Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

Szepesi Attila * ne maradjon végül a kert mely pillantásomnak határt-szab hol a holnapot nyesegetni rögön-bukdosva alig jut erőm loncok gyökerek húsomra-ordasoh dédelgetése: e világból ennyi enyém * * * ne maradjon végül a kert pipa pohár bor a magam-alá-csurgó végakarat szatír szemforgatás: bezzeg az én időm az emlékeket vetkőztető álom a postás kézfogása csikorduló ajtó [izgalma-öröme ne ez maradjon pajzsul a semmi ellen inkább az átharapott fiola autósztrádán semmibe-ivelés tizedik emelet élve-ellobbanás világító kalandja A SZABADKAI IRODALOM Milkó Izidor neve ma már kevesek számára mond valamit, holott hajdan, a •zázadfordulón 6 volt „a szabadkai író", a tárca országosan Ismert mestere, a jeles causeur. Kosztolányiról és unokaöccséről, Csáth Gézáról már sokan tudják, hogy szabadkai születésű, de életművük — a pályakezdés éveit leszámítva — elszakadt a szülővárostól. Sinkó Ervin, György Mátyás, Ambrus Balázs, Tamás István — a tízes, majd a húszas években e nevek fémjelezték Szabadkát a magyar irodalomban. A húszas években a jugoszláviai magyar Irodalom középpontja Szabadka volt Az első vajdasági irodalmi gyűjteményt, a Vajdasági Magyar Írók Almanachját 1923. karácsonyán a szegedi emigráns Dettre János és Radó Imre szerkesztette. Dettre Irodalompolitika! szerepéről, amelyet a Bácsmegyei Napló szerkesztőjeként töltött be 1920. és 1925. között, a jugoszláviai magyar irodalom történetének monográfusa, Bori Imre ls elismeréssel emlékezik meg. Szabadkán számos folyóirat és könyv jelent meg abban az időben, többek között ott Indult 1934. májusában a jugoszláviai magyar írók ma is élő folyóirata, a Hid. A baloldali, demokratikus folyóiratot 1941-ben Horthyék tiltották be, és szerkesztőjét, Mayer Ottmárt kivégezték. A fölszabadulás után ax ÍJ Hid elsó számai ugyancsak még Szabadkán jelentek meg 1945-ben, de aztán a Hid szerkesztősége ls átköltözött Újvidékre. Oda költözött a magyar lapok szerkesztősége ls, ott Jelenik meg a Magyar Szó, a vajdasági magyar nyelvű napilap. Szabadka elveszítette ugy-rn a vajdasági irodalmi és művészeti élet gócának korábbi szerepét, de a szabadkalak — büszkén Kosztolányi és Csáth Géza örökségére, á Dettre és Radó szerkesztette almanach nemes hagyományaira, • régi Hidra — újabb és újabb kezdeményezéssel szították föl a hamvadó tűz lángját 1953-ban a korábbi fejlődési törekvések fordítottjára van példa: a 7 Nap cimű hetilap Újvidékről Szabadkára költözött, s ott van ma ls. 1955-ben Visszhang címmel helyt folyóiratot kezdeményeztek, Igaz, az első számon ez sem Jutott túl. A legjelentősebb, máig eleven és sikeres vállalkozásuk a kultúra szabadkai magyar munkásainak az 1957. óta rendszeresen megtartott előadás-sorozatuk, élőújságjuk, az Életjel. Ebben a helyi előadókon kívül gyakran szerepelnek magyarországiak ls. Bérletrendszerük biztosítja, hogy úgyszólván minden előadásukon telt ház ean, ami egyedülálló az egész Vajdaságban. S újabban, alig egy éve. a bérletek tulajdonosai bibliofil csemegének számító kis illetményköteteket, az Életjel Miniatűrök kiadványsorozat kötetett is megkapják. Ez a vélalkozás külön is szót érdemel, sőt testvérvárosi szemmel nézve: követésre méltó. Első számban Lévay Endre Üj lélekindulás cimű esszéjében tekinti át a vajdasági, benne a szabadkai irodalmi és művészeti élet helyzetét, vizsgálja az örvendetes pezsgést, mely a jelent jellemzi. A tragikusan elhunyt tehetséges festőművésznek, Vinkler