Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-25 / 118. szám

Simon István v A 'W m Holnap, májns 26-án kezdődik Szegeden a Hazafias Népfront Csongrád megyei és Szeged városi bizottságának rendezésében az eseményekben gazdag bolgár hét. Összeállításunkat ebből az alkalomból közöljük. Az összeállítás szerzői mai írók. A 65 éves Atanasz Dalcsev, aki alig néhány tucat verset írt, rendkívül nagy hatással volt a mai bolgár líra fejlődésére. Ivajlo Petrov a mai bolgár széppróza egyik legnagyobb és legismertebb alakja. Atanasz Dalcsev rr KO JULI MINCSEV Ivajlo Petrov LENDÜLET Jelet ír az idő arcra, fára napok hullnak, éjek, lomb s eső; őszből, nyár hevéből sohase vágyva létezel villódzva, kő! Sem ideged, sem artériáid, boldogtalan testünk sem tiéd. Lelkifurdalásod nincs, nyű sem áhít, nem rág soha tégedet. Nem éreztél sohase szomjúságot, pedig minden baj eredete; egyetlen perced el nem hibázott: nem szülsz, nem szült senki se. Egész világ vagy. Vajon visszatérvs tüzes, tünékeny százevekig, szirtből az ember nem azért véste s márványból isteneit? Vörös szikra, mit belőled csiholtáig, kő. igazam benned leltem én: örökök és szentek csupán a holtak, aki él, az bűnben él. , Kalász Márton fordítása EGY PILLANAT SZABADSÁG Xa őr belépett a barakkba és rámordult az öregre; — Szabad vagy! I — Ml, micsoda?.:* — Szabad vagy, azt mondtam. Szedd a cókmókodat, és menj! A szabadlábra helyezésről szóló papír kézről kézre Járt. Az öreg a priccs mellett állt és gyámoltalanul pislogott. Borostás arcát kiverte a verejték. Társainak rámeredő tekintete a legkülönbözőbb érzéseket fejezte ki. Volt, aki Irigyelte. Hiszen nem könynyó a rabnak szabaduló társát nézni! Az öreg zavartan hallgatott, s kezében szorongatta a legutolsó müvét — egy fából faragott fajankót. amely egy bábu közönyével forgott a zsinóron. Szabad Idejében az öreg játékokat készített az unokájának, nagy szorgalmasan, amiért gyakran ki is csúfolták. — Indulj, öreg! — sürgette egyik társa. — Jó utat! — kiabálták a többiek. As öreg magához tért meglepetéséből. Az öröm elkapta, mint a forgószél. Tetőtől talpig remegve kapkodta össze a holmiját, sírt és nevetett, akár egy gyerek. Nagykabátját, takaróját, de még a meleg harisnyát is szétosztotta társai között, majd sorra kezet fogott velük. Vállára vetette gyermekjátékokkal teletömött tarisznyáját és ingujjban, mezítláb lépett ki a barakkból. Odakint várta az őr. Az öreg elment mellette, és örömében még tőle is elköszönt: — Isten vele; felügyelő úr! A nagy bajszú, komor férfi hallgatagon bólintott, majd elfordult. Azután rágyújtott, és magában morogta: — Becsapják. A parancsnok berúgott és szórakozni akar. Mind a nyolcvanan kiabáltunk, fütyültünk, és fatalpú cipőinkkel dörömböltünk a falon: — öreg, gyere vissza! Becsaptak : '.l De az öreg szaporán szedte meztelen lábát és lehetetlen volt megállitani. Tekintetét mereven a hegy kéklő csúcsára szegezte. A hegy mögött, egy kis völgykatlanban, ott ahol lebukott a nap, volt a faluja. Ment volna 6 toronyiránt, megállás nélkül, éjjel és nappal, csak hogy hazaérjen. Két elárvult asszony várta, meg egy gyerek, akinek a Játékkal teletömött tarasznyát vitte. Hát hogyan is fordulhatott volna vissza? Hogy foghatta volna fel egyszerű eszével, hogy kegyetlen emberi komédia az egész? Az őrök futólag megnézték a szabadlábra helyezésről szóló papirt, szélesre tárták előtte a kaput és tisztelegtek. Az öreg megigazította a vállán a játékokkal telt tarisznyát, és nekiindult, mint akire hosszú és szerencsés út vár. De még két lépést sem tett, amikor a rendőrök utánavetették magukat és megragadták a vállát. Az egyik rendőr nagydarab, esetlen ember, a kezénél fogva húzta, rángatta az öreget és nevetve mondta: — Hová sietsz, te ostoba? Hát azt képzeled, Ilyen könnyű innen kiszabadulni? Bujtattad a partizánokat, és most újra közéjük engedjünk? Nagy szamár vagy te, öreg! — Itt a papír! Elengedtek! — kiabálta az öreg és hadonászott a fehér papírlappal. — Engedjetek a parancsnokhoz! A nagydarab