Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-21 / 296. szám

Galambos Latos MICSODA LANY VOLT A

zt hiszem, önmagánál mindig jobban érdekelte a másik ember. Hogyan is lehetne másként? Ilinek hívták. A haja éjfekete, a szeme szürkéskék. Rengő kis mellein mindig feszült a blúz, mintha mindegyik kicsi lett volna rá. Tizenhat éves korától kezdve rajzottak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik néha, a szülei lelkébe ördögöt parancsolt az úristen, hisz soha senkihez hozzáadni nem akarták. Nagyra vágytak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módosabb. Ha jött egy orvos, majd jöhet még igazgatómérnök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi görögkatolikus pap? Így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt hold földet kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyvenkilencben érettségizett kitűnően. Hiába akart továbbtanulni, a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól és megleszel, és megleszünk. Engedelmes lány volt. Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemek és főiskolák leveleket írtak u jóképességű diákoknak. Kapott Ili is. nem egyet. Jöjjön a jogra: a megújult magyar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségekre. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csupán, ha módjában van, egy szalmazsákot hozzon magával. Jöjjön a bölcsészetre: a megújult magyar szellemi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Színművészeti Főiskolára, ahol íme, máris olyan tehetségek nőttek fel, mint Szirtes Adám, aki tanulás közben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepét. Tudja ön, mi az F—46-os búza? Legyen mezőgazda. Folytassa ott a magyar föld felvirágoztatását, ahol F., a kapitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta. Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hívása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a falusi színjátszó-körnek. Tagja? Ugyan. Liblingje. A MADISZ és az EPOSZ közösen csakis őt támogatta. Ezt a színjátszást a szülei sem ellenezték. Hadd legyen csak ott, mondták. Hadd lássa mindenki, micsoda lány ő. Mentek a műsorral faluról falura és az édesanyja mindig vele volt. Iliék játszották a Scapin furfangjait, az Úri murit, a Marica grófnőt meg az Éjjeli menedékhelyet. Ili Vaszilisszaként csodálatos volt. A Scapin-ben elragadó. Maricát nem lehetett volna megálmodni másként. Hát persze, hogy jöttek az udvarlók. Ezekre a falujáró utakra velük járt egy legényke. Az Üri muriban igen kicsike szerepet játszott, tán Hulla Jánost. A legényke bajuszt ragasztott, csálé kalapot tett a fejére, el akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt, mint Ili. Mentek a teherautóval és egymás mellett ültek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bricsesznadrágjában feszített és Ilinek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült. — Készülsz már az érettségire? — kérdezte. — Majd a szünetben. — Készülhetnénk együtt. — Jó — mondta a fiú. — Csak annyiban különbözünk, hogy nekem nem kell tanulni latint. — Nekem meg éppen azt kell. — Tudom. Ment a kocsi. — Hát akkor felkészülünk együtt? — Jó lenne — mondta a fiú. Véletlenül, előadás közben hétül, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetben dadogtak kissé. Nem vette észre senki, csak ők. Megkapták aztán az érettségi előtti szünetet. Iliéknek jó nagy kertjük volt, teleültetve krumplival. A krumpli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsaszín virágok illatoztak a dús indák tetején, ök a sorok között jártak és tanultak. A

legényke magyarból kitűnően felelt. Az érettségi biztos a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársasági Gyűrűvel érik majd. Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból elbuktatták. Iliékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szégyen, egy fiú, akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet látni se kívánja. Ili sok délután ült egyedül a szobában és nem szólt. Nem akart bántani senkit. Nem mert lázadni. — Majd elvesz valgki — mondta az anyja. — Tanultál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egy gróf is elvehetne. — No, persze. — Egy báró. — Igen — mondta a lány. — Akár egy báró. Eljátszotta még a színjátszóknál a Gyilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sybillt. Volt közben három kérője: egy fiatal orvos, egy harmincéves földmérő és egy anyagbeszerző. Közben a napok csak folytak. Ili olvasott, feküdt, járkált, sétált, és lassan az üresség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új. fiatal elnöke, akit a városi pártbizottság küldött le, megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt. Mintha hasonlított volna kissé a legénykéhez. — Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja. — Igen. —• Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkórászhoz? Egy elnökhöz? Ez kell neked? PAPP GYÖRGY ÜNNEP A következő szombaton édesanyja nem engedte be a házba a férfit. Azt mondotta: a lánya nincsen itthon, hát ugyan minek töltené itt a drága idejét? Akkor Ili elővette édesapja katonaládáját és a szükséges holmikat becsomagolta. Megvárta, míg a szülei elalszanak. Akkor óvatosan kinyitotta az ajtót és kilépett az udvarra. Valami kevés holdfény esett a világra. Messze kutyák ugattak. Nem az állomásra ment, nem akart találkozni senkivel. Tudta, hogy a legényke valamely városban van és abba a városba akart eljutni. Kiment a faluból és a megyeszékhelyen vonatra ült. Nem kellett sok pénz, hogy eljusson a legényke városába. Hajnalban meg is érkezett. Kérdezősködött bizonyos épületek után, ahol a legénykét megtalálhatja és ezeket a címeket a járól-elők meg is mondták neki. De a legénykét, hiába hitte, nem találta ott. Valami nagy tömegbe keveredett. Rengeteg lány és néhány férfi, szaladgálások, zsongások, idegenségek. — Maga mikor megy vizsgázni? — kérdezték tőle. — Nem tudom. — Van sorszáma? — Nincsen nekem, dehát hogyan is? — Na, itt egy sorszám és várjon. Ott akkor ápolónői tanfolyamra vették fel a lányokat. Neki sem kérvénye, sem ajánlója, se újraoltási igazolása nem volt. És este mégis bevonult a katonaládával a tanfolyam szálláshelyére. Agyat kapott, takarót, mindent. A szüleit többé nem látogatta meg. Soha többé nem ment arra a tájra. Megkapta az oklevelét és beteg gyermekekkel törődött azontúl. Megválasztották a szanatórium párttitkárává, gyógyszerekért rohangált. A minisztériumban veszekedett. A városi tanácsnál lakásokat kunyerált az ÚJ, tehetséges, fiatal professzoroknak. Egyetemi felvételek ügyében járt el. A napjai megtömődtek és ha este hazament kicsi szobájába és kezébe vett egy könyvet, hajnaltájt arra ébredt, hogy égve maradt a lámpa. Micsoda ember vagyok én? Vitatkozott politikai ügyekről, magyarázott gazdasági változásokról. És mennyire szerette a gyerekeket. Volt egy kislány: Marika. Már meggyógyult és senki nem jött érte. Se az apja, se az anyja. Nagyon szép kislány volt. Látszott rajta, négyéves korában, ha nem törődnek vele, tíz év múlva már rossz lány lesz. Olyan ragaszkodó volt és olyan ártatlanul egyedüllevő, hogy a szíve megesett rajta. Amikor kiírták a kórházból és senki nem jött érte, magához vette. Sokáig várt, hátha jelentkeznek a szülei. De nem. Nem jelentkeztek. 0

tm anem egy új pro• íesszor jött. Fiaj/rfjg tal tudós. Nemzetközi tekintélyéről annyit beszéltek, hogy az már pletykának is sok lett volna. Kötelességszerűen találkozott vele, hiszen a titkárnak és a főnöknek illő találkozni. A legényke volt. — Hogy élsz? — kérdezte a legényke. — Jól. — Van lakásod? — Van egy szobám. Meg egy kislányom, Marika. — Milyen furcsa — mondta a legényke. — Téged kell megkérni, hogy intézd el az átjelentésemet. — Elintézem — mondta ő. Akkor a legényke eljött tőle. Kiért a folyosóra és azt gondolta: micsoda lány volt? És még azt gondolta: volt? Már ősz hajszálak vannak a hajában, de csupán anynyi idős, mint én. Harminchat Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézta. A SZÓRAKOZÁS SZÍNVONALA sokféleképpen lehet. Vannak különleges esetek — némelyeket matematikai feladványok megfejtése szórakoztat, másokat a munka valamilyen változata és így tovább — mégis, amikor szórakozásról beszélünk, a legtöbben nem efféle tevékenységre gondolunk. A szórakozás a legtöbb ember számára nem ez, hanem — kissé komplikáltán szólva — kapcsolatteremtés a művészeteknek azzal az ágával, amelyet általában, mintegy most, hogy jól vagy rosszul, könnyű műfajnak neveznek. A pihenés, a kikapcsolódás a legtöbb ember számára tulajdonképpen nem más, mint az úgynevezett szórakoztatóipar termékeinek élvezete. Most, hogy az emberek szabad ideje növekszik, hogy több a szabad szombat, a kétnapos hét vége, egyre fontosabbá válik, az egyén és a társadalom számára egyaránt, a szabad idő felhasználása, vagyis a szórakozás. Tudjuk ugyan, hogy az emberek nagy része egyáltalán nem erre, hanem jobb esetben otthoni munkára, rosszabb esetben fusizásra használja szabad idejét. Mégis kétségtelen, hogy a korábbi esztendőkhöz képest, ha lassan is, de észrevehetően és folyamatosan