Imrének (1928—1967) állít emléket a 2. számban megjelent tanulmányában (Zsombékok) Sáfrány Imre. A 3. számban Dési Ábel Kortársaim címmel 50 versben 50 írót, költőt, művészt örökít meg, köztük az ungvári Balla Lászlót, az Irodalomtörténész-kritikus Bori Imrét, a vajdasági próza legismertebb realista mesterét, Herceg Jánost stb. A 4. számban Kolozsi Tibor Ortüz fényében címmel a szabadkai könyv- és folyóiratkiadást tekinti át a húszas évektől máig. Amit bevezetőül a szabadkai irodalom múltjából fölvillantottunk. Bori Imre szintén nemrég megjelent könyvén (A jugoszláviai magyar irodalom története. 1968) kívül az 6 gazdag adattárat nyújtó könyvecskéjéből való. Ő írja: o vajdasági magyar könyvkiadásnak Szabadkán ringott a bölcsője, s első dajkái Dettre János és Radó Imre voltak úttörő antológiájukkal A hazánkban ls ismert festőművésznek, a nemrégiben kitüntetett, 82 esztendős Balázs G. Árpádnak. hatvanéves művészpályáját megörökítő önéletrajzát nyújtja Bolyongó paletta címmel a sorozat legutóbb megjelent, 5. számú kötete. A művész a fölszabadulást Nagyváradon élte át, s kevéssel utóbb onnan Szegedre került, t itt élt 1959-ig. Szegedi korszakáról is szól önéletrajzában. Elmondja, hogy üzemekben élmunkások portréit rajzolgatta, majd a Délmagyarország megbízásából a friss politikai hirekből rajzokat készített, s ezeket kitették a kiadóhivatal kirakatába. (Nyilván akad, aki még emlékszik erre: akkoriban a Kárász utca sarkán, a mai ajándékbolt helyén volt a kiadó). Beszámol szegedi, budapesti, békéscsabai, vásárhelyi tárlatokon való szerepléséről, önálló kiállításáról a Móra Ferenc Múzeumban, időzéseit a sárospataki és dömösi alkotóházakban. A Képzőművészeti Alap több rézkarcát megvásárolta, a Szikra Kiadó pedig megvette Leninről készült linóleummetszetét. Nemrég ünnepe volt a szabadkai irodalomnak Szeptember 11-én leplezték le a városháza és a zeneiskola közötti téren a város szülöttének, Csáth Gézának szobrát az író halálának félévszázados fordulóján. Emléktáblával jelölték meg szülőházát, utcát neveztek el róla, este a színházban bemutatták Lévay Endre Csáthot megmintázó monodrámáját. Erre az alkalomra jelent meg az Életjel Miniatűrök sorzatának új, 6. száma, a szabadkai irodalom hagyományainak legjobb ismerőjének és a mai szabadkai szellemi élet erjesztőjének. motorjának. Dévavári Zoltánnak tollából Az árny zarándoka cfmmeL Dévavári nemcsak Dér Zoltán nevén Ismert költője a vajdasági irodalomnak, nemcsak a 7 Nap egyik szerkesztője, a szabadkai rádió munkatársa, hanem Kosztolányi és Csáth életmüvének kitűnő kutatója is. Birtokában van a teljes Kosztolányi- és Csáth-lrodalomnak, és olyan kiadatlan kéziratoknak, leveleknek, melyek a magyarországi kutatók kötelező zarándokhelyévé teszik Szabadkát, Dévavári nagy szorgalommal és anyagi áldozattal létrehozott gyűjteményét. Sokat várunk még tőle. Péter László Csermák Árpád SZTRIPTÍZ z első hfr, amivel Ismerőseim fogadtak: megnyílt egy új bár, és sztriptíz is van benne. Ez lázba hozta a várost A vélemények különbözőek voltak, de abban megegyeztek, hogy azért mindenképpen érdemes megnézni; ugye mégiscsak sztriptíz, mégiscsak levetkőzik ottan egy nő legalább negyven ember előtt. Ilyen bátor. Engem ls csalogattak, hogy — azt mondják — azért menjek csak oda én is el, nem árt az, és csudára jól fogok szórakozni. Persze és hajthatatlan voltam. Mondtam is, hogy engemet ilyen narhaságba nem • lehet beugrasztani, nekem az egyáltalán nem cikk, hogy ottan egy