Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

Fodor józsef NAPOK Mint a futók, akik versengve futnak, Szemük szűkült, szivük vadul dobog, Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán, Nevet hord mind mellén, s mig olvasod: Hétfő, kedd s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képük már egybemosott. Villámló, vak roham — s közé nem állhatsz, (S hol rés?) hogy megtorpantsd e menetet: Nem áll meg, megy csak, egy se adva választ, Ha riadnál: tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem. Mint gyors-kéz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőbben — Mert, mit elfut, minden nap én vagyok. En vagyok, én, mi így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted: Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísértetet. Martin Larni VISSZA AZ ŐSERDŐBE? Desmon Morris, angol zoológus évekig tanulmányozta őseink fejlődését. Különös figyelmet szentelt annak a folyamatnak, amikor a szőrös majom csupasszá változott Utóbb kifejtett elmélete szerint majom elődeink élelemkeresés közben a dzsungelekből vándoroltak a tengerpartra. Nagyon megtetszett nekik a finom falatokat kínáló tenger, tehát megtanultak úszni. Ezért szépségükkel fizettek, elvesztették a testüket fedő szőrzetet, mint minden emlős, amely életteréül a vizet választotta. Viszont , .áramvonalasakká" váltak. A napokban eszembe jutott Morris elmélete. A divat ugyanis újabban a férfiakat is leigázza. A majmok egyes leszármazottai igyekeznek újfent szőrrel borítani testüket No, nem azokra gondolok, akik hosszú hajat, szakállt, vagy bajuszt növesztenek. Inkább azokra, akik jó vastag, egész testüket borító, göndörszörű bundáról álmodoznak. Az egész dolog Ausztráliában kezdődött. Az ötödik kontinens lidóin nagyon sok — 15—60 éves — férfi mellét, vállát és hátát dús szőrzet borítja. Legnagyobb bánatukra most lelelpleződtek: a bunda hamis. Az ismert Sidney-i Parókagyár nyilvánosságra hozta, hogy sokkal több „műszört" ad el, mint bajuszt, szakállt, vagy barkót. — A szőrös mell hatalmas népszerűségnek örvend — mondta a oég igazgatója. — A mell- és hátszőrzet rendelésre készül, többszőr kell próbálni. A szőrt vékony, szabad szemmel láthatatlan anyagba szövik, majd felragasztják. Lehetetlen letépni. A ragasztó nem oldódik sem a tengervízben, sem a fürdőben, ezt a gyár garantálja. A Reuter hírügynökség felbecsülhetetlen szolgálatot tett az emberiségnek, amikor szétkürtölte az új bunda hírét. Hatéves kisfiam — mikor meghallotta — őrömében felkiáltott: — Nekem is kell szőr a mellemre! A születésnapomra vegyétek meg! Az értelmes nők véleménye ellenére az ausztráliai divat a hongkongi influenzához hasonlóan terjed. Már Amerikában is megkezdték a mesterséges szőr gyártását. Lesz-e a nyugati világ , strandjain egyetlen férfi, akinek a mellét ne borítaná sűrű — méretre szabott — szőrzet? Szeretnék biztonságom érdekében végül is semleges maradni. De engedjék meg .! 1 eszembe jutott az egyszeri diák. Darwin elméletéből vizsgázva megbotlott a nyelve, azt , mondta: „A majom az embertől származik." Lehet, hogy mégsem tévedett akkorát? VERES MIHÁLY POZNAN OLVASÓPRÓBA Molnár Gál Péter könyve KÓRUSNEVELÉS -KÓRUSHANGZÁS A címet muszáj félreérteni. Olvasópróba: igen, az olvasó próbája; megméretése annak, mit fogad el az, aki a kötetet átfutja, s természetesen, mi ellen tiltakozik. Elfogadnivaló? Elsősorban maga a kiadás ténye. Az, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó — majd 7 ezer