Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

FÜLÖP ERZSÉBET Mocsár Gábor MECENZÉFI KARÁCSONY V

olt az a tél, meg az a karácsony, meg új év: ki emlékszik rá? Mostanában egyre gyakrabban tapasztalom riadtan: a világ milyen rohamosan fiatalodik. Egyre kevesebben vagyunk, akik arra a karácsonyra még személyesen emlékszünk, s mind többen lesznek, akik számára megfoghatatlan, jelölhetetlen, hisz nem élhették át. Fiatalok. Az idő bennünk él, s ha majd nem leszünk, a bennünk élő idő történelemmé kövül. Mielőtt ez a törvényszerű, de számomra sajnálatos helyzet bekövetkeznék, elmondom azt a karácsonyt, az új évvel együtt. őszintén szólva, mi akkor a legteljesebb tájékozatlanságban voltunk afelől, hogy a front másik oldalán milyen számú szovjet hadosztály hányas számú ezrede támad s kinek a parancsnoksága alatt nyomul utánunk diadalmasan. Csak mostanában az évfordulós tanulmányokból értesülök ezekről az adatokról. Akkoriban nem is Igen érdekelt ez minket, minden gondolatunkat, sőt ösztönünket az foglalta le: hogyan tudnánk ép bőrrel, egyetlen szóval kimondva, elevenen megúszni azt a háborút. Megmaradni. Nagyon sokunknak nem sikerült. Többek között annak a nem tudom hány magyar katonának sem, akik a kassai főtér díszfáiról csüngve fejezték be siralmassá változott fiatal életüket. Ügy volt — este jött a parancs —, hogy a várost kiürítjük. Hozzászoktunk már — mert a háborúnak is vannak szokásai —, hogy ha valamely városból, faluból a mi alakulatunk elmegy, oda mihamar benyomulnak a szovjet csapatok. Gondoltuk: Kassán is így lesz. A bátrabbak, s elszántabbak úgy határoztak: nem hátrálnak tovább, hisz lassan-1 nssan lemegyünk a térképről. Kassa elég nagy város, pincéi, padlásai alkalmasak a megbújásra. Arra a kevés időre, amíg az oroszok ideérnek Ám ezúttal a háború nem a megszokott módon viselkedett: a mi már-már végképp megfogyatkozott hadosztályunkat tartalékba vitték, s helyünkbe — Kassa védelmét erősítendő — németek jöttek, ők aztán megtalálták az elbújt mieinket. Összeszedték, majd nyitott teherautóra rakták őket. s már ott a nyakukra hurkolták a kötelet. A kocsi a fa alá állt, a kötelet az ágakon átdobták, a fa tövénél meghurkolták, s a kocsi elindult. Ment a következő fához. Sok mindenre — a negyedszázados évfordulók egymásutánjában — emlékezünk mostanában, ezekre a magyar áldozatokra is vessünk egy fájó tekintetet, s ha emlékművük nincs is, ejtsünk róluk is szót, ha csak ennyit is. Hozzátéve: különös háború volt ez a legutóbbi. A régebbi háborúkban ahhoz kellett halálos elszántság, hogy kiálljon az ember, ebben inkább ahhoz, hogy elbújjon. Akkor Beregfi kiadta már hírhedt parancsát: a szökevények a helyszínen felkoncolandók. Nos, ezek után kerültünk mi átmeneti pihenőre Mecenzéfre. Ma is meg tudnám tán mutatni a városka szélében azt az egyszerű parasztházat. melynek konyháiába mi heten beszállásoltunk. Fürge kis patak csevegett a ház mögött, a patak vizét finom, gyémántos jéghártya permetezte — kemény volt a tél nagyon. A komor hegyeket hó bortíotta vastagon, s ez a puha vattatakaró eltompította a messze dübörgő ágyúk hangját, az csak úgy hallatszott, mint távoli vihar. A ház utcai vegebe, a tiszta