Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-09 / 57. szám

agykőrösi prepa toromban Olasz Imre nyugalmazott gimnáziumi tanáréknál is laktam a Kecskeméti utcában. A krisztusarcú, tudós tanár nemcsak Ileron meg Thales tudományában voll járatos, de a szépirodalomban is. Ezt úgymond lelki szükségletének tartotta Arany János városában. Tanár úr hamarosan felismerte, hogy fantáziám felettébb nem háborítja sem Pithagoras, sem pedig az exponenciális egyenletek logikája, mert a kabakomba inkább azt töltögettem — izgalmas szellemi kalandokba merülvén —, hogy milyen lelkiidegi indítékok vezették el a költőt — a Bach korszak fojtogató légkörében — a világirodalmi szinten is páratlan balladákig. Mitagadás. csodálkozásra nyílott szemem, amikor „birodalmába" szólított tanár úr. — Mert az volt ám a birodalom! Politúrozott polcokon körben könyvek színes regimentje sorakozott. Ámuldozásom koronájaként egyet leemelt közülük. Címoldalán ez állt: Juhász Gyula: Ez az én vérem. Ma már badarság lenne azt állítanom és nagyképű filozoptericedés, hogy akkor felmértem az adott szituáció szimbolikus értelmét az viszont abszolút nyílttá vált előttem, hogy a kálvinista levegőjű Városban (1946-ban!), Olasz tanár úr jóval több volt, mint a kisvárosi tarokkozok vegetatív életigenlése, vagy a presbiteri árnyalatú kisgazdapártiaág. ahol a jobboldali kulisszák mögött bátyám-ura mék kóstolgatták a maradék szőlőföld levét Tanár úr, ettől a pajzsika lenyomatnak szánt világtól idegen maradt de annál közelébb került lelkileg — és nem hideg számításból — a vajúdva készülő új világhoz. Gyakorta láttam kétkeziekkel parolázni. Életbölcsességétől a társadalmi csúszás-mászás idegen maradt Könyvtárában bukkantam rá egy régi német kiadásban a Kommunista Kiáltványra is. De öltsem csak másba a snót. e nem éppen haszontalan kitérő után. Egy, a Cifra kertben tett sétánk alkalmával elárulta, hogy a húszas esztendőkben gyakran megfordult Szegeden, ahová rokoni kapcsolatok is fűzték. Ilyenkor felkereste Vili bácsi (Bauda Vilmos) kocsmáját is, ahol olcsó, fokhagymás bablevest mértek, ö ugyan antialkoholista volt de a világ, s benne az emberek megismerése tekintetében mindig a szomjúság érzete gyötörte. A kocsma nemcsak kalandos vénájú tulajdonosáról volt híres Szeged-szerte, hanem arról is, hogy koldus és tudós itt éppenúgy helyt kapott, mint munkanélküli vagy költő. E neves helyen — mely a temetőhoz közel zajlott — Juhász Gyula is megfordult esetenként (Ismert tény, hogy a költő gyakran sétált a temetőben.) Mondom, Vili bácsinál akadtak össze tizennyolc esztendő után mint régi ismerősök. A „Holnap" Varsányi Péter „GYULUSKAT SZERETTE" ' forradalmára, Nagyvárad sírighű szerelmese, s a Nagykőrösre szakadt rryslybölcseletű tanár felidézték a redakciókban zajlott érlelő vitákat Bár Olasz Imre akkoriban garasozta a szót (saját vallomása alapján), de emlékében mégis azok az éjszakáit váltódtak arannyá, melyeket Nagyváradon a „Holnap" születése idején töltött, mint csendes, de éhes szemlélődő: Várad: a kicsi magyar élet Nagy és új küzdőit te adtad, Költök és más ifjú merészek Benned ébredtek és akartak. Az egyik szegedi útja alkalmával a lakására is meghívja a költő, ahol édesanyja érzelmekre reagens egyénisége és szellemi frisseségc pillanatok alatt felismeri a vidéki gimnáziumi tanárban, fia alkatának azt a rokonvonását amely a gondolatteremtő, csendes szemlélődésre utal. Azon a bizonyos cifrakerti sétán a költő édesanyjáról is beszélt Olasz tanár úr, aki fia életrendjét okos liberalizmussal irányította. Anya volt Juhász Illésné, a szó legtisztább értelmében, aki gyermeke öröklött túlérzékenységét derűjével és nyugalmával ellensúlyozta. Ez a motiváció, a költő társadalomszemléletének alakulására is rányomta érzelmi bélyegét, amelyet az fémjelzett, hogy véle az édesanya is azonosult Ha ennek az ellenkezőjét teszi, mindazt a nagyon