példányban — közreadta ezt a színészportré-gyűjteményt. Az efféle összehasonlítások — színházról lévén szó — amilyen ritkán jelennek meg, olyan népszerűek. A szerzőt dicsérő egyéb indokok? A jó szimatú ^témaválasztás: színésztársadalmunk hat olyan tagjáról ír Molnár Gál Péter, akinek sorsa, művészete nem egy néhány íves tanulmányt, de akár egy önálló kötetet is megérdemelne. Gobbi Hilda? Horváth Teri ? Latinovits Zoltán? Márkus László? Mensáros László? Mezei Mária? Mind-mind hosszú fejezetekben elemezhető, méltatható egyéniség! És még egy dolog: a megvesztegetően technikás stílus, a szavak zsonglőr-mód való ide-oda dobálása. Ami tény, tény — helyenként irigylésre méltóan csavarodnak, tekeregnek, szakadnak meg és szikráznak össze az Olvasópróba mondatai. És ezzel át is kell térnünk a „tiltakozás" rovat kitöltésére. Azért most. mert éppen ez a szó-zsonglőrködés akadályozza meg a szerzőt abban, hogy tisztán — és főleg maradandóan igazat — szóljon. Szinte mindegyik portréjában ki lehet mutatni, hol keríti — végzetesen — hatalmába saját szó-mágiája. Különösen a Latinovitsfejezetben ragadtatta el magát Molnár Gál Péter. Itt vívja a leglátványosabb önpárbajt, alumíniumkardokkal, bandász nélkül. Itt akar igazán mély és igazán szókimondó lenni, és itt lesz végül is lehangolóan felszínes, levegőbe riposztozó békebeli katona. Szerepelemzései ? Mutatós tárcanovellák, díjra érdemes szófuttatások, de hogy a maga valódi arcát mutassa meg bennük egy-egy színpadi figura, arra ugyancsak nehéz példát találni. Talán még Horváth Teri példaadóan puritán színészegyénisége késztette a szordínósabb, higgadtabb fogalmazásra; az 6 alakításairól — köztük a Szegedi Szabadtéri Játékokon látott Johanná-ról — olvashatunk meggondoltabban papírra vetett, hitelesebb szavakat. Kárpáti Aurél — minden magyar színikritikusok „mércéje" így jellemezte Jászai Marit: „Hétköznapok nyelve volt számára a hatodfeles jambus." Bálint Lajos — a most élt század színházi embereinek népszerű „Lulu" bácsija — pedig eképp festi le Törzs Jenőt: „A fáradt ifjúság igazi tolmácsa volt" Molnár Gál Péter viszont így jellemzi Latinovits egy alakítását: „Forszírozottan démonikus volt. Ünnepnapian mumusi." Mit mondjunk még? Az Olvasópróba szerzője készített magának egy keresztrejtvényt és azt látványos mindent-tudással megoldotta. Nagyocska rejtvény, hogy sokáig tartson... Akácz László Kardos Pál tanulmánya Akik hallgatták már énekelni a tanárképző főiskola női karát, a kórus tiszta intonációja bizonyára azonnal megragadta figyelmüket. „Az énekkar tiszta intonációjának kialakitása rendkívül összetett feladat, amelyet legalább olyan mértékben befolyásolnak munka közben adódó, a gyakorlatban felmerülő egyéb tényezők, mint az egyes hangok és azok kapcsolatainak elméletileg kimutatható, akusztikai vonatkozásai" — írja Kardos Pál, akinek Kórusnevelés—kórushangzás című könyve minap jelent meg a Zeneműkiadó gondozásában. A szegedi főiskola oktatója ért a tisztán hangzás gyakorlati megvalósításához, alaposan ismeri szakmáját. Ezúttal elméletileg bizonyítja be, mindez nem boszorkányság, és persze nem is lehet véletlen; céltudatos munka eredménye. A tiszta intonációt találóan „hangzástüneménynek" mondja, melynek fontossága a zene punctum saliens törvénye: feltárja a művek szépségeinek teljességét, inspirálja a közreműködöket. És van egy lényegi szempont, ami immáron írásos tanúságként fogalmazódik Kardos kórusnevelő koncepciójáról: „akinek interpretációját a