nő a szórakozásra fordított idő. Vannak, akik úgy képzelik, a szórakozásnak a könnyű műfajtól távol, valamiféle különös színhelyen kell lezajlania, ahol az emberek pihenésként kizárólag a kultúra, az emberi szellem csúcsteljesítményeivel foglalkoznak. A tánczene elől bedugják a fülüket, krimit kezükbe sem vesznek, s messze elkerülik a mozikat és a színházakat, ha valami könynyú, mulattató darab szerepel műsorukban. Nyilvánvaló, hogy ez egyelőre egész egyszerűen utópia. Akár tetszik, akár nem, tény, hogy az emberek többségének szórakozása ma még hagyományos, vagyis tulajdonképpen és lényegében nem jelent mást, mint kapcsolattartást a könnyű műfajjal. Ezen belül maradva kell és lehet a problémát megoldani. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert bizonyos jelenségekből úgy tűnik, nem törődünk ezzel a dologgal jelentőségéhez méltóan. Nem kihaló állatfajtáról van szó, hanem nagyon is életképes és eleven műfajról. Valószínű, hogy a következő években még az eddiginél is nagyobb áramlás indul majd meg a könnyű műfaj felé. Ezt előre ki lehet számítani. Azoknak, akik felületesen ismerik a szórakoztatás gondjait és problémáit, bizonyára furcsán hangzik, hogy nem törődünk vele eleget. Sok olyan jelenség van, amelyből úgy tűnik, mással sem törődünk. Nem az utóbbi esztendőben öntötte el a mozikat a könnyű filmek áradata? De igen. Nem az utóbbi esztendőkben jelent meg könyvkiadásunkban nagy méretekben a krimi, vagy ha tetszik, a ponyva. De igen. S mégis, ennek ellenére nyugodtan mondhatjuk, keveset törődünk ezekkel a dolgokkal. Divatosan szólva: formálisan foglalkozunk a szórakoztatás ügyével, mintha szégyellnénk, hogy ilyen ls van. Itt van például a mozi. Arról még lehet vitatkozni, hogy milyen arányban kerüljenek műsorukra az úgynevezett művészfilmek és a szórakoztató filmek. Arról azonban nem lehet vitatkozni, mert tény, hogy az utóbbiak közül feltűnő mennyiségben kerültek nálunk vászonra a sekélyes és selejtes termékek. Oly mértékben, hogy ezt a színvonalcsökkenést már a közönség is észrevette és megtörtént a csoda: csökkent a látogatottságuk. A filmforgalmazás idei adatai szerint a művészfilmekre jutó nézőszám 2,7 százalékkal emelkedett, a szórakoztató filmeké viszont 3,1 százalékkal csökkent. Ha be akarnánk csapni magunkat, magyarázhatnánk ezt azzal is, hogy a nézők ízlésének változásával állunk szemben, hogy ma már jobban kedvelik az emberek a nehezebb, komolyabb műfajokat. Csakhogy ez nincs így, hanem úgy van, hogy a könnyű filmek között nagyon sok a teljesen érdektelen, a rossz, ami senkinek sem kell. A nézőszám ezért csökken. Íme a formális megoldás. Vannak könnyed hangú művek a mozikban? Vannak. A tényleges megoldás azonban az lenne, ha jó, színvonalas szórakoztató filmek kerülnének nagyobb számban a mozikba. Ugyanez a helyzet a könyvkiadással is. Köztudott, hogy csökken az olvasók száma. Külön gqnd, miképpen lehetne ezt a folyamatot feltartóztatni. Az azonban egészen biztos, hogy azok közül, akik mégis olvasnak, sokan elsősorban krimiket és kalandregényeket vesznek kezükbe. Szó se róla, van ezek között — a műfaj színvonalán belül — jó is, érdekes is. De mostanában mintha egyre több lenne az értéktelen munka. Akárcsak a mozikban e tekintetben is igényesebb válogatásra lenne szükség. S ha ezek után sorra vennénk a szórakoztatóipar tevékenységének ágazatait a kabarétói a televízióig, még olyasmivel sem röstellve foglalkozni, mint például az éjszakai mulatóhelyek műsora, ezzel a sajátos igénytelenséggel, a lassú színvonal-csökkenéssel szinte mindenütt találkozhatnánk. S ennek a lefelé haladásnak az oka nem egyszerűen pénzkérdés. A szórakozás és a szórakoztatás rengetegbe kerül. De senki sem sajnálja rá a pénzt, az egyének sem és a szórakoztatóipar sem. Az a sztriptíztáncosnő például, aki a nyáronv néhány perces produkciójával szórakoztatta éjszakánként a Szeged-bár vendégeit, havi 8 ezer forintot kapott. A szegedi színházban egyetlen olyan művész sincs, aki ennyi gázsit kapna. Még a legjobbaké is messze elmarad a 8 ezer forinttól. Nem pénzkérdésről lenézett, megvetett műfajnak g'-nrMri'-, sz'nte ünek foglalkozni vele, s nem látnak k<!,ö ibr.^-t s alkotások között, legyintenek rá, rr.ird »g- " mondják. Ez a színvonalcsökkenés le-r" :> n'-a * azonban, amíg ilyen nagy az emberek ára ''-a •> területekre, s mindaddig, amíg az egyének és az nyek ilyen sok pénzt költenek rá, joggal várható az illetékesektől annak feltétlen biztosítása, hogy ez a sokágú műfaj a lehető legjobbat és legtöbbet adja. ökrös Lászls