rendőr kikapta kezéből a papírt és széttépte. Az öreg egy szót sem szólt Megfordult és elindult a barakk irányába. Mögötte fellobbant egy gyufaszál, de nyomban el ls aludt Lassan közeledett, sötét alakja a félhomályban fekete árnyékként Imbolygott. Amikor az udvar közepére ért, megállt és szivéhez kapott. A tarisznya a játékokkal zörögve esett a földre. Lehajolt, hogy felvegye. Előrebukott és nem mozdult többé. Késő éjjelig ott feküdt az udvar közepén és sokáig néztük mozdulatlan, sötét testét: a becsapott emberi reményt. Juhász Péter fordítása KÖNYVEK KÖZÖTT Az emberi kultúra történetében — akárcsak a társadalom fejlődésének, alakulásának történetében — egy-egy kiemelkedő esemény jelzi a fordulatot, mely után ugrásszerűen változik meg hirtelen minden. A szellem is ismer nagy fordulatokat jelentő forradalmakat, de olykor egy-másik „véletlen" találmány is gyökeres változást hozhat. Pusztán csak azzal, hogy technikai szempontból megítélve a lehetséges újítást, felgyorsítja az addig csak kivételesen szűk rétegek számára előállított javak terjesztésének módozatalt. A könyvnyomtatás feltalálása volt a kultúra történetében ilyen fordulópont. S ma már — ötszáz évvel az első nyomtatott könyv megjelenése után — természetesnek tartjuk, hogy szellemi Igényeinket naponta kielégítjük a kultúra közvetítésének egyik méltán legismertebb, legrégibb formájával, a nyomtatott betűvel, a könyvvel. Megjelenésének valóban forradalmi jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a fontosságához mérten talán eléggé máig se méltatott tény, hogy a látszatra inkább csak találékonyságot föltételező találmány hidat tudott verni ember és ember között, átívelve még a bűvös országhatárokat is. A lélektől lélekig közlekedést az ember itt valósíthatta meg a tudás, a szépség, a humánum e csodálatos űrhajóin, melyek távoli világuk üzeneteit közvetíthették eladdig elkepzelhetetlen gyorsasággal és tudatossággal. Az egyik ember hatott velük a másikra. A társadalom ezt a bővülő hatni tudást hamar fölismerte és hasznosította is. A könyv a szellemi erők birkózása volt, s ha történetének eddigi eredményét nézzük, győzelme föltétlenül a haladás erőinek győzelme felé billenti a mérleget. Annak ellenére, hogy népelnyomó rendszerek, kegyetlen diktatúrák igyekeztek ellensúlyozni a maguk „szellemi termékeivel" a mindenkori haladást szolgáló, s betűkben fs testet öltött, igaz emberi szellemet A könyv azonban mintha eleve a humánum pártjára állt volna, hiszen a legmagasabbrendű emberi tevékenység, a művészi önkifejezés, a létezés Igazságainak tudatosítása volt a szerepe. A jobbat akarók nyúltak Inkább a toll után mindig, s ők mondhattak igazán olyat, ami milliók száméra lehetett érdekes, tanulságos. A szocialista társadalom, mint az eddigi emberi történelem értékelnek tudatos vállalója és jogos örököse, a könyv hatalmát is a társadalmi igazság diadalra jutásával egyidőben a dolgozók hatalmának erősítésére szeretné használni. A közös emberi és társadalmi ügy tudatosítása — képletesen szólva — mégiscsak e bolygóközi hajókra emlékeztető hordozókkal valósitható meg leginkább. S hogy Tóth Árpád gyönyörű megfogalmazását idézzem: lélektől lélekig üzenünk egymásnak, amikor létünk, összefüggéseink igazságalt, életünk szebbé tételének lehetőségeit szálazzuk egy-egy írás, egy-egy könyv művészi oknyomozással földerített és leírt gondolatsoraiban. A szombaton, május 31-én kezdődő idei könyvhét egész társadalmi mozgalommá növelhető, szép kezdeményezés jegyében Indul. A könyv segít nekünk a világról teljesebb képet szerezni, vagyis mindinkább eltüntetni tudatunkból ismereteink fehér foltjait joggal kutatjuk az olvasás széles területén. Mert Jól tudjuk, vannak még nálunk fehér foltok. Mindannyiunk savügye kell, hogy legyen az idei könyvhéten fölhívni a figyelmet a könyv nélkülözhetetlen szerepére. S különösen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá; azok között, akik a demokratizmus gyors fejlődésével szellemileg is egyenrangú állampolgárai