Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

Kerekes Imre A KRAPEK MEGÚSZTA... Baresz, kezemben a bizonyítvány. Semmi meglepetés, a matek erős kettes, a többi felváltva kettes-hármas. Nem szeretem az egyhangúságot. Ügetek haza, kikalapálom a pléhpofát, volt jobb. Nem operálok időhúzással, olyan ártatlan vagyok az ügyben, mint egy tv-műsor a 18 éven felülieknek. Ki tehet a saját bizonyítványáról? Talán én állítom ki? Megkérdezik tőlem, ml a véleményem? A kezembe nyomják a papírt, azért melóztam egész évben. A végén kuss. A piacon nem adnak érte egy buznyákot. Az ilyen bizonyítvány a legjobb, senki nem sajnál. S csak kevesen irigyelnek. Az anyám olvassa, adják kézről-kézre, úgy kezelik, mint egy családi fotót Menő írás, mindenki legalább háromszor megrágja. Az öreg mégis elszánja magát az intervencióra, nagyipari módszerekkel szövegel, konfekció, amit mond. Kétségtelen egyéniség. Hallgatom, egy ház omlott bennem össze. Most derül ki, milyen szoros a kapcsolat fogyasztóimmal, esznek engem. Érzem, ott helyben megfagyok a családi élet melegében. Két négyesem is van, erről frankón úgy nem esett szó, mint az OTP részletről, amit az öreg a hónap elején magánjellegű okokból általában elfelejt befizetni. Lelombozódik, míg skubizzák a bizonyítványt az újságból megtudom, hogy a Vénuszon nincs élet A Lakingernél viszont nagy a gázkitörés. Meghúzták. Huszonnégy órája, hogy kezemben a bizonyítvány, már a tantárgyakra sem emlékszem. Mi lesz két hónapig? Megöregedett a tudásom. Szóval a Laíclngert meghúzták magyarból. Nem sorolom a közélet eseményeihez. Állítólag nem komplett a helyesírása. A srác frankón gyanított valamit, most olyan vékony, hogy a háta habzik, mikor a mellét szappanozza. Baresz. Elképzelem magam, nem egy népünnepély. Lóg a feje. Ül a padon a parkban, a Welsz és a Kelemen biztatják, csak üljön nyugodtan. Nem olyan könnyű a helyzet. Családom másnap ismét az utolsó betűig kiolvassa a bizonyítványom, ne legyen soha jobb olvasmányuk. Visszalapoznak a múlt évre, idézik ml volt akkor, ezek a múltból élnek. Végre lekopnak rólam. Megfújom a saját bizimet Az öreg még rémakasztja, utánzóm a kozmikus viszonyokat, a súlytalanság állapotában lebegek. A bizonyítvány a pulóver alatt, óvatosságból még bámulok néhány percig, mint kecske a növényvédelmi kiállításon. Fellépésem nem sikerült, a lelépésem baresz. A Lakinger Ingajáratban lötyög, baromi meredek az ügy. özvegy a mutter, egyetlen krapek. Ügy áll ott egyedül, mint brigád a reflektorfényben. Befut a Welsz. mögötte a Kelemen, most valami okosat kellene szövegelni! ötlet annyi, mint kánikulában a szódavíz. Itt maradsz, mondom a Lakingernek, nem mozdulsz a padtóL A Weisz teljesíti megbízatásom, hozza a csomagolópapírt, beöltöztetem saját bizonyítványom. A Kelemen a borítón működik, frankón olyan ronda az írása, mint egy tanárnak. Defekt Aki jól odafigyel, kibetűzi, Lakinger Alajos. A Lakinger világjelenség, a képe olyan mozdulatlan, mintha három napja kábítószert zabálna. Két ujjal fogja a bizonyítványom, undor a képén, elmégy apuskám kalauznak a bicskás zötyögóre. Engem nem fürdetsz be. Megmosod a képed egy kútnál, magadhoz térsz, vagy visszaültetlek a padra, ott aztán elmélkedhetsz. A lépcsőházban úgy-ahogy magához tér, nagy a huzat belököm az ajtót, a Lakinger mama fánkot süt. Belövöm magam, nagyhangon megy a szöveg, ezt az évet is megúsztuk. Mutasd, mondja az öreglány, a Lakinger hanyagul nyújtja a bizonyítványom, mintha már el is felejtette volna az egészet. A Lakinger mama pótszemüveggel alig lát, az eredetit már egy hete csinálják garanciával. Köszönet a dolgozóknak. Nem vagyok híve a túlzásnak, de a tökéletes ügyeket frankón komálom. Az öreglány