Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

Sza^onyi Károly Miket György KET NÖ AZ ETTEREMBEN e<?Y EGYSZERŰ VÁSÁRLÁS H árom óra volt, ebéd után. Benn ültek a faburkolatú helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az megjavul a házasságod. Akkor nem robban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, mi a baj. Edit nézett kifelé, az esőbe. Alig volt vendég az étnatot, gyorsan kivette kézi- — Nem hiszem — mondtáskájából a tükrét, meg a ta Edit. — Ha láttad volna rúzst, mire a férfi felpil- ott, Teriéknél, nem ezt monesót. Finom csillo- teremben. Szép faburkolatú gás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát —Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekuszálódott a piros kis selyemsálba a nyakán. Feszesen ült várakozón. Edit nem szólt beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Ml ez? — kérdezte fojtottan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit Petra a kezeügyébe tette a gyufát, Vagy Inkább dobta. De Edit türelmes volt kivett egvet a dobozbői, meggyültotta, aztán a hamutartó fölött lángra, lobbantotta a helyiség volt. hímzett abroszokkal. faragott székekkel. Edit nézte a kinti csillogást. — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom. — Bedilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? — Az ls elválik, nem? — Azt én nem tudom... Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal.... — Bizsukkal! — Vagy valamivé!.. '. Bejött egy férfi, magas, fekete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballon-gallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta a tekintetével, majd elengedte, A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hango>an- A férfl tovább ment, mínvt . J^KLtl ^w keresgélte a megfelelő helyet « asztaloknál, ügy ült le. hogy szemmel tarthassa óket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? szerte repültek. — Látod? — szólt Edit mosolyogva. —• Felrobbant Petra idegesen a pohárért nyúlt, ivott egy kortyot — Matuska Szilveszter — _ Hiéba — ingatta' a fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is 6 miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem. — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, mondta mosolygva Edit — Edd meg a desszertet, aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a biatorbógyi hidat felrobbantotta - nevetett furcsán Edit amaz várta " tekintetét ci— Láttad, nem? Pukk! Eny- Sarettára gyújtott és a fusnyl volt az egész. — Te nevetsz ezen — mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni. — Megennéd azt a deszszertet? — Ideges vagy — mondta Edit. Már nem babrált a fogvájókkal, az asztalra könyökölt. és öklével megtámasztotta vékony arcát Minden vékony volt Editen: a szája, az orra. a szeme, a haja. A háta meggörbedt tön át mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a nőt — Nevetséges — ktmeolantott. már készen is volt. — Hát ez az. látod, ebben tévedünk. — Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... Halkan felnevetett — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!,.. — Mit kiabálsz? A férfi futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet aztán alig észrevehető kis fintort vágott. Petra megélénkült Jóságosan Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől? — Magamtól — mondta Edit — Ülök a fodrásznál, és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravalóért. Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces. hogy igaza van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nó vagyok.,. — Maid elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír valamit Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolygott Edit. Aztán; — A múltkor Teriéknél találkoztam az egy nővel — szólt később. — Ismerem? — Kit? — Azt a nőt — Nem. nem Ismered, fin sem Ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyelt Editre. A férfi, amott az asztalnál, halat evett lassan, előkelően, mint egy danád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem, Látnod kellett volna. — Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt. tánc is lesz. nem? ötórai tea. Maradunk? Szólt a pincérnek és kért két konyakot. A férfi látta, hogy rendel, és cseppet elmosolyodott elégedetten, számítóan. — Szia! — koécintott Petra Edittel. — Igyál, és ne lógasd az orrod. — Nem. most nem — mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, emberekre. Levél a Hajnali Hírharsonának: „Köszönöm az önök közbenjárását A cikk megjelenése után azonal beengedtek a Bámexbumfért Ló utcai mintaboltjába. D. Hakonyi Ottó* Levél a Délelőtti Hírharsonának; „Kedves elvtársak! A múlt héten megjelent bíráló cikküknek megvolt az ereda tetőkre, Az ménye: a Ló utcai Bámexbumfért mintaboltjában pilszőke király. — A férje nagyon beteg 1MH H. i^wYtVta volt halálosan beteg. Benn _gott Edit — Ha belegondo- , ,..;,„ _ lok. szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide Jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz fodrászhoz... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rena könyökléstől. — És külön- dei a pincéméi, válogatva az ben is esik. Hová akarsz étlapon, elegánsan, kimérten menni? — Nem tudom... — Szétterpesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól. — Te nevetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyomatékkal Edit. — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. Pukk! — nevetett Edit — Szétrobbant, pukk!... — Terivel... — Eddig egészen normális nő voltál. — Meghülyülök. — Edit egyre jobban összegörnyedt. — Már reggel kerülget a dili, ha végig gondolom a napot Laci fél nyolckor elmegy. üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a feketés csésze.. Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled. vagy Lucával, vagy Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak Idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra robbantgatott Hogy ő nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt! — rándult meg Petra. — Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az eeőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg, és ne beszéljünk semmiről. Edit álmosan bólintott. De nem nvúlt a desszerthez. Körmével, mint egv kis lándzsával az atkát döfködte. — Megmondom, mi a bajunk Memondom én... Ne mondd meg! — Megmondom — hajtoeatta Edit. — Rájöttem. Nincs hivatásunk. — Jat hnevd már! — De Igen Ez a bal. Se neked, se nekem . . . Nincs. Élünk a nvnkukon hát persze. hnav nem bírták. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozd'ünttól. — Kerpsnek pleffet! Pisla !s Larl Is Nekem mit mondott Ptsta? „C-ak léev mellettem, légv otthon, az nyugta* meg. ha otthon vagy..Nem ez a baj. — De. de... — hajtogatta Fdit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Fsszük magunkat, esszük őket. Rálőttem. Hát akkor menj el dolgozni, és kész, Ég akkor A nő játék, ékszer, dfsz... Ez kell nekik, te bolond! A férfi odaát sört ivott; Petra kihasználta a pillafeküdt a kórházban, nem tudták megmenteni. — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teri éknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágva mellett. Mégis akkor halt meg. amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés közben ls tudta figyelni Petrát. — Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől. — És most tudod, mi az a nő? — Micsoda? — Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot, és abba a kórházba, arra az osztályra kérte mapát, ahol a férje