Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

Mohammed Dib KÁVÉHÁZBAN IRCSIK JÁNOS ROMÁN TEMPLOM Bárányi Ferenc KÉT VIRÁGÉNEK j. Harangszó a te szerelmed, szívbe hintett honvágy, ha elnémul hangja bennem, hogy' találok hozzád? Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat, gyönge lábam nem követhet, nem mehet utánad. A lovamat ha megkötöm, fogoly, míg eloldom, kérő szavam laza béklyó, nem léssz tőle foglyom. Am a csókom pányvahurok, kezessé tesz téged, cseréld csókom rabságáért szabad messzeséged. II. Eredj, te dal, érd utói a párom, fogd kézen, hogy hozzám eltaláljon. Szerelme ág, nem moccan a lombja, légy te szellő: hajlítsd a karomba. Szerelme rét, aszály-ölte pázsit, légy te zápor s újra kivirágzik. Szerelme jég holt színén vizeknek, légy te napfény amitől fölenged. Eredj, te dal, érd utói a párom, fogd kézen, hogy hozzám eltaláljon. K

ésőre járt, s mondogattam magamban, hogy haza kellene már indulnom a zajos, komor kávéházból. Mégis, inkább még jobban befészkeltem magam a sarokba, ahol egyedül ültem egy asztalnál, figyeltem a körülöttem fecsegő csoportokat. Csupa szegény ördög járt ide, hajléktalanok, meg falujukból ide szakadt, gyökértelen fellahok, akiknek arcára mély, kemény barázdát vésett a szabadban végzett munka. Csakúgy, mint a jelenlevők többsége, én is itt töltöttem az időm nagy részét. Tudtam, hogy várnak rám a gyerekeim, s a feleségem. Napok óta nem tudtam nekik élelmet vinni, napok óta egyetlen sou-t sem kerestem. Így aztán csak üldögéltem türelmesen, abban a titkos reményben, hogy a fáradtság majd elnyomja a gyerekeimet, lezárja. szemüket, amelyek oly iszonyú, némán kérdő pillantást vetnek rám, amikor hazaérek. Vártam, hogy a feleségem is elunja a virrasztást. Keserű gondolataim közepette az ajtóra tévedt a pillantásom, s láttam, hogy valaki gyengén meglökte, s aztán nehézkesen támaszkodva jött a kávéház belsejébe, mintha jártányi ereje sem volna. Az ördögbe is, pedig jó kiállású, kemény fickónak látszott az ismeretlen! Szórakozott pillantással mérte végig a termet, az embereket, a falakat, azután mintha a kávéház túlfűtött levegője megolvasztotta volna tagjai merevségét, lazított a tartásán, s arcára kiült az elégedettség. Negyvenévesnek látszott, ám ki tudja miért, a szakálla teljesen ősz volt. Hunyorgott, ahogy jött beljebb, talán csípte szemét a füst, vagy a búra nélküli, csupasz villanykörték fénye. Különösen a tekintetében volt valami szokatlan. Azt sugallta, hogy ez az ember messziről jött, nem ismeri a nyelvet, sem az itt élők szokásait s annak reménye nélkül veszi szemügyre az őt környező világot hogy valakivel is megértethetné magát. „Bizonyára szerencsétlen koldus — gondoltam, csak még nincs hozzászokva ehhez a mesterséghez, s alig meri kinyújtani a tenyerét. Az is lehet hogy csak egy kicsit megmelegedni jött be Mohammed Dib algériai író, 1920-ban született Nyugat-Algériában. Korábban többféle hivatás vonzotta. Volt tanár és újságíró. Első szépirodalmi művei, a korai versek és novellák, újságok, többek között a francia Lettres Francaises hasábjain láttak napvilágot. 