Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-09 / 57. szám

Vincze András Ó, EZEK A NÖK! SOMOS MIKLÓS LABORÁNSNŐK O

— Engem kérdez? Tessék. Őszinte leszek. Miért ne. Nőtlen vagyok, tehát elfogulatlan. Én a nőket mindig tisztán, ragyogva és mosolyogva kapom. A kérdés ez: mit tesznek értünk? Férfiakért. Nagyon egyszerű a felelet, kedves uram — a nők mindig miértünk tesznek mindent. Mindent. Fagyban járnak miniben, mézzel, uborkával, gyanús kenőcsökkel kenik magukat, kitépik szemöldöküket, aztán feltornyozzák hajukat. Uram, a nők képesek holnap bokáig érő szoknyát hordani. Hideg vízben fürödni. Hatkilós láncokat cipelni alumínium-flitteres ruhájuk mély kivágásában. Képesek tűhegyen járni, mezítláb. Uram, mindezt azért teszik, mert azt hiszik, előnyös. S ennek révén belénk áramolnak. Elfoglalnak. A nők csodálatos lények. Nekem. Hiszen én csupa áhitozó, illatos, kész nőt kapok; esküszöm, sohasem fordult elő prakszisomban, hogy egyik Tuti József ÉRETTSÉGI - RÓZSÁVAL Már ébren volt, amikor az autó megállt az ablak alatt; minden reggel ébren volt, amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel ismét megállt, hallotta, amint kinyílt az ajtaja, lépések közeledtek az ablak felé és a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva Ismét fölbúgott a motor, az autó elviharzott, csak egy kis szürke porfelhő jelezte, hogy merre. A sertésólak Irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörös rózsa feküdt a szoba padlóján, friss még, rajta volt a reggeli harmat, a hojszú szárak egy vastag kartonpapírral voltak becsavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Primitív lélek romantikus megnyilvánulása, gondolta a tanítónő, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor Jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen, nem átallotta megkérni a kezét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. És fölsorolta, hogy ml mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtiszta pulikutya-farmot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallatán: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő 6, s ha nincs ls rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több itt valamennyinél. Tapintatosan, nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődösek és még valami szörnyűségre vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van, hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert hiszen, szóval hát, a szellemi különbség, az iskola ... nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak. ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évek, hogy majd csak jön valaki ís: egy-két találkozás után odábbállt az orvos, nem jött többé a főagronómus, elfogadta egy kolléga közeledését, de az is elmaradt és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen magányos éjszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sorra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy-egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolódások érán, valahol a csordakútnál, vagy a halastó körül... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket. nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állam! gazdaságba; a szülők hálából, hogy a gyerekeikre felügyel, megkapálták a kukoricáját, ősszel le is szedték neki és fölhordták a tanítólakás padlására, tavasszal meg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. Tavalytól már tyúkokat is tart. Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg, toros-kosár címén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt, s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha összetalálkoztak, emlékeztek a jó pusztai disznótorra, mondván, hogy jövőre, ugye, megint lesz? S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta... És visszaköszönt a kanásznak, aki. ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében és soha még csak meg sem is állt, pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött. Hallott róla másoktól. Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek: létesített valami pulikutya-farmot, messziről is eljönnek hozzá kutyakölyköket vásárolni; hetenként több alkalommal eleltűnik a faluból, biztosan van valakije a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni vélték, hogy valami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs ls van a ház alatt! És mennyi pénzt kap azokért a goboncos kutyakölykökért... Es lám, annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt és egy csokor vörös rózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kartonpapírt, és nem kapott levegőt: a kemény kartonlap egy érettségi bizonyítvány volt. Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i mezőgazdasági technikumban. Ennyi, semmi több, is kelkáposztaszagú lett volna. Ez — más világ. Ez a férjek világa ... Nagyon örülök ennek a berendezésnek, hogy vannak nők. Köszöntöm őket és megkérek egy szobrászt, legyen szíves mindezt megmintázni. O

— Engem kérdez? A férjet? Sok vicc van rólam, de egyik sem Igaz. Nem vagyok balek, felszarvazott, elhanyagolt, megunt, csalódott, kihúzott sorsjegy. A férj, uram — ember. Több mipt egy kalandor vacak agglegény, aki maga mosogat. A férj — utódnemző és tisztességes. Fizetését leadja. Titkon dohányzik és ultizik. Gyerekeiért mindent megtesz. Csendes, megértő, a szőnyeget nem borzolja össze. Az ágyat nem újságolvasásra használja. A férj, uram, egész ember. — Hogy miért nem felelek a feltett körkérdésre — milyenek a nők? Hát - én elváltam. A fenti állapotok miatt. O

— Engem kérdez: ám lássa. A fiataloknak vén hapsi vagyok, a valóban öregeknek javakorabeli. A nemi dolgokat kerülöm. Nem szeretem a nőket szekszes helyzetben (filmen, színpadon. írásban) —, mert ez lealázza őket. ök szülik a gyermekeket, virrasztanak, elspórolják szájuktól az ételt, tűrik a rossz modort, a cigarettafüstöt. Haldokolva is gyermekükre gondolnak. Jók, áldozatosak, tűrők, mind szépek. Mint as Anyám. Mint a Feleségein. © •••• — Halló, engem kihagy? Nálunk a galeriben van egy lány (tisztességes magyar nyelven fogok beszélni, amennyire magyar tanárom erejéből futotta) — szóval az Icu. Vagyis Csuszika. Mindig lóg a harisnyája, vagyis csúszik. De szeretjük, nagy szeme van, mint az öklöm és apró zöld fények égnek benne. Szeretnék vele együtt lenni. Nem az ágyban, erre még fiatalok vagyunk, hogy megrekedjünk valami főbérleti rekamén. Ügy, — hogy elmondaná — miért olyan csodálatos ő. Mert az. Szavamra. Tudom mosdik, néha fáj a hasa, miegymás, szóval ember. De ő más. Ott ülnénk a kövön, a folyó alattunk rohanna feketén és mi egymásba olvadnánk. Se szó. se semmi. Csak ülnénk és tudnánk egymást. Micsoda príma lenne ez! És mindig tudnánk egymást Csillénél, súrolásnál, moziban, sanda alakok között füstben, a foncsoróban. ahol az ember csontváza hazafelémenet a lépcsőházban világít mert sötét van. Azért mert sötét van. Mindig tudnánk kik vagyunk és egyek vagyunk. És ő — Csuszika — sokkal okosabb nálam, és fegyelmezettebb. Szívesen rábíznám az életemet. Sajnos, lehántottak róla. Egy vörös alak, görbelábú, ezt nem hittem volna. Hiszen Ilyen príma nő (bocsánat) — jobbat érdemel. Elherdálja magát, de nem szólok, csak néha sikerül belenézni nagy szemébe és nagyot ugrok ha meglátom azokat a szép zöld lángokat benne. Most fehér csizmája van. Szeberényi Lehel TIZENÉVES DOLGOK Zsuzsánna állandóan a rádiót bújja, ha a rádió beat-muzsikái sugároz. — Zsuzsánna! — kiáltott az