Délmagyarország, 1970. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

MOZI ecv aöveotiMLiő msuík ulemaüat WJARLO IMAM M6SHAIISATÁ-SPA TALA130H /lTMVUCíziic A MAÜVAO, UBOAIW^áS PEIT/&AADAO.T BABONÁK AZ ÚJ ÉVRŐL Ma már legtöbbön nevetünk, de aki igazán babonásnak is tartja magát, az is csak azt hiszi el, ami éppen kedvező. Vagyis, ha a bal szemünk viszket, hozzátesszük^ hogy öröm fog bennünket érni és már a jó esemény várása maga is öröm. Ha a jobb szemünk viszket? Dehogyis akarunk rá emlékezni, hogy e/. állítólag sírást jelent! Megdörzsöljük nyugodtan a szemünket, s eszünkbe se jut sírnivalót keresni. A régi kalendáriumok minden ünnepnapjához fűződik valami babona. Kultúrtörténeti érdekességek ezek — azért írjuk le, mert mulatságosak. Nehogy elhiggyék! Minden kezdetnek megvan a babonás hagyománya, hogyne lenne hát gazdag irodalma az új esztendőnek a babonák könyvében. Állítólag akit új évben megvernek, az egész esztendőben mindennap kikap. Aki későn kel fel, lusta lesz egész évben, a korán kelő viszont naponként frissebb lesz (és Szilveszterkor már le sem fekszik, de magunkról tudjuk, hogy ezt nem frisseségből, hanem a mulatozás miatt tesszük ...). Aki pénzt ad ki ezen a napon, egész évben kénytelen lesz a zsebébe nyúlni — ezt nyilván valami zsugori találta ki. hiszen a köszöntők gyerekhadát szokás ilyenkor néhány forinttal jutalmazni, már annál is inkább, mert a babona szerint az új év napjának első átkát igencsak megsínylenénk. Azt tartják, hogy a leanyoknak újév hajnalán meg kell lesni a kakast, amikor először kukorékolja el magát: arról várhatja jövendőbelijét, amerre a kakas nézett — és igy tovább: akár magunk is gyárthatunk ilyen babonákat, és bolondíthatjuk vele, aki csak hagyja magát. A kezdet nemcsak jót hozhat a babonák könyve szerint, hanem szerencsétlenséget is. Aki új házba elsőnek lép be, rövidesen meghal. Ide kívánkozik egy állítólag megtörtént eset. Üj házba fektette pénzét a család. el is készült minden rendjén, beköltözésre került a sor. De ki lépje át elsőnek a küszöböt? Kellő fontolgatás után a nagymamára esett a választás, úgy sincs sok ideje már hátra, ő veszít legkevesebbet, ha lecsap rá a kikerülhetetlen végzet. A gyengéd rokonság be is tuszkolta elsőnek a mit sem sejtő öregasszonyt — azonban a babona csődöt mondott. A nagymama kilencvenöt évet ért meg, túlélte az egész atvafiságot. po«z<MUink a szerelemről is. Aki újév napján hajszálat ad legénynek, az valami „varázslaton" töri a fejét. De ha fiú kér hajtincset, vagy hajszálat, az is valami hasonlóban sántikál, hogy a hajszállal akarata ellenére is magához hajlítsa a lányt. Egy szerelmes legény könyörgött a lánynak, hogy adjon neki egyetlen hajszálat emlékül. A lány gyanút fogott és a szitából fejtett ki egy szólat, s a legénv valami „varázslatot" csinálhatott a szitaszállal, mert amikor látogatóban volt a lányos háznál és búcsúzkodás utón kilépett a konyhaajtón, a szita leesett a falról és utána gurult a legénynek. (Ugyanis a szög kijött a falból — no, de senkit se zavarjon meg, hiszen aki babonás, rögtön megtudja kérdőjelezni az esetet: miért pont akkor esett ki a szög?). Persze a szerelmi varázslásban a lányok se maradnak le. Ha sikerül a legény hajából lennyisszantani egy tincset, újhold idején kell kimenni a kertbe, a hajtincset feldobni a Hold felé és elmondani az állítólag hasznos varázsverset: Ojhold nézlek, nézlek. Adj Jancsinak szerelmet, Hogy szeressen engemet, El is vegyen, ha lehet. Alighanem irodalmi rovatunk vezetője visszaküldené az ilyen verset, de hát: aki hisz benne, annak ez jó is, meg szép is volt. Mert az a lényeg, hogy a lány kellő időben végezte-e a bűvölést: a babonás hit szérint van néhány perc, amikor az újhold megáll növekedésében. Ha ezt az időt a leány eltalálja, a Hold kénytelen teljesíteni kívánságát, különben nem növekedhetik tovább. Persze, ez aztán már kozmikus badarság — de hát iniért ne hitte volna el a cél érdé kében a hajdani falusi kislány, amikor tudós egyházi férfiak is néhai jó Gallileit bíróság elé állították, mert azt állította, hogy a Föld forog a Nap körül. Ki merné állítani, hogy a pil lanatnyi helyzet nem változtat a babonás elképzeléseken ? Mert évezredek óta azt tartják, hogy újesztendő napján lencsét enni egyenlő: egész évben gazdagság lesz a háznál. Na már most. aki újesztendő napján manapság, azazhogy 1970-ben lencsefőzelékkel vagy lencselevessel kezdi az évet, bizony ne panaszkodjon. Ugyancsak veri a harmincat a l°ncse ára ... Azzal kezdtük, el, ne higgyék — mintahogy bizonyára ezeknek a tré'ás hiedelmeknek az öszszegyűitőie, Ráth-Végh István sem azért adta közre. Mulatságnak. Hogv mi mínd°rit elhittek az emberek hajdanában. Macska Jött haza apám fizetéses kakas kor, s hóna alatt hatalmas vörös kakast cipelt, mintha a református templom rozsdás tornyáról törte volna le; a kakas tollai szinte nyikorogtak, s apám hintázó léptekkel, becsiccsentve mosolygott, én azonban tudtarrt, hegy nem a kakasnak örül: kabátja alatt kismacskát melenget. Figyelmem a verebektől lassan a cicák felé fordult, de sokáig nem értettem, hogy apám, a büszke, a kegyetlen, a gyermekét elűző, miért szedte fel sötét és rossz szagú pincelyukakból, huzatos kapuk alól a szemétládák pállott négyszögéből ezeket a téveteg hangú és bédagadt szemű macskakölyköket... S nemcsak felszedte, de a konyhaablakból is kivágott egy tenyérnyit, hogy a puha testek bármikor visszasurranhassanak, veknit aprított tejbe, gyöngyöző homlokkal párolta a pacalt, s ha éjfél körül zengeni kezdett a háztető, és sivító, kaffogó hangok gabalyodtak egymásba, kiugrott az ágyból, s fehér, messze derengő gatyájában sokáig álldogált a szoba közepén. Egy ízben, pedig, mikor Bársony Rózsi nyakát rút kelevények fonták körül, sírva fakadt a kocsmában, s belekönyökölt felborított pálinkájába: lám, de nehéz és bizonytalan az élet! — gondolta. — Szüntelen csalódások, fájdalmak emésztik az embert, s talán az a legboldogabb, akit meg sem szült az anyja. Pár nap múlva azonban, mikor neki kellett vágnia az éjszakának, hogy megkocogtassa a bábaaszszony ablakát, szuszogva, kényszeredetten bújt bele a nadrágba, s csak délre vetődött haza; arcát kifakította az ital, de zsebéből arasznyira csüngött a véres borjúgége, amelyet a macskáinak hozott. De hát miért mindez? — lázadoztam. — Miért melengeti a hitvány dögöket, miért áll ki a tornácra szomorú várakozással, valahányszor Szántó Dénes, a sárga csókos kandúr bujálkodva messze sodródik tőlünk, a zegzugos tetők és a bástyafal mögött, bizonytalan szürkeségbe? Miért aggódik úgy értük?! Hiszen a hálátlanok még a sarokig sem kísérik el soha! Amint kilépett a kapun, a macska megállt, fölpúposította a hátát, s farkával egykedvűen integetett: no, én Innen szépen visszafordulok! Miért is követnélek? A néma ricinusbokrok közül kavicsok röppennek felém, s a kihaltnak tűnő mellékutcákból, ahol hársfák árnyéka terül szét, farkaskutya ronthat elő! És csak nézte a gazdáját keskeny szemével, s lehajló bajuszával, mint egy százötven éves keleti bölcs, akiben a tapasztalás türelmes megértéssé szelídült. Ekkor kedtem gyanítani, hogy a macska a legelső egzisztencialista háziállat, aki az életet kizárólag a maga sorsa szerint ítéli meg, aki óvatosan kerüli a legparányibb részvét kinyilatkoztatását. Lám, még a dorombolása is olyan, akár egy halkra fogott belső szorongás, mint egy kicsiny körszabályozó zümmögése, amely ügyel rá, hogy a lélek egyetlen irányba se lendüljön ki. A macska a leghálátlanabb négylábú, mert még ahhoz sincs kedve és kitartása, hogy hálaképpen megszerettesse magát S ha mindez igaz, miért tartottak mégis olyan sokan macskát, miért szedegették fel a nyávogó kölyköket a járdakő mellől, kerítések párkányáról, árván visszhangzó lépcsőházakból? Éveken Bálint Tioor ALLATOK VILÁGA át kutattam, amig megleltem a titkot. S ha éjszakánként belefüleltek a sötét betonhasábok rengetegébe, ti is rájöttök: a macskák a sírásukkal kérezkednek át szívünk szűkülő sövényén! Panaszos hangjukkal, melynek az irányát is zavartan és szorongva keressük: vajon a pincéből szivárog-e felénk vagy a padlásról, vajon közvetlenül a talpunk alól, vagy mennyei magasságokból, kozmikus térségekről? Néha azt képzelem, hogy valahol a világűrben radioaktív ostorral vernek egy árva égitestet, s az sírdogál oly vigasztalanul, hogy a bánatnak ez a vékony szála a végtelenből nyúl felénk, akár egy fekete húr, vagy egy sejtéssé finomodott Bartók-akkord, amely hűvös csillagokról verődött vissza. És üzenetében árvák panasza, kivert csavargók nyöszörgése szól, oly anyagtalanul, s mégis oly felzaklatóan, mint az ultrahang, amellyel ölni lehet. Hol van, honnan sír? — kérded kábult-riadtan, s gyergyát gyújtva elindulsz az éjszakában ... í Állok a kapuban, s mint rég, a fizetésnapon, várom apámat. Épp most fordult be a sarkon. Hóna alatt hatalmas vörös kakast cipel, és spiccesen mosolyog. Én azonban tudom, hogy most sem a kakasnak örül. Ö, dehogyis törődik vele! A kakas vére holnap már magasra szökken, tollát a kamrák mentén söprögeti majd a szél, de a cica, amely a kabátja alatt nyávog, boldog lesz. Mert aki sír, szánandóbb a halottaknál Is! Száműzött , lesett 16 fekszik az úttaltOSOK testen, alig lehet nagyobb a pogácsás sátrak fakósárga csikóinál, amelyek a formában igen szögletesre dongalábúra sikerültek. Csak a nagy, puha szeme éL Bal alsó lába fölfelé mered, s ahogy a napfényen csillogni kezd a vásott patkó, iszonyúbb hatást tesz rám a vonatszerencsétlenségnél is, ahol hullák hevernek. Mert itt, az épületek közötti szakadékban, a világ siklott ki: a jóság és a belátás, a számító önzés és a meghajszoltság, a fölényes erő és a kábult közöny. — Kelj fel a hollók ássák ki a szemed! Gyí fel, hé, gyí, az anyád jótáncú istenét! A hóstáti fuvaros kifulladva áll a csődület közepén. Vörös, görögdinnyearca zöld kalap árnyékában izzik. Bele-belerúg a lóba, rángatja a zablát, s közben a forgalom elakad: a trolibusz villája mozdulatlanul belefúródik az égbe. — Miért bántja azt az állatot? Neki is van lelke! — Jobban tenné, ha kevesebbet kocsmázna, apuskám! — Micsoda antihumanizmusl — motyogja az egyetemi tanár, s ingerültségében a szemüvege is elhomályosul. — Hát nincs a közelben milicista, kérem?! A fuvaros most leengedi az ostort, és hülyén bámul. Talán mélyen lent megkövült lelke alatt, valami emberibb érzés kezd mozdulni gondolom: de mindez csak pillanatnyi képzelgés mert nyomban észbe kap, s tovább ütlegeli a gebéjét: — Hát kinél volt olyan jó dolWüiU Ádám András nap» a god, mint nálam, a kutyáK hordják szét a beledet! Gyí fel, gyííí! A ló megrándul, fejét visszaejti, s nyelve úgy csüng a porba, mint egy elhullatott női zsebkendő; de ahogy teste a kimerültségtől egyre ványadtabb lesz, úgy nő nagy, bolyhos szeme: már-már szétpattan, mint egy márványbuborék. Ö, de ismerem a fuvaroslovak sorsát! Ismerem a hideg horpadások mélyét a halántékukon, ahova beférne egy csecsemő ökle, ismerem kehes zihálásukat; láttam vakon ügetőket, amelyek hályogot vontak a szemükre, hogy ne rémítse őket a hatalmas teher, és pókoslábúakat, amelyek úgy lépegettek, mintha a földgömb szorult volna a bokájukra ... — Hát nem fél az istentől, hallja-e? — Büdös tróger! Részeges szadista ! — Le kéne csukatni, hadd józanodjék ki! Az út felső végéről egy púpos utcaseprő közledik; tapasztalt ráérőssel vonszolja seprőjét. Nézem a lovacskát, s eszembe jut, hogy egy téli estén fél részegen kedvem kélt csilingelő szánon körbehajtani a városon, s könnyezve káromkodtam, hogy nincs rá semmi mód; de ezután többé nem vágyom rá, sőt őrülök a mulasztásnak... Örülök a meg nem született csikóknak! Mert a halál, s a nemlét mégiscsak különböznek egymástól * talán rendjén van, hogy a lólábak beépültek a fürge dugattyúkba, s hogy a nagy bársonyos szemek erős reflektorokból pásztázzák az elhagyott éjszakai országutat ... Az utcaseprő odaér mellénk. Valaki megszólal: — Segítsünk emberek! Gyerünk, emeljük fel! — Az istrángot ragadják meg, az istrángot! — Na még, na még! Ejnye, fgy nem fog menni.., A ló a leghálásabb állati — kapkodnak a gondolataim. — A ló egy szem kockacukorért elhúzná a földet a világűr másik serkába, csak hogy élvezhesse a puszta létet, hogy a bőre vakon is végigremeghessen a napfény simogatásától. De a szem kockacukrot sem kapja meg mindig, s elmarad a simogatás, amely az elhidegült asszonynak is kijár. S ha volna a lovaknak Jeremiása... Ezek azonban már valószerűtlen gondolatok. Melegem van ... izzadok ... segítőkész karom elakad a levegőben... De hát miért bámul úgy rám az utcaseprő?... Mit vétettem a kis púposnak?... Lám, most unottan legyint, és félrefordult tőlünk. De a nép egyre gyűl: — Töltsenek hideg sört a szájába! — Szorítsanak kendőt az orrához! — Már egészen elzárta a forgalmat! — Hogyan lehetne talpra állítani ? Ácsorgunk elméleteken töprengve. — No, félre innen! Elég a meséből! A bámészok fala óvatos-ingerülten kétfelé húzódik; a fölemelt kezek alatt, mintha bokorból bukkant volna elő. az utcaseprő törtet be; zöldséghulladékkal föltornyozott talicskáját a ló fejéhez tólja, majd kiborítja. ; A kis gebe fektében is moftén rág. Hirtelen csönd lesz, s az emberek szája egyszerre mozog a ló állkapcsával Mindenki eszik. Talán azért apad oly gyorsan a csalamádékupac Mgefeledkezünk az időről is: hallgatunk. Már csak két-há^om lapu zöldell az aszfalton. Ekkor az utcaseprő odalép a lóhoz, megfogja a zabláját: — Most pedig állj fel, szépen, állj fel! Es a lovacska föltápászkodik...