Délmagyarország, 1969. október (59. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

Sz. Simon István PICASSO KÉK GALAMB UJ VERSEK Vihar Béla BUZASZEM Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele. a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj. a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény. ahogy regék kedvesét a hősi vőlegény. Varga Rudolf VIRRASZTÁSOM FALÁN Szívveréseddel vagyok tele, csak megközelítelek, csak szoriilak, soha el nem érlek. Falevelekből hullatott csend visszhangzana bennem. ha körüljárva elhagyna árnyékod, ne lármázz, úgyis csak haláltól halaiig élsz. ajtót ne nyiss senkinek. Virrasztásom falán túl elnézlek gyerekszavú kedvesem. . szerelemmel megkövezve. Futsz, elúszol fuldokló vizeken Képes Géza versel SZOMORÚSÁG VILLANÁSOK Mérgét az ig magába fojtja: zöld és határtalan mint lent az óceán A hullámok fölött sirályok bukfenceznek és sikongnak és sírnak és a víz színét súrolják — Ég és tenger és föld a tengerek közé szorítva: dideregnek a lejtök m a kiégett mezők, fáznak de nem dob rájuk az éj meleg takarót A föld szája megrepedezi' a rémülettől — Vajúdnak a hegyek percek alatt megszületik az elkékülten nyöszörgő csend Nézem a Kaukázust s hiába, erről is csak te jutsz eszembe. Lassú permeteg hull szitálva s a hegy melle mintha zihálna. Havas csúcs, csüngő fellegekkel Csermely bukdácsol lenn a mélyben, keskeny ér, de a messzeségben zúgó folyó lesz s végül tenger. Arcod előttem úgy dereng fel mint havas éjben, félálomban — Felocsúdok: páraként lengsz el. A messzi égen kék láng lobban. Susa (Azerbajdzsán) A SZABADSÁG ELSŐ PERCE Emlékeztek még a szabadság első percére? Ugye nem? Huszonöt év messziségéből nehéz is megfogni pont azt az egy percet. Meg aztán mit tudtunk mi akkor a szabadságról ? Amit könyvekben olvashattunk dicsőséges napjairól, üstökösszerű tündökléséről meg az idősebbek elbeszéléseiből hallottunk, akik fegyverükkel végigmasírozták frontjait, s úgy beszéltek a 133 napról, mint a legszebb oázisról az elnyomatás sivatagjában. De amikor megjött és megállt a kapuban, szőrösen és tépett pufajkában, nem tudtuk a nevén szólítani, nem ismertük még meg. Csak méregettük és elengedtük a százada meg a német után. egy szó, egy pohár víz nélkül. Emlékeztek még a szabadság első percére? Jobban rá kellett nyitnunk a szemünket, hogy hajlékot adjunk neki, hogy itt marasztaljuk. Váratlanul és ismeretlenül jött. érzéseket és gondolatokat kavart fel bennünk, hiszen puska volt nála és még szivárgott a csövéből a 16porfüst. Az eszm élésre... hogy elment a front, túl van a pincénken, a házunkon, az utcánkon, a városunkon. vissza tudtok-e gondolni? Hogy ki lehetett menni a kapuba, az utcára! A sarokról elpucolt a német géppuskás raj, s a padlásról a pattogó beszédű német lövészek. Ott szemben állt egy keresztes páncélautó, az is odavan. El se köszöntek. És harckocsik, autók, gyalogosok özönlöttek amonnan, csupa olyanok, mint aki megállt a kapunkban és nézgelődött. A tankokon, az autókon, a sapkákon vörös csillag. Az egvik katona integetett, a másik morcosan lövésre tartotta fegyverét Nem lakodalomba, vagy majálisra jöttek, de ezek már ők voltak, akik a Volgától jöttek ilven szakadatlan menetben. Már nem felénk lőttek. hanem tőlünk, már nem a hátunk mögött korogtak az ágyúk és