Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

jjÉÉr * c • r,. Jf f^mÁ <JB9 k §|| a 'W iSi f ül 'W iSi f ül -IBi Tm IP^H^ m \ Él % * k ~1 W^mm # * * „ Vt . ' . ' /'A ' ..fii Sg$£ , A v rf^/L®!? f I ' I ídÉix ^ ' JfWk vm íJSm JH CS.PATAJ MIHÁLY PIHENŐ BÁNYÁSZ Szeberényi Lehel ÖLTÖZKÖDÉS Manapság —talán visszahatásként elmúlt évtizedek uniformizáló törekvéseire — az egyéniség a divat A váratlan ég a meglepő. Sőt hajmeresztő — ha mondjuk a frizurát tekintjük. De nézhetjük az öltözködést is. Mindenkinek önmagát divat követnie, s ez szerfölött növeli a zűrzavart. Nincs jó, nincs helyes, nincs szép. Csak az van, amit ki-ki magának állit fel. Láttam egy ruhaösszeállítást a pomázi állomáson. Egy futurista költemény volt Rózsás kendő, gumicsizma, texas kabát. A modell a Pomáz mögötti hegyekbe tartott egy madársejárta faluba. Parasztmenyecske volt. A kabát rengeteg zsebét, és számos villogó aranygombját úgy hordta, mint egy latin-amerikai tábornok. Az emberek az egyéniség korában is emberek. Nem tudnak letenni az utánzásról. De hogy az utánzásban is egyéniek legyünk, manapság a hölgyek nem egymást utánozzák, hanem a férfiakat, a férfiak viszont a hölgyeket, öregek a fiatalokat fiatalok pedig az öregeket. Gondoljunk a farmernadrágos lányokra: csaknem lekopaszított fő, zsebrevágott kéz. fittyedt cigaretta, míg oldalukon. a veretes műmarhabőr szíjon, amely darázsderekukat összecsípi, karabinerek csilingelnek. De a színpompás fiúkat is említhetnénk. a vállukra omló hajcsodával. míg lazán nyakukba kötött muszlinkendőjüket kapkodja a széL Lám, az egyéniség kora megteremti a tökéletes uniformizálást, nemek és korok összemosódnak. Ilyenek vannak, s mindezt azért írtam, nehogy elítéljék Zsuzsannát. Zsuzsanna elhordta a térdharisnyáimat, az ingeimet, a pulóvereimet, a sapkámat. Azt mondja, az a divat most a fiatalok között, hogy a szüleik avitt cuccaiban járnak. Minél ócskább, annál jobb. Ugye, hogy itt már minden határ elmosódik. De mondhatom. ez az új divat a fiatalok közt igazán praktikus. Tartsa meg isten a szokásukat. Másképp gondban főnék, hogyan ruházzam növekvő lányaimat K

abátujjával dörzsölni kezdte az ablaküveget, de sehogyse akart lejönni a piszok. Ráköpött egy kicsit, úgy dörzsölte tovább. Lassan kerek folt támadt a szürke üvegen, szinte világított, mint a fény felé tartott fazékon a lyuk. özvegy Balogh Imre kinézett a fényes, kerek lyukon a világba. Ugyanazokat a macskaköveket látta, amiket évtizedek óta. Szemben ugyanazt a málladozó szürke házfalat. Azt a sűrű téli szürkeséget amit idebent a szobában is érzett, az elhagyott tűzhelytől egészen a poros ablakig. És még beljebb, a fejében, a szívében ... Délelőtt volt, a legrosszabb szaka a napnak. Délután még csak kiment néha az utcára, találkozott egy-egy ismerőssel is, illőn köszöntötték, kalapjuk szélét barátságosan megpöccintették, olykor azt is megkérdezték: „Hogy van, Balog bácsi?" Téli délutánokon ki lehet menni az utcára, még messzibbre is, nem látja meg egyetlen kirakatüvegben sem magát,; azt a kopott, görnyedt vénembert, aki olyan idegen ... Télen korán sötétedik. ' A délelőtt a legrosszabb szaka a napnak. Hosszú. Rettentően hosszú. A vén vekkeróra asztmás ketyegése, semmi más. Havonta egyszer