Délmagyarország, 1970. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

Sarló Sándor VISSZAPERGETŐ Miért nem lettem színész ? A történet a törzsasztal olyan oszlopos tagjához kapcsolódik, mint Blbó Lajos, akinek hoszszú, kényszerű hallgatás után, 78 éves korában, nagy örömömre ez idén jelent meg egy remekmívű novellásgyűjteménye, a Subások. Bibó akkor a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője volt, jó tollú publicista, aki, hogy úgy mondjam, saját jövőjét meghazudtoló bátorsággal polemizált a szegedi ébredő sajtóval, szemben állt a kereszténynek mondott gyilkos fehérterrorral. S amit most visszapergetek, egyben kiegészítése is annak a Nyolc év Juhász Gyulával címen Bibó által írt emlékezésnek, mely a Juhász Gyula-emlékkönyvben Budapesten megjelent. („Juhász Gyula 1883—1937", Magvető, 1962, 252. old.) Bibó beszámol arról az „üzleti" vállalkozásról, amibe 6 és Juhász Gyula (s hozzáteszem: Kertész Endre színművész) 1919 nyarán belefogtak. Elhatározták, hogy színiiskolát nyitnak. „Öt teljes napon át vártuk — írja Bibó — növendékeink jelentkezését és ez alatt az öt nap alatt még csak tévedésből sem nyitotta ránk egyetlenegy leendő nagyság sem az ajtót." Az üzleten nemhogy nem kerestek, de mint Blbó megjegyzi, Juhász Gyula rá ls fizette az előre befektetett két trabukó árát, 36 fillért. Nos, végeredményben ez így volt, de valójában mégsem volt így. A várakozásteli napok egyikén ugyanis mégis akadt valaki, aki megkopogtatta a reáliskola egyik tantermének ajtaját. Egy barna képű, sovány, lámpalázas fiatalember lépett a terembe, kezében papírpénzt szorongatva, amit szegény édesanyja vont el a háromgyermekes család szájától, hogy fiának színészi próbálkozására rátegye. A „bizottság" tagjai nem a pódiumon ültek, hanem a padokban, hárman háromfelé, legelöl Kertész Endre, mögötte jobbfelől Blbó és leghátul Juhász Gyula. (Volt ott egy negyedik személy is, akit mint később megtudtam, Terescsényi Györgynek hívtak.) A jövevényt, aki Illedelmesen köszönt és meghajolt néma megilletődöttség fogadta. Ez csak akkor oldódott miután a fiatalember bemutatkozott és kifejezte óhaját, hogy szeretne beiratkozni a színiiskolába. Miután kikérdezték és megtudták, hogy 19 éves, érettségizett, frontot járt s ez ideig munkanélküli, felkérték, lépjen fel a pódiumra és adjon elő valamit akár verset akár prózát Törzsasztal a Tiszában ... Hogyan kerültem hideg, halvány rózsaszín márvány apod hoz, m üven olyan jól fogott a ceruza? Hogyan estem bele ötven évvel ezelőtt a papírrongáló szegedi hírfaragók köztársaságába? Ezt szeretném most visszapergetni. Meg még sok minden egyebet a volt szegedi dolgokból. # — Elszavalnám saját versemet. — No lám, verseket is ír? Halljuk. Talán nem is kell mondanom, az olvasó már kitalálta, hogy ez a törekvő fiatalember nem volt más, mint jómagam, az akkori Pór Tibor. A vers, amit középiskolai rutinnal, hangomat nem kímélve szavaltam, pusztító áradatról, elöntött földekről, beomló házakról, vízbe fulladó emberekről szólt, és vagy 15 strófából állt. A hatás: fojtogató csend. Végül Kertész Endre megszólalt: — Ami a szavalót illeti, szerintem megfelel. Felvesszük. De a költőhöz volna egy megjegyzésem. Mikor ezt írta, nyilván Vörösmartyt olvasta. Az árvízi hajóst, nemde? — Egyes részek határozottan emlékeztetnek — szólt Bibó. Juhász a szakállába nevetett. Irultam-pirultam, hebegtem, beleizzadtam. Plagizáltam? Ártatlannak éreztem magam. Mit tegyek? Mentőötletem támadt. A tenyeremben szorongatott bankjegyeket (ha