lerakja a bizonyítványt, pipás, valami nem tetszik neki. Az hétszentség. A szöveget ismerem, az előbb otthon hallottam, ugyanazt nyomja szószerint, konfekció az egész világ. Magam részéről távozom, a Laklnger befal öt fánkot, üget utánunk. Cikis ügy, ami megtörtént, elismerem. A Lakingert kezelésbe veszem, garancia nálam, remélem átmegy a pótbulin. Mindez mit számít, két hónapig nincs balhé. Másnap az öreg újra rákezdi, még mindig nem nyelte le ezt a bizonyítványt. Várok, míg anyám megsokallja. Késő este van, végre megszólal, mondd csak, hogy is volt azon az érettségin? Az öreg ért a szóból. Most meg a nénémnek jár a szája. A Napoleont, ha nehezen is, de elintézték. Mellékbüntetésként Szent Ilonára irányították. Valami hasonló szerepel a történelemben. Csak az éo ügyemnek nincs vége. A néném nem tudja tartani a száját, állati kölnit használ, olyan illatos, mint egy sertéskombinát Beköpi a bizonyítványbulit a Lakingerrel. Tudnám nélkülözni az ilyen linkséget a saját lakásunkban. Az apám hosszan maga elé néz. hol öregebbnek, akar látszani, hol fiatalabbnak, frankón elbizonytalanodott, mióta az érettségijét emlegetik. Ilyenkor legjobb legurítani egy koktélt, vagy beindítani a magnót. Csend az egész vonalon. Senkinek nincs ép gondolata, mint a megjelenteknek az író—olvasó találkozón. Az öreg jó fej, tőlem kér információt, mit nem tud Lakinger. A bikini tervezést elektronikus számítógéppel. Az más, komoly pofát vág, az előbb már azt hittem csöngettek. Legyen a napi normája húsz nagyfröccs. Felemelem. Most már megette az ügyet, csak bírjam szöveggel. Mit nem tud még? Miért zárják be a húsboltokat éjszaka? Klasszikus mondja az apám, jár neki, hogy ezért meghúzzák. Még egy szöveg kellene, az öreg a zsebemben. Eszembe Jut. Azt hitte a Wartburgot a Heine művekben gyártják. A néném frankón nem ismeri a tréfát, bepörög jár-kel a szobában. Ringatja magát, mint egy kiszuperált sétahajó. Újabb mozgalmi variáció, leül, keresztbe rakja a lábát, a mellek alatt átdöfi a könyökét Kefét eszik, nyomom az öregnek a halandzsa szöveget, ő veszi a lapot, még ragaszt is hozzá valamit, most már olyan érdekes a műsor, mint két azonos szövegű szerződés vitája. Vakduma az egész, még szerencse, hogy érzem a helyzet izomzatát, tudom hova kell nyúlni. Futószalagon nyomom a tanmesét. Jó fej az öreg, amit mondok, a Laklnger ügy ezzel el van boronálva. Szóval az öreg ért engem, a húgom annyit lát az egészből, mint a vak kefeárus a vevő szakállából. Szövegelném neki szívesen, Inkább azon gondolkozzon, melyiket válassza, a szerelmet, vagy a tartásdíjat Az ilyen szöveg ma alma. Nem praktikus, nincs szándékomban rontani a balhét. A Lakinger megtanulja majd azt a rohadt helyesírást, magam kimásztam a csőből, anyám kivonul rántottát sütni. Az öreg már a tv előtt villanyfényes közvetítés a stadionbóL DOROGI IMRE ANYA GYERMEKÉVEL TEKEPÁLYÁT AVATUNK F

elsőnekeresden felavatták az új tekepályát. Az avató ünnepséget többféle meghívó, műsorfüzet, plakát, mozibeli diahirdetés és az ünnepség szervező bizottsága titkárának a felsőnekeresdi nyilvános faliújság részére adott 'interjúja tette jó előre köztudottá. Az ünnepség napjának kora hajnalán pattogó indulókat és tekézésre buzdító jelszavakat harsogott a felsőnekeresdi hangosbemondó, a helyi önkéntes tűzoltózenekar kifényesített szekercéikkel és trombitákkal várta a kezdést, a tanító az úttörő lányokkal próbálta el — már ki tudja, hányadszor — miként köszöntsék majd virágcsokrokkal az ide érkező magas vendégeket. Gyakorolták még az egyes vendégek felismerését, nehogy a drága bokréta, a protokoll szabályait sértő módon, illetéktelen kezekbe kerüljön. Végre eljött az ünnepség. A közelről és távolabbi táBenedek Miklós jakról jött, valamint helyi vendégek ellepték az új tekepálya környékét. A tűzoltózenekar indulókat recsegtetett, valamint az élettel való gyors lépéstartásának bizonyítására néhány slágerszámot Intonált. A Kislány a zongoránál kezdetűnek, meg annak, amiben elhangzik a filozófikus kérdés: „mi ebből a tanulság" ? olyan sikere volt, hogy a közönség Ismétlést követelt. Nem törődött a szervező bizottság titkárával, aki az ünnepség megkezdésére biztatta a derék muzsikusokat. Fél órás késéssel elfogadták a titkár ajánlatát és az ünnepség díszelnökéül megválasztották Ramacs Rudolf nyugdíjas magánzót, aki a szövetkezeti italbolt egyik rozoga melléképületének falán ma is olvasható feljegyzés szerint az akkori Hangya Szövetkezet tekepályáján 1932 nyarán 9-et ütött és ennek örömére 3 liter bort fizetett a jobbikból. Az ünnepséget levezető elnök a helyi sportkör tekeszakosztályának vezetője lett, aki rendre a frissen ácsolt emelvényre szólította a díszelnökség tagjait. A baj tulajdonképpen már Itt kezdődött. A pódiumon ugyanis négy sorban álltak a székek, márpedig köztudott, hogy valakinek társadalmi megítélése szempontjából egyáltalán nem közömbös, hányadik sorban ül az elnökségi dobogón. Nagyon sokan nyújtották még a nyakukat abban a reményben, hogy szólítják őket. A harmadik és a negyedik sor üresen állt a pódiumon, de sok széket előbbre hoztak az első két sorba. A szélső ülőkéken többen is szorongtak egymás karjába kapaszkodva, nehogy lecsúszszanak a rangot jelentő dobogóról, valamint az ünnepséget megörökítő fényképről. Az ünnepség végén a díszelnök, Ramacs Rudi bácsi vette elsőnek kézbe a nehéz fagolyót, és elsőként gurított. Miközben a zenekar a Torreádor-indulót játszotta, a golyó nekikoccant a szélső bábunak, amely némi ingadozás után engedelmesen eldőlt. Nagy taps csattant. Másnap huszonnégyen tettek szemrehányást a szervező bizottság titkárának, mert nem hívták őket az elnökségbe. Megbántódott a titkár is, mert háromoldalas tudósításából, amit a megyei lapnak küldött, mindössze egy három soros hír jelent meg, abból is hiányzott az ő neve. Balla László ATLASZ Az orvosék már eredetileg !s ezzel az öreg mesterrel akarták felrakatni a fürdőszobába a csempét. Tíz éve (kerek tíz éve) dolgozott náluk, a konyhát csempézte, a ragyogó fehér kockák azóta is úgy állnak ott, mint a Sión hegye, a fal felülete tükör sima, fényes... A konyhát akkor kicsempézték, de a fürdőszobára tíz év óta nem tudtak sort keríteni, mindig másra kellett a pénz. Közben a vízvezeték kétszer is elromlott, falat véstek, kivágták a padlózat betonját, úgy festett az egész, hogy utálat volt ránézni. Hagyták. Majd csempézéskor mindent rendbehoznak. Pedig már nagyon vágytak a szép, ragyogó fehér fürdőszoba után. A férfi gyakran utazott, ilyenkor mindig külön élvezte az elegáns szállodai fürdőszobákat. Most végre együtt volt a pénz, a csempe, a cement. És eredetileg is ezzel az öreggel akarták megcsináltatni a munkát, de nem látták az utcán. Annak idején pedig kérdezték, hol lakik, de nem felelt semmit. És olyan visszautasító volt a hallgatása, hogy az orvosné nem is mert még egyszer érdeklődni. A férje is mondta, hogy ne erőszakolják. Biztosan nem fizet adót (vagy nyugdíjasoknak már nem is kell?), és látszik rajta: olyan ember, aki a 6aját anyjában sem bízik. Így kerültek össze jobb híján Lajos bácsival. Az egyik szomszéd ajánlotta. Nagyon rendes mester. A házkezelöségen dolgozik, eléggé gyenge a fizetése, munka után szívesen e'.babrálgatna. És Lajos bácsinak valahogy olyan bizalomkeltő arca volt, olyan fölényesen szögezte le, hogy a régi vakolatot le kell verni, mert „kérem, ez soha sem fogja tartani a csempét..." Egész nap meg se