hangzás közvetlensége, mélyről fakadó, lényegre világító ereje az előadás adott pillanatában nem táplálja, annál lehet ugyan minden előre eltervezett, kiszámított, kidolgozott, unos-untig tudott — tevékenysége mégis holt, meddő, terméketlen marad. Ismeretes ugyanis, hogy Kardos Pál milyen remek időzítéssel, technikailag tudatos bravúrral készíti fel együttesét a koncertekre. N. I. Sass Ervin VIRÁGSZEMŰ virágszemű ringass ringass halálom jön sirass sirass a tavaszt már meg nem érem tenélküled minek élnem feltámadott benned arnap tőlem holnap messze ragad az örömnek fejét vesszük mese volt csak hogy szerettük és ha megöl majd a bánat ne siess ha nagyon várnak — Miért? Az indiánok talán bekötött szájjal járkáltak otthon, meg szivacsra csorgatták a vizet, hogy halkan csobogjon? Ellökte magától a fiú kezét öt ne simogassa senki, ha nem érti meg! Szünetben, a nagyfilm előtt a fiú hozott egy üveg limonádét meg drazsét, dobozban. — Futottál idáig, szomjas lehetsz. — A drazsé minek? Tudod, hogy nem szeretem. — Csak pár szemet vegyél, megeszem én a többit. — Ilyenekre vered a kétszáz ösztöndíjadat! Aztán majd a jó isten fizetsége se lesz elég. Az én pénzem ekkora őrültségekre ne herdálja senki! — Ne dühöngj, kicsi, az én pénzem volt. Ennyit megengedhetek, nem? ! — Mit engedhetsz meg! Ha összeházasodunk, minden fillér közös. Te drazsézol, a gyerekeim meg forduljanak fel! kiitta a limonádét, belemarkolt a drazséba, s este már nem szólt a fiúhoz. Hét végén hazautazott. Nem mondta, mikor érkezik, tudta, hogy a fiú vasárnap déltől mind a négy érkező vonattal várja. Az éjféli volt az utolsó szemelv. \ fiú elvette a csomagjait, az albérletéig segített, a lépcsőházban tenyerébe fogta az arcát, és hosszasan csokolnl kezdte. Az első csókot visszaadta, rutinosan valahogy ő is szomjazott mar ra, de aztán — legalábbis úgy gondolta — „erőt vett magán", és ellökte magától a társat. — Rám is lehetnél már tapintattal! — rlvallta. Egész nap utazom, te meg csokolód/ol. ahelvett. hogy pihenni kúldenel! — Es a te tapintatod vágott vissza a fiú. — Dél óta várlak. Kívántalak, három napja a hajad se simogattam. — Ez hát a nagy szerelmed! — kapta fel a csomagjait. — Szemrehányást teszel szegény, fáradt utasnak. Szakításuktól az államvizsgáig már nem járt senkivel. Sötét szoknyában, kamaszos matrózblúzban állt a diploma-kiosztáson, szemét lehunyta, a főiskola aulája visszhangozta a szónoklatot, s ő újra látta magát a titokzatosan gomolygó, halványkék felhő közepén — most mind, és csupa-csupa szőke, törékeny gyerekfejet simogatott Az első óráin tiszta, áttetsző önbizalmat érzett. A gyerekek félre hajtott, buksi tejekkel hallgatták, húzták a vonalakat, pörgették a körzőt, s ő boldog lehetett: nem volt hiába. Míg egy napon — fél éve taníthatott már — elkobozott egy rajzot, gyerekes vonalakkal öt mintázta meg, a táblánál, trapézok és koncentrikus körök között, s a tábla bal szélén egy rombusz — uramisten! — közepén két vonallal ütött rés, kerületén körbefutó, tüskésen vibráló vonalakkal. Reszketve szaladt az igazgatóhoz. — Mellém, az én testem mellé ilyen rajzot! — szipogta. — Ö, szűzanyám, mint a büdös utcakólykök a kerítésekre! — Nyugodjék meg. kedves — mosolygott az igazgató. — Nem hiszem, hogy ez itt maga ellen szól. Maga számtantanár, és az ábrák néha megkísértik az embert, különösen a gyerekek fejében. Ettől kezdve gyűlölte az osztályt, és gyűlölte az igazgatót is. Merev, színtelen hangon tanított, kimért mozdulatokkal, s