jól emlékszem, 30 koronát) a katedráról lelépve odavittem Bibóhoz és eléje tettem a padra. — Figyelje az újságokat, fiam, hamarosan meghirdetjük az előadások kezdetét — mondta Bibó, mialatt zsebre tette a pénzt. Rohantam le a lépcsőn. Ujjongó érzés áradt szét bennem: fölvettek! Nap mint nap izgatottan böngésztem az újságok hírrovatát. De két-három hét is eltelt, mire (1919. július 17-ón) megjelent ez a közlemény: „A színpadi és dramaturgiai tanfolyam növendékei jelentkezzenek a Szeged és Vidéke kiadóhivatalában (Kálvária utca 6.), ahol a befizetett tandíjakat fölr ehetik." ÜJra és újra elolvastam. Nem értettem. Nem akartam hinni a szememnek. Minden álmom, reményem Összeomlott. Letörten Jelentkeztem a megadott címen. Bibó ott ült a szerkesztőségi asztal mögött. — Sajnos, be kell vallanom — mondta — maga volt az egyetlen jelentkező. Itt a pénze, fiam, tegye el. Nem tudtam szólni. Majdnem sírva fakadtam... így nem lettem színész. F$r 5ZÁU0TT. Szabó Iván FÖLSZÁLLOTT A PÁVA Végvári FA Gyula KÉT MADÁRRAL volna rákiáltani az asszonyra, hogy ne beszéljen a kislányairól, vagy mondjon el mindent, ismerjük meg egymást egészen. De nem szóltam, összecsapkodtam a kezeimet, arra gondoltam, hogy jó lenne rágyújtanom, vagy felmarkolni egy kis havat, beletömni a számba, iszonyú szomjúság, idegesség fogott el. De nem gyújtottam rá, havat se vettem a számba, hanem szembefordultam az asszonnyal és megmarkoltam a vállát. — Beszéljen magáról! A két kislányáról. — Menjünk — mondta halkan és kifordult a fogásomból, lehajolt, fölvette a madzagot. — Fogja meg. Útközben majd beszélgetünk. Mennünk kell. — Én a Balatonnál húzódtam meg — szólalt meg hosszú hallgatás után. — A kislányaimat egy idős asszonynak kellett volna lehozni hozzám. Szétzilálódott a család. Nem hozta. És én nem maradhattam tovább. Elfogtak volna. Mindezt kapkodva, idegesen, majdnem sírva mondta, aztán fölnéze t rám, arcomba felhőzött a leh—'te. — Mrga nem tudta rólam, ho-rv ki vrgyok? Átadott volna a németeknek. M-gbotlott egy kicsit, nekemdőlt, de a másik pilanatban rendbehi-ta az egyensúlyát. — I-Iogyan mondhat ilyet egy errbrr a másik embernek, ilyen süket éjszaka? — kérdeztem. — Igaza van — és megint nagyon közel éreztem kezét a madzagon. — Tudja — kezdte később, amikor átvergődtünk egy bokros árkon —, mintha most egy kicsit felszabadultam volna. Akárhogyan lesz is. itt most két ember van együtt És ez nagy valami. Emberek, nagybetűvel. Néha elfognak ilyen gondolatok. Például az. hogy mi most így egymás mellett rá is fizethetnénk. Rámennénk mondjuk egy aknára. — Erre nincsenek aknák. — Akkor puskatüzet kaphatnánk valahonnan. — Nincs helye, ideje most az ilyen gondolatoknak. Élünk, megyünk a pusztulás elől. Ez az élet. Az igazi nevét se tudom, de nem érdekel, csak menjünk, mentsük meg egymást... Ebben a pillanatban egy kerékvágásos dűlőutat fogtunk keresztbe, megálltam, meregettem a szememet, merre járhatunk, aztán ráfordítottam a szánkót az útra. — Erre — mondtam. — Ha jól emlékszem, ezen a tájon egy majorság van. Beleigazitottam a szánkót az egyik keréknyomba, s mentünk, amerre mondtam. — Nagyon megbízom én most magában — szólalt meg pár lépés után. mintha ezt a mondatot készítette volna elő magában. — örülök. Én is. — Megbízom, megbízom, megbízom — énekelt mély hangon. — Ember, ember, ember ... Aztán, mintha bosszantaná, hogy nem veszem át lírai hangulatát, kicsivel érdesebben szólt rám. — Maga nem kérdez semmit? A férjem két évvel ezelőtt elment. Neki mindegy volt, hol éL Én képtelen lennék innen elszakadni. Keringek a ketrecben. Erről mi a véleménye? — Becsülöm érte. — övé az egész világ, mondta. Enyém ez az ország, semmi több. Maradtam. És maradok. Csak a kislányaimat megáthassam még egyszer. Uram. harmincnyolc éves vagyok! Nem tudtam, mit mondjak erre, ez az asszony most, az éjszakai menekülés jeges izgalmaiban kitárulkozik előttem, talán többet kellene beszélnem, biztatni, hogy mondja el az egész életét, anyai, asszonyi gyötrődéseit, a szakadékokat, amelyek a férjétől elválasztották. Mit tudom én, mit kellene most kiszednem belőle, gondoltam, és figyeltem a tájat, ahol a magas, fénylő mennybolt alatt a szánkót húztuk. — Megint eszembe jutott — szólalt meg váratlanul —, hogy maga nyugodtan faképnél hagyhatna most engem. — Nem hagyom — mondtam határozottan. — Egy idegen asszony, ismeretlen, havas födeken. Érzi most egy kicsit, hogy asszony van maga m-Uett? Buta kérdés? Nem szóltam markomba fogtam a madzagos kezét, sietni kezdtem, mintha attól tartottam volna, hogy elfogy az éjszaka, világosság támad és meglátnak bennünket valahonnan. így mentünk, néha szándékosan egymásnak ütődve, a szán olykor eldőlt mögöttünk, megtorpantunk, már nevetgélni is tudtunk, talpra állítottuk vagyonunk hordozóját és tovább meneteltünk, hogy hajnalra valahol haza találjunk. Veress Miklós V . . TORZÓ Mindenség csillagaid úgy hívják semmi ja, csillag mindenségnek neveznek Jaj-világ a világtalan a mérce fokait tapogat ölelek alszok jaj aki többet akar kiterjeszti tüdeje szárnyait bőrét a fázós mindenségre teríti jaj-csillagok jai-vonatok menedékek kivirágzik a csontod Attila TŰNŐDŐ külvárosi hosszú kerítések mentén gyalogolni és számolni a fákat meg a zúgó 6ürgönyrudakat se ház se ember csak a haragos málnabokrok csak a málnabokrok hajolnak az útra ÍZ útra kihajolnak kerítések résein át ás zöld levelek közt nem villan gyümölcs tem villan pirosolva gyümölcs mert régen leették leszaggatták a kóborló gyerekek és elhanyagolt virágágyások heverésznek és csallán és lapu közt gőgösen magasul sárgáll bólog a napraforgó ezerszemű korongja és visszatérni ha elfogynak a hangyák és levelek kószálni míg madár rikkan a sötétcsuhájú kertben tűnődni hogy mi az amire sikoltva lepihen bosszú kerítések mögött bölcső-e vagy koporsó HITVALLÁS Mindig ebben a vtrradatban mindig ilyenkor indulok Néznek utánam a falakban őrzővé kövült asszonyok Szemükben szerelem s harag van mindenség-homlokuk ragyog Mindig ennek a virradatnak hitében hiszek egyedül Szívem a föld Tündér hatalmak bűvölik ám meg nem kövül Lüktetnek benne forradalmak forrón s kérlelhetetlenül NYUGTATÓ NYUGTALANSAG Fáradt vagyok és beteg három napja a könnyű lázaktól nehéz tüdőm Egyhangú énekét fölöttem egyre fújja villanydróton a búcsúzó idő Mennék tán én ls Fáj már az alázat mint külvárosi égnek fáj az ősz A rádióban háborúk vitáznak a csupán te vagy kihez még hit kötöz Te vagy magam Éneim közt a végső mit körülvesz sok fölösleges holmi költészet munka álom s félelem Mindig korán van mégis mindig késő s nem simulhat öledbe megnyugodni lázak borától nehezült fejem ABLAK ÉS FALAK Este van Szombat Nyugalom Könyvek rádió és gitár Csupán a szomszéd tűzfalon sikolt egy hoacin madár vagy csak az induló vonat vagy csak a gyárkémény-idő Hajadban kezem elakad mint felhőkben a repülő Elföd a hullámzó hideg Az csenek is vége Mint talpfák közé szorul kövek szürkéllnek lélegzeteink Hajadban kezem elakad neszez a mész a rossz falon csörren a kés de megriad Szombat van Csend van Nyugalom