is hús-vér ideált elsorvaszthatta volna fia lelkében, amely a piroshitű májusokba vitte lelkesedését — Bár nehéz rekonstruálnom 22 esztendő távolából teljes hitelességgel tanár úr eszmefuttatását de annyi kétségtelen. hogy Juhász néninek volt olyan finom érzelmi-diplomáciai érzéke, hogy fiát a munkásotthonoktól távoltartsa, ha az ösztönös anyai álszeretetre apellált volna. Nem az utóbbit cselekedte. Hát nem mondom, Olasz tanár úr peripatetikus irodalomórája olyan alapos volt, hogy sajátommá formálódott bennem. Mitagadás, amikor személyesen is megismerkedtem özv. Juhász Illésnével fia halálának 15 éves évfordulóján, illetve előestéjén, 1952 április 5-én — ezek a gondolatok maradtak vezérlőim Tegyem hozzá, nem csalód tam. Fiáról „Gvuluskáról" beszélgettünk, hiszen így nevezte. Szeme könnyes volt és tüzes, akár édesanyáké háború után. Mondatainak miliőjéből egy megtört lélekarc nézett rám. Magas életkora ellenére (90 év!) a legapróbb részletekre is emlékezett, amelyek az elveszejtett fiával kapcsolatosak voltak. Törékeny alakjából — minden képzelgősségtól mentesen — érződött valami lenyűgöző. amit olyankor érez az ember, mikor az egyszerűséget csodalja. Gyakran alkalmazott tőmondatokat Amikor szóba hoztam Olasz tanár úrat, s vázlatosan „leírtam" személyét: magas homlok, galambősz szakáll (Kossuth-szakálltviselt!), sovány testalkat s hogy Nagykőrösön élt. mint nyugalmazott gimnáziumi tanár — rábólintott: — 1926 nyarán Járt Itt Akkor még aktív tanár volt. Gyuluskát szerette — mondta, néhány pillanatnyi gondolkodás után. Arról persze Juhász néni mitsem tudott, hogy gyakori látogatója voltam a szegedi temetőnek, ahol órákon keresztül bolyongtam, hogy a nagy muzsikus sírjának láttán képzeletemben felpattogjanak a Dankó-melódiák, hogy egészséges vízióimmal látva-láthassam Pálfy birót, kezében a parázsan izzó Dózsa-fejjel. s a tiszamenti titkokat vallató Móra Ferencet, KOHÁN GYÖRGY SZOBABELSO aki a magyar tanyák szívét érzi a skarlátvörös alkonyatban. Újjáteremtő látomások voltak ezek, az aktívan csapongó kamaszkor maradványai, életem végigkísérői, a szépség megelevenítő ereje akusztikusán és belső vizualitással. — Juhász Gyula sírjánál mindig időztem. Akarva-akaratlan a „Szeretnék néha visszajönni még..." kezdetű vers sorai muzsikáltak bennem. Az aggódást ilyen finom cizelláltsággal, megsejtő váteszséggel csak Ö tudta és tudja megérezni, megéreztetni. Azt is elárulom már korábbi szegedi diákéveimből, hogy gyakran láttam „... a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat". Mintha Radnóti Nem tudhatom című verssora kelt volna életre. Előfordult, hogy őrányit is ottmaradt Juhász néni virágokat rendezni, s fia emlékét felidézni. Egy-egy síremlék mögül lestem minden mozdulatát. — Milyen feloldhatatlan az a fájdalom, amikor sírhant szakítja el az ember örömét! 1953. május 13-án a Délmagyarország szerkesztőségének akkori portása közölte a szomorú hírt: özv. Juhász Illésné (Kálló Matild) 91 esztendős korában elhunyt. A gyászszertartás időpontját 14.-re délután 3 órára tűztek ki. Félszáznál aligha voltunk többen résztvevők. Az írószövetség szegedi csoportját négyen képviseltük: Ertsey Péter, Lődi Ferenc költők, s az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt Baricz Ottó és személyem. Rövid búcsúztatót mondtam a sírnál. A hozzátartozók iránti tiszteletemből nem volt célom holmi paposdi fortélyossággal a lelki fájdalmakat tovább szaggatni. hiszen azt elvégezte a tisztelendő atya. A következőket mondtam: „Kedves Gyászolók! — őszinte megrendüléssel vettük hírét annak, hogy özv. Juhász Illésné életének végéhez ért. Személyében olyan embert ismertünk, aki mindhalálig gyermekeihez — élőkhöz és holtakhoz egyaránt — édesanya maradt, aki olyan nagyszerű embert nevelt fel. mint Juhász Gyula, a XX. századi szénirodalom és nublicisztika halhatatlanja. Néhai Juhász Illésné emlékét