meghalt. És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog .... — Szörnvfl!... — Mi szörnyű? — önkínzás. Andrássy La fos OKTÓBERBEN A PLATÁNFÁK ALATT Széchenyi tér. Platánfák. ObeHszkek. Történelem és nyugalom... Az éji fényben mint képernyőn a film, pereg a múltam: október volt... s tizenhat éves voltamt (Októberekl — ha kell majd visszanéznem: vállalom-e, mit bármelyikben szóltam ...I?) — ? ? ? — Belém épültek, mint a vas, a szénpor — s mint ifjúkori sebhelyeket őrzöm egyik-másikát, eszméléseimnek tanúiként, hogy megidézzem egykor, ha már az emlék átveszi a tettek, a mindennapi tettek funkcióját, életfenntartó, biztató reményét a tehetségnek: rokkanton is állhatsz tettrekész szívvel még a védpalánkon — támadáshoz, ha már bénult a lábad... Belémlvódtak, mint a vas, a szénpor a szaporodó októberi képek, fények, virágok, lángok, vérpeesétek, s platánfák közt az éjszakai csendben ' megállok néha két obeliszk mellett (Széchenyi tér! Formáját, aki mérte: sejtette-e mit rejt e kert, ez aszfalt ily évszázadok múltán!? Ha e csontok ha egyszer majdan fényrelépve szólnak: ki lenne jegyző ott. s a vádbeszédet ki mondaná el jobban, mint e némák?t) s a súlyos márványtömbbe hallgatódzom: e belső hangot hogy verik ma vissza az ott lenn élők (élők, mindörökre!) amely ma bennem megkondult s viharzik negyedszázados útvesztőket járva elölről s végig, mindig újra végig! Hogyan felelnek? Mennyi tájat jártam azóta be s míg arcukat kerestem, ez itt megnyugvó arcnélküli hősök utódjainak ezreit találtam Novoszibirszkben is, a Vörös téren, a Kárpátokban... S körülem, magamban szintén ott vibrál egy-egy arcvonásuk... — I I l — Régi fényképek, foltos-megfakultak októberekről: vágyakról, s halálos élet-tusákról — simogatni őket kezem remeg, szemem vigyázva lángol felettük, mint az örökmécs. Ha láttok egy embert némán állni majd a Téren, mikor koszorúk borítják a Márványt: ne szólítsátok meg nevén, nem 0 az: csak lelke áll ott csendesen — s nem árván. lanatok alatt találtam egy eladót, aki megkérdezte tőlem, hogy mit óhajtok. D. Hakonyi Ottó" Levél a Déli Hírharsonának: „A lapjukban leközölt cikksorozat hatásos volt: a Ló utcai Bámexbumfért mintaboltjában nagyon udvariasan, szolgálatkészen bántak velem, és előzékenyen megkérdezték, hogy mit óhajtok. Köszönöm. D. Hakonyi Ottó" Levél a Délutáni Hírharsonának: „Nagyon hálás vagyok lapjuknak, hogy napirendre tűzték a 15-ös billentyűk ügyét. Éppen ideje volt már. A kritika, úgy látszik, használt, mert most már kiváló minőségű billentyűket lehet kapni a Bámexbumfért Ló utcai mintaboltjában, amelyek — véleményem szerint — vetekszenek a külföldi billentyűkkel. D. Hakonyi Ottó" Levél a Késődéiutáni Hírharsonának: „Néhány héttel ezelőtt elpanaszoltam önöknek, hogy a Ló utcai Bámexbumfért mlntaboltlában nem csomagolják be a 15-ös billentyűket. pedig azok olalosak és nehezek. A levél meglelenése után ismét ott lártam és örömmel tapasztaltam, hogy most már becsomagolják a kért árut: szép dobozba teszik és rózsaszínű másllt kötnek rá. Ez igen! Ide nyugodtan lőhetnek vásárolni a külföldlek. D. Hakonyi Ottó" Levél az Esti Hírharsonának: „Leleplező riportjuk nyomán a Ló utcai Bámexbumfért mintaboltjának csaló pénztárosnőiét elbocsátották. Az úi pénztárosnő már nem téved az egyszerű dolgozók rovására. Köszönöm. D. Hakonyi Ottó" Levél a Későesti Hfrhnrsonának: „A Ló utcai Bámexbumfért mintaboltról szóló cikkük elérte a kívánt eredmén vt: ma már köszönnek az eladók, ha a vevő távozik a boltból. D. Hakonyi Ottó" Levél az Éjféli HJrharsonának: „Kösznöm az önök közbenjárását. A cikk megjelenése után azonnal kiengedtek a Bámexbumfért Ló utcai mintabolt iából. D. Hakonyi Ottó" Ugye. milyen egyszerű? Mihail Greesanor A HEGEDŰ Az ukrajnai