anyja. — Mintha mondtam volna neked valamit — Tessék? — rebbent fel Zsuzsánna. — Indíts törülgetni. — Mindjárt — mondta Zsuzsánna és nem mozdult. Nehéz volt kikapcsolódnia a messzi gondolataiból. Onnan szólt ki az anyjának: — Anyuci, tudsz te valami isztánt? — Miféle Isztánt? — Ha nem tudsz, akkor nem érdekes. — Minek az neked? — Semminek. — Egy dinnyefajtát azt tudok. Turkisztánl. — Országot, várost tudsz-e? ... — Az is ®an olyan, hogy Turkisztán. — Más isztán nincs? — De van. Afganisztán, Üzbegisztán .. — Mondd még egyszer! — Az az... Messze lehet az? — Csak nem oda akarsz menni? — kérdezte anyja. — A — mondta Zsuzsánna — csak ott járt a Dobos Attila. S kelletlen felnyalábolta a nyugágyból hosszú, nyurga végtagjait. PINTÉR JÓZSEF GYERTYÁK Palotai Boris MARGIT Gaasinét az előszobában új lány fogadta. — Az asszonyát keresem — mondta Gazsiné, s ügyelt, hogy a futószőnyegre lépjen, ne a parkettát járja össze, mert arra kényes az asszony! — Csak annyit mondjon, hogy Róza van itt — A mosónő? — kérdezte a lány. Gazsiné bólintott Jólesett, hogy már az új lány is tud róla. — Emlegette az asszony — mondta a lány, s Gazsiné szerénykedve legyintett mert biztos, hogy ágy-áthúzáskor esett szó róla. amikor kivették a szekrényből a kártyasimaságú paplanhuzatokat. „Senki sem tud úgy a kedvemre vasalni, mint Gazsiné..." A lány blúzához simítgatta a melleskötényt — Ügy vettem fel a helyet ha a nagymosásról nem is tudok. Kimegy a szennyes, bejön a tiszta. Mondta az asszony, hogy ez a Gazsiné dolga. Ez meg a nagytakarítás. S épp tegnap szólt hogy szaladjak el magáért mert én létrára sem mászok, nem töröm össze magamat, hogy ragyogjon az üvegcsillár. „Jól van már, mit káricsál" — gondolta Gazsiné. — Hát pedig nem nagy ügyesség kell ahhoz, hogy az ember ne essék az orrára. Látja, én egy darabban vagyok, pedig sose kíméltem magam. De hát a mai lányok ... — Már okosabbak! — vágott szavába a lány. — Na, szóljon már be — mondta mérgesen Gazsiné —, hogy a Róza van itt. t A lány vihogott — Maga is Róza? Előttem is egy Róza volt — Én csak itt vagyok Róza — csúszott ki Gazsiné száján. — Aztán mért Róza maga, ha egyszer nem úgy hírják? „Mit kérdez már annyit?" — gondolta Gazsiné, de azért válaszolt neki. — Mert az asszonynak ls az a neve, ami az enyém: Margit Aztán nem akarta, hogy két Margit legyen a háznál. A lány felhúzott ajakkal nézett rá. Kilátszott az ínye is, melynek erős rózsaszínjéből csúfondárosan villantak elő a fogai. — Maga hagyta, hogy átkereszteljék?! Próbált volna engem!... Amikor bent állt a túlfűtött, bútorokkal teletömött szobában, szorongás fogta el: hogy fogja megmondani, hogy ne számítsanak többé rá. Csak éppen elköszönni jött mert úgy illik, hogy az ember ne hagyja el szó nélkül a helyét. Mégiscsak itt szolgált három esztendeig, s azóta is minden hónapban biztos keresete volt náluk.' — Maga az, Róza? — üdvözölte Micskeyné, és ölébe eresztette a hálóingét, melyen éppen varrogatott. — Látja, javítgatom a rógl holmimat. Ilyet ma nem kapok Ennek a foszlánya is többet ér, mint... Na, üljön már le. Gazsiné megérintette a szék karfáját, állva maradt. — Tán megérezte, hogy épp küldeni akartam magáért. Nem csuklott tegnap este? Mert folyton emlegettük. — Mondja meg, mikor megy férjhez a lánya. — Férjhez ment — felelte gyorsan Gazsiné, s büszkeség feszült a hangjában. — S ezt csak így mondja? — Micskeyné felugrott a kék ing lecsúszott az öléből. — Majd kap tőlem valami szép nászajándékot. Neki adom azokat a csontnyelű desszertkéseket, egy se hiányzik belőle. S maga, Rózám? ...Maga mikor tud belépni? — Én ... az úgy van ... nem megyek már helybe..; — Gazsiné megfogta a szék támláját, s hátralépett. ^ ~ Nem akar visszajönni hozzánk? — kérdezte Mtc»%