háládatos gyermekének verssorai viszik tovább az időbe: Es nézni, édesanya alszik-e? Álmában megcsókolni a szi[vét. Erezni, most is rámgondol [szíve — Szeretnék néha visszajönni [még. Tavasz volt Az orgonák fürtjei fesleni készültek. Friss hant domborult a szegedi temetőben. Andrássy Lajos HA ELFÁRAD F A FÉRFI Jégcsapok közt A hajnal rám zuhant, mint annyiszor ma is kivédhetetlenül, míg kínált s kívánt csókból kifagytam. Maradtam dermedt lőtt seb, mutogattam magamat éhes, kóbor ebeknek: futva, rémült-szőrmeresztve s vonitva elkerültek! — Már-már olykor keservesebb ez, mint a könnyű élet: látszatra szép, de nem csábít követni. Mégis köszönnöm kell, hogy néha élek, csak ne kéne érte elettel fizeini. A sóhaj Sohase könnyű, mégis széllel elszáll; mint hópehely. Ne sűrítsd, mert ha hótömb: lavinaként rombol... Egy lenge, kék sál hópelyhet űzhet. — S megsebezhet később, mire eszmélnél, szakadékba hulltál. Börtönben rekedt ifjúságom Havat söpör a szél, a csontváz fázik bennem — s rácsa közt énekel a szív: belém rekedt az ifjúság felényi izgágasága s csíntevésre hív. Néha éppen a zord arcbőr alatt les csiklandozásra alkalmat s ki lát: eltorzult számról minden más lesejt csak éppen ezt nem. És tudjátok mi bánt? Hogy jégszigorral elnyomtam e virgonc kamaszt magamban s 6, jaj amikor rágott belül, még felpofoztak csúnyán miatta is! E keserű cukor itt erjed bennem, mennyi éve máris! Feloldom hát e lázadó kamaszt: hevítse inkább fázós csontvelőmet, hogy fütyörészve várjam a tavaszt. Ne nézd az arcom Ne nézd az arcom, nézd a szememet: felhők között a Nap! A félénk szeretet nem gyengébb mint a görcsös akarás, a durva csók, mit ösztön dühe ráz. (Ha rád fonódik szememből a fátyol, kívánt testedet eltakarni: fázol, ha lefejti selymed tekintetem: izzik a bőröd ... Mégis számoljunk ma tízig.) Ne nézd az arcom, nézd a szememet: felhők között a Nap! A félénk szeretet nem múlik mint a nyári zivatar, — és mindig tudja: mikor mit akar. Tavasz elébe futni Szivárványcsóvás álmok kergetőznek köröttem, míg kitakart szívem fázik! Meddig álmodik bennem ez az egyik? Meddig csikorog bennem az a másik? Végigtapintom dermedt ágát fáknak, bokroknak; téli jégcsap-ketrecében érzem buzdító, selymes melegét már rügyecskéknek ... Hát várakozzak tétlen? Kibontom jégcsap-záraiból én is a rügyet, amely örömöt virágzik, hogy ne vacogjon bennem az az egyik, s aludjon el egy időre a másik. Ha elfáradt a férfi: néha játszik. keyné, s leszegte az állát, hogy enyhe kis toka képződött alatta. Gazsiné zavartan köhintett — Akarni akarnék, de hát.. — A szőnyeg Ismétlődő ábráit nézegette. — Ha akar, akkor nincs baj — szakította félbe Micskeyné. — Hisz tudja, hogy évek óta küszködöm ezzel a sok... mindenféle lánnyal. — Cigarettát halászott ki a zsebéből, párnás kezefejéhez ütögette. — Azt ígérte, ha Terike férjhez megy. átengedi a fiataloknak a lakást, s visszajön hozzánk. így van? — így..., de hát másképp fordult Az ember nem tudhatja előre. — Mit nem tudhat előre? — Micskeyné tokája idegesen megrezzent — Csak nem akar a fiatalokkal lakni? — Nem... dehogyis. — Na látja! Abból örökös csetepaté lenne. Jól kihasználnák, dolgozhatna rájuk ingyen. — Ilyet már ne tessék mondani, hogy az én Terim... — mondta megbántva Gazsiné. — S a vőm is micsoda egy rendes ember. Nagyon is a javamat akarja. „így mama", „úgy mama". Megadja nekem, ami jár. A lakásom meg nem is kell nekik. Van a vömnek... Garzon! Az van neki. — örült, hogy eszébe jutott a szó, mert sokszor kipereg a fejéből, akárhogy erőlteti, nem jön a szájára. — Garzon. Abba hurcolkodnak. Megállt a beszédben, bántotta, hogy az asszony meg se kérdi, ki vette el a lányát. Mégiscsak itt élt velük esztendőkig. vasárnaponként is csak annyi időre mozdult el hazulról, amíg elhozta a gyereket az öregasszonytól. Ez jut most eszébe Gazsinénak, amikor újra megszólal: — Fürdőszobájuk is lesz