Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

Dér Endre 55 A KIRÁLY HALÓDIK" MATKÓ KATALIN RAJZA Petri Ferenc NEM ISMEREK RÁ E TAVASZRA Nem ismerek rá e tavaszra órái ősznél fanyarabbak mintha az ég kormot havazna állok szállongó vaksötétben holnap-nincs-tünde Ifjúságom omló várába befalazva szemem vakuló tükörablak karom lecsüng mint fűzfa ága nem ismerek rá e tavaszra e tavasz már nem oly időtlen elromlik mind virága bokra megtörténik jelenidőben s szétesik tüstént darabokra nem szárnyaló már könnyű álom borai fölsebzik a torkom ringyói ölét megutálom nem ismerek rá e tavaszra órái ősznél fanyarabbak karom lecsüng mint fűzfa ága szemem vakuló tükörablak mintha az ég kormot havazna állok szállongó vaksötétben holnap-nincs-tünde ifjúságom omló várába befalazva M

egnézte az előadást. Gsil lógott. Ügy érezte, királynő. Ügy is, mint ember, és úgy is, mint a nők legszebbike, a csúcson pipiskedik. Királynő. Királya az életnek. De hát egyszer minden szépségnek vége szakad. Az életünk egyszer elérkezik ahhoz a ponthoz, amit halálnak neveznek. Amikor minden, ami bennünk él, felmagasodik, és amit tettünk, megdicsőül halálunkkal. Ha az ember szokványosán közeledik élete végéhez, úgy, hogy minden évvel elapad egy kicsit, kiszárad a talaj körülötte, elveszti a szív az érzékenységét, az ember lelke a fogékonyságot — ha másnak nem, csak magunknak éltünk, teljesen magunknak, akkor semmi más nem érdekel, csak a saját kis semmi létünk, az étel, a pénz, a kényelem — és azután — azután már csak az emlékek — ha felködlenek... Amikor vége lett az előadásnak, elhatározta, hogy meghal. Lehet, hogy tudna Margaret lenni, aki elkendőzi féltékenységét, Margaret, aki meg meri mondani a • való igazat bárkinek, Margaret, aki el tudja viselni a félreállítottságot, és akiben niarad még szikra észrevenni az életben a felemelőt és a nagyszerűt Lehet hogy meg tudná csinálni még egy ideig. Amíg szép és ragyogó, amíg királynő lehet a nők között — aztán már nem. Már ez a kizökkenés is nagyon megrázta. Teljesen átlényegítette. Mintha már semmi sem lenne fontos. Mintha már ő is haldokolni kezdene. Hiszen megtett eddig az életben mindent, teljes erőbevetéssel. Az egyetemen első lett a tanulásban, megkapta az érdemérmet első lett a KISZ-munkában, és első lett a szerelemben. Egyelőre még nem ő a félreállított Margaret Egyelőre... még csillog. Ma még ő a fény, a neve márkát jelez. Ma még... Kedvese ujjára húzta a karikagyűrűt Aztán elmentek a vadászházba, lefeküdtek a frissen megvetett ágyba, és egymás arcához simultak. Fehér szaga volt az ágynak, fehér volt a csók, amit egymásnak adtak. Margaret úgy érezte, hogy a könnye pereg. S a frú továbbra is fehér csókokat lehelt az arcára, a kezére, a lábára. Margaret egyszerre megmerevedett. Mert ha a fiú csak egy kicsit is belelátna, akkor most megkérdezné: mi bajod, Margaret? De a fiú csak fehér csókokat lehelt továbbra is az arcára..• Margaret felvette a kabátját, egy szót sem szólt Kiment az erdészházból. A fiú utána. Talán szerelemről beszélt a fiú Margaretnek, talán az életéről, talán az előtte álló nagy lehetőségekről, talán ... talán ... Margaret a másik férfire gondolt. Akinek két gyereke van, és akinek tűz van az ölelésében. Vad szerelemre gondolt, amikor áttüzesedik testüktől a levegő, és értelmet nyer a női szépség... Értelmet nyer az élet. A küzdés, a vágy a célért van... A fiú belekarolt Margaretbe és egyre azt kérdezte tőle: — Mért nem akartad te is?1 Margaret non válaszolt — Akkor mért te mondtad, hogy jöjjünk ide? — Tudod mit? Hagyj most magamra... hazatalálok egyedül is. A fiú nem hagyta, s hazáig faggatta