. Dkos és kedves állat, gyakran eresztették ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. Így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották, s hogy, hogy nem, magához kapatta a süldőt. Nyilván unta magát egyedül a láncon, megkívánta a társaságot. A süldő lefeküdt, elnyújtózkodott a napon, ő meg nyaggatta. Fülép harapdálta, farkát ráncigálta, hátát kaparta, hasát döfölte. Meg is ugatta néha, de a süldő nem ijedt meg. tudta, hogy csak komédiázik. Felnyitotta a szemét, majd megint lehuny, ta, s döglött tovább, jólesően. Órákig elvoltak így egymással, a disznó mehetett volna máshova is, az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, ő sem kívánta az egyedüllétet. Néha azért elment, s ez lett a veszte. Kitanulta ugyanis, hogv hb az orrával rázogatja a kertajtó reteszét, az előbb-utóbb kinyílik. Így szabadult be a féltve 5rzött ve temen veskertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának a reteszét is ráncigálni kezdte. Az is kinyílt. Ment be az udvarra, ment be a tyúkólba, falta a tojásokat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva szigorúan a disznóólba rekesztették, onnan felelgetett búsan a láncát rázó kutya vakkantásaira. Soha többé nem ^találkoztak, csak már télen, a disznóölés hajnalán. A kutya eszeveszett csaholással búcsúztatta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt. amikor később a szegény disznót zsigerelni kezdték, s neki ls odadobtak egy-egy falatot, azt se vetette meg. Ilyen az élet. S ha már az állati furcsaságoknál tartunk, nem állom meg. hogy még egy esetet el ne mondjak, legalább dióhéjban. A bátor kakast — Bandi nevezetűt —i a gazdája nevelte bátor, sőt dühös természetűvé. Nekitámadt az kutyának, macskának, még embernek ls. Idegen nem jöhetett úgy be az udvarra, hogy meg ne csapdossa a szárnyával, meg ne csipdesse a csőrével. Elég jól tudott röpülni, úgy, hogy többnyire egyenesen nekiszökött az illető arcának, csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem verte. De sokakat megszalajtott, a gazda nagy gyönyörűségére. Egyszer még a szomszédban lakó fiatal tanítónőt is megtépte: mikor az óvatlanul átjött rövidujjú nyári ruhában, rászállt a karjára. s véresre szaggatta. • Ebből nagy botrány kerekedett, de a kakas gazdája inkább fizetett. nem hagyta Bandit elveszejteni. Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez fele akkora se volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsátkozott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőrével, hogy csak úgy szédelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is kerülte el a sorsát, hamarosan levest főztek belőle. Nem sokkal később azonban a kis japánból is. mert kiderült róla: a galambflakat irtogatja fenn a dúcban. hoz, melyeket az Eiioyklopaedla Britannica töltött ki. Napi tizenkétórai olvasással — kedden, síerdán és csütörtökön — őszszeeen harminckilencmillió szón rágtam, át magam. A péntek már könnyebb volt. A honi pályán jobban éreztem magam, bár az agyi súlytalanság állapota némileg zavart a művek megértésében. Egy tízkötetes versválogatással harminc perc alatt végeztem. Akkor jött a „Remekírók" húsz kötete, mely teljes három órámat kitöltötte Tíz vaskos kötet a polgárháborúról, öszszesen igénybe vette vagy másfél órámat, s ekkor ebédszünetet tartottam. De nemsokára újra viszszatértem az űrbe. Előkészültem a leszálláshoz. Nem egészen két óra alatt átszáguldottam Winston Churchill hatkötetes művén: A második világháború-n. A „Kellemes órák" című antológia csupán tizenhat percig tartott. A Churchill-könyv vége felé már bekapcsoltam a szellemi fékezőrakétákat, hogy lassítsam a sebességet. Ezeket a fékezőket is a gyorsolvasás bajnokai dolgozták ki. Gyakorlatilag azt Jelenti ez, hogy az ember sanda oldalplUantásokat vet időnként a lap szélére is, és magába szív egy-egy szót vagy gondolatot. Remekül beválik. Immáron egy kissé lecsökkent sebességgel, körülbelül percenként tízezer szóval, átlapoztam Carl Sandburg többkötetes Abraham Lincoln életrajzát, s délután 1 óra 10-kor szakítottam át a célszalagot a Gettysburg-i Beszédnél íme, egy példa, miként fest az olvasás ekkora sebesség mellett. A gyorsolvasónak a Gettysburg-l Beszédből a következő emléke marad: „évekkel ezelőtt ebből amit meg kell szentelni holott mi, az élők aki elhatároztuk Isten nép által." Történelmi beszéd volt, már ebből is látszik. Amikor hivatalosan a világ leggyorsabb olvasójának nyilvánítottak, riporterek vettek körül és ostoba kérdéseket tettek fel nekem. Milyen hasznom származik e fantasztikus teljesítményből? „Ne legyenek már Ilyen atomkor-előttiek! — intettem le őket — Az űrkorszakban élünk, ember! Elolvasom mindazokat a könyveket, amelyeket már régóta akartam. És különben is fő hasznom, hogy enyém a világrekord, nem igaz?" De hát mit nyújt nekem mindez, ami az okulást, szórakozást, élvezetet Illeti? Semmit. Ha szórakozni akarok, nézem a tévét. Fordította: Zilahi Judit