a postás... Balog Imre roskadtan állt az ablaknál. Nyakszirtje remegett. Biztatta magét „Ne légy ostoba... Hallottál az öreg Majerról, aki megháborodott az egyedüllétbe. Van teneked fiad is, családod. Hébe-hóba levél is jön, megjön az a levét ha előbb nem is, Imre-napra bizonyosan ... Mindig a lábadon álltál, mindig... A Majer, az más volt..." Nézte a macskaköveket és egy mondat csengett a fülébe: „Minek él az ilyen". Egyáltalán nem emlékezett rá, milyen volt az az ember, aki ezt mondta. Talán nem ls nézett akkor az arcába. De a mondat úgy csengett át a magányos hónapok sűrű pókhálófonadékán, mintha e pillanatban mondaná valaki, itt, a szobában. A sarkon egy fiú és egy lány tűnt fel. özvegy Balog Imre közelebb hajolt az üveghez. A lány derék, barna teremtés volt, hosszú haja göndörség nélkül, súlyosan esett a vállára. Hosszúszárú csizmát viselt, és Igen rövid, prémmel díszített kabátkát — Hogy nem fázik a..; — gondolta Balog Imre, félig aggodalmasan, félig a régmúltból felderengő kajánsággal. A fiú is igen fiatal volt, jóvágású legényke, kabátja a hideg ellenére hetykén zsebre dugott karja mögött fityegett. Járt a csípős téli szél is, a fiú kabátja meg-meglebbent. Az öreg kíváncsian nézte őket. Szerelmesek ezek vagy nem szerelmesek? És a lány... ez a derék, magas teremtés, tud-e kenyeret sütni? Ahogy a párt nézte, az anyja kerek, piros arca rémlett föl valahonnét a nagyonnagyon messzi múltból. Orrában egy szemernyi ideig tán még a kemencéből előbújó friss kenyerek illatát is érezte. Nem, hát ez a lány nem tudhat kenyeret sütni, szontyolodott el az öreg, de ez a szép szál legény is biztosan csak valami irodakukac. A fiú meg a lány épp ő előtte álltak meg, láthatóan tanakodtak, a lány, hosszúszárú csizmája sarkán, Hallama Erzsébet MACSKAKÖVES UTCA játékosan körbeforgott, a fiú utánanyúlt, de a lány nem esett el, hanem csak nevetett. Aztán kisétáltak az öreg látóköréből. Űjra az üres macskaköves utca szürkéllett előtte. Az öreg érezte, hogy ez a kis fényes, kerek folt furcsa kapcsolatot teremtett ma közte meg a kinti világ között Nemcsak ő lát ki ezen át a világra, hanem a világ is bekukucskál a lyukon, és itt, ebben a félhomályos szobában ... Erős kopogás az ajtón, összeszorult a torka. Ugyan ki lehef? A postás, még három hétig nem jön. Amíg az ajtóig ért, már meg is találta a magyarázatot. Eltévesztették a számot és Kisjakabékat keresik. Az ajtóban a fiú állt, a zsebre rakott kezű. Arcán friss borotváltság és rosszul titkolt kedvetlenség: — Balog Imrét keresem — mondta gyanakodva. — Milyen ügyben? — kérdezte az öreg, és átfutott az agyán, hogy talán el akarják venni a nyugdíját. — A gyárból — mondta a fiú. a kötelességteljesítők száraz hangján. Az öreg most ijedt meg igazán. A gyárból — azt mondja ez a tejfelesképű. Miköze neki a gyárhoz? Tíz éve tán, hogy feléje se nézett. Mikor először érezte, hogy láb alatt van, nem ment többé. — Maga ott dolgozik? — nézett a fiúra, és egyszeriben valahogy képtelenségnek érezte az egészet. Felrémlett előtte az élete. A hajnalok, amikor rekedt berregéssel megszólal feje fölött a vekker. Kiugrik a csíkos, átnedvesült dunyha alól, de hirtelen egy mozdulattal, még félálomban, ahogy katonáéknál megszokta. Magára löttyenti