Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

SZAVAK HÓESÉSE ™ó KETFÜLŰ CSOMAG IZT PICASSO 2. Bikák 3. Az ifjúság körtánca KIS TÁRLAT Georg Maurer: Könnyek Könnyek, áttetsző üvegfalak. Miért könnyezünk a boldogságtői és a boldogtalanságtól? S miért éppen a szemünkben ragyog a könny? S végül: miért sír az ember? Könnyek, áttetsző üvegfalak. Falnk. melyektől nem látni tisztán: hol a só, hol a vfz, hol a lélek Pimen Pancsenko: Éjszakai hangok Kezem a rádió gombján. Ujjam alatt mintha a Föld forogna Twist, fütty, valaki prédikál. A hangok hegyes ág; angyalhaj-eurrogás. Szép szavak hóesés. Csendes az éjszaka, olyan hangos a világ Kinek a fütty, kinek a fütyörészés, kinek a hang kinek a hallgatás. Milánóból operaária. Marseille-bői karácsonyi da' Brüsszelből szól a dzfce.v Északon hóvihar. Hullámok tornyosulnak, halászhajót himbál a szél. Murmanszkból üzenet: „Édesapám, apukám, natív. • vigyázz magadra, várunk'" Vékony gyerokhang. íme a fény a hangok ágain, a szelek ágain. (Fordította: Kassal Ferenc) — Ááá! Kellemes ünnepeket kívánok, adjon az is.., — Köszönöm.' Ezerszer is köszönöm! Kívánok... — ... adjon az isten erőt. egészséget, nyugalmat... — ... sok sikert, békességet, szeren... — ... boldogságot, sok pénzt, sok örömet, minden jót! — ... szerencsét, bort, búzát, derűt a családi otthonba! Nna. Hoffirsmintt? — Megvolnék valahogy. — Miért zihál úgy? — Nehéz ez az átkozott csomag, amit cipelek. Tudja, a két karom egy kicsit reumás. nem volna szabad cipelnem ezt a csomagot, de mit tegyek, ha muszáj? — És hova cipeli? — Csak ide a sarokra a sógo?omék házáig de majd hogy meg nem szakadok bele. Kőbányáról idáig csak elvergődtem vele valahogyan, de most már szinte kiszakad a peislim. — Dehiszen két füle van a csomagnak, miért cipeli egyedül? — Mert nem találtam senkit, aki segíthetne. Bizony, két füle van és ha valaki megfogná a másik fülét, három perc alatt ott lehetnék a sógoroméknál. Magának nem reumás a karja? — Még csak az kéne! Hiszen éppen tegnap nyertem meg a nehézsúlyú bokszbajnoteágot, holnapután pedig utazom a világbajnokságra. — Ha meggondolom, nagy szerencse, hogy egy ilyen erős emberrel találkoztam. — Ügy van, úgy van! Mert én most elárulom magának, hogy reuma ellen az iszap a legjobb, menjen el a Lukács fürdőbe, újjászületik! — Csak ide a sarokig szeretnék eljutni ezzel a dög csomaggal, aminek két füle van... Fogja meg két kézzel, talán úgy könnyebb volna... — Köszönöm. Látja, ez okos tanács, mégsem találkoztam hiába magával. De... nem fogná meg az egyik fülét maga? — Hiszen ha időm volna! De látja, most is rohanok, útlevél, vizűm, nagyon sok a dolgom.. És milyen átkozott pech ... Kétszázforintos okmánybélyeget kellene vennem és csak százkilencvennyolc forintom van. — No ez csakugyan balszerencse! Tyű. mennyi pénzt láttam az előbb a bankban! Tudniillik most vettem fel a totónyereményemet, négyszázhúszon hatezer forintot... De mit érek vele, ha nincs egészség, ha reumás a karom ... — Mit gondol, honnan szerezzek két forintot? — Nincsenek rokonai? — Mind meghaltak. — Álljon talán itt meg a templom mellett egy félórácskára ... Nem szégyen a szegénység. . Meg aztán ilyenkor, ünnep táján jószívúek az emberek... — Köszönöm. Látja, ez Jó ötlet. De gondoltam, adhatna két forintot. . — Ha előbb tudtam volna! De be van osztva a pénzem fillérre, tudja egy kis adósságom ls volt, meg ez. meg az, a gyerekeknek ugrókötél meg labda, ha jól számoltam, még hat forint harminc hiányzik is... Dehát hiába, csak félmilliót nyertem, egy vassal sem többet... Na, isten áldja, cepekedek tovább... — Én is megyek. Hol itt a legközelebbi templom? — Mit tudom én. Majd megtalálja. Nem adná fel a hátamra ezt a dög csomagot? — Rohanok, kérem, eldiskuráltuk az időt. Hát minden jót! Kellemes ünnepeket, adjon az is... — Köszönöm! Erőt, egészséget! — Sok pénzt, boldogságot. — Békességet! — Szeretetet! — Amen. Tél Somogyi Károlyné felvétele MáSr-a°kC HÁZASSÁG A GYEREK MIATT Négy fiatalasszony, akik kismamák voltak már, mire az anyakönyvvezető elé kerültek. Sorsok — ma már szürke sorsok, bár pár hétig, tán hónapig beborult az ég fölöttük, a tragédia ólálkodott közelükben, de aztán eljött a biztonságérzet napja is. Sorsuk nemcsak önmagukra jellemző — ezért talán nemcsak érdekes, tanulságos is lehet vallomásuk. Kényszerházasságok ma már nincsenek, őket sem kényszer hajtotta össze, talán nem ls egészen az „erkölcsi kötelesség érzete", a gyerekért érzett felelősség. Szerették egymást — a gyermek nem kényszerítette, csak siettette őket. Mit jelentett a gyors esküvő, hogy sikerült házasságuk? — ezt akartuk megtudni tőlük. Akik válaszoltak: Katalin: 24 éves, gépkezelő, férje 26 éves, technikus, nem egészen ötéves házasok, kisfiúk négy és fél éves. Van ew <á* hónapos kislányuk is. Ilona: 18 éves, kimaradt a gimnáziumból, még nem dolgozott. Férje 21 éves, sorkatona. Féléves házasok, 3 hónapos a kicsi. Erzsébet: 22 éves adminisztrátor egy tsz-ben, férje 27 éves, traktoros. Négy és fél éves házasok, kislányuk négyéves. Márta: 32 éves, férje 37, mindketten mérnökök. Tíz hónapja esküdtek, kisfiúk 5 hónapos. L Mit érzett mikor kiderült, hogy kisbaba lesz? Éginll szólt ö? Katalin: Kétségbeestem. Még nem volt egy éve, hogy megismertem, s nem voltam biztos, hogy nem csapja rám az ajtót, amikor bejelentem. Hát... nagyon boldogtalan képet vágott. De végül is nem nekem kellett megkérni a kezét. Ilona: Tudja, olyan hosszú hajú beat-fiú volt az én Jánosom (most oda a fejdísz, mert katona!), de tudtam, hogy nagyon szeret. Én örültem a kicsinek, pedig nagy gond szakadt a nyakunkba. Erzsébet: Először arra gondoltam, felkötöm magam. Aztán, hogy elszaladok a bábaasszonyhoz. Eszembe jutott: kipletykál a falu. Csak utána szóltam Lajosnak, azt mondta: „Na és? Nem volt még ilyen? Jövő hónapban lesz prémium, lagzit csapunk!" Ügy lett. Márta: Nézze, én nem voltam már gyerek. Szerettem őt, valaki kellett nekem is. Amikor kiderült, hogy úgy vagyok, gondoltam, nem is szólok. Nehogy elriaszszam. Nem is hittem, hogy jó férj lenne, túl sokáig volt agglegény, különben is úgy véltem, nem nagyon vagyunk ml egymáshoz illő természetű emberek. Aztán bevallottam, azt felelte, tudja a kötelességét. Mondtam, hogy az nekem kevés, ne is folytassa így. Másnap azzal kezdte: nem tudna nélkülem, nélkülünk élni. Ez így persze más. 2. A baba Jelentkezése előtt tervezték már az esküvőt? Katalin: Nem, sosem beszéltünk róla. Ilona: Mi össze akartunk házasodni, de csak a katonaévek után. Erzsébet: A véletlen játszott közre, hogy „odáig" jutottunk. Hát én mindjárt terhes maradtam. Kerültem jó ideig, aztán, hogy összetalálkoztunk, rákérdezett. Megkérdeztem, mi lesz most. „Ha szeretsz, légy a feleségem" — felelte. Akkor még nem szerettem anyira, mint most, de ez volt az egyszerűbb megoldás. Ma már tudom, hogy a legjobb is. Márta: Gondolom, tartós barátság lett volna, ígérgetések nélkül. Szebben éltünk, mint a házasok. Talán mert megvolt a kü-. lön, független életünk is. Én néha gondoltam a házasságra, mert a nők ebben a korban már tartanak attól, hogy végül egyedül maradnak. De nem beszéltünk róla soha. 3. Mit szóltak a szülők a gyors házassághoz? Katalin: Másképp reagáltak, mint gondoltam. Anyám majd idegsokkot kapott, mikor megtudta, de örült, hogy a fiú elvesz. Mással nem törődött már és ápolt szeretettel, mert sokszor voltam rosszul. Ilona: Édesanyám azt mondta, csapott volna agyon, mikor kicsi voltam. És nagyon sírt. Sokáig nem beszéltek velem, aztán el akarták vetetni a gyereket. Elköltöztem. Az fáj ma is, hogy a nehéz napokban senki nem volt mellettem, csak egy tanárnőm volt hozzám nagyon-nagyon rendes. Az utolsó hetekben egyedül voltam, albérletben — János katona, a nővére fizeti most is a szobánkat, majd megadjuk részletekben neki — A kórházba idegenek vittek be, mikor eljött az időm. Ezt soha nem lehet már kitörölni a szívemből. Ekkorát nem vétettem. Erzsébet: Nem tudták akkor. Márta: Édesanyám azt mondta: ha nem szívből szereted, ne menj hozzá. A gyereket majd felnevelem én Anyósom odavolt, azt hiszem, miatta nem nősült meg a férjem 36 éves koráig. Érdekes, mikor megtudta, miről van szó, ő lett a legbüszkébb nagymamajelölt. Ma is ő kényezteti legjobban Zolikát. 4. Mit szóltak a munkahelyen a kollégák? Katalin: Volt, aki elkapott a gyárfolyosón és megmondta, hogy az ilyen hányós kis izék miatt van rossz hírük a gyár lányainak. Azt is megvetették, aki szóba állt velem, az is „olyan" lett rögtön. A gyár orvosa azt mondta, mikor kiderült, hogy ragaszkodom a kicsihez: „Kislány, fel a fejjel! Gondoljon arra, hogy a magzat fejlődéséhez az első hetekben az anya nyugalma, derűje kell. Ez egész életre kihat nála." Derű! Nyugalom! De azért az emberi szó jólesett. Ilona: Mikor a lányok suttogni kezdtek, hívatott az osztályfőnököm. Gondoltam, repülök az iskolából. De mikor meghallotta az otthoni háborúskodást, azt mondta, talán csak titkolni lehet, hogy meglegyen a bizonyítványom a harmadik évről. De nagyon híztam és mindenki tudta már. Kimaradtam, de ő nem hagyott el: átvette velem az anyagot és magánúton levizsgáztam az év végén. Emberségét sosem f"'»1tem el. Erzsébet: Nem szóltak, mert először nem tudták. Látták, hogy van udvarlóm, őrültek a házas-