nő malackodik. Eltelt három hét anélkül, hogy elmentem volna a bárba. Csak a beszámolókat hallottam, hogy mik történtek: ki. mikor, hogyan rúgott be, ki, mikor, hogyan akarta megkérni a sztriptíz-táncosnő kezét, ki, mikor, kit és miért akart felpofozni, agyonütni, darabokra tépni, megenni. Tegnap volt a születésnapom. Gondoltam magamban: mindig gonosz voltál magadhoz, most tessék, itt a lehetőség, születésnapod alkalmából menj el a bárba. Úgyis olyan egyedül vagy, mint kalap a síneken, meg nem is köszöntött fel senki, menj, aztán ott jól kibúslakodhatod magad, meg azért mégiscsak levetkőzik egy nő, csak úgy; nem kell neki semmit mondani, nem kell vele semmit csinálni, és ha már engedik ezt neki, biztosan nem sánta és félszemű. Irtóra készülődtem; még meg ls borotválkoztam, és nyakkendőt is kötöttem, mert azt mondják, anélkül be sem engedik az embert. Gondoltam: énnekem már úgyis mindegy, én már akár nyakkendőt is köthetek, ha ez annyira fontos nekik. Hát elmentem. Szerencsésen meg is érkeztem a bejáratig, azaz a lejáratig, ahol egy alacsony kis egyenruhás emberke, amolyan adminisztrátor forma, közölte velem, hogy telt ház van, minden helyet előre lefoglaltak. Gondoltam: hát nekem még ez sem sikerül. Ha felkötném magam, biztosan elszakadna a kötél ls. — Esetleg a bárpulthoz tudok belépőt adni — mondta ez az aranyos kis ember suttogva, mintha azt közölte volna velem, hogy van még egy kis kábítószer nála, megegyezhetünk, csak nehogy eláruljam valakinek. — Hát akkor adjon egyet — mondtam. Jelentőségteljesen körülnézett, aztán hirtelen letépett egy kis vacak papirost, észrevétlenül a kezembe nyomta, és azt mondta: 50 forint. Ránéztem a cetlire; annyi az. 20 a belépő. 30 a couvert. A bolondnak is megéri. Odaadtam egy százast. Harminc forintot gyorsan visszaadott, a negyedik tizest már nagyon megfontoltan, az ötödiket hosszan tartogatta a kezében, mintha vizsgálgatná, hogy érvényes pénz-e, aztán amikor látta, hogy rendíthetetlen vagyok, csalódottan lehajította azt is. Szemmel láthatóan megbánta, hogy Ilyen nagylelkű volt hozzám, és beengedett Lent kellemes homály volt. Mindiárt neki is mentem a falnak. Aztán felültem egy bárszékre. Nagyon kiszolgáltatottnak és árvának éreztem magam ott fenn a magasban. Nem tudtam támaszkodni: hajlott háttal, gyámoltalanul csüngő karokkal üldögéltem ottan, meg a lábamat sem tudtam hova tenni. Úgy éreztem magam, mint egy gombostűre szúrt bogár. Méghozzá elég ronda; kopott páncélú, félig agyontaposott bogár. — Mit tetszik parancsolni? — kérdezte egy bájos kislány a pult másik oldaláról. Először csodálkoztam is, hogy ez a kislány, hogy kerül Ide; valahogy nem passzolt a környezetbe. — Egy konyakot kérek — gondoltam, ha már itt vagyok, iszom egy konyakot legalább. Valamivel később, ugyanabijan a titkolódzó hangnemben, mint az imént, közölte velem az egyik pincér, hogy talán még le is tud ültetni. Én nem tudtam, mit csináljak zavaromban, annyira odáig voltam a boldogságtól, és úgy éreztem magam, mint egy iskolás gyerek, akinele a tanítóbácsi valami szépet ígér. Én magamban elhatároztam, hogy nagyon rendesen fogok viselkedni; senkinek nem nyomom ki a szemét, nem csavarom meg az orrát,' hogy kiérdemeljem ezt a megtiszteltetést Amikor már teljesen össze voltam zsugorodva a zsibbadtságtól és lemondtam az életről, ragyogó arccal szólt a pincér, hogy eljött a diadal perce, bemehetek a belső terembe, és leülhetek egy plüss karosszékbe, méghozzá egészen, elöl Mitagadás: gyönyörű