a jéghideg vizet, sokat a tarkóra, attól észhez jön az ember. Felesége, Piroska, már ott topog körülötte földig érő barket hálóingben, becsomagolja az egymásra borított kenyérszeleteket, előbb szalvétába, aztán vastag újságpapírba. A hosszú Albert utca végén jár, amikor felbúg a gyári sziréna, a sarkon feltünedeznek a többiek is, kattog a blokkolóóra, a portás megereszt egy-két régi viccet, fönt Krémer Pista kipakolja elmaradhatatlan disznósajtját, vastagon nevet, krákog, köhög, 6zidja a bagót aztán rágyújt, ö meg odamegy a helyére, az öreg satu fölölt a vaskerettel szabdalt, koszos ablakon alig jön be még egy kevés reggeli világosság, a vaspor, az olaj, a fényesre kopott szerszámnyelek szaga megcsapja az orrát, s úgy nyomul a tüdejébe minden reggel, mint a legtisztább hegyilevegő, lassan, élvezettel végigtörli a munkapadot érzi, hogy otthon van ... — Technikus vagyok — a fiú hangja riasztotta föl az öreget. Ott álltak a konyhában, a fiú lopva körülnézett, és az öreg meglátta arcán a villanásnyi komorságot. — Mivel szolgálhatok? — mondta ellenségesen. A fiú magyarázni kezdett, valami gyártörténetírásról, klubról, s a titkárról, aki „igen agilis", és valamilyen találkozóról. Az öreg közben felmérte: divatos hányavetiségén kívül semmi kivetnivalót nem találhatott • fiún, mégis úgy gondolta, az arcában van valami megfoghatatlan ernyedtség, ám talán nem is ilyesmi. Mintha a fiú sima lenne, mint a halak, amiket nézni lehet csak, ahogy tovacikáznak, beléjük akadni nemigen. — Egyszóval — mondta a fiú —, eljön a találkozóra? — Kik lesznek ottan? — ocsúdott az öreg. — Mondtam: a fiatalok meg azok az öregek, akiket még meg tudtunk találni. Az öreg összerezzent. — Ezt hogyan érti? — Nem olyan könnyű, ne higgye — mondta keserűen a fiú. — Se lakcím, se semmi... Kész nyomozás. Sokan már nem is élnek. — A fiú véletlenül az öregre nézett és zavarba jött. — Azt is mondja a titkár — folytatta sebesen —, hogy ha van rá igény, körülvisszük magukat a gyáron, megmutatjuk, mit fejlődött. A szereidét teljesen renoválták, rá se lehet ismerni. Legutóbb egy némec berendezés... — Mikor kell bemenni? — mondta fakón az öreg. — ötödikén. Ott lesz a régi igazgató is, azt is én nyomoztam ki, tálán tetszik is... — A Krémer Pista — az öreg a messziségbe révedt — Nagyon szerette a disznósajtot. — Hehe — vigyorgott a fiú, és megindult az ajtó felé. Az öreg megfogta a kilincsért — A lányt — motyogta bele a fiú arcába — miért hagyta kint? — Nem akart bejönni — felelte gépiesen a fiú, aztán kiült arcára a megdöbbenés. A lány meg is kérdezte odakint. — Miért nézel ilyen bambán? — Azt kérdezte: a lányt miért hagytam kint? És hogy a régi igazgató nagyon szerette a disznósajtot — Megháborodtál — mondta a lány barátságosan. — Egyébként megmondhattad volna neki az igazat: a lányt azért "hagytam kint mert nem akart bejönni, mert ideges lesz aa öregektől, és mert ő semmiesetre se akar megöregedni. — Megmondtam — dünnyögött a fiú. A lány gyanakodva ránézett, aztán megvonta a vállát — Adj egy cigit. — Kifújta a füstöt, és kijelentette: — Megmondhatnád annak a marha Lábodinak, hogy amit kiagyal, csinálja is meg maga. Ne mással végeztesse a piszkos munkát — Ugyan, hagyj már békén! — förmedt rá a fiú. