Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
R ettenetes náp volt mögöttük, és a következő sc ígért jobbat Szótlanul. rendetlen sorokban vonultak u szállásukra, aztán ráestek a szalmazsákra. A brigadéros szokása szerint bekiabált a tanterembe: — „Varju-brigád, csajkára sorakozó!" Nem mozdullak. Olga hason feküdt a szalmazsákon, mióta beértek a fejet se fordította meg. — No, mi lesz? — állt meg fölötte a brigadéros. — Enni csak köll. Olga nem válaszolt. Második napja hasmer,és kínozta. Ma délután megtudta, hogy egy kantaból isznak a sebes szájú Marosával, akiről beszélték, hogy valami csúf betegsége van. Azóta nemcsak a hasa fájt, ha egy kanái ételre nézett, hányingere is föltámadt, A brigadéros csak nam hagyta békén. — Hallod. Olga? Enni köll. — Nem hallom — mordult vissza dühösen, s a zsák végéből fejére húzta széles karimájú szalmakalapját. Aztán elaludt. — Hé, grófnő, ébresztő, grófnő. — Még sötét van — védekezett nyöszörögve. — Három óra — mondta valaki a terem sarkában. — Háromkor már fölvernek ezek a dögök. — A Varju-brigád nem nyavalyog. — Hagyjuk ezeket a lányregónydolgokat — legyintett Olga. Vaksin szedte őszsze a kellékeket. A nagyanyjáról rámaradt ódivatú szalmakalapot — szélében megpattant a halcsont, s a büszke karima kajlán lógott az arcóba —, a napszemüveget és a színes rongyokat, amikkel betekerte a lábát. Belebújt lyukas könyökű szvetterjébe. Harmatos éjszaka várta őket, s az öreg Jani bácsi az ajtó előtt. — No, kisjányok, máma nem én lessek a főnök. Csak átadom magukat az agrónómusunknak. Elindultak. Négyen karoltak össze, hogy melegítsék egymást. Olga látta, hogy sebes szájú Marcsa is kibújik társaival a régi tyúkólból. — Tulajdonképpen kik ezek? — kérdezte Boros Irén a mellettük lépkedő Jani bácsitól. — Még tavaaszal idehozták őket. Rendőrrel jöttek — vonta meg a vállát az öreg — Nem szabad nekik bemenni a faluba. Minden héten jön a rendőr ellenőrizni a viselkedésüket. A répaföld sarkában lóháton várta őket az agronómus. Micisapka, ostor a kézben, bürgeri csizma. Délig lerohad a lábáról — gondolta Olga. Az agronómus ostorát pattogtatta, azzal csinált rendet — Répát egyelnek — kezdte éles. sípoló hangon. — A szerszámokat ott találják a szilvafa alatt. De nálam aztán nincs lógás, ez nem iskola. Jött valami tanárféle magukkal ? A tanárnő megszeppenten lépett kl—a sorból. — fin vagyok. .. — Akkor maga felel értük — emelté magasra az ostort — A szerszámokért ia maga feleL Amennyi hiányzik estere, annyinak fizetik be az árát Érthető? — Hát, ez jól eligazított bennünket — néztek egymásra Ijedten. — A tanárnő hagyja ezt? — Mit csináljak? — Tessék panaszt termi ml önszántunkból jöttünk ide, azzal, hogy szükség van ránk. De nem vagyunk ae bűnözők, se ínaégmunkások. — Ne szónokolj. Laczkó! — legyintett a tanárnő. — Osszuk szét a szerszámokat És mintha átvette volna a tempót egyszerre hajtani kezdte őket. — Rajta, gyerekek, rajta! Nem érünk rá fecsegni! Ki mutatja meg a répa egyel ést ? No persze. Az agronómus úgy ellovagolt, hogy pora sem maradt. Csak azt felejtette el, hogy ezek itt diákok. Matematikával, biológiával elbajlódnak valahogy. De a répa egyel és nem tartozik a tananyagba. A brigadéros kiállt a sor szélére. — No Így, nézzétek — és gyors, ügyes mozdulatokkal haladt előre. — Vigyázzatok a répára, nehogy azt vágjátok ki. Messziről valóban egyszerűnek látszott. A tanárnő mindjárt megkönnyebbült — látjátok, nem is olyan ördöngös mesterség. Á reggelit még W se hozták, már teljes erejéből tűzött a nap. — A mai nap nyilván hajazza a tegnapit — mondta a brigadéros. Azért belevágott egy kedvcsináló nótába: „Sárgarépát nem jó dombra ültetni". Senki nem tartott vele. — Ne erőlködj — egyenesedett föl íren. — Nincs már itt nótás kedve senkinek. Olga alaposan elmaradt mögöttük. — Hé, grófnő — kiabált valahonnan elölről a brigadéros. — Csipkedd magad, kisanya! De Olga hiába csipkedte magát. Minden csak akadalyozta « munkában. A ruha, a cipő, a szemüveg; csupa célszerűtlen holmi állta útját. Az ég aljáról lassú amőbamozgással elindult egy sűrű, feketelila felhő. Eső lesz — reménykedett Olga, de csak annyi történt, hogy a felhő maga alá gyűrte a forróságot, a tetejibe ült. s nyomta lefelé, a répaegvelók vállára, fejére, agyára. — Vizet, viizet! — hallatszott a brigadéros kiáltása, de a vizesgyerek nem került elő. — Viiizet! — vették át a kiáltást a többiek. s Olga is üvöltött velük, pedig gondolni se tudott a kantába fülledt viz poshadt szagára: viiizeet! A brigadéros futott hatrafelé. — Tanárnő! Tanárnő! Boros rosszul lett! — bukdácsolt a kiszáradt göröngyök között. A tanárnő váratlan fürfieséfisel ugrott föl. aztán szaladni kezdett a messziről ide fehérlő tanya iráFenákel judit MESE A RÉPAFÖLDÖN nyábe. Futva jött vissza is, két teli kannát cipelt, nem nézett se répát, se dudvát. mindenen keresztültaposva levágta a kannát Boros elé. Aztán csak lihegni tudott Valaki vizet öntött a kantafedőbe, Boros szájához nyomta. Irón ivott, hosszú kortyokban nyelte a vizet, aztán hang nélkül végigvágódott a földön. — Elájult — mondta a brigadéros. — Elájult — ismételték mások is döbbenten. Négyen cipelték hátra, a pokróchoz. Az agronómus akkor érkezett meg egy nagykalapos parasztemberrel. — Mit csoportosulnak? — sípolt türelmetlen hangja. — Most legalább láthatja az elvtárs, miféle munkát kapok ezektől. A bolondok — ha csöndben vannak — jobb munkásaim, mint a kisasszonyok. — Az egyik kislány rosszul lett. Elájult — mondta a tanárnő. — Hajnal óta dolgozunk ebben az embertelen hőségben. Ezt azért vegye figyelembe, kérem. Végeredményben nem szoktak hozzá. — Akkor minek jöttek ide?! Ez nem leánynevelő intezet, tudhatták. És nem is iskola. Aki nem bírja a munkát, menjen haza. A többi viszont dolgozzon. Szétszéledtek. Mindenki megkereste a maga sorát. — Hallottad? — lökte meg Olga a brigadérost. — A bolondok jobb munkások nálunk. Szóval bolondokkal is dolgoztatnak. — Bolondok, diákok, bűnözők — nevetett dühösen a brigadéros. — A parasztok meg nyilván elmentek a kiskakas búcsúba. Olga tompa lépéseket hallott a háta mögött. Valaki az 6 sarában taposott, az ő munkáját ellenőrizte. A nagykalapé* ember megállt mellette. — Hé, kisasszony! Olga görcsöt érzett a derekában. — Tessék. —- Látott maga répaföldet életében? Csönd. A nagykalapos kézzel tépkedte a dudvát — Honnan szalasztották magát, valami grófi kastélyból? Olga most már a torkában is görcsöt érzett, nem tudott megszólalni. A nagykalapos akkurátusan végignézett rajta. — Mi az apja? — Könyvtáros. — Könyvtáros? — ismételte olyan megvetéssel, ahogy a munkásember a dologkerülő csavargó nevét ejti ki. Nem volt több mondanivalója. Köszönés nélkül vágott át Marcsáékhoz. Az eső nem eredt el. A felhő se oszlott szét, inkább mindig lejjebb ereszkedett, fejük bőre feszült a hőség súlyától. Az ebéd késett. A hosszú copfos negyedikes, a szomszéd brigád vezetője, fölegyenesedett és meredten bámult az útra. Messziről pattogó énekszó hallatszott: „Horthy Miklós katonája vagyok, büszke katonája." Egyszerre kapták föl a fejüket. — Odanézz! — a brigadéros még a száját is nyitva felejtette. A dűlőúton meztelen lábbal szaporán lépkedett egy ember, Rongyos nadrágszára alig takarta a térdét de micisapkája kifogástalan állapotban volt sildjére hosszú, egyenes tollat tűzött Meztelen sarkára pedig... valami ócskavasból sarkantyút fabrikált. Amikor közelkerült hozzájuk, abbahagyta az éneklést szertartásosan meghajolt, és azt mondta: — Hölgyeim — majd összeverte a bokáját. A copfos negyedikes hátrálni kezdett. — Csak semmi ijedtség — tiltakozott a sarkantyús ember. — Önök a védelmem alatt állanak. — Még közelebb lépett a Lányok csoportjához és bizalmasan, de jól érthetően suttogta: — Azok ott a határban, elmebetegek — tisztelgett, csattogott a sarkára erősített rozsdás vasakkal és továbbmenetelt. — Mit szólsz hozzá, grófnő? — vigyorgott a brigadéros. — Egy valódi főhadnagy úr. Talán a kormányzó úr őfőméltósága is itt egyeli a répát a közelünkben. Csörgött a kondér. „Varju-brigád, csajkára P Lassan botorkáltak a zörgő göröngyökön. Behúzódtak az útmenti szilvafák alá, nevetni se volt kedvük. Olga beletúrt kanalával a sűrű, piszokszinű főzelékbe. Vastag szalonnát vágtak bele hús helyett. Néhány méterre tőlük Marcsa szürcsölve pofázta az ételt. Szája két oldalán lecsurgott a sárgás lé, le se törölte. — Legalább ezeket ne látnám. — Megint nem eszel? — Nem birok. — Ütődött — mondta a brigadéros teli szájjal. — Hogy számolok el veled anvádrak? Olga elnézett, a szilvafák szegélyezte földúton. Por, fülledt, napszítta piszok mindenütt. — Látott maga répaföldet életében? Nem, Olga nem látott még közelről répaföldet. Az apja, meg a nagyapja se látott. Olga ismerte a könyvek szagát, színét, tapintását. Ismerte a rublikázott kis kartonlapokat, a 'kerekhasú, piros és kék tintásüvekeget. Ismerte az anvja fillérre beosztó háztartási könyvét: egy kiló zsír, félkiló kenyér, ötdeka vaj, egy csomag zöldség Napi kiadás összesen ennyi és ennyi. Amikor otthon bejelentette, hogy a szünidőből egy hónapot valami istenhátamögötti állami gazdaságban tölt el, az apja savanyú arccal kérdezte: — Muszáj ? Olga idegenül bámult rá. — Dehogyis muszáj. — Hát akkor. A brigadéros meglökte a vállát — Hé, grófnő, lejárt a kajaszünet. Ismerjük meg hazánk répaföldjeit. Indulás. Föltápászkodtak. Egy távoli dűlőútra akkor fordult be a kanárisárgára mázolt bricska. Sokszor látták már ezt a régi birtokról ittfelejtett öreg holmit. — A kisasszony — mondta Olga hoszszú sóhajtással. — Miféle kisasszony? — Galambossy Mariann. A brigadéros vigyorgott. — Napszúrás? — Naponta kikocsizik, hogy megnézze a birodalmát. Most már többen is odafigyeltek. — Micsoda birodalomról beszélsz? Olga ügyet se vetett rájuk. — 0 az egyetlen örökös. Mióta az öreg Galambossy meghalt, az egyetlen tulajionos. — Bediliztél? — Nagy felelősség, bizony óriási teher i fiatal vállakon. Ne felejtsétek el, hogy Mariann mindössze tizennyolc éves, és máris földbirtokos. Azonkívül eddig csak a vakációt töltötte itthon, akkor pedig 3 gyed ül a szabadságára figyelt. Egész évoen a szigorú intézet falai között, öreglányok, paptanárok, kézimunka- és illemszabályok tömege... brrr! Aztán kéthónapig jószagú földek, virágok, séták íz erdőből, nagy uzsonnák, zsíros falusi ételek, vendégség, gavallérok a szomszéd birtokról. Hanem most, hogy az öregúr meghalt, minden megváltozott. Az Itthon nem szabadság, és reggeltől estig tartó szórakozás többé, hanem munka. Mostantól kezdve csupa olyan dologgal kell törődnie, amihez nem ért, amire nem tanították. Valósággal megöregedett a temetés óta. A bricska messzire kerülte őket. nem látszott, ki ül a bakon, ki a hátsó ülésen, még azt se láthatták, férfi, vagy asszony hajtja a lovat De Olga olyan biztonságosan beszélt Galambossy Mariann szeméről. homlokáról, szájáról, hogy a közelebb állók már látni vélték az intézetből hazaparancsolt birtokos kisasszonyt teljes, tizennyolcéves valóságában. Olga dühösen legyintett. — Marhasag — mondta, és lehajolt a kiskapáért. Szótlanul dolgoztak. A fülledt, nyomott levegőben verejték szaga úszott utánuk. — Hé, Laczkó! — kiáltott át hozzá a copfos negyedikes. — Aztán mi történt? — Mikor aztán? — Hát Mariannal? Olga fölegyenesedett. — Beállt répát egyelni a Varjú-brigádba. — De igazán. Folytathatnád. Az idő is jobban telne. A bricska már egészen kicsi sárga folt volt a lila-fekete felhő szélinél. — Szegény Mariann — bólogatott Olga résztvevően. — Nem irigylésre méltó a helyzete. Kiben bízzon, kire számítson? Se tapasztalat, se ember ismeret nem segíti. Az öreg intézőt apja életében is csak kegyeletből tartották. A modern gazdálkodáshoz nem ért, nagyapáink módjára műveltetné a földet. Mariann nem egyszer hallott ilyesmit az apjától, hanem akkor még nem érdekelték a birtok ügyei. Magában fölsorolja a mai nap tennivalóit. A bérlőt délutánra hívatta magához. Addigra rendeznie kell az öreg intéző dolgát is. Olga úgy beszélt minderről, minha egy jólismert történetet mondana, megtörtént históriát, ami valamelyik rokonával esett meg. — Honnan szeded? — kérdezte a brigadéros. Vállat vont — Kitalálom. — Csuda alak vagy. — aztán Olga elmaradt sorára pillantott. — No várj, így nem lehet. — Hirtelen beállt Olga helyére és szinte percek alatt utolérte a saját sorát. — Most már folytathatod. — Mariann e pillanatban a kastély felé tart. Az épület siralmas állapotban van, apja ősszel akarta rendbehozatni. Gondterhelt tekintete csak a rosszat veszi észre. A bejáratnál az inas vár rá; „Kisasszony, Bedő úr megérkezett. Az intéző. Mariann szórakozottan legyint. Essünk túl rajta. A fogadószobában azonban a töppedt kis öregúr helyett egy atlétatermetű fiatal férfi ugrik fel a lépéseire. — Hát, ön? — Ifjú Bedő Ádám. Mariannt szédülés környékezi. — Ádám, maga az? Honnan pottyant ide? Gyerekkorukban találkoztak utoljára. Akkor játszótársak voltak, fogócskát, meg bújócskát játszottak együtt a kertben. — Hangosabban — kiállt a copfos negyedikes. — Alig értünk valamit. A brigadéros homlokába húzza kendőjét, előveszi a veszekedős hangját. — így nem alkuszunk lányok. Beszélni és dolgozni nem lehet egyszerre. — Inkább beszéljen — mondja valaki a szomszéd brigádból. — A munkája úgyse sokat ér. — És mi lesz a répával? — ágál a brigadéros. — Azt hiszitek, mindenki helyett én kapálok? A copfos feléjük indul, félrelöki a brigadérost. — Majd ezen a darabon én megcsinálom. Te meg állj középre, hogy mindenki hallja. Közös izzadságuk csípős szagában finom kölni, púder, meg borotvakrém illata vegyül. Természetesen valamennyien egyetértenek abban, hogy ifjú Bedő Ádám páratlanul remek fiú, s Galambossy Mariann ártatlan szépségében sem kételkedik senki. A történet kibontakozó körvonalai sejtetni engedik, hogy a két fatal között már szövődnek a szerelem finom szálai. Végül pedig a szerelem tizenhat éves elcsigázott képzeletükben az a varázsszer, ami nyári forróságban lehűti, téli fagyban fölhevíti őket, amitől egyszerre enyhébb lesz ez a szörnyű júliusi délután is; Észre se veszik, hogy közben a mesebeli szerelmesek és a valóságos répaegyelök fölött egészen elsötétül az ég, a reggel óta fenyegető felhőből kicsordul az első esőcsepp. — Gyerekek, esik! — kiáltja boldogan Olga, de a többieket most. ez sem érdekli. — Folytasd — unszolják türelmetlenül. Olga odatartja arcát a felhőnek, kigombolja magán a ruhát, egyedül szeretné magába szívni a zápor minden cseppjét. — Esik — ismétli félhangosan —, esik; A lányok fölegyenesednek, belenyújtóznak az esőbe. -- Esik, végre. Látják, hogy Marcsáék végigrohannak a földeken, védelmet, keresnek az eső elől, még nekik is odakiált: — Zuhog az eső, marhák! De ők mozdulatlanok maradnak. A ta^ nárnő is kiáltozik a szilvafa alól: — Lányok befelé! Befelééé! Esik. Erre vártak hajnal óta. 1952. augusztus. Szuromi Pál AJÁNDÉK -HARANGSZÓVAL Már kamaszkorában tetszett neki a szó: emberiség. Ha rágondolt, eltűntek az ő uzsonnájára éhes, nyakigláb osztálytársai, meg a lányok melleit bámuló sihederek, — ilyenkor csak önmagát látta egy titokzatosan gomolygó, halványkék felhő közepén, ajándékokat osztogat, körülötte emberek ezrei; szőke, törékeny gyereket, leomló hajú asszonyt meg nehéz, busa férfifejet simogat; fehér fátylával mindnek kitörli szeméből a könnyet, elmondja nekik a szépet, a jót, csengő harangszóval, s aztán megvendégli őket, jutalmul, uzsonnával. De furcsa módon, az igéjére szomjas emberek között egy se hasonlított nyakigláb osztálytársaira, meg a lányok melleit bámuló sihederekre. Ez a látomás, ez a cél hajtotta át az érettségin, majd a főiskola felvételijén. S úgy érezte, aki ennyit törődik az emberiséggel, talán magával is törődhet olykor. A fiú, akivel találkozott, egy szertelen, nyurga egyetemista volt., néha elcsavarogta az óráit, utána erdőkről, madarakról mesélt; esténként moziba vagy táncolni vitte őt, az úton futottak, s a fiú játékosan a tenyerébe csókolt, aztán ujjai közé foga a fejét, s azt mondta, szép nagy szeme van, mint egy őzikének. Büszke volt, hogy tudnak a szeméről, hiszen onnan sugárzik fel a látomása, és valaki végre fogja ennek hullámhosszait. Kezdetben ő is a fiúval csavargott, elment táncolni, moziba — bármikor, de később, az eljegyzés után, már csak ha neki tetszett. Az eljegyzési évfordulón már pergett a híradó, mire odaért. A fiú az előcsarnokban járkált, le s föl, aztán belékarolt, lefejtette róla a kabátot, a sálat, kézenfogva vezette a székig, de semmit nem kérdezett, látta: nyugtalan, szája reszket a haragtól. A Világhíradó a spanyol hóditókra emlékezett. Dél-Amerika. A Nagy Armada szeli a vizet, a parton lopakodó, kíváncsi indiánok. Hozzábújt a fiúhoz. — Klári meg Irétj egész délután mostak. Csorgatták azt a rohadt csapot, még aludni se bírtam. A tükör folyton párás — tessék így tupírozni! A fiú bólintott, megsimogatta az arcát. A vásznon egykorú rajzok; Cortez lövet a rézbőrűekre. — Nekik kellene Cortez, nem a szegény indiánoknak — lábadt könnybe a szeme. — Kiknek? — A kis hülye Klárikának meg Irénkének. Megőrültél? 1 i — Attól elhallgatnának! I