merték kérdezni, hogy halad a munka. Nem Igen néztek a körmére. Miért is sértenék meg a bizalmatlanságukkal? Amikor azután első nap zsebrevágta az előleget és „ajánlotta magát", az orvosné bement gyönyörködni a frissen felrakott csempékbe, és ott a fürdőszobában sírva fakadt. A csempézett hepehupás volt, görbe, a széle se fent, se az oldalakon nem „futott", ha néhol meg kellett kerülni egy-egy csövet vagy csapot, Lajos bácsi össze-vissza hasogatta a kockákat, apró darabkákkal rakta körül a sarkokat, nyilván fogalma se volt róla, hogy ezt az anyagot fúrni és fűrészelni lehet, vízimértékről meg talán nem is hallott életében. És ezt a szerencsét! Ahogy az orvosék nekiláttak, és kettesben leszedték a falról a csempét, mielőtt még megkötne, és utána kimentek a városba, kijárni a dühüket — hát belebotlottak a tíz évvel ezelőtti kőművesbe. Ott állt az egyik sarkon, négy-öt magához hasonló öreg mesterforma emberrel. Persze, nem ismerte meg az orvo6ékat. Be is mutatkozott. A házaspárnak most jutott eszébe, hogy csakugyan: hát az öreget Mihályinak hívják. Ha nem felejtik el a nevét, hamarább megtalálhatták volna. Már hetven éves is elmúlt. Nem, már nem igen vállal munkát... De az orvosné levette a lábáról azzal, hogy olyan nagyon dicsérte a munkáját a cimborái előtt. — Hát holnap reggel elmegyek. Az orvosék boldogok voltak. Most már nem volt hátra más. csak Lajos bácsit kirúgni, ez pedig nem látszott különösebben nehéz feladatnak. Az asszony mégis mondta neki még az ajtóban, eléggé kurtán-furcsán: — Nézze, én különbül raknám fel azt a csempét. Ez botrány. Én még ilyen munkát nem láttam, maga még közel sem volt soha a csempézéshez, nemhogy csinálta volna. Ezek után mi a maga munkájában nem bízunk. Már találtunk is egy másik mestert. — Hát jó... Az igazat megvallva, nem is igen érek rá ... Olyan sok most a munkám a házkezelőségen. Épp egy mozaikpadlót kell most kirakni. Nagyon nehéz, művészi munkaNem vitatkozott, hogy a munkája jó volt. Csak leszögezte, hogy mozaikpadlót fog rakni, ml az — ehhez képest — egy kis csempézés. Még be kellett menni a fürdőszobába a vödreiért Azokat pedig Mihályi már a legnagyobb lelklnyugalommal használta, igaz. be volt már készítve két másik veder is, talán a háziasszonyé. — Jó napot! — Adjon isten! És hogy mennyire tud ez a szép népies köszönésforma szúrni! Adjon isten! Ezt lehet olyan hangsúllyal mondani, hogy az értelme: kutyába se veszlek! A jó napotban mindig van egy kis megbecsülés. Az adjon vagy pláne az adj'isten azt is jelentheti: dögölj meg! — Ezek itt az én vödreim. — Vigye. — De tele vannak. — Ürítse ki. Kotorászni kezdi a habarcsot a vakolókanállal, rakja át a másik két vödörbe. — Jobban kaparja ki azt a vödröt, hallja. Megint nem vitatkozik: — Kikaparom, ne féljen semmit. Nekem lesz nehéz vinni, ha benne hagyom. Amikor elment, már nem is köszönt Mihályinak. A nagy sztrár-mester háttal volt neki (méltóságán alulinak tartotta, hogy Lajos bácsi cihelődésének zajára megforduljon), de valahogy a koponyacsontján is átsütött a másik oldalról szemének lesújtó, lenéző pillantása. Azután becsapódott az utcai ajtó, és Mihályi valami olyasmit dörmögött, hogy az ördög vinné az ilyen újsütetű mestereket. Valahol segédmunkás volt kőművesek mellett, aztán három hónap múlva mestervizsgát tett. Bezzeg amikor ő három nehéz évig a szakmát tanulta és pofonokat kapott a mestertől, hát „ez" élte a világát, lányok után szaladgált vagy az ördög tudja, mivel ütötte agyon az idejét. És most meg ideszemtelenkedik, csempét rakni „Tanulni kell ezt, kérem, hosszú évekig, tűrni, gürcölni " Lajos bácsi nem köszönt el a házbeliektől sem. És csak úgy lapítva osont ki az ajtón: nem kérik-e vissza az előleA < t