1952-ben jelent meg első regénye, A nagy ház, 1954ben A tűzvész, majd 1957-ben A takácsmesterség. Az ötvenes évek végén írt fenti novelláját a Kávéházban című kötetből vettük. a kávéházba, mielőtt visszatérne az éjszaka kegyetlen hűvösébe." Mialatt így töprengtem, meg kellett állapítanom, hogy az ismeretlennek nincs kolduskülseje. Sötétbarna öltönye korántsem volt új. de még mindig jó állapotban volt, legalábbis jobban festett, mint az enyém, s hasonlóképpen a cipője is. A férfi ekkor ismét körülnézett, azután óvat06, de határozott léptekkel egyenesen az én asztalomhoz tartott, majd lassan leereszkedett az asztal melletti kispadra. — Isten segítsége kísérjen utadon — szólt üdvözlésképpen. A hangja közönséges volt, de valamiképpen fátyolos. Két könyökét az asztalra fektette, úgy, hogy kikerülje a feketés tócsákat. A könnyű puhafa asztal megremegett a súlya alatt Visszahúzta a könyökét kezeit a két térde közé eresztette, átható pillantását azonban nem vette le az arcomról. Már-már visszasüllyedtem a korábbi komor gondolataimba, amikor megszólalt az ismeretlen. — Testvér, én most jöttem ki a börtönből. Megvilágosodott az elmém. Az egész lénye erről beszélt óvatos járása, fátyolos hangja, átható, majd ellágyuló tekintete. Nyugtalanító gondolat lett úrrá rajtam. Ez az ember bizonyára segítséget akar kérni tőlem, márpedig az én zsebemben legfeljebb annyi pénz lapul, amivel a teámat tudom kifizetni. Már a nyelvemen volt hogy megkérdezzem, miért került börtönbe, de inkább hallgattam. Hirtelen, váratlanul egy emlék tört rám. Párizsban, ahova évekkel ezelőtt elindultam, hogy honfitársaimhoz hasonlóan majd én is munkát találok — ott történt az eset. Épp akkor érkeztem, s nálam volt a megtakarított pénzem; szép, kerek kis summa, gondtalanul élhettem belőle az ismeretlen nagyvárosban egy-két hónapig. Egy kis utcában jártam éppen, s elém toppant egy kövérkés, rövid lábú, tojásfejű francia, akinek vörös haját mintha vassal bodorították volna. Két elsárgult metrójegyet nyújtott felém. A tekinte olyan volt. mint a mostani ismerősömé. Azt mondta akkor a kis vörös hajú: — Uram, lenne olyan szíves megvenni tőlem ezeket a metrójegyeket. Most jöttem ki a börtönből, és nincs egy sou-m sem. Szó nélkül a kabátzsebembe nyúltam, ahol a napi apróbb kiadásokra szánt pénzt tartottam, s a kezébe nyomtam egy marékkal. Aztán bambán elfogadtam a metrójegyeket, de mire észbekaptam és visszafordultam, hogy a szerencsétlen jegyeit viszszaadjam, már eltűnt. Azóta sok-sok év telt el. immár megint Algériában vagyok, és megint munka nélkül.,. Elgondolkodtam, vajon milyen rejtélyes jel hívja fel rám a hasonló sorsú emberek figyelmét. Megkérdeztem a mellettem ülőtől: — Mennyi ideig voltál börtönben? — öt évig — felelte nyugodt hangon. Bevallom, hóbortos ötlet villant át agyamon. „Íme, én három éve folyton csak munkát keresek, ez pedig öt évig nyugodtan ült, nem volt semmi gondja." Am az ellenérzés egyre inkább olvadt bennem, hogy helyt adjon a kíváncsiságnak. Végül megszólaltam, inkább csak azért, hogy kiűzzem magamból a szomorúságot, s a neheztelést, s csak mondtam, ami épp eszembe jutott. — Bocsáss meg. szeretnélek meghívni egy pohár teára, de nincsen pénzem. Csupán ez van. hogy a megivott teámat kifizessem. Bs a tenyeremen eléje tartottam a zasebem mélyéről múlt a legneheezebb Idő. Közben nagyon megszerette, mert kedves, barátságos kis gyerek volt. bearanyozta a napjait. De most meg új rémület dermesztette szivét, s megkeserítette a nappalokat és éjszakákat. És hátha mégis eljön érte az anyja? Ügy érezte, nem bírná túlélni a csapást. Gyanakodva fürkészte az arcát minden betévedő falusi asszonynak. Sokszor megremegett. mert úgy rémlett neki. hogy ismerős a menyecske arca. Barátné már nem is számított rá. A fiúcska betöltötte a negyedik évét. eléggé nyúlánk. kisT sé sápadt, szőke kisfiú. Megint kora reggel volt. éppenúgy mint négy