Délmagyarország, 1969. december (59. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-21 / 296. szám

VASARNAPI KIS TÁRLAT HÉZSÖ FERENC HAZAFELÉ A MUNKÁBÓL FONTOS SÁNDOR ŐSZIBARACKFÁK rí. -tv •V j' _ -':* .- H „' V , ,' • V: Az előadó belenézett a radarkészülékbe: — Az ügyfél most fordul be a sarkon. A készülék agyradarszeme szerint a lakásában van valami baj. Kapcsolja be, Margitka, a száztizenhetest. Mit mutat? — Beázott a tető, a fürdőkád eldugult, a kémény füstöl. — Jó, köszönöm. Tíz perccel később a szívóberendezés felrepítette a kerületi tanács hetvenedik emeltére az ügyfelet. Bekopogott: — Tessék. — Kérem, a lakásomban a tető ... — Tudjuk... Tető, fürdőkád, kémény ... MERGES ÜGYFÉL — Akkor szíveskedjenek felvenni a panaszomat. Külső Tejút utca 1477... — Tudjuk... Negyvenkettedik emelet 449. — Honnan tetszik tudni? — Mi mindent tudunk. Nyugodtan elmehet — Hogy-hogy elmehetek? — Az ügy el van intézve. — De fel se tetszett írni! — Nincs mire. Nincs papirunk, nincs aktánk. — De kérem, azt tetszett mondani, hogy elintéződik, olvastam. harcolnak a nemtörődömség ellen. — Persze. Azért Intéztük el. — Mit? — A tetőt, a kádat, a kéményt Az ügyfél mérges lett. — Ne tessék velem viccelni. Hiszen csak öt perce vagyok itt. — Mondom, hogy nyugodtan hazamehet. Mire hazaér, már rendben lesz minden. Az ügyfél elment, a titkárnő pedig jelentette: — Üj panaszos jön. Gázömlés a Répa utca tizenegyben. Fogantyúk. gombok .,. kopogás... Az ügyfél belépett és rákezdte: — Kérem, gázömlés ügyben lőttem. A Répa utca tizenegyben. — Már javítják. Nehéz munka. Majdnem negyven percig tart... — Hát egy kicsit gyorsabban is dolgozhatnának — mérgelődött az ügyfél —. elvégre már 1999-et írunk.,. Palásti László Simái Mihály ŐSZÜLŐ KERTBEN Lázító bizonyosság zöldben a rőtes-sérga az ág hegyezi lombját fülel az elmúlásra ez nem tavasz figyelmezz a mindenség színére halállal is szederjes az ég elkékülése a kölyöknek suhancnak szükség volt hazug reményre benned már mit riaszthat a változás őszintesége sorsod keményre munkált s félhetsz-e vakmerőbben mint így malaszt hazugság nélkül állsz az időben nem talány — bizonyosság zöldben a rőtes-6árga a kert borzolja lombját mered az elmúlásra Mocsár Gábor ARRA A KICSI IDŐRE... IRCSIK SÁNDOR A LOVAM TEMPLOM O

va intem önt attól — figyelmezteti ismerősöm. a biológia tanára —, hogy bárkiről elhamarkodott ítéletet mondjon. Ezt a megjegyzést azáltal váltottam ki. hoRy a tőlünk harmadik pultnál álldogáló idősebb vendégre azt mertem mondani: „megint itt van ez a vén iszákos, ahányszor idejövök, mindannyiszor itt találom". — Mert például — folytatta ismerősöm a kioktatást —. azzal az erővel az a kétségtelenül italszerető öregúr is megjegyezhetné magáról: nem tudok úgy betérni a Boszorkányba. hogy Itt ne találjam azt a sűrű szemöldökű egyént. Mármint önt, kedves uram —. s békítőleg koccintásra emelte poharát. Igazat kellett adnom, a szituáció valóban így is felfogható, pláne, ha onnan nézzük, vagyis az öregúr szemszögéből. — Ügy bizony, tisztelt uram. vigyázni kell a megalapozatlan ítéletekkel. amit általában előítéletnek szoktunk nevezni. Szerintem mindenfajta ítéletek közül ez a legrosszabb fajta, mert ezt a legnehezebb megváltoztatni. Nem így találja? De. Ügy találtam. Egyet kellett érteni ismerősömmel, mert ha végigtekintem, ha csak futólag is. a magam szerény, de változatos életét, azt is bizony meg-megzavarták az effajta megalapozatlan ítéletek. De vajon másét nem? Meg is jegyeztem: — Azért is veszedelmes dolog az Ilyen, mert az ember nem tud ellene védekezni. — Na látja. Erről van szó. Elterjeszt magáról valaki valami rossz dolgot rágalmat, vagy mit. Hogyan tudná megcáfolni? Mondják, hogy az igazat a tyúk ls kikaparja. Balga mondás. Az igazság, uram, el van rejtve dzsungelbe, labirintusba, meg a távoli jövőbe — r.ehéz hozzáférni. De nemcsak az egyes emberekkel, magával, énvelem, vagy azzal az iszákos öregúrral történhet meg ilyesmi, hanem akár népekkel, nemzetekkel ls. Hogy jártunk például ml. magyarok, pár száz évvel ezelőtt egy angol utazóval? Sok pénze volt az illetőnek, hát utazgatott Európában. Mikor aztán hazament, irt egy könyvet a benyomásairól. Nem jutott el Magyarországra, de azért valahol Prágában találkozott egy magyar emberrel. Mutatták az angolnak, hogy az ott egy magyar ember. Történetesen az a magyar az egyik lábát valahogyan elvesztette. Nos. az anRol hazament és beleírta a könvvébe. hogy a magyarok egészen különös népek. mert csak egy lábuk van. No de ez már nagyon régen történt, még talán az Árpádok idejében. — Bezzeg, most már nem akad angol. aki elhinné ezt a badarságot. Pláne azóta, hogy hat-háromra elintéztük őket... — Csak a focit ne hozza szóba, csak a focit ne. a csehek elvették tőle a kedvemet egv időre — tiltakozott bosszúsan a biológus. Poharát a pulthoz koppantotta: — Inkább maradjunk a témánknál. — De hát már tisztáztuk: le az előítélettel. Nem? — Nono! Van róla egy történetem, amely azért tanulságos, mert az a ritka helvzet áll elő benne, amikor az előítélet visszaüt, mint a bumeráng. Pont annak lesz kára miatta, aki a másikat e'őitélettel kezelte. — Vaeyis: érvérvre jut az ieazság. — Ritka eset. de előfordul. Azzal kezdődött, hogv eev rákánvszékl parasztembernek. esvszerű tanvai kisparasztnak megdöglött a lova. Egy lova volt, az is megdöglött ráadásul valami igen fontos mezei munkája maradt félbe miatta. Képzelhető, mennyire elkeseredett az illető. Kénytelenségből úgy határozott, hogy egykét napra kölcsönkér valamelyik jóemberétől egy lovat. Azám, de kitől? Sorra vette a szomszédait. Ismerőseit, végül is a sógoránál állapodott meg. Elhatározta, hogy annak a lovát kéri kölcsön. Elég messze lakott a sógor, a kárvallott ember gyalogosan ballagott el hozzá. Az úton. hogy töltse az Időt. morfondírozott. Azon töprengett, hogy vajon odaadja-e a lovát a sógor. Biztosan ideadja, miért ne adná. Beláthatja, hogy nagyon meg vagyok szorulva, meg aztán nem olyan ember a sógor, hogy ne adná ide nekem a lovát. Node — szállt vitába önmagával —, hátha mégse adja. — Ejnye már — felelte önmagának —, még az volna a szép dolog, ha nem adná. — De mégiscsak előfordulhat, hogy megtagadja. Azt mondja majd, nézd sógor, nem adom neked kölcsön a lovamat. Mit lehet erre felelni? — Ejnye, sógor, hát miféle ember vagy te? Mekkora bajba kerültem és te nem akarsz rajtam segíteni? — Nem és nem, mondja majd a sógor, hiába vagyunk sógorok, én a lovamat senkinek kölcsön nem adom. — Hű. a betyár hétszázát, erre meg amarra, hát hogy lehetsz te ilyen irigy, sógor. ezt aztán nem hittem volna rólad, Az út hátralevő részében folyton a sógorral veszekedett. Dühbe gurult, szidta, átkozta azt az irigy sógort aki nem akarja kölcsön adni a lovát. Mire elérkezett a sógorához, teljesen felbőszültén, köszönés nélkül rontott be az ajtón és rákiabált az elképedt házigazdára, aki nem tudott semmiről semmit. — Vedd tudomásul, hogv nem ls kell a lovad, megértetted? Sohse hittem volna, hogy ilyen gálád ember legyél! — S újra köszönés nélkül fordult ki a házból, úgy rácsapta a meglepett sógorra az ajtót, hogy csak zengett. — Nagy bajában szegénynek — indokoltam a balga ember cselekedetét — megzavarodott a gondolkodása. — Hát! — vélte a biológiatanár. — Előítélettel volt sógora iránt. Pedig rendes ember volt a sógor. Ha szépen kéri. odaadja. Így meg ő vallotta kárát — barangolhatott, amíg kölcsönlovat kapott. Így állunk az előítéletekkel. Nem szabad elhamarkodni a dolgokat. Mit gondol, az az iszákosnak minősített öregúr vajon miért iszik? A legrejtelmesebb és legbonyolultabb kérdést tette fel; hogy vajon valaki miért válik iszákossá. — Az ilyesminek legalább ezer oka lehetséges. Meg még egy. — Fején találta a szöget. Ezt a kérdést ugyanis szesztestvéreink úgy megszokták ideologizálni, hogy csak hallgathatta az ember. Egyetértettünk