vijioetak az aknák, hanem előttünk, s egyre arrébb, egyre meszszebb... A túlsó sarkon még ott volt a plakát egv ijesztő rém. torz arccal, véres karral tüzet vetett, üszköt dobott egy házra. Annak a sankáján is csillag volt. „Hát... hát nem gvúltják fel a házat? Nem állítanak bennünket a falhoz? Nem is sorakoztatnak, hogv végeláthatatlan menetben elindítsanak bennünket visszafelé... az ólombánvákba?" Csak mentek, mentek, vigvázó ferevverekkel. vésteiárták a pine-tt meg a nadlást. egy raj felkortyolt egy vödör vizet, megsimogattak egy kisgyereket, kacsintottak és szitkozódtak, szaladtak a többiek meg a német után. Elment a front... Hogy a szabadság? Éltünk. Megtapogattuk magunkat, végignéztünk egymáson nagy kerek szemekkel, félszegen mosolyogtunk mi is. Kis dolgokon múlott akkor az élet, nagy eszményekkel nem értünk rá vergődni, az eszmélés is csak ennyire, a legprimitívebb életérzésre futotta. Az örömre... emlékeztek-e? Hogy el lehetett dobni a hamis igazolványt, a katonaszökevény előjöhetett a lichthófból, vagy a mosókonyha padlásáról, s meg lehetett nézni, a nagymamának nem esett-e baja a szomszéd utcában. Anya fönt ágyazhatott a hálószobában. Sapkák röpültek a levegőbe, átkiabáltunk egymásnak a szomszéd házakból. Hiszen éltünk, voltunk, s ha a levegőben ott vibrált is még a lőpor édeskesernyés szaga, a tüdő már tágabbra nyílhatott, mint a pincelyukban. Nem volt tán öröm, hogy a tankok között átfuthattunk az utca másik oldalára és belenézhettünk a szakács kondérjába, aki éppen ott rakott tüzet a Papén-fazék alá? Voltak, akik tudták, mi történt ebben a percben, meg tudták mérni a végtelen időben ennek az időtöredéknek a súlyát és ki tudták jelölni történelmi helyét. Az ő örömük tudatos volt és azért az átlagemberével összehasonlíthatatlan. De akik csak az érzésükre hagyatkozhattak, azok öröme sem fért meg a sapkák. kendők alatt. Különben miért főzött volna hatalmas fazék teát a házm°sterné? „Azt szeretik!" Miért dörgölte le a rút plakátot a falról a szomszéd lakó? „No nézd, hogy mivé torzították őket!" Miért nyitottuk volna ki az utcára néző ablakokat? „Ne félj. nem lőnek be. hiszen integetnek!" Mi, akik az utcán meg az ablakban voltunk, örültünk. De az első perc első örömében nem éreztük igazán a szabadság ízét, érzéseinkkel sem fogtuk fel teljesen, hogy a nyitott ablakok, a távolodó lövések meg a nekigvürkőzött. öblösen fütyülő szakács ott a sarkon — maga a szabadság. Az aggódásra... arra futja-e a memóriából? Nem tűnt az el abban a percben. Visszajön-e apa. akit azért hívtak el, hogy mutassa az utat? S a férfi— És hogyan Játszik ilyen kézzel? — Megtanult egy kézzel. Jobbkezével veri, a csonkkal pedig tartja a dobot Rögtön meg is látod. Először úgy tűnt, nem hallok semmit, olyan halk, olyan ünnepélyes és lassú volt a dallam. A melódia egyre erósebb lett, annak megfelelően, amint egymás után kapcsolódott be a játékba a többi hangszer. A tempó erősödött vihar előtti hangulatot idézve, amely nem is váratott sokáig magára. Mennydörgés, robbanás, dübörgés hallatszott A hangvihar hol gyengébb lett hol új erőre kapott. Egy másodperc múltán a szimfónia kulminált: nyögés, sírás, hisztérikus mosoly és győzelmi kiáltás egyesült benne, s mindezt vésztjósló dobpergés kísérte. Első István a felismerhetetlenségig megváltozott: szemei villámokat szórtak, feje az ütemmel együtt táncolt, épségben maradt kezével hol a feszes bőrt, hol a cintányért ütötte. Az az érzésem támadt, hogy két kézzfel játszik. Körülnéztem a elcsendesedett kórteremben. Néhány súlyos sebesült kivételével valamenynyien a tavaszt hirdető távolt kémlelték. S ml mindenről árulkodott tekintetük: honvágyról, ellenség iránti gyűlöletről, régmúlt emlékekről és a kegyetlen jelenről... így indulhattak harcba Sztálingrádnál és a Don mellett, a Dnyeper partján és Budapest alatt. Ilyenek lehettek Berlin bevételéért küzdő fegyvertársaink is. Barátaink azután könnyű dallamokat játszottak. A csárdást tüzes ukrán gopak váltotta fel, a magyar népdalok után a „Katyusa", majd a mesterien előadott és otthonlasnak érzett „Drága föld" következett. Az előadás szünete alatt Vologya Hronov váratlanul felkelt ágyából. Két mankójára támaszkodva a zenészek felé indult Ferenchez érkezve kezét nyújtotta: — Add csak ide, barátom. — És a közeli ágyra ült. Tüzetesen megvizsgálta a hegedűt, lassan végighúzta a vonót az egyik húron, majd mindkettőt lerakva, mozgatni kezdte ujjait Minden oldalról türelmetlen és gunyoros megjegyzések hallatszottak: — Hronov, ne zavard! — Csak nem akarsz játszani, Vologya? — No, lám, újabb zenészünk akadt! Ha hazaérsz, majd a lányok idegein játszhatsz. Eközben Vologya továbbfolytatta előkészületeit, figyelmen kívül hagyva barátai megjegyzéseit Hirtelen, mintha villám futott volna végig a hegedű lakkozott felületén, amely mintha odanőtt volna Hronov állához. A vonó rögtön a húrokra csapott, fürgén táncolni kezdett majd úgy úszott, mintha hullámokon járna. Nyomában elbűvölő varázserejü dallam hangzott fel. Kristályos patak csobogását, fenyveserdő suttogását, azután tengeri hullámok morajlását és trillázó pacsirták füttyét idézte... Milyen erős vágy éghetett a fiú szívében, hogy ennyire őszintén és érthetően szólt a zene nyelvén a Hazáról! A katona tovább játszott. Egyszerűen, a művésziesség igénye nélkül, mintha egy fatörzsön ülne ünneplő falusi fiatalok között. Amikor befejezte, nem tapsolt senki. Csend volt, csupán két tucat megnyomorított, eldurvult ember halkra fogott lélegzése hallatszott. A hallgatók száma közben megszaporodott: az ajtókban és a folyosókon orvosok, asszisztensek, ápolónők és a szomszédos kórtermekből való járóbetegek csoportosultak. A dobos István szakította meg a csendet. Szemét törölgetve, krákogva Hronovhoz lépett, kezet nyújtott neki, aztán Ferencnek mondott valamit, majd kiment. — Mit szólsz Vologykához? — zavarta meg töprengésem Andrej őrmestert. — Nem is olyan könnyű kiismerni az embereket. Közben ismét nyílt az ajtó: a mi maestrónk préselődött át rajta. István vékony bajsza titokzatos mosolyra húzódott. Jobbkezével egy kopott tokot szorított a melléhez, egy másodpercig várt, rajongó tekintetet vetve a körülötte állókra, aztán mint a szentséget, megcsókolta a tokot és úgy nyújtotta át Hronovnak, mintegy kristályvázát — Tessék, továris, fogd — mondta nehézkes oroszsággal. Ferenc melléjük lépett és lefordította szavait, megmagyarázta, hogy a dobos Istvánt elragadtatta a szovjet katona játéka és örömmel ajándékozza neki hegedűjét. Igaz, nem Stradivári műve, hanem csak egy közönséges, sokfelé megfordult szerszám, István ifjúkori társa. Valamikor a háború