Délmagyarország, 1970. január (60. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
FŐVÁROSI VENDEGEK Két asztalnál ülnek, egyébként tres a kocsma. A két asztalnál s egy-egy szál férfi. Együtt jötek de külön ültek Az egyik ionvakot iszik, a másik forralt tort A kocsmárosné nem Ismeri )ket mindössze annyit tud róik. hogv filmesek. Itt vannak a iluban reggel óta. mondiák, hogv iolnaDra több százan lönnek. Aki a konvakot Issza, elég rossz ülseiű. rossz arcú fickó. Pulóver. kord bársony nadrág, szakáll. A forralt boros elegáns, inteligens vendég benvomását kelti. iól szabott ruha. fehér ing. hatalmas manzsettagomb. nyakkendő. Ez lesz a nacsalnik — állapltja meg az asszony. MAGOS GYULA HAZAFELÉ Palásti László TURBÁNBAN A feleségem így szólt hozzám: — A meghatalmazást sürgősen •lá kell íratnod Feri bácsival, mert holnap korán reggel jönnek érte. Ott van a kredencen, vidd el a kórházba. Elsó emelet tizenhetea Az utcán jutott eszembe, hogy kedd van, és tudvalevően csak szerdán, pénteken és vasárnap van látogatás. Hogyan jutok be? Igaz, minden trükköt Ismernek, de bíztam leleményességemben. Eszembe jutott, hogy a gégeosztályon Beleznai az alorvos. Erélyes léptekkel (lettem be a kapun: — Beleznai doktorhoz megyek — szóltam magabiztosan a portáshoz, és hozzátettem: — Vár engem... A portás elém állt: — Az alorvos úr csak holnap Jön meg vidékről. Valami tévedés lesz a dologban. Megszégyenülten somfordáltam eL Ha nem teszem hozzá, hogy Beleznai „vár engem", akkor talán bejutok a helyetteshez, de így nyilvánvaló volt, hogy trükkel „dolgoztam". Bementem a közeli presszóba, és kávét rendeltem Megpillantott az egyik barátom és átült hozzám. Hosszasan elbeszélgettünk, és amikor fizettem, akkor vettem észre, hogy öt óra van. Bizonyára már másik portás lesz szolgálatban, és talán könnyebben megy. A presszóból felhívtam a kórház sebészeti osztályát, és a jelentkező ápolónőtől megkérdeztem: — Bocsánat, Elekes doktor úr az inspekciós? — Nálunk nincs Elekes. Forgács doktor úr az inspekciós. — Bocsánat! — mondtam, és letettem a kagylót. Szóval Forgácsra kell hivatkoznom. Vettem egy borítékot, leragasztottam, és amikor • kórházba értem, felmutattam a portásnak. — Lelet Forgács doktor úr részére — szóltam magabiztosan, és tovább akartam menni. — Tessék csak Itt hagyni. Majd odaadjuk az ápolónőnek. Megint nem sikerült... A Röltexben vettem egy fehér törülközőt, azután a papírboltban vörös tintát vásároltam. Kalapomat letettem a presszó ruhatára ha. A közeli kapu alatt ráöntöttem egy kis tintát a törülközőre, azután becsavartam a fejem. A kirakatok tükrében szemlét tartottam: szánalomra méltó sebesültnek néztem kl, akinek vére átüt a kötésen. A portás kalapban látott — gondoltam —, alig pillantott rám, nem ismerhet meg a nagy turbánban. — Ambulancia — mondtam, és a kapu alatt meggyorsítottam lépteimet. A portás bólintott. Végre sikerült! Büszkeség töltött el. A fordulóban levettem a törülközőt a fejemről, és a kerten keresztül akartam sietni a bácsikámhoz. A kertben azonban szembe találkoztam vele. Sétált a derült időben, üdvözöltem, érdeklődtem hogyléte felől, azután aláírattam vele a meghatalmazást. Egy kicsit beszélgettünk, azután elbúcsúztam. Kifelé menet csodálkoztam, hogy egyremásra érkeznek a látogatók, és irigvkedve gondoltam arra, hogv biztosan jobb trükkel jöttek be, mint én. A kapuban a portás megállított: — Tessék mondani, miért tette az előbb a felére azt a vöröstintás törülközőt? — Hát