szobába valami németek költöztek be. Nekünk, mint említettem, a konyha jutott. Ültünk a szalmán, hátunkat a meszelt Calnak vetettük, néztünk a viharlámpa pislákoló lángjába, s mondjam-e, min járt az eszünk? Vártuk a karácsonyt. Előtte való napon hárman úgy határoztunk, hogy felmegyünk a hegybe, s hozunk karácsonyfát, hadd legyen nekünk is karácsonyunk. Kicsi fejszét is vittünk magunkkal. Ám más is járt az eszünkben. Tudtuk, hogy errefelé, ezeken a hegyeken-völgyeken ömlenek át azok a juhnyájak, amelyeket Magyarországból hajtanak kifelé a németek. Az elcsigázott ártatlan állatok erejük fogytáig küszködtek a hóval, vércsöppek hulltak az éles kövekre, bégetve folyt le a hegyekről a birkák puha, nehézszagú folyama. Csak le kellett kucorogni valami bokor alá. e'kapiv egynek a lábát, belenyomni a hóba, s megvárni, míg a katonahajcsárok hujjahózva, kurjongatva elhaladnak. A birka némán tűrte, még örült is, hogy megpihenhet. S aztán, mint afféle három királyok. vonultunk haza. Kettőnk vállán bárány, a harmadik pedig a karácsonyfát húzta maga mögött a hóban. Estére állt a karcsonyfa. Ugyan mit is tehettünk volna rá dísznek: kifényesített puskagolyókat aggattunk az ágaira. Este megkeresett a parancsnokunk, hórihorgas fiatal hadnagy, pálinka bűzlött a szájából, s ellágyulva a kaíácsonyi hangulattól, nézte a különös fát és könnyeit törölgette. A két bárány már a falon csüngött megnyúzva, vérrel mocskolva be a fehér falat. „Megölték a bárányt" — motyogta a hadnagy, s látszott ratja, hogy nem a falon csüngőkre gondol, hanem ama bibliáira. Az utcai sz^b-'-ból áthallatszott az ének: „Ó Tannenbaum ... ó Tannenbaum ..." Átkozottul keserves visszhangokat vert bennünk az ének, mert a néha megnyílt ajtón belesve megláttuk, hogy nemzeti színű pántlikával átkötött sonkát esznek a rterp<?»°k. karccú üvegekből finom bort isznak rá. V

olt köztünk egy soproni poncichter gyerek, tudott németül, azt behívták maguk közé. „Legalább jót zabálsz" — biztattuk. Hajnalban nyílt az ajtó, beesett közénk a soproni gyerek, motyogott, hebegett, tökrészeg veit. A ruhája csurgott. Mi van ezzel? Véres volt az arca, persze, mert amikor viccből bedobták a jeges patakba, a szemüvege összetört. Az egyik üvege. Ettől kezdve félszemüveggel vaklálta végig a háborút, vajon mit látott belőle, hát nem bolond eset? Bár az is lehet, hogy nem a szemüveg sebezte meg. hanem a Szúzmária képből kipattanó szilánkok, a németek ugyanis éjfél után boros üveget vágtak a képbe, erre a soproni gyerek még emlékezett, többre nem. „Hej, te szerencsétlen..." — vigasztaltuk, s leíeitettük didergő testéről a csörgőre fagyott ruhát. Még tartott a bárányokból, úgy haladtunk Szilveszter felé. Az ágyúk továbbra is hangfogóval, tompán morogtak. Szerettük volna szemünkkel átfúrni a hegyeket, hogy vajon otthon mi van. Vártuk a szilvesztert, a háború utolsó szilveszterét, mert azt tudtuk, hogy bármiképpen is, ez lesz az utolsó. Előszedtük a száz szór elolvasott hazai leveleket, ••olt egv Ady-köt. lem. v>g;" lem volt a háborúban, ezt olvasgattam, ezúttal a többinek is, hangosan: „Vagyok tékozló és eretnek, de ott engem szánnak, szeretnek, engem az én falum SECCO-TERV vár." S hát