előtt őt is jó hegedűsnek tartották. De most... Minek ez már neki ? öten játszottak tovább. Én pedig arra gondoltam: hány nagyobb tehetséget, talán zsenit is tönkretett a háború. ak, akiket ásóval, lapáttal a város szélére hívtak lövészgödröt meg tankcsapdát ásni? Ha oda mentek... És ha visszajönnek is, mi lesz itt holnap meg holnapután? Főzni is kellene, az összezúzott cserepek helyett újat kíván a tető, még csak nem is szipog a gáz, lógnak a villanyvezetékek. Lesz itt valaha munka? Üresen ásít a gépterem, mozdonyok loholnak nyugat felé minden kincsünkkel, jószágunkkal. Kell valakinek a munkáskéz, vagy most már mindig csak ezt nézzük majd, ezt a vasés emberáradatot? Egy főzet zsír, egy gyúrásnyi liszt, egy csipet cukor, az lenne a szabadság! A mosolyra nyílt arc ráncai nemcsak örömre jártak. Egy töredéke a percnek, máris a gond az aggodalom ár-? kaivá mélyültek. A bizakodásra... Hát arra emlékeztek-e? Ugyanebben a percben jött elő az is, a többit űzve. keverve. Itt mégis valami újnak kell következnie. A gazdagok, az urak jóformán mind elmentek, s ahonnan ezek pucolnak, miért futna a szegény? Ezen csak kereshet. Egyszer úgyis csak megindul a gyár, kinyitnak a boltok, s ha azt akarja valaki, hogy dolgozzunk, kenyeret is adnia kell. Ha a tulajdonos elment, még nagyobb szeletet is lehet majd vágni, mint mikor elöször a magáét mérte ki. És a földet nem tudták a mozdony meg a tankok után kötni. Majd ületetünK, vetünk, kiszedjük a gépeket a vízből, újakat barkácsolunk a maradékból. Hátha ami ittmaradt, nekünk maradt! Valaki majd szól, majd hív is a mieink közül. De egy biztos: élni kell! Dolgozni kell! Kenyér kell! Aztán maid meglátjuk, milyen utcába szólítanak bennünket Csak már szólítanának! Beszélne valaki! Az első mozdulatra... árra emlékeztek-e még? Az első tettre? Miután idegeinken végigjátszotta rapszódiáját az öröm, elégiáját az aggodalom, himnuszát a reménység és indulóját az élni akarás, cselekvésre emeltük a kezünket. Senki sem szólt, a vágyaink után mentünk, a rend áhítata adta a parancsot. Az úton, ahol tankok és autók robogtak el, törmeléken, leszakadt tetőn, aknavágta lyukon gázoltak át. Lapáttal, kézzel tisztogattuk az utat. hajigáltuk a törmeléket az aknatölcsérbe. A tető roncsait útszélre dobtuk. Aztán megálltunk, néztük, hogy az újonnan érkező rohamosok tankjainak lánctalpa és autóik kereke mint préseli az aknalyukba a háború szemetjet, meg az út hosszú, acélos csíkját végig kémleltük, egészen addig, ahol a szürke bazaltszalag az ég kékjével összefutott. Hát amikor először emeltük munkára a kezünket, amikor először fogant meg bennünk a vágy a rend után, akkor kezdődött a szabadság. Teljes történelmi hitelességgel szólva: egy perccel a szabadulás után. Mert a szabadság leglelke mégis csak a rend a magunk választotta, magunk akarta rend. Most végül hadd mondjam el, ezen az évfordulón, Szeged felszabadulásának ünnepén, a huszonötödik ilyen ünnepen, miért éppen ezt a percet emlegettem fel megemlékezésül. Csak azért, hogy lássátok, nem is olyan egyszerű dolog ez a szabadság. melyet most fényesen ünnepelünk. Nemcsak szén szó, napfényben lengedező zászló, nemcsak sapkadobálás és ének- meg harmonikaszó, hanem törődés, gond, munka és gondolat is, az első percétől, születésétől fogva a történelmi végtelenségig. T