Terkáéknak. — Mondtam én mindig, hogy nem kell őt félteni — mondja Micskeyné, s a tükör elé ül, vattát márt valami homályos folyadékba azzal törli el az arcát, amely így csupaszon keletlen cipóhoz hasonlít. Még mindig nem kérdi, kihez ment férjhez Terka. Biztos azt hiszi, hogy csak úgy bal kézről... — Hát Rózám, mondja meg végre ml a szándéka? — Micskeyné fürge ujjakkal szánkázik végig az arcán, paskolja, csipkedi. — Halljuk! A lányához nem akar menni. Szerintem nagyon helyesen! Kapok én lányt, csak hát... Én magát szeretném. Mihez akar kezdeni, amit többre tart. mini a nyugalmat, jó ellátást, tisztességes fizetést? — kérdezte az asszony, és ceruzával vonalat húzott az egyik szeme fölé. " — A Hazai Fésűsbe megyek — mondta gyorsan Gazsiné. — Hová? — A Hazai Fésűsbe. Az egy textilgyár. — Azt én tudom — mondta az asszony, s Gazsiné a hangsúlyból érezte, hogy fogalma sincs róla, csak bámul rá a púderes szempilláival. — A lányom is biztatott. „Mama, ott kéne magának megpróbálni... Kár a maga ügyességét konyhában elcsurgatni. Miért szolgálna tovább?". Ezt mondta az én lányom ... Meg mások is mondták. — Már bánta, hogy eljött. Legjobb lett volna levelet küldeni, hogy tudatom, én üzembe állok, tessék helyette Gurkánét hívni, aki érti a konyhát, papszakácsné volt, csak a kezire kell nézni, mert locsog a zsír a lábasban, különben rendes asszony, nincsen senkije... — Ügy látszik, mégis nekem volt igazam — szólal meg Micskeyné, aki végre megrajzolta a másik szemöldökét is. — Teri ültette ezt a fejébe, hogy megszabaduljon magától. — Ügy tetszik beszélni, mintha a tulajdon lányom nekem ellenségem lenne. Pedig hát nagyon is jól gondolják Mert a vőm ... — Ki a maga veje, halljuk! Miért kell harapófogóval kihúzni magából? Még hogy őbelőle harapófogóval kell kihúzni?! Hiszen nem is kérdezi. Nem is kíváncsi rá. Gazsiné hüvelyk- és mutatóujját végighúzta a szája szélén. — Mérnök — mondta jóval hangosabban, mint ahogy akarta. — Mérnök? Na ne mondja! Talán technikus? — Nem, mérnök! — Hát gratulálok — felelte ingerült nyájassággal Micskeyné. — Megmondtam én, hogy nagy nő lesz Terikéből. Gazsiné ujjára tekerte a zsebkendőjét, oly szorosan, mintha vérzést állítana eL — Nem lett nagy nő — mondta csendes diadallaL — Éppen hogy nem. Ott dolgozik tovább a kártolóban. Aztán tanulni fog. Akarja a vőm. mert feje az van hozzá. . — Nagyszerű — jegyezte meg az asszony, és egymásra néztek. Türelmetlenül, majdnem haragosan. — Maga tudja... Csak aztán meg ne bánja — és érezte, hogy a homlokán ráncba szalad a bőre. „A, nem érdemes — nyugtatgatta magát —, nem érdemes izgulni." — Nincs már itt annyi munka, mint a maga idejében — szólalt meg újra. Mert mégse akarta kezei közül kiengedni Gazsinét, aki biztos csak arra vár, hogy kérlelje, körüludvarolja. Az kell neki. — Egy ilyen ügyes asszony fél kézzel elvégzi a dolgát. Nna... ugye, hogy igazam van? Megeszi ezt a kis háztartást... Gazsiné nem válaszol. Meddig kunyeráljon ... Már viszket az orra, mindig viszket, ha felbosszantják. De hát ilyen asszonyt nem kapni manapság. Hajnaltól talpon van, semmi sem sok neki. Még a függönyöket is maga mossa, vasalja, s ötször napjában le lehet szalasztani a harmadik emeletről. — Én nem akarom erőltetni, de gondolja meg jól. Központi fűtéses szoba. Finom koszt... Tisztán megmarad magának a fizetése. — Hát... — Gazsiné fején átvillan, vajon beleszokik-e abba az új munkába. Mert idő kell, amíg megszokik az ember, beletanul. — Hát... — mondja még egyszer és sóhajt • — Ide hallgasson Róza... — Margit vagyok! — kapja fel a fejét Gazsiné, és olyan erővel nyomja le a kilincset, mintha minden tiltakozása a tenyerébe futott volna. Már kint is van, végigtrappol a szobákon... — Még hogy Róza! Van nekem becsületes nevem! — kiáltja bele a politúrozott, fényes bútorokba csipkés függönyökbe. MegáU a lépcsőházban, egyre mormolva, fújva. — Róza... még mit nemi