ebben is. minek jeleként újra koccintottunk. Azt ugyanis teljesen képtelenség szerbeszámba venni, ki mivel indokolja, hogy rászokott az italra. Valakit nagy bánat ért — azért. Például elhagyta az. akit hőn szeretett — azért. A másikat nem hagyta el a kedvese, kénytelen volt felességül venni — azért. Az egyik jó summa pénzhez jutott — megengedhette magának. A másikat anvagi csapások érték — valamiben vigasztalódást keresett. Az egyik a rossz cimborákra hivatkozik, a másik a Jó cimborákra. Az egyiknek kiesett a csapata az NB I-ből, azért. A másiknak nem esett ki a csapata —> azért. Nincs az a fényes elme, amely tisztán tudna látni ebben a dologban, hát ne is tépelődjünk fölötte: igyunk. — Az öregúr esetében azonban egészen sajátságos okok játszanak szerepet. Két évvel ezelőtt, egy bizonyos pinceborozóban az én asztalomhoz telepedett, elmesélte. Amikor már a negyedik félliter felszívásához készülődött, nem bírtam tovább nézni, megszólítottam, és elismerően megjegyeztem: én csak nézem, kedves nétyám, milyen jól csúszik magának, idős ember létére a pusztamérgesi. — Ne irigyelje, uram — mondta az öreg —, ne irigyelje. — Mintha én irigységből mondtam volna azt. Szó se róla. sőt. kívántam neki az egészségére. Mire ő elmesélte nekem, hogy s mint. — Én, uram — mondta —, a közeli halálomat várom. Így higgye el, ahogy mondom. Nem sok időm van hátra. Most már megengedhetem magamnak. Ezért mondtam én. ne irigyelje senki azt a kis vigasztalódást. — Hát, kérem, az az öregúr ma is azért jár ide, mert a közeli halálát várja. Arra a kis időre, ami még hátra van. megengedheti magának, hogy állandóan rózsaszínben lássa a világot. — Két éve mondta ezt önnek? — kérdeztem gyanakodva. — Ne haragudjon, de én legalább öt éve figyelem. Azóta mindennap itt könyököl a pulton. A biológia tanára elégedetten nevetett. — Még nem fejeztem be! Tudia, mióta várja így a közeli halálát? Elmondta nekem: most már több. mint hatvan éve. Fiatel korában volt valami betegsége, az orvosok úgy ahogy kikezelték, de megmondták: ezzel a betegséggel nem sokáig élhet. Nem sok van neki hátra. A szülők persze nagy aggodalommal nevelgették szomorú sorsú gyermeküket. Am a gyerek felcseperedett, sőt. elérte a nősülés! kort is. megnősült. annak tudatában, hogy nem sok van neki hátra. A fiatalasszony is megtudta a dolgot, hát mit tesz egy jó asszony? Övta, gondozta a férjét. Ha inni kívánt. engedte, hadd igvon, úgy sincs sok hátra szegénynek. Mindennap azzal a szomorú érzéssel szivta tele magát, hogy nincs már neki sok ideje. hát miért ne igyon? Várta a halált szüntelen és ivott szüntelen. De a halál nem -jött. szerintem azóta tökéletesen meg is feledkezett a kisöregről. Az ass'onv. aki fAriének mindennapos halálát várta, már vagy húsz esztendeje a sírban pihen, elvitte az aeen-tó'om. a halálra ítélt ember pedig ahol iszik ni, kitartóan, pedig már hetvenhat éved. ha jól számolom. Né-'em a halálra ítélt öregurat, figyeltem, ahogy megmarkolja a poharat s magába dönti az italt. — Hát... — mondtam elgondolkozva —, ahhoz képest, hogy nincs néki sok hátra... De tt"tia-e. hogy mi a feneség ebben a történetben7 Hol itt a buktató? — Hol? — firtatta a biológiatanár. — Ott. hogy ezzel a magyarázattal bárki előállhat. Akár én ls. akár ön is. Ki tudia. mennyi ideje van hétra. Talán — kevés És akkor azt mondja az ember: arra a kicsi időre, ami még hátra van. megen"edhető. hogv rózsaszínben lássam a viláuot. Ueve. hogy igazam vo't. Ez a kis öregúr egészen egyszerűen — iszákos. "]»o — emelte meg a poharát Ismerősöm és ravaszkásan I •! rámkacs-ntott. — Arra a I 1 kiest időre, ami mii hátra van! _ Koccintottunk. — Most már csak azt kellene tudni — tettem föl a leckét — hngv vaí'ú nz '11-tó höl^-e vaffv szélhámos Mert csakis vagy a bölcsek vagy a szélhámosok tudják így elrendezni az életüket. — Azt hiszem — felelte ismerősöm —, mind a két tulajdonság arányosan keveredik benne.