évvel ezelőtt. A gyereket most" már otthon hagyhatta, hadd aludjon, a szomszédasszony vigyázott rá. Egy falusi aszszony lépett be az üzletbe. Piros paprikát és lámpabelet kért. közben kutatva nézett körül a helyiségben, s többször is rajta felejtette firtató tekintetét Barátné arcán. Hirtelen így szólt: — Mondja, asszonyság, nem hagytak itt magánál egy kisgyereket?... Valamikor régen, négy éve már. Barátné kezéből kiesett a bádog merőkanál, amivel a paprikát töltögette a zacskóba. Lehajolt érte, s amikor felemelkedett, a feje lila volt, s piszkavasat szorongatott a kezében. — Kicsoda maga és mit akar itt? — támadt az asszonyra elsötétült szemmel. A hangja fátyolozottan gurgulázott, mintha összeszorított torokból jönne. Az asszony megijedt tőle. — Na, mit izél itt? Engem csak a Galambosné küldött, hogy kérdezzem meg... — dadogta hátrálva. Barátné kezében magasra emelkedett a piszkavas. — Ki innen! — nyögte tompán. — És mondja meg annak a Galambosnénak, hogy az urával együtt jöjjön ide. érti? Akkor majd beszélhetünk! ... — Tudja miért mondtam ezt? Értettem én, hogy mi a dörgés. Az asszonyka azóta férjhez ment, s talán épp az a négy év előtti gaztett segítette hozzá. Most csak a kíváncsiság hozta vissza. De én elvettem a kedvét tőle. Másnap mentem a gyámhatósághoz. A nevemre szeretném venni a Ferkót, mondtam. Jött a hercehurca. iratokat akartak, meg mi fene. hisz tudja. hogy volt. de aztán sikerült; kötélnek álltak. Hisz elvégre én neveltem fel, az én fiam volt! Most megnyugodott. Egyszer-egyszer kérő is jelentkezett az özvegyasszonynál, rendbejöhetett volna az élete. De aztán mindig csak a gyerek győzött: úgy érezte, nem lenne jó neki egy „mostoha". Ferkó az iskolában nem tanult jól. elcsavargott hazulról, s ami még rosszabb volt, kamaszkorában betegeskedni kezdett a tüdejével. Barátné ekkor már a Brikettgyárban dolgozott, SZTK-tag volt ő is. Vitték is a gyereket egyik szanatóriumból a másikba. De igazán meggyógyítani nem tudták. A szakmát azért kitanulta, de többet volt táppénzen, mint a lakatosműhely, ben. Árnyék ereszkedett az asszony életére. Dolgozott két ember helyett, s kellet is. mert a Ferkó szeretelt ám szépen öltözködni, mivel sokat lődörgött a lányok körül. Aztán az egyiknél hamarosan el is akadt. — Így van ez!... Hiába mondták neki a doktorok, hogy a házasság nem neki való. De hát lehet is ezekkel a fiatalokkal beszélni! Barátné megint töltött, ivott, s a kezével meglökte Gruber könyökét. — Hé, ne aludjon, öreg. Gruber felriadt. — Tessék? Csak egy kicsit elgondolkoztam... Mondja tovább. Mi volt aztán? — Hogy mi ? ... Semmi különös. Tegnapelőtt este megvert a Ferkó. — Micsoda? Magát? — összevesztünk a konyhabútoron. El akarta vinni azt is. én meg nem adtam oda. Fojtogatni kezdett, én segítségért kiáltottam. s bejött Molnár bácsi, a szomszéd ... Csend. Üjból Barátné: — Hát így volt. Csak eszembe jutott, mert hogy emlegette a Pistikét... No. ne ijedjen meg. Gruber hüledezett. — Nem úgy van azért az. Inkább arról beszéljen: ml lett a Ferkóval? — Ma reggel elutazott Budakeszire. A szanatóriumba. Annyira felizgatta magát a bútor miatt, hogy tüdővérzést kapott. Bár adtam volna oda neki. Elhallgattak. A táncolók még egyre rúgták 3 cementet. Gruber furcsa kavarodást érzett az agyában. Sokat is ivott, s a Barátné története se tett jót neki. Nemigen tudta, mit szóljon az egészhez. Jobb híján felállt, engedelmet kért. s kilépett az országútra. Kit már hajnalodott. Az erőmű felől borissza énekszó hallatszott. — Azok