Margaretet: — Undorodsz az öleléstől? — A tiédtőL — Akkor mért mondtad, hogy idejöjjünk? * Margaret másnap kiült a víz partjára. A habokat nézte. Később már azt sem nézte, csak az éjszaka hidegét érezte. Egy férfi ült mellé a padra. Margaret hazament és a szobájában lefeküdt az ágyra. Még hallotta, hogy az anyja félretolja az ajtókilincs nyelvét és benéz a szobába. Reggel nem ment be az egyetemre. Másnap se. Harmadnap se. Feküdt az ágyban és amikor üzentek érte a KISZ-ből, azt mondta: nem ér rá. Reggel csoportokban tárgyalták az esetet. Szájról szájra járt, hogy Kovács Margaret leugrott a harmadik emeletről... Meghalt? Nem. összetörte magát... Mentek a kapushoz: Mikor volt? Hogy vette észre? — Egy hatalmas puffanást hallottam, aztán, mintha macskák vinyognának. Kimentem, hogy megnézzem. Hát ott fekdüdt a járdán. Hárman behozták, de azt sem akarta. Csak meghalni akart. De a mentők két perc alatt már érte jöttek. Aztán a rendőrségre telefonáltam, lepecsételtem a mkoünos üveget, félretettem a cipőt, a kabátot, amit levetett magáról, ott van a portásfülkében ... Mindenki sajnálta Margaretet, és várták a ki-kiszfirődő hírt Az apját figyelték, aki főmérnök volt az építőknél, aki olyan pedáns, mint a hivatalnokok, és olyan irgalmas, mint egy samaritánus. S ahogy javult Margaret állapota, úgy apadt sajnálkozó tábora. Egyre inkább a szüleit szánták. Margaret egykori irigyei már nem irigyekedtek többé rá. Fennen hangoztatták: tisztán problémátlanságbol lett öngyilkos. Mert mindene megvan, a tanulás könnyen ment neki, mindenki által elismert okos lány volt, a férfiakat bárkitől el tudta hódítani, és a szervezőmunkában páratlan ügyességgel csinált mindent. Ha ő egyszer valamit elvállal, azt tökéletesen végigcsinálta. Csak a saját életét akarta félkészen befejezni... Legjobb barátnője azt a hírt hozta, hogy már eszik, de beszélni nem beszél. A szülei mindennap ott ülnek az ágya mellett és nézik, mint egy megbántott istennőt, de Margaret lecsukja a szemét és nem válaszol nekik. — Mindent csak véglegesen tud csinálni — fejtegette apja a KlSZ-titkárnak, amikor meghallotta, hogy Margaret felől azt terjesztik, hogy szerelmi bánatában követte el tettét. — Mindent nagyon nehezen ér el. Négy gyerekem közül Margaret a legközcpesebb tehetségű de ő érte ei mindig a legjobb eredményeket az iskolában. Még eddig mindig kitűnő volt Pihenni se tud. Nem tud lazítani a dolgokon. Ha lazít, már problémába ütközik. Minden, ami körülötte van, föléje magasodik. És hogy nem szól hozzánk ... Mit mondjon? ... mondja meg a szemembe, hogy nem kell az élet, amit adtunk neki?... — A főmérnök sírva fakadt. * Margaretről tíz nap múlva azt mondta az orvos, hogy most már remény van az életben maradásához. Margaretnek fény csillant meg a szemében és amikor az orvos megszorította a kezét, messze elnézett a házak fölött és az anyjára gondolt A ruháira, a testvére kisfiára ... Kinyitotta a szemét, hogy lássa a havat a háztetőkön. Otthon már szívesebben fogadták a részvétlátogató vendégeket, rokonokat, az egyetemen pedig továbbra is azt hajtogatták a fiatalok, fiúk, lányok: Jobb lenne, ha meghalna, hiszen úgyis nyomorék lesz ... Margaret tollat kért és papírt, amire írhasson. Kényszert érzett, hogy leírja: „Milyen kis senkik vagyunk, mindig, mindenben csak magunkkal törődünk. Pedig a halálnak csak akkor van értelme, ha beteljesedett valami bennünk." Természetesen arra bíztattam a biológia tanárát, hogy máris mesélje el, s ösztönzésképpen most én koppantottam a poharammal. Isten, isten. — Ez a hölgy, hogy jól értsük meg, oda fel való, valami hevesi, vagy nógrádi kis faluba Egyszerű családból származott, ahogy ezt mondani szokás, sőt! Ennek a hölgynek borbély volt az édesapja, méghozzá egy fertelmesen szegény kis hegyi faluban. Ezzel már sok mindent jellemezlem. Ha vendég jött, hodeklíre ült a konyhában, a fejét a stelázsihoz támasztotta, ha ugyan akadt olyan, aki borotválkozni akart abban a faluban. Legföljebb nyiratkoztak, de azt is ritkán. Annyira szegény volt az a falu, hogy egy borbélyt is alig tudott eltartani. Ez a magyarázata annak, hogy amikor ez a hölgy abba a korba cseperedett, amikor már mezítlábas, sokszoknyás süldőlány volt, otthagyta a falut, felment Pestre, valami rokona volt Pesten, az vitte be valami gyárba, textilgyárba, dolgozni. Nemsokára aztán az édesapja is felment utána, mert már-már éhen halt abban a faluban. Azt még meg kell jegyezni, hogy az édes papának a neve — jól jegyezzük meg — Erdődi volt. Nem ritka név, de nem is gyakori. Erdődi. Jegyezzük meg. — Namármost, jött a felszabadulás. Ez a ma már nemes metszésű orral rendelkező hogy akkor még természetesen nem volt ilyen megviselt állapotban. Sőt! Igen életre való, élénk eszű, jóbeszédű asszonyka lévén, felszólalt mindenféle gyári gyűléseken. Megjött neki a hangja, világos? Felajánlásokat gyűjtött, leleplezte a reakciót, vitte a táblát a felvonuláson, szóval, belelendült. Úgyannyira, hogy egyszer behivték őt valami irodába, kikérdezgették — káderezésnek nevezék ezt, ha még emlékszik rá — és a végén megmondták neki, hogy ki fogják emelni. Valamelyik minisztériumba akarják felvinni, munkáskádernek. Hogy ő ott majd verjen közé a reakciónak. Akkor ez még szokásban volt. Munkásököl vasököl. oda súit, ahova köll. Ugye, nem is látszik meg rajta, miféle múltja van a hölgynek? Rápillantottam: valóban nem látszott rajta ez a múlt. Sőt, ha lehet ezt mondani: épp ellenkezőleg. Mintha egy valaha jobb napokat látott, de azóta enyhén elzüllött többszörös háztulajdonos lenne, — akinek házait természetesen államosították — olyan mélabúsan hajította be a második pohár rövidet. Gin? Pálinka? Valami ilyesmi. — Node, hadd folytassam. Ilyen esetben, ugyebár, az volt a szokás, hogy szabályszerű Információ kérő levelet írnak abba a faluba, ahonnan a delikvens származik. A szülőfaluba. * miféle a família, nincs-e kulák a rokonságban, i nyugatos, vagy jobboldali szocdem. Elment a levél, megjött a valasz abból a kis faluból. És a válaszban az állt, hogy ha egy innen elszármazott bizonyos Erdődy nevű hölgyről van sző, azzal nagyon vigyázni kell, mert az senki más nem lehet, mint a falu egykori földesúri famíliájának, bizonyos Erdődy bárónak valamelyik visszaszivárgott csemetéje, minthogy az említett bárói család a felszabadulás elől nyugatra menekült, családostul. Több Erdődyt nem ismernek. A borbélyt, akinek a neve a falu bárójának a nevével egyezett, úgy látszik, teljesen elfelejtették az illetékesek. Több se kellett azoknak, akik a hölgyet ki akarták emelni. Pánikszerűen letettek erről a szándékukról. Sőt, mi több, ezt a hölgyet attól kezdve mindenféle kellemetlenségek érték, aminek az okát ő nem is sejtette. Elsőnek is kizárták, ugye, a pártból. Nem maradhatott meg a gyárban sem. Nem részletezem, milyen változatos, mondhatni viharos életpályára kényszerült a hölgy, — ennek a nyomai látszanak meg rajta. — Szegényke — pillantottam oda újra. — Elléggé megviselt állapotban van. Mi mindenen átmehetett. Így elkallódjon valaki, csak azért, mert — Ohó! — állította meg szánakozásomat a biológia tanára. — Elkallódni? Szegényke? Ne hamarkodjuk el a dolgokat. Szó sincs elkallódásról! — Csak nem azt akarja mondani, hogy az illetékesek belátták a hibájukat, rehabili... A