érzés volt bele ülni ebbe a jó puha fotelbe. Hiába, koplaltatni kell az embert, hogy aztán kellőképpen megbecsülje, ha enni kap. Az asztal körül egyébirént idegenek ültek, ami direkt jó volt. mert nem kellett velük diskurálni. Néha kedvesen egymásra vigyorogtunk és ezzel el volt az egész intézve. Egyszercsak fény lett. bejött egy magas. beteges kinézésű, középkorú férfi, és közölte velünk, hogy most műsor lesz itten: shaw. Elsütött egy-két rettentően gusztustalan, csacsi viccet, aztán bejelentett egy énekesnőt. Az ottan elénekelt három számot egy hosszú rózsaszín ruhában, aztán egy fiatal színész zenés francia nyelvleckét adott, ugyanis franciául énekelt. amiben neki nagyon igaza van. mert szép nyelv a francia, és legalább az ember nem érti tökéletesen azt a sok badarságot. Egyébként még jól is énekelt Meglátszott rajta, hogy van neki legalább ízlése. Az a beteges kinézésű hosszú mégegyszer visszajött még egy kicsit marhálkodott. amin senki nem nevetett, aztán bejelentette a sztriptíztáncosmőt. de ő is bent maradt. Kitett a terem közepére egy széket. Bejött egy unalmas képű magas szőke nő. egy hosszú piros fátyolban, de már imitt-amott látszott alatta a speciálisan erre a célra készített fekete fehérnemű, meg a bőre. Elég sápadt, beteges bőrszíne volt neki. Mindjárt gondoltam ls: többet kéne napozni. Közben már elkezdte a mókát Én csak azon töprengtem, hogy ez mitől sztriptíz táncosnő? Még sztriptíznek sztriptíz, mert majd csak levetkőzik, de táncnak nyomát sem láttam. Engemet az is zavart, hogy a nő puklisan tartotta magát, és lapos kis fara enyhén hájasodott Tulajdonképpen abból állt az „atrakciója", hogy odacsámborgott egy-egy asztalhoz, forgatta a fenekét mintha hulahoppozna, bele-beleült valakinek az ölébe, azok segítettek is neld gombolkozni, aztán az egyes ruhadarabokkal visszaslattyogott a székhez és letette. A zene nem nagyon zavarta. Hát végül majdnem pucérra levetkőzött, csak egy bross és egy vékony fekete madzag maradt rajta. Aztán a hosszú ráadta a piros lepedőt, megfogta a széket, kimentek, mi meg tapsoltunk, ezzel aztán vége is volt a műsornak. Lehetett csodálkozni. Hogy min? Hát, hogy mtnek jöttem én ide. Gyorsan haza ls mentem. Azért másnak is ajánlom, mert utána isteni hazamenni. Arról nem is beszélve, hogy másnap milyen jól esik ezek után sétálni a napsütésben, ahol még egészséges, csinos lányokkal is találkozhat az ember, akiknek jó a ritmusérzékük, szép barnára le vannak sülve, szívesen levetkőznek, és még pénzbe se kerül. Szlnnyel lűlla FERKÓ A műsor rég lement, kint nagyokat puffogtak a becsapódó ajtók, s a gépkocsik elzúgtak a város felé. Idebent, a Brikettgyár nagy kultúrtermében végleg átvették birodalmukat a táncolók; a zenészek, mint a megszállottak, nyomták egyik számot a másik után. lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyeztek. Ok ketten egy Idő múlva elfáradtak a forgásban, lélegzetük akadozott. Hiába, benne voltak már a korban. — Na. elég. öreg — mondta Barátné. az üzemi konyha beszerzési brigádjának főnöke, s kezével megigazította kontyát, mely szabadulni igyekezett a csatok rabságából. Letelepedtek az asztalukhoz. Egy ideig hallgatták a meghajszolt szívük zakatolását. Aztán Gruber felállt, bement a büfé söntésébe. s újabb félliter borra] tért vissza. Ittak megint, de azért egyikük sem volt még részeg Csak időnként jó puha érzelmesség, az egész emberiség iránt érzett rokonszenv hulláma borította el őket Gruber. a vállalat gondnoka későnjőtt