Novovollnszfeban él Mihail Greesanov újságíró, aki katonaként részt vett hazánk felszabadításában, és Szegrden ls megfordult. Egyik szegedi élményét dolgozta fel Irodalmi eszközökkel és ünnepünkre elküldte írását a Délmagyarországnak. Kísérő levelében azt ls elmondja: „Számomra végtelenül kedvet azoknak a napoknak az emléke, amikor fegyverrel a kezünkben szabadítottuk föl hazájukat a német megszállók Igája alól. Egy emlékezetes esetről elbeszélést Írtam. Fogadják szeretettel". Az ablakpárkányon nagyszemfl esö kopogott. A nyitott kisablakon át olvadó hó szagát hozta be a szél. A szomszéd háztető fölött hirtelen felszakadt a szürke felhőburok és elővillant a világoskék égbolt. A Berlin felé vezető úton ágyú dörgött, valahol Budapesten túl bombák robbantak. A hoszszú, szaggatott vonalú frontszakaszon acélzörej hallatszott, s a föld hidegen ölelte magához a különböző öltözetű, különböző nyelveken beszélő és gondolkodó embereket... Am közeledett a tavasz. A nagy győzelem tavasza! Az előző nap egy frontközi katonai kórház egészségügyi kocsiján rázódtam. Estére érkeztünk Szegedre, — Egy-két hónapig itt kezeljük, aztán hazaszállítjuk egy kórházvonattal — mondták az orvosok. — Bárcsak minden szerelvény ilyen volna — álmodozik fennhangon ágytársam, egy jól megtermett, gömbölyded őrmester. Haslövést kapott Sebe súlyos, de nem csügged, gyógyulni akar. Egészséges optimizmusa, lelkiereje, élni akarása imponál nekem. Jobboldali szomszédom egy szőke fiatal katona. Vologya Hronovnak hívják. Azért-e, mert elvesztette lábát és „már senkinek sem kell", vagy más miatt, de órák óta egy szót sem szól. Szürke szemeit a mennyezetre szegezve mozdulatlanul fekszik. A tágas szobában 18-an vagyunk. Néha nyögés, nehéz sóhaj hallatszik. Valaki hirtelen káromkodni kezd, aztán Hitlert szidja. Egy másik beteg az ápolónőt hívja és a „kacsát" kéri. Odébb a sarokban egy ukrán katona egyre azt hajtogatja: „Adj egy gránátot, Zsóra, majd én..." Déltájban behozták az ebédet, kinek-kinek a szigorú orvosi előírás szerint. Volt aki mindent elpusztított, mások hozzá se nyúltak az ételhez. Ismét fekszünk, időnként néhány szót váltunk, sőt vitatkozunk is, álmodozunk, jajgatunk és... nevetünk, bár sebünk gyötrően fáj. Hronov hangját most hallom először. Nehézkesen oldalra fordul és fölöttem átnézve félig kérdezi, félig bejelenti: — Miért nincsenek itt, Andrej.,.? Az őrmester lassan felé fordítja fejét és megnyugtatására csak ennyit mondj — Majd csak megjönnek, rendes flűk. Kiváncsian néztem rájuk. — Persze, te nem tudod — kezdte magyarázni Andrej. — Magyar zenészek járnak be hozzánk. Egy egész zenekar. De úgy játszanak, mondhatom, hogy ...! Mint kiderült, a zenészek a kórház létrehozásának napjától kezdve bejárnak a sebesültekhez és koncertet rögtönöznek számukra. Láthatóan nem csupán Vologya Hronov várja őket türelmetlenüL Két óra után egy ápolónő kíséretében megérkeztek a vendégek. Csendben, fegyelmezetten léptek be a kórterembe Az első — egy alacsony, kövérkés férfi — alakját meghazudtoló eleganciával hajolt meg: — Zdrasztutyi, tovariscsi! Mögötte a hegedűs, gitáros és dobos hajlongott. Elrendeződtek, és mintha az esztrád-színpadon lennének, egyszerre nyúltak szerszámaikért. Egy perc alatt felkészültek, csak a magas, sovány, vékony, fekete bajuszos dobos matatott még. Csak akkor vettem észre, hogy balkeze csuklótól hiányzik. — Istvánnak hívják — jegyezte meg az őrmester —, ez olyan Iván féle. Az a másik, a kerek hegedűs meg Ferenc. A csellista János, a gitáros meg ugyancsak István. Második Iván, ha úgy tetszik... Az első a fronton vesztette el jobbkezét. Azt mondják, egy évig bujkált a horthysták elől, de megtalálták. Ki akarták végezni, de valamelyik rokona kegyelmet eszközölt ki számára