lehetnek hazánknak. Ehhez pedig a kultúra elengedhetetlen, megszerezni pedig igazán csak könyvekből lehet. Azokból is, melyek mától kezdve egy hétig ott sorakoznak a könyvsátrakban. Sz. Lukács Imre LIBÁK SZAMÁRFÜLEKKEL A libapásztorkodást én nagyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret. Már mehettem i*. Elöl szaladtak libáim. Jártunk sokfelé. Leginkább a Gödrök közbe. Ott volt • legjobb. Lányok is őriztek libákat A vályogvető gödörben nyáron még állt a víz. Megfürödtünk. Böskéék nem mertek belejönni. Nagylány volt Böske. A nagymamája libáit őrizte. Nem tudtunk vele Játszani. Hányszor elgondoltam, megfogdosom a vízben. De nem jött. Futotta az időnkből. A lányok dalolgattak, mi meg blgéztünk. Eltelt a nap. A cigánytemetőben árnyékok nőttek. Elindultak a libák. Egymás után, sorjában mentek. Maguktól ls hazataláltak. Tarlóra Jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a libák. Szedegettünk. Estig sok csomót gyűjtöttünk össze. Néha kijött nagyanyám. A csomókat egymáshoz kötöttük. Fáradtan értünk haza. Böskéék szemben laktak velünk. Együtt jártunk. Megkérdeztem : — Van már udvarlód? — Van — Nekem ls van szeretóm — hazudtam. — Kicsoda? — Nem mondom meg. Délután ketten maradtunk. Feküdtünk a temető árkában. Megfonnyadtak már a füvek. — Jössz fürödni? — kérdeztem. — Nem megyek. — Szégyellős vagy? Láttalak már ruha nélküL — Mikor? — Láttalak. — Hazudsz. Megsértődtem. Nem szóltunk egymáshoz. Közeledett az este. A libákkal még egyszer tarlóra kellett hajtani. Elszaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál meg szétnéztem. Nem jött senki. Ismertem a járást. A lyukon bebújtam, teleszedtem ingem derekát almával. — Kell? Adok. , Megettük az almát. Boldogan ültem Böske mellett. Térden felül csúszott a ruhája. Másnap messzire mentünk. A nagyúton. Egészen a kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat. Jó volt. — Csináljunk egy házat — mondta a lány. — Minek nekünk a ház? — Kell. Más nem jöhet be ide. — Senki? — Csak mi ketten. — Jó, akkor csináljunk — mondtam. Gallyakkal, levelekkel körülkerítettük a fákat. Lefeküdtünk és néztük a kocsiutat. Hordták a kévéket. Később vonat jött. Nagyot fütyült az őrház előtt, döcögött az állomáshoz. — Siklassuk ki a vonatot — mondtam. — Azt nem lehet. — Lehet. Majd meglátod. — Úgyse lehet. — Fogadjunk? Munkához láttam. Köveket, kavicsokat szedtem, és azt a sínekre raktam. Amennyit csak birtam. Böske az őrházat figyelte, meg ne zavarjanak. Jött viszafelé a vonat. Az erdőből néztük. — Nem félsz? — kérdezte. — Mitől? — Megvernek, ha megtudják. — Nem félek senkitől. — És ha kisiklik? — Elszaladunk. De nem kellett szadani. A kövek porrá mentek, legurultak a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén. A lány kinevetett — Mondtam ugye, kisokoa. Rossz napom volt. Estig alig beszéltünk. Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott kL Pedig a vízbe meg mindig nagyon szerettem volna becsalogatni. Elgondoltam én mindenfélét, de nem sikerült. Egyszer kedvezett a szerencse. Legalábbis úgy tűnt. A lóger közelében legeltettünk. A sínek mellett. Nem engedték be a tehervonatot. Ott füttyögetett előttünk -- Téged vár — nevetett rám —, szedjem a kavicsot? — Jobbat nem tudsz? — Üljünk fel? — Nézzük meg, mit visz. A hátsó vagonokat láttuk. Egyikben deszkák sorakoztak. — Micsoda nyúlketrec lehetne ebből —• szóltam. — Nincs is nyulad. — Ősszel kapok. — Ez ám nem alma. — Azt hiszed, nem merem levenni? — Azt? Több se kellett nekem. Felmásztam a nyitott vagonba. Huzigáltam a deszkát. Nem boldogultam. A vonat meg elindult. — Ugorj le. — Nem tudok — gyámoltalanodtam el. — A libákat hajtsd haza. Egyre gyosult a vonat. Vártam. Az állomáson megáll, jutott eszembe. Akkor aztán jöhetnek utánam. Lelapultam a deszkákra. Nem fékezett. Átrobogtunk a falun. Pityeregtem. Kellett nekem deszka meg hősködés. De Böskének ls adok, ha egyszer lekerülök innen. Futott a vonat. Fogadkoztam, ezután a legjobb gyerek en leszek, csak hazajussak valahogy. Később azon tai