Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

RADNÓTI SZEGEDI HÉTKÖZNAPJAI Horváth. Dezs6 A CIGÁNY A költő szegedi tartózkodása alatt legtovább és nyilván legszívesebben a Bokor utca 4/b. alatt lakott, dr. Wolff Ferenc orvosnál. Innen a Batthyány utca gesztenyefái alatt sietett reggelente a mai Ady téri egyetemi epület felé. A bölcsészkar termeiben nemcsak előadásokat hallgatott, hanem megbeszélte barátaival közösségük, r Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma előtt álló feladatokat. Ebéd után — ha nem volt egyetemi elfoglaltsága — az Egyetemi Könyvtár olvasótermében ült. 1932. május 30-án például — a könyvtárban fennmaradt kérőlapok tanúsága szerint — első szigorlatára készülve Széchenyi István és Kisfaludy Károly műveivel Ismerkedett. másnap pedig I'áy András drámáival. Délután a közeli tejcsarnokban elfogyasztotta azt a napi 1 liter tejet, melyet neki és néhány barátja számára kedves professzoruk. Sík Sándor havonta előfizetett, azzal az indoklással: „Maguk nagyon soványak, sokkal több tejet kellene inniok." Hetente 1—2 alkalommal felkereste a profeszszort szerzetesi lakásán, a mai Bólyai épületben, s részt vett Ortutay Gyulával, Baróti Dezsővel és Tolnai Gáborral a híres „teázó szemináriumokon", ahol a magyar és világirodalom legnagyobb remekvűveit elemezték. Ezután a Kollégiumnak a Kálvin téri református házban levő helyiségébe ment, ahol a közösség megbeszéléseit tartotta, s ahol a külföldről érkező marxista folyóiratokat olvashatták. 1932. őszén, 33. tavaszán havonta két alkalommal, minden második hétfőn este 6 órára a Dugonics téri központi egyetemi épület I. emelet 3. számú tantermébe sietett a Kollégium nyilvános vitaelőadásaira. Esténként szívesen sétált az akkori Stefánia park mentén, a Tiszaparton egy-egy barátjával beszélgetve, vitatkozva. 1931 tavaszán a már-már nyári hőség elől nem egyszer a Demeter toronyba menekült, & hosszasan elnézegette, hogyan dolgozik Aba Nóvák Vilmos, azóta már részben elpusztult falfestményein, vagy éppen a Maros menti füzesekbe és Tápéra kirándult. Hét végén barátaival „kiszállásra" ment; egyegy Szeged környéki települést, tanyaközpontot látogattak meg, előadásokat tartottak, orvosi. Jogi segítséget nyújtottak, ugyanakkor népmeséket, népdalokat, & nem utolsó sorban élményeket gyűjtöttek. Ez év májusában például a pecei tanyákra látogattak el három alkalommal, pár hónappal korábban, február 8-, 15- és 22-én Dorozsmán tartottak előadássorozatot, melyen a szépirodalmi műsorrészben beműtatták Radnóti verseit is. Ősszel a hétvégi program gazdagabb lett: a költő sűrűn eljárt a Hétvezér utcai munkásotthonba, részt vett az itt folyó féllegális munkában. 1933 júliusában, augusztusában a Dóm téren és környékén tartózkodott legtöbbet, ahol segített barátainak az augusztus 26-i, a Kollégium által megtervezett Tragédia előadás előkészületeiben. E hó elején, hacsak Szegeden tartózkodott, mindig megtekintette az alsóvárosi búcsút. Az akkori magyar valóság teljességét ismerhette meg Szegeden: a város és falu életét, a hagyományt és az újat, a múltat, a jelent és a jövőt ls. Ismeretes: ennek nyomai, dokumentumai maradtak emberi fejlődésében, költészetében. Méltó gesztus volna, ha a város a novemberben sorra kerülő újabb Radnóti évforduló alkalmával — például a Bokor utcai ház megjelölésével, sőt utcaelnevezéssel — hívná fel saját polgárainak és az idelátogató idegeneknek a figyelmét erre a mindkét fél számára értékes és maradandó emlékű kapcsolatra. Csaplár Ferenc DOROGI IMRE ZONGORALECKE A falakat ls lebontották, hogy akkor se jöhessenek ide vissza a cigányok, ha megunják a jómódot. Akármennyire előrelátó is a hivatal, egy kis viskó mégis emelkedik a törmelék között. Üt nem vezet hozzá. Aki itt lakik, ritkán jár ki, akkor is toronyiránt megy. Egy embernek nagy felhajtás lenne a külön út. Hiába kérik, fenyegetik