kisfiáról. a Pistikéről áradozott jó ideig aztán váratlanul így szólt: — Latja. Vilma, ez az. amit maga. akinek nem volt gyereke, meg sem érthet. Hogy micsoda nagy hogyishívjak az. ha az ember felnevel egy ilyen zsiványt, aztán, tudja, van valakije, igaz? Barátné tekintete elkalandozott, sovány arcán fanyar vonás rajzolódott ki. — Maga tényleg nem tudja, hogy nekem felnőtt fiam van ? Gruber szürke szemei egy kicsit ázottak voltak már. — Hallottam róla — motyogta —. de..: — Tudom, mit akar mondani; hogy én csak felneveltem a Ferkót. nem az igazi fiam. Mintha az nem lenne teljesen, tökéletesen ugyanaz. — Poharáért nyúlt, s nyersen szólt: — Igyunk, vén trottyos. Ma jó kedvem van, mesélek én magának valamit Olyant, hogy a száját is eltátja tőle. — Felhajtotta borát. Gruber borzongva figyelte, hogyan táncol sovány gégéje minden egyes kortynál. — Ott kezdem el, a legelején. Azon a hűvös reggelen. Hetivásár esett arra a napra, ezért már nagyon korán reggel kinyitottam az üzletet... A kis vegyeskereskedés ott volt a piac közelében, a Fazekas utca sarkán. Az ajtó fölött fakó cégtábla bádoglemezből, rajta csak ennyi: „özv. Barát Ágostonná". Az ura halála után özvegyi jogon vitte tovább az üzletet. — Valamiből élni akartam. Éppen huszonkilenc éves voltam. Aztán dolgozni akkor is kellett. Nem volt könnyű a dolga egyedül. Reggel héttől este hétig nyitva tartani, körüludvarolni a vevőket, késő este áru után mászkálni, veszekedni a szállítókkal, ebből állt a napja. És az éjszakái? Alig gvőzte kipihenni magát, hogy másnap újra kezdhesse. Azon a reggelen az első vevő fiatal falusi nő volt. Csöppnyi gyereket tartott a karján, tiszta pólyába csomagolva. Csak annyit kért, hogy itt maradhasson a baba. amíg ő eladózik a piacon. Kényelmetlen így a mozgolódás, meg a gyereknek se tenne jót. Otthon nem hagyhatta. mert ma odahaza sínesen senki. De fél óra, legfeljebb háromnegyed, aztán már jön is viszsza a drágáért — Hosszú háromnegyed óra volt. mondhatom magának! Huszonöt év óta tart egyfolytában! De hát nem haragszom én rája. nehogy azt higgye. Így kellett ennek lenni, nem panaszkodom a sorsra. „Mennyi idós a kicsi?" — kérdeztem akkor az anyát Éppen kéthónapos, de már nagyon fejlett gyerek, felelte. Figyeli: nyolchetes volt még akkor! A vásárosok szekerei beértek a Fazekas utcába, s a kis bolt hirtelen megtelt vevőkkel. Barátné a gyereket hátravitte az üzlethez tartozó szobácskában, a kicsi jóízűen aludt. Aztán meg is feledkezett róla a nagy rohamban. Csak amikor szűnni kezdett a forgalom, úgy dél felé, s gyereksírást halott belülről, akkor riadt rá, hogy az az asszony még mindig nem jött vissza a gyerekért. Gyorsan bezárta az üzlet ajtaját, s hátrasietett. Nem sokat teketóriázott, hanem kibontotta a pólyát. Akkor látta, hogy fiú; nem éppen fejlett, sőt a mellkasa kissé horpadt is. Ahogy megszabadította a lucsoktól, mindjárt elhallgatott, sőt rámosolygott, s a kis kezét nyújtogatta feléje. Barátné csak nézte, s valami csodálatos érzés költözött a szívébe, amijyenről eddig nem tudott. Ráhajolt a csöppségre s belecsókolt a sápadt kis képébe. Aztán visszament az üzletbe és várt. Másnap is. harmadnap is. A vásárosoknál érdeklődött, nem ismernek-e egy ilyen és ilyen asszonyt, aki aZon a napon bent járt a városban. Senki sem tudott róla. Telt az idő. Egyik hét a másik után. egyik hónap a másik után. Az anya nem jött többé. Barátné elkinlódott a gyerekkel. Előbb be akarta adni a lelencbe. De addig halogatta, amíg el-