mondjam-e, milyen volt a búcsúnk az óesztendőtől? Egy tejfelszemöldökű német ránknyitotta az ajtót. „Gyere csa.'c Laci, te megérted, mit makog." Laci kivaekolódott a sarokból. fel szemüvegén nem sokat láthatott a Fritzből, de értette, mit akar. Likát akarnak sütni a m, sütőnkben. — Libát? Kié a liba, hékás? — érdeklődött öreg kománk, egy viharsarki vén tartalékos, Márton bácsi. — Loptad, ugye, kitől? Laci fordított valamit a németnek, az röhögve válaszolt: „Ja, ja", — aztán elment és hozta a libát tapsiben. Egészben volt a liba, fejét szomorúan a szárnya •Iá dugta mintha nem akarna tudni a világról semmit, bánja is ő, ki süti. s ki eszi meg, magyar-e vagy német. Lassan, sercegősen sült a mi sütőnkbe a németek libája, hol egyik Fritz jótt be, hol a másik, megnézni, hogyan pirul, megszamuklálták, s szinte könnybe lábadt a szemük az előre megérzett gyönyörűségtől. Marton bátyánk mindegyikkel szóba állt, magyarázott nekik. „A fenekedbe egy kézigránátot, aztán durr, érted, ja, ja." S veregette a hátukat. „Szakadjon meg a bendőd, te pokolfajzat" — harsogta a fülükbe, s a németek barátságosan megveregették a vállát. Amikor aztán a német kiment, mi lopva — az ajtóréshez őrt állítva, nehogy valamelyik rajtakapjon bennünket — repedtre száradt komiszkenyerünket belemártogattuk a forró zsírba. Nem akarom részletesen magyarázgatni, azt hiszem, világos: arcpirító megalázottságot éreztünk. Lám, menynyire belémégett, mennyire megőrizte az emlékezetem. Pedig nem nagy dolog: a németek libát sütöttek, mi pedig lonva belemártogattuk a kenyerünket. Odaát aztán magasba csapott a jókedv. „Vesztüket érzik" — állapítottuk meg. Asztalt, széket zuhintva polkáztak egymással, nem bajlódtak már a dugóhúzóval, leütötték az üveg nyakát, s az üveg sebéből bunyogva dőlt a bor. „Tudunk-e még dalolni, fiúk?" Megpróbáltuk. Nehezen ment. Ahogy a szalmán hevertünk, mázsák ültek a mellünkön, néztük a plafont, kényszeredetten ordítottuk: „párnám lenne puha fehér vállad..." —, de nem volt ez igazi. Nem bírtunk a németekkel. Éjfél előtt, amikor az idő átlépni készült az e'orkileti"-7'znegyvenötös esztendőbe, vad dübörgés, csizmadobogás hallott át a németektől. Fegyverzörgés. Tódultak ki az udvarra. Az utolsó ránknyitotta az ajtót, beleordított a nótánkba: „Ruhe..." Hát elcsendesedtünk. Valahol a falu közepetáján elpukkant az első lövés — hát ez mi? Ki lőtt, miért lőtt? Partizánok? Tudott dolog volt, hogy a környékbeli hegyekben partizánok tanyáznak. Ránktörtek volna? Nem. Ott náluk. Németországban szokás így köszönteni az új esztendőt: lármával, lövöldözéssel. Népi szokás, de van ilyen nálunk is. A gyerekek kolompot kötnek a nyakukba, fazekakat püfölve, vadul visítozva, ordítozva rohangálnak a ház körül éjfélkor, hogy valami ősi pogány szokásnak hódolva elűzzék a rossz szellemeket a háztól egész esztendőre. Ez a kedves népi szokás abban a mecenzéfi éjszakában azonban valami pokoli, eszeveszett tombolássá fajult. Persze, utolsó hfh veszter. Rakéták, nyomjelző lövedékek merész röptű ívben kúsztak a téli égre, kékes, fatyotos fény öntötte el a városká Jtkároztak a németek az utcákon s őriöngve 1 'vöM'' '*"k Lö? az eget, a hideg csillagokat, még