hivatalos levéllel, erőszakos szóval, nem mozdul, nem költözik be az új házba. Nem vagyok én bolond, csak annak tartanak. Szokatlan nekik, hogy egy cigány megválogatja, kivel ereszkedik beszédbe. Akinek többre futotta az életben, mint nekem, azt én nem becsülöm semmire, az énelőttem mind gazember, nálam szegényebb ember pedig a kerek égvilágon sincsen. Így aztán magamba maradtam. A család eljön néha megnézni, hogy megvagyok-e még, de haraggal válunk el mindig. Hívnak be az új házba magukhoz, ebből van a veszekedés. Egy darabig kiabálnak rám, aztán úgy hagynak itt, mintha én mondtam volna rosszat nekik. A régi putri napos oldalán kalapáltam, amikor kiabál a Vargáék gyereke onnan a szélső háztól, hogy a fiamra ráment a teherautó. Még nem keltem én fel a munkám mellől, amíg ba nem fejeztem, csak most. Ahogy voltam, mezítláb, végighasadt ingben szaladtam az iskola felé. Mire odaértem, a fiamat már bevitték a kórházba. Maga mit tett volna akkor? Futottam be a városba, hogy még a földön elérjem a fiamat Tudtam, hol van a kórház, mert mindig elmentem az asszonyért ha gyerek született — oda mentem egyenest. A portás rámkiabált amiért olyan marha vagyok, hogy itt keresem a fiamat, aztán taszigált kifelé, mert valami nagyon nagy ember állapotos feleségét tessékelték be az ajtón. Nehogy rámcsodálkozzon az asszony, mert akkor gödörszőrű lesz a gyereke. Ügy sürögtek körülötte, mintha ő szülné meg az új megváltót Az utcán kérdeztem egy sétáló öregúrtól, hogy merre keressem a fiamat, de ahogy megszólítom, mindjárt azzal fenyegetőzik, hogy hozzám vágja a botját, meg rendőrt hívat, mit képzelek én, hogy merem macerálni kéregetéssel a járókelőket Ha nem a fiamért mentem volna, biztosan beleköpök a pofájába, de ilyenkor nem akar roszszat tenni az ember. Mentem befelé, ahogy csak tudtam. De mintha kipusztult volna az a város, sehol egy lélek se. Futásra fogom megint a lépést, hogy semmit se veszítsek az időmből. Egy fiatal lánynál lassítok. Meg se Hallgatott Föl vágta a fejét, hogy a cigányszag föl ne érjen az orráig, aztán ment mintha süketnek született volna. Mit vétettem én ennek, azt mondja meg? Megszakadt volna bele, ha útbaigazít? A kutyája szaglászott csak körül, abba meg én rúgtam bele akkorát, hogy fölbukfencezett Erre aztán megjött a hangja a gyönyörű teremtésnek. Szerencse, hogy üres volt az utca. Futottam tovább, nehogy én kerüljek bajba. Odaérek ahhoz az útkereszteződéshez, amelyiknek rendőr áll a közepén, hogy egymásba ne fussanak az autók. Két kislány bátortalankodik az út szélen. Iskolából jöhettek, mert táska volt a hátukon. Alig lépnek le a járdáról, rájuk fütyül a rendőr. Egy autó alig tudott megállni előttük. A sok járókelő meg csak nézi őket. Odaugrottam, hogy megfogom a kezüket, és átvezetem őket a túlsó partra, nehogy úgy járjanak, mint az én fiam. Az a két szerencsétlen elkezdett ordítani, mintha nyúznák őket, hogy cigány!, cigány! — és szaladtak volnu az autók közé. Nem hagyhattam őket. Jó erősen megszorítottam a kezét egyiknek is, másiknak is, de akkor meg az autók kezdenek rá a dudálásra, az emberek meg a járdán fenyegetőznek, hogy én vagyok a hibás. Hát hagyjam ott pusztulni azt a két gyereket? Tetejébe még jön a rendőr is a dobogóról, és úgy kerget onnan, mint a kutyát szokták, ha rossz helyre piszkít. Jóval odébb egy utcaseprő szólít meg, hogy vénségemre elment az eszem. Csak nem azt vártam, hogy megköszönjék? Barátságos arca volt, mondom neki, hogy mi a bajom. A fiamat keresem, de én csaik azt az egy kórházat ismerem, a másikat meg letagadják előttem. Azt se tudom, él-e még a fiam, ezek meg itt bohócot csinálnak belőlem. Nagy emberség lakott ebben a görbe hátú emberben, összekapta a cókmókját, aztán mondta, hogy ő elvezet engem. Csak talicska nélkül nem jöhet, mert ha az ellenőr meglátja a gazdátlan talicskát, akkor levonják a fizetéséből. Megindultunk