legalább vígan vannak. Jobban tettem volna, ha náluk töltöm az estét. Ahelyett, hogy ennek a szerencsétlen Vilmának a keserves históriáját hallagassam. Egyébként rendes úgy, de mit tud ő az én Pistimről, a saját édes gyerekemről? Mert a Ferkójával így járt. Akárhogy vesszük, szemét alak. Egy huligán. Bebotorkált, vissza a helyére. Barátné közben szendvicseket szerzett, s újra töltötte a poharakat. Az utolsó pohárnál Barátné akadozó nyelvvel megszólalt: — Hát akkor.;, én megyek — motyogta. — Jön maga is? Gruber is felállt, de nem válaszolt a kérdésre. előhalászott néhány pénzdarabot, amely kenyérmorzsák és dohánypor közé keveredett. — Hogyan? — meglepetésében egészen magasra vonta fel a szemöldökét. — Szó sincs róla! Én fizetek. Ne haragudj, hogy eddig nem szóltam: eszembe sem jutott, hogy talán innál valamit.., Felelni akartam, de addigra már odahívta a pincért, s egy egész kancsó teát kért. — Ugyan — mondta a szomszédom —, az esemény igazán méltó rá, hogy megünnepeljük. Az ember nem mindennap szabadul a börtönből, nem igaz? Elhallgatott, mert ebben a pillanatban már visszatért a pincér, s asztalunkra tette a nagy teáskancsót. — Odabent sokat kerestem — folytatta —, mert dolgoztattak bennünket. És távozáskor egyszerre adták ide az összeget. — A teáskancsőért nyúlt, töltött nekem is. — Ugye, megengeded? Én nem ismerek itt senkit. Mondatai rövidek és néha kissé homályosak voltak. Hirtelen olyasmit mondtam neki. amit még soha idegen embernek. — Jó az arcod ... Nem hasonlítasz gyilkosra — Azt hiszed, hogy öltem és durva vadállat vagyok? Nem, nem vagyok olyan, amilyennek gondolsz. És ekkor beszélni kezdett, ezúttal hosszasan, szemét lecsukva, határozott hangon. Nem akart ölni, csak lopni, azt is először életében. Tettét az éhség, a munkanélküliség diktálta. Egy este, amikor céltalanul ődöngött az utcákon, felfigyelt a pályaudvar felől a belvárosba tartó szekérre, amely nagy kartondobozokat szállított A jármű mögé lopózva az egyik dobozt felhasította a zsebkésével. Az ember, akik elöl a kantáránál fogva vezette a lovat mindebből semmit sem vett észre. A dobozban keksz volt, a város előkelőségei számára, de az én emberem úgy érezte, egyszer neki is juthat a finomságból. Két kézzel markolt bele. teletömte a zsebeit még az inge alá Is csúsztatott Ekkor vette észre őt az elöl haladó férfi, s rávetette magát Védekezésül halántékon vágta, s a másik hanyatt esett. — Elnyúlt a lábamnál — folytatta elbeszélését a szomszédom —. a szeme kidülledt s a szája tátva maradt Amikor lehajoltam, hogy megmozdítsam a fejét nehéz volt mint a vas, s a kezemen végigcsurgott a vére. Kiegyenesedtem és üvölteni kezdtem, mint az örült: „Hé. emberek, megöltem valakit!*1 — A börtönben aztán volt időm gondolkodni. Csak eny. nyi az élet, hogy tegnap volt ma nincs? Az ügyvédem fiatal ember volt Jól védett engem, hiszen csak öt évet kaptam. De aztán mi le6z? Ezzel nem törődik senki? Amikor ezt elmondta, újdosült ismerősöm visszahullott a némaságba. Nem tudtam, mit mondjak neki. s végül megint csak ő szólalt meg. — Kutya élet, mi?... — tette hozzá újra, aztán hirtelen lendülettel odaintette a pincért, s újabb kancsó teát kért. Tiltakozó mozdulatomat látva, a zsebére csapott: — Ugyan, van elég pénzem, amit a börtönben kerestem. Neked sem sietős a dolog, maradjunk hát még egy darabig. Ezen az estén a szokottnál is később indultam haza a kávéházból. Odakint az utcán súlyosan, komoran és kitartóan kopogott az eső. Fordította: Zilahi Judit