vigyázott, hogy két pofonnál többet senkinek se adjon, s azt is mosolyogva, hogy otthon a szülők ne tudják meg. Három év múlva kinevezték járási szak- , felügyelőnek. Vett nyolc üveg pezsgőt a kartársaknak, és fájdalmasan szép beszédet mondott a pedagógus hivatásról. Míg beszélt, szemét lehunyta, és simogató kezei üveggyöngyszem-gyerekkönnyeket töröltek le fehér fátyolával. a halványkék felhő titokzatosan gomolygott, — de furcsa módon, a könnyező gyerekek között egy se hasonlított tanítványaira. Most, a lakásán, végre három év teltével ismét irt anyjának. „Drága Mama!" — kezdte. „Csak azért hallgattam eddig, hogy szerető szíved elé csokorba "kötve rakhassam fáradozásaim gyümölcsét, hogy egyszerre — mint egy gazdag aratáson — láthasd; nem hiába szülted a lányod ..." Pár nap múlva táviratot kapott, anyja látni akarja. Becsomagolta néhány ruháját, egy fekete batiszt kendőt, mellé a kinevezését, és elutazott. Anyja haldoklott. Fátyolos szemein befagyott tavak jege szürkült. — Maradjon csendben — kérte az orvos. — Art neki a beszéd. Csak a kezét szorítsa magához. De ő felugrott, kifutott a verandára és viharos daccal ragadta magához útitáskáját. — Mama! — kiabálta. — Hoztam neked kendőt! Hallod? Szép fekete batiszt! Ilyet csak a lányod vesz neked. És itt a kinevezésem, a járási kinevezés! Hallod? — mama! ! Az öregasszony utolsókat nyögött. A körzeti orvos halántékára szorított kézzel, nehezen sóhajtozva rótta a szobát Anyjára nézett, aztán idegesen vetette magát a fehér köpeny elé. — Előbb is táviratozhattak volna! A kendőt meg a kinevezést se tudta meg .. Ö, mégcsak a kinevezést se. A temetés után nem ügyelt úgy a pofonokra. Hármat, sőt négyet is adott; két tanítványának — kik ajkukat biggyesztették rá — agyrázkódásig ütögette össze a fejét, s a tanáriban, a harag-tépázta szülők előtt a díványra vetette magát: — Szegény anyám! Ö, istenem, a fájdalom, a gyász...! — zokogta. Hamarosan férjhez ment. Egy útmérnök vette el; számára jó házasság lett: férje hetenként kétszer járt haza, szombat, vasárnap; a gyerek születése után háromszor: pénteken is. A fiú anyjára hasonlított. Tőle örökölte nagy szemét, meg régi, ábrándos hangulatait. Erős fiú lett, az utcában a legerősebb. Nyolcéves korától alig volt olyan nap, hogy valamelyik szomszéd gyereket össze ne verte volna — véresre tekergette az orrukat, bokán rúgdosta őket. Tizenkét éves koráig a verekedések után ouhon a szőnyegre dobta magát — „édes, szép nagy fiam" — gondolta ilyenkor az ,anyja — és rajzolni kezdett: tizenkét éves korától pedig — a verekedésektől még azon véresen — verseket írt. Növekvő büszkeséggel nézte a fiát, de büszkesége mellett valami szorongó félelem is torkon ragadta. Sokáig nem értette, űzte a kíváncsiság, ám egy napon (a fiú tizennyolc éves lett) megtudta az okát. — A nagyvárosba megyek — állt elé a íia. — Költő, poéta akarok lenni, anyám! Szűk ez a ház, meg kinn a koszos utca! Valami nagyobb dologért. szenvedek én. Kérte volna, hogy ne menjen; kérte jó szóval, kérte haraggal, végül két pofont is adott, vigyázva, helye se látszón, de a fiú szó nélkül feltépte az ajtót. Futott utána az állomásig, a maszatos könny elborította az arcát, és a dohogó- mozdonyt nézve körmeivel úgy marta, kaparta a sorompóvasat. mintha tudta volna, hogy a magukfa.ita emberek csak két helyen látják viszont egymást: a titokzatosan gomolygó, halványkék felhő közepén, csengő harangszóban, meg egy késő levélváltás után. a halottaságynál.