páncéltörő ágyút is rángattak ki az útra. azzal lőtték a hegyet, a szemközti erdőt, a hegy nyögött és zengett, baljós dördülésekkel visszhangzott. A konyha ablakán kitekintve kéknek láttuk az eget, amire feketén rajzolódott fel az ablak keresztfája. Az öreg tartalékos leakasztotta a falról a puskáját. Betöitött. „Na, — kérdezte — köszöntsünk nekik ml is új esztendőt?" Nyílt az ajtó, belépett egy tizedes, bekecsben, kezében géppisz oly. A harmadik házból jött, ő i azt kérdezte: akarunk-e új évet köszönteni? Intett a fejével, ki-' felé hívott. Felszedelőzködtünk, vettük a fegyvert, s mindnyájan kiléptünk a fagyos, ropogós éjszakába. A németek árnyai az országúton táncoltak, puskájuk csövéből apró torkolattüzek pattantak elő, az ágyú reccsenve lőtte a hegyet, őrjöngött, zengett az éjszaka. Mi magunk után húzva a puskákat, nem az utcára tértünk, hanem hátra a kertek felé. V

illogva, fájdalmasan dörgött az éjszaka. Ebben a pokoli zajban elvesztek a magyar lövések. Nem lehetett kiismerni, ki lőtt, hová iőtt. Még az sem tűnt föl, hogy most már több fegyver ropog, mert ahány újonnan megszólalt annyi el is hallatott. Áll egy német az orzágúton, a géppisztolya körben cöpi a golyót az égnek, aztán ellobja a fegyvert a hóba, s szétvetett karral, görcsös ívben elzuhan. Azon az éjszakán sötét óitok szakadtak ki a házak fekete tömegéből. Katonák. Nekivágtak a hegynek, elnyelte őket a engeteg, övig szakadtak a hóba, puskájuk meg-niegzörrent az ágakon, várták, s elfedték őket a bükkösök, fenyvesek, Ki tudja, ml lett velük — nyomukat belepte a hó Ügy van, ahogy mondom: a világ fiatalodik. Egyre kevesebben maradunk, akik még emlékeznek arra a karácsonyra, s arra a szilveszterre. Nem is csoda: nagyon telik az idő. Ennek is most van huszonöt esztendeje. A KAMERAK NÉPE Mindig érdekelt, kik azok, akiknek a „háttér indul" felkiáltás szól a filmforgatásokon, akik sokat sejtető arccal, kísérik a színészt, vagy egyszerre emelik fel az öklüket és tiltakoznak, ha a forgatókönyvbe úgy írták: „a tömeg tiltakozik". Két jelenet közötti szünetben üldögélnek, beszélgetnek, vagy tanulnak, egyforma természetességgel viselik a harmincas évek sorsüldözött proletárjának rongyait és a szmokingot, igyekeznek a kamera elé jutni, vagy éppen azon mesterkednek, hogy senki ne tudja meg szereplésüket. Egy kicsit álomlovagok, egy kicsit realisták, őszinték, hazugok, szépek, csúnyák, fiatalok és öregek. Egyszóval emberek. Kik, mikor, miért? A szervező: — Nézze amióta film van, azóta statiszták is vannak. Én csinálom vagy harminc éve a statiszta szervezést, regényeket írhatnék arról, amit harminc év alatt láttam, vagy akár napi jelentést is adhatnék az ország gazdasági helyzetéről, meg az életszínvonalról és nem nagyon hiszem, hogy tévednék. Mindent megtudhat az ember abból, hogy megfigyeli, kik jönnek statisztálni, mikor és miért. Statisztált már nálam volt miniszteri főtanácsos, diák, akiből később miniszter lett, bukott nagy színész és kislány, aki ma híres filmszínésznő. Hogy miért jönnek? Mindig másért, de ha akarja, akkor az is igaz, hogy mindig ugyanazért. Vannak, akik a hatvan forintért — az extra statiszta nyolcvanat kap — vannak, akik egyszerűen unatkoznak. De egy percig se higgye, hogy csak nyugdíjasok vannak ebben a kategóriában. Annyi forintosom lenne, ahány professzorfeleség, meg mérnökné jött hozzám, hogy ha van valami neki való szerep, akkor ... Van, aki a nagy felfedezésre vár. Az ember azt hinné, hogy kihalt ez a típus, pedig most is pontosan annyi van belőle, mint harminc évvel ezelőtt, mikor én kezdtem. Minden két évben felfedeznek egyet — rendszerint egy film erejéig, aztán dobják. Ez újra csak megerősíti azokat, akik a felfedezésre várnak. Közben lassan megöregszenek, elmúlik a fiatalság, meg a szépség, de az illúzió marad. Aztán itt vannak az egyetemisták. Fiatalok, bohémek, rendszerint már a forgatás közben elköltik azt a pénzt, amit megkeresnek ... Velük van mindig a legtöbb baj, ők nem tekintik ezt hivatásuknak és nem is veszik komolyan. Velük kínlódik legtöbbet az asszisztens. A statisztáknak az asszisztens a főparancsnoka. ö mondja meg, hogy ki mit csináljon és azt is, hogy ki kap extra gázsit. A szépség haszna — A forgatás első percében megmondom, hogy kinek lesz extrája. Minden csapatban van egy szép lány, annak mindig elintéződik ... ha másképp nem akar összejönni, akkor én járom ki, nehogy romoljon a renomé. Ez az én egyik játékom, mert tudja, semmi nem múlik el olyan gyorsan, mint a szépség, annak jár a húsz forint plusz. Majd ha megöregszik és olyan szerencséje lesz, mint nekem, hogy szép nők, meg refrektorok között öregedhet meg, akkor majd megérti. A Lány: — Szeretek statisztálni. Vagy három éve kezdtem el, azon a nyáron, amikor leérettségiztem. A Balaton mellett ingyen nyaraltam. Akkor nem vettek fel az egyetemre és én nem mentem el dolgozni, hanem inkább statisztáltam. Nem mondom, anyámék nem nagyon rajongtak érte, de hát olyan nagyon nem is tettek ellene semmit. Elmagyaráztam, hogy ha el akarnék zülleni, annak egyszerűbb módjai is vannak, mint hatvanért statisztálni. Most már két éve egyetemre járok, de ha van egy kis szabad időm, és hívnak, most is elmegyek, talán nem is elsősorban a pénzért, hanem csak úgy. Megszerettem a filmezést. Erkölcsileg? Nézze! Senkinek nem kell árulnia magát azért, hogy statisztálhasson. Ha mégis alakulnak kapcsolatok, akkor az nyilván azért van, mert két ember szimpatikus egymásnak. Bárhol másutt megismerkedhetnek. Már negyven éve... Az öreg: — Maga nem fogja elhinni, majd negyven éve statisztáltam először. A Hyppolit, a lakáj-ban, 1931-ben. Huszonegy éves voltam akkor és másodéves joghallgató. Én voltam az egyik mulatozó úr. Közvetlenül a Kabosék mellett, balra ültem..., de nagy színész volt az a Kabos! — Évtizedekkel kesöbb, egyszer — már nyugdíjas voltam — valaki megszólított az utcán, hogy nem lenne kedvem elmenni statisztálni? Volt kedvem. Ha meg egyszer újra kezdhetném, azt hiszem, filmes lennék. Mindegy, hogy mi, csak filmes. Tudja, nekem van vagyonom, nem vagyok rászorulva arra a hatvan forintra... I. M. Simái • • mm OROK Mihály Mihály SZOKESBEN mióta készülnek megállni a szökőkút magas pávái lila toll hullong zöld szárny lobban szivárvány verdes a kormány toll ban életük így ragyog suhog föl és le fönn és lenn ég és föld között hazátlanok csattognak szállnak örök szökésben