biológia tanára széles gesztussal tiltakozott: ne folytassam. — Egy szót se uram! Ne ítélkezzék már ön is felületesen. Ez a hölgy, ha nem tudná, éppen azzal csinálta meg a szerencséjét, hogy a káderesek bárónővé ütötték. Ötvenhatban — emlékszik rá — mikor kinyitották azokat a bizonyos dossziékat, kiderült, hogy ő voltaképpen bárónőként van nyilvántartva. Hivatalosan! Nagy szó! Mit mondjak önrfek uram, attól kezdve sínre lett téve a hölgy élete. Mikor megtudta, hogy ő voltaképpen Erdődy bárónő, úgy döntött — mert időközben meglehetősen dörzsölt lett a hölgy, — hogy az lesz a legjobb, ha vállalja a báróságot. Vállalta. Nem akarom a szót szaporítani uram, de tény, hogy a hölgy jelenleg egyike városunk tisztelt egyéniségeinek, s jól is megy neki, tagadhatatlan. Egy kopaszodó, magas, igen finom modorú úriemberrel kötötte össze az életét. Kétszobás lakásuk tele van öreg, bimbamozó faliórákkal, csorba mozsarakkal, encsembencsemekkel, sőt, két keresztbe tett rozsdás kard a rekamié fölött — mit mondjak, van ott minden ócska holmi amikre ráfogható, hogy az egykori ősi Erdődy kastélyból megmentett antik családi ereklyék, melyeket most darabonként adogat el a sorsüldözött leszármazott, egy valódi bárónő. A forgalom — óriási. Három használtcikk kiskereskedő dolgozik a keze alá, de a három alig győzi. Messze vidékről hordják neki a kiszuperált faliórákat, kopott szőnyegeket, mindenféle kaoatokat, átjárnak Szabadkára, az olaszpiacra — mit mondjak egyebet? A kopaszodó élettárs, egykori biztosítási ügynök, tehát a modora kifogástalan, a vevők előtt halkan, bizalmasan bárónőnek szólítja a szóban forgó hölgyet, így aztán legalább húsz százalékkai magasabb árat kérnek a családi ereklyékért — na mit szól hozzá? — Ebben a történetben — mondtam elgondolkozón — sok minden benne van. Azok a hihetetlennek látszó kanyarok, amiket például egyes emberek leírtak, miközben a politika... — Politika... meg kanyarok!... Kanyarok... meg politika! — hagyjuk ezt. A politikából folyton csak félreértések keletkeznek. Inkább: isten, isten! — s felemelte a poharát. Amikor visszatette, így folytatta. — Inkább az ajánlom, térjünk vissza a nőkre. Ahonnan, ugye, kiindultunk. Például a feleségem. A maga nevetséges, felületes ítéleteivel. A bárónő esetét is, ugyebár, mindössze azért hoztam fel, példának, hogy a felületesség, az elhamarkodott ítélet káros következményeit bizonyítsam. Micsoda beszéd: megrögzött cipők! Én rám ilyet mondani! Dühösen ingatta a fejét Búsongva, borongósan kitekintett az ablakon, s valami az eszébe juthatott, mert közel hajolt s ezt mondta: — De tudja-e, ml benne a feneség? Az benne a feneség, hogy akármilyen felületesek is, meg tökéletlenek, úgy értve, az ítéletalkotásban, akárhogyan túloznak, meg nem hajlandók az embert ugye, megértéssel kezelni — velük kell beérnünk, az istenfáját. Nem megy másként Nem mellőzhetjük őket. Velük is rossz, nélkülük is rossz. Hát hogy van ez? Se velük... se nélkülük... én annyit töröm a fejem ezen a dolgon, hogy már-már bedilizek. Sok baj van velük, ez tény. — Nem érdemes — nyugtattam a febevüU biológia tanárt —, nem érdemes ezen annyit töprengeni. Ez, úgy látszik, valóban így van megírva a sors könyvében. Ügy kell venni őket, ahogy vannak. — Bölcs gondolat — ismerte el a biológia tanár —, már csak amiatt is bölcs a gondolat, mert úgyse tehetünk egyebet. Legfeljebb ... S felemelte a poharát, mintegy jelezvén, hogy legfeljebb megíhatjuk a borunkat. Egyebet úgyse tehetünk. Ezt tehát meglettük. A bárónő akkor vonult ki az ajtón, meredek szemöldökei alól kissé megvető pillantást vetett ránk, aztán elvegyült az utcai forgalomban.