a városon keresztül a szemetestalicskával. Okos ember volt az utcaseprő, tudta hol kell megállni, ha nagy volt a forgalom, meg az autók is vigyáztak ré. Egy-két mamlasz sofőr kiabált csak utánunk, hogy tanulja a cigány a szakmát. Előbb meg kell neki mutatni, hogyan tolódik a talicska. Beleizzadt az utcaseprő a nagy sietősbe. Ügy jött mellettem, mintha tüzet oltani hívnák. — Helyben volnánk — mondja, amikor egy nagy udvarba fordultunk be. — Itt köll a maga fiának lönni. Én félreugrottam az útból, amikor egy nagy fekete autó jött velünk szemközt, do az öreg járatosabb volt a praktikában, mint én. Keresztbe fordította a talicskát az úton, aztán intett a sofőrnek, hogy itt meg kell állni. — Az Orsós gyereket keressük. Tudnak-o róla valamit? — Egy van belőlük Itt is a kocsiban — mondja a sofőr. Ha angyalok vittek volna, se érhettem volna hamarabb az autóhoz. Az utolsó lépcsőről úgy estem be a kocsi belsejébe De az én fiam akkor már egy szürke lepedő alatt feküdt Egy szót se tudott szólni, mert akkor már meg volt halva. Ha előbb megtalálom, talán még beszélhettem volna vele. Orvos akart lenni. Akkor nem segített nekem senki. Csak egy jó szót kértem volna, de a cigánynak az se jár. Most ne jótékonykodjanak körülöttem, amikor semmi bajom sincs. Mocsár Gábor A SORS KÖNYVE A biológia tanára már a pultnál könyökölt amikor én megérkeztem. Ügy helyezkedett el, hogy majd én is oda íerjek. — Megjött tisztelt uram? — kérdezte barátságosan. — Meg. — S letettem a poharamat az övé mellé. — Megrögzött szokásunk szerint ugye, megint együtt vagyunk. — Csak ezt a szót ne, uram! — tiltakozott élénken. — Ezt a „megrögzött"-et csak ezt ne. Rögtön a feleségem jut az eszembe. Az ő szavajárása ez. — Nocsak! — adtam fel a leckét — Neki, őszintén szólva, nem okoz túl nagy őrömet, hogy én Itt, a Boszorkányban rendszeresen megjelenek. Sőt ! Megrögzött szokásnak nevezi. A múltkor is, egy baráti társaságban úgy Jellemezte ezt a szokásomat, hogy azt mondta: ha a férjem cipőjét a megszokott időben kitenném az ajtó elé, azt mondja, azok a megrögzött cipők elindulnának és maguktól idetalálnának ebbe az átkozott Boszorkányba. — Szemléletes fogalmazás! — Igen. Vannak neki ilyen fogalmazásai. De ha közelebbről megnézzük, teljesen felületes fogalmazás. De az asszonyok — nem tudom, észre vette-e már — egyébként is hajlamosak rá, hogy felületesen, elhamarkodottan ítélkezzenek. Már-már az a gyanúm, hogy ennek biológiai oka van. Így vannak megalkotva. A feleségem legalábbis... Méghogy megrögzött! Az én cipőm — megrögzött! Kissé dühös lett a biológia tanára, mint az az ember, akit önérzetében sértettek meg, igazságtalanul. Odakoppintotta a poharát, ittunk, majd így folytatta: — Nevetséges' De megjegyzem, hogy ő más kérdésekben is éppen ilyen. Például a házasságunk. Tudja-e, uram, hogy szerinte a mi házasságunk előre meg volt írva a sors könyveben ? — A sors könyvében? — Hát. Nem nevetséges? Pedig csupán az történt, hogy a szakszervezettől egyidőben kaptunk beutalót a Balatonra. De szerinte ez előre meg volt írva a sors könyvében, sót az is, hogy én segítettem neki a kofferjét becipelni az üdü-; lóig. Ez szerinte meg volt írva a sors könyvében. Akkor ismerkedtünk meg. Azóta is cipelem a kofferjeit. Szép kis sors könyve, mondhatom. Dehát — próbáljon meg vele ön, értelmes ember módján vitatkozni. Dühösen a pultra csapott, sok vitája lehet a feleségével efféle ügyekről. Felhevült állapotára jellemző, hogy újra gyorsan ivott a borából, anélkül, hogy mondta volna: isten, isten. t — Kérem, ha már a szó kihozta, én megmondom önnek, hogy a dolog, mármint a mi házasságunk, egyáltalán nem itt kezdődött. Sors könyve? Butaság. A háttér sokkal mélyebb, szélesebb, bonyolultabb. Emberibb. De mondhatnám úgy is, hogy társadalmibb. Majd ön eldönti. Nézzük csak. Tudnia kell — s mély lélekzetet véve hosszabb beszédbe kezdett —, azt tudnia kell, hogy az én szegény édesapám úgy akarta, már idejében az én életem sorját eligazítani, hogy ifjú gyerek koromban elszegődtetett egy falusi kéményseprő mesterhez inasnak. A kéményseprő mesterség — jó mesterség volt akkoriban. Csakhogy mi volt abban az időben az inas teendője? Én voltam a konyhamalac. Fát vágni, vizet hozni, takarítani, a mester felesége mindenféle házimunkára csakis az inast ugrasztotta. Egyszer is azt mondja nekem, hogy őneki el kell mennie a városba, rámbízza a paszulyfőzést. Csak annyi a teendőm, hogy déltájban felteszek egy óriási fazékban vizet, a vízbe beleteszem a paszulyt, meggyújtom alatta a tüzet, hogy mire ő hazaér, kellően megpuhuljon. Már úgy értve, a bab. Azt is meghagytá, hogy amikor a babot belöntöm a vízbe, kanállal szedjem le a viz tetejéről azokat a babszemeket, amik feljönnek a víz tetejére, mert azok, ugye értéktelen, léha szemek. Aztán vágjak fát, etessem meg a disznókat, minden. — Nem is volt ekörül semmi hiba. Amikor eljött az ideje, feltettem a vizet, bele a paszulyt, hadd föjjön. Aztán folytattam a favágást. Favágás közben jutott eszembe, hogy a feladatot csak félig oldottam meg, mert nem szedtem le a víz tetejéről a léha szemeket. Nosza, nyargalok be, hogy a mulasztást jóvá tegyem. Odaálltam a tűzhely mellé kezemben kanál, lesem a vizet, hát mit mondjak önnek uram. egymás után Jönnek felfelé a vfz tetejére a babszemek. Dc annyi jött, hogy alig győztem őket a kanállal ki kapkodni. Dobáltam bele a moslékos vödörbe. Szedem, szedem, egyszer aztán nem jött több. Nahálaistennek — mondom magamban, ezzel megvolnék. Megkavarom a vizet, hát uram, egy szem paszuly nem sok, annyi sem maradt a fazékban, ön már bizonyára sejti, mi történt. Az történt, hogy közben a víz felforrt, rotyogott hát persze, Icavargott felfelé benne a bab, én meg mind kidobáltam. Most mit tegyek? A megoldást hamar megtaláltam. Nem vitás, vissza kell kanalazni a moslékos vödörbóL Gondoltam: két léből kimosom, ki veszi észre? Az ám, csakhogy u mesterné épp akkor nyitotta rám az ajtót amikor könyékig vájkáltam a babszemek után a moslékos vödörben. Nem folytatom. Még aznap derékbe tört a kéményseprői karrierem. Nem részletezem. Ezt is csak azért meséltem el, hogy a feleségem felületességét bizonyítsam. Ugyanis — és ön feltétlenül igazat fog adni nekem —, ha akkor szabályszerűen járok el a babfőzésben, akkor, úgy lehet, megmaradok a szakmánál, kitanulom a kéményseprő mesterséget, s ha nősülésre adom a fejem, valószínűleg egy önálló kéményseprő lányát veszem el, hogy az ipart folytathassam, ez akkoriban így volt szokás. És erre meri a feleségem azt mondani, hogy a mi házasságunk előre meg volt írva a sors könyvében, és még az is, hogy én cipeljem be a kofferjét Akarattyára ... Most mondja meg őszintén ... A témát befejezvén, ideje lett, hogy a poharát a pulthoz koppantsa. Isten, isten, mondtuk egymásnak. A pohár ezalkalommal kiürült. Pardon, mondtuk egymásnak — újat hoztunk. Folytattuk a beszélgetést. Illetve, a biológia tanár ezt jegyezte meg, mikor helyre álltunk: — Pedig a felületes, elhamarkodott ítélkezésből borzasztó bajok szoktak keletkezni. Kis és nagy dolgokra egyaránt érvényes ez. Hogy egyebet ne mondjak... — körülnézett — nem tudom, ismeri-e ön azt élemedett korú hölgyet, akinek az a nemes metszésű orra van. Ott, a kávéspult előtt álldogál. A szeme, ugye, meg a szemöldöke, az külön tanulmány. Valóban egy feltűnően nagyorrú hölgy állt a kávéspult előtt, szemöldöke oly meredekre volt meghúzva, hogy a homloka közepéig szaladt. A hölgy valami rövid itallal volt elfoglalva, és a korára nézve valóban élemedettnek lehetett őt nevezni. Nem ismertem. — Na kérem, sennek a viszonylag eléggé megkopott hölgynek az életét épp az a fajta felületes ítélkezés borította fel, aminek káros voltát az imént említettem. Ismerem a történetét, akár el is mesélhetem.