észrevette, és mégis beengedett? — Miért ne? Hisz' szerda van, látogatási nap. Mindenki bejöhet, akár kalap, akár törülköző van a fején. A konyakos vastag papfrhalmazban lapozgat és már a harmadik konyakot kéri. A fórra' ooros egy litert ivott, és most j semmibe bámul. A kocsmárnsni leteszi a konyakot az asztalra azután leteszi mind a két kézé; is, hogy nyomatékot adjon a sza vanak — Kérem, legyen szíves fizetni. Három konyak, az annyi, mint . , nem tudok többet hitelezni. A múltkor egy magához hasonló fickó egy fél liter konyakot ivott meg. s akkor bejelentette az unalmast, hogy egy vasa sincs. A konyakos férfi a zsebébe nyúl, fizet és ad öt forint borravalót és ő is megszólal: — ön, asszonyom, rossz kocsmáros. Valamikor, hajdanán a főpincérek arra oktatták a piliolófiúkat, hogy a legrongyosabb embert is udvariasan szolgáljak kl. Ki tudja, okították a pincérpalántákat. kl tudja, nem éppen ez a rongyos fickó rabolta-e ki pontosan egy órával ezelőtt a Nemzeti Bankot é6 most a zsebe tele van dohánnyal És az ilyenek gavallérok. Hát maga még azt se nézi ki belőlem, hogy mondjuk, egy órával ezelőtt én is betörtem valahová? — Én magáiról kinézem.... de engem nem érdekel ez a link pesti duma. nálam fizetni kelL Ekkor jött oda a forralt boros az asztalhoz és ő is bekapcsolódott az értekezésbe. — Asszonyom, ez a kis üzlet pontosan olyan, mint egy ékszer, bolt, akár a Váci utcában ls megállná a helyét. És ön?! Nem szeretek hízelegni, de ön Pest legszebb mixernőivel is felvehetné a versenyt, sőt filmszínésznőnek is elmehetne Apropos! Filmezett már? Talán nálunk megpróbálhatná, ugye főrendező úr? — fordult a konyakoshoz Az asszonynak már ekkor guvadt a szeme. De a férfi nem hagyta abba. — A bort legyen szíves felírni. Tudja, nálunk. Pesten azt tartják, hogy piti dolog mindennap számolgatni egy-két lityi bort. Itt leszünk egy hónapig, az lesz egy szép Summa. Az asszony szeme erre teljesen kiguvadt — És ön mit játszik? ön lesz a főszereplő? — A. én pilóta vagyok. A főrendező úr pilótája — nézett a szakállasra. — Ma nem repülünk, ezért ihattam én is. Mindenesetre csak nyugodtan szóljon, ha kocsikázni akar, szívesen megkocsikáztatom. Akár Pestre is felugorhatunk valamelyik este. Az asszony kinyitotta a kockás füzetét és felírta a sofőr neve mellé az egy liter forralt bort K. S. PAPP GYÖRGY KŐ MÍVES KELEMEN SZÍNÉSZ IS EMBER A szegedi színház sarkán találkozott Fenyves Sándor, a grázi operaház azóta nyugdíjba vonult kamaraénekese és a nemrég elhunyt Lendvay Andor, a neves operaházi baritonista. — No, meghódítottad már azt a kis nöcskét — kérdezte Fenyves Lendvaytól —, akivel oly gyakran látlak mostanában?... — Még nem egészen — felelte Lendvay. — Hát csak addig üssed a vasat, amíg meleg! — szólt Fenyves. — Tgenám, de mikor egy vasam sincs?... — mondta Lendvay kettős mélabúval * A harmincas években volt a szegedi színháznak egy kiváló Ormos Gerő IDEGEN ASSZONY Mentem az idegen asszonnyal a havas úton, indulásunk pillanatától együtt fogtuk a megrakott szán madzagját. Éjfél előtt néhány perccel vágunk neki, addig tanakodtunk a bűzös pincében, mit csináljunk, maradjunk-e, vagy menjünk a pokolból a felszabadulásnak. Gyorsan hullámzó harcok dúltak itt, azokban az órákban megint veszélyt éreztünk, azért fogamzott meg bennünk a gondolat, hogy mennünk kellene. Sokan voltunk együtt a pincében, mások ls tanakodtak, hogy nekimenjenek-e az éjszakai menekülésnek, vagy maradjanak a hajnalra várható német támadásra. Mi ketten felpúpoztuk motyónkat a szánra, átkötöttük alaposan és rosszul taposott mellékúton indultunk bele a jeges, holdfényes éjszakába. Akkor körülbelül másfél hete ismertük egymást az asszonnyal. Fekete fejkendősen, nagyon kopott ruhában toppant be hozzánk a pincébe, menedéket kért. azt mondta, elmentek, akikkel együtt volt eddig, s nem tud megmaradni egyedül ebben a szörnyű zűrzavarban. A mellékúton, ahol elindultunk, kegyetlenül összevagdalták a havat a harckocsik, tudtam, hogy jó másfél kilométerrel távolabb behavazott szántóföldekiá érünk, biztattam az asszonyt. ne féljen, lesz ennél könnyebb utunk ls. — Meg kell állnom — mondta váratlanul, szinte kétségbeesett lihegésseL — Valami baj van? — kérdeztem ijedten. — Nem bírom. Nagy az Iram. Fújnom kell egyet. Megkönnyebbültem. Az más. — Biztosan ismeri az utat? — Ismerem. De nem is az út fontos itt most, hanem az irány. Akkor megfordult, visszanézett a sötét falura, ahonnan elindultunk. — Félek — mondta váratlanul. — Én ls — nyílt meg bennem az ember — Hogyne félnék. Dermesztő, támadó ez az éjszaka és nem tudjuk, mit hoz a reggel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek — és azonnal megbántam a megnyilatkozásomat, nem is féltem, inkább elkeseredett voltam, szerettem volna valamiképpen helyreütni a meggondolatlanságomat. Szembefordultam vele. — Nem félünk. Erre gondoltunk most mind a ketten. — Mennyire őszinte néha az ember —1 mondta melegebb árnyalattal és ő indult elsőnek. A kezünk, mintha még közelebb ért volna egymáshoz a madzagon, sietni kezdtünk, egyikünk se szólt egy darabig. — Azért takarékoskodjunk az erőnkkel — mondtam jó öt perc? prózai színésze, aki rendkívül szeretett inni. Fóként a röviditalokat kedvelte, s bizony nem egyszer részegen állított be az előadásokra. Sziklay igazgató egyszer alaposan felelősségre ia vonta, s többék között ezt mondta neki: — Nem szégyenli magát, elvégre maga egy intelligens ember, ráadásul aki még színész is. Hogy feledkezhet meg ennyire magáról? Mire a színész kissé szégyenkezve, de hebegve így felelt: — De direktor úr, elvégre a színész is — ember.., J. I cel utóbb. — Legalább tíz kilométert kell így kutyagolnunk. — Helyes — hagyta rá és lelassítottunk. Amikor messzire értünk már a ffcúutól, s letértünk az összetört útról, megint megálltunk. Egyikünk se jelentette ezt a szándékát, egyszerűen együtt dobbant a szívünk, együtt működött az agyunk. — Mintha jobban bírnám — mondta és megkért, hogy váltsunk oldalt, fázik a keze, szeretné a másikkal fogni a madzagot. — Helyes — egyeztem bele. — Váltogassuk a kezünket. — Majdnem egy órája jövünk — állapította meg, mikor egy sö. tét facsoporthoz értünk. — Éa maga nem ls tudja, ki vagyok. — Nem számít — feleltem. — Ember, aki velem együtt megy valahová Mondhatnám azt if, hogy egy kötélen. — Megy a két kicsi lánya felé — mondta hosszú hallgatás után. — Ha megvan még a két kicsi lánya. Megcsuklott a lélegzésem üteme. Szerettem volna belenézni az arcába, szemébe, de csak elmosódott világos foltot láttam a kendője fekete keretében. — Mit mondott? — kérdeztem. — Azt, hogy talán nem ls él már a két kislányom De menjünk! — húzta meg váratlanul a madzagot — Hátha élnek. El kell jutnom hozzáiuk Négy hónapia nem láttam őket Ha elvitték, biztosan nem élnek már — s most az ő lélegzete csuklott el. Meg kellett állnom. Az égen hideger. ragyogott a Hold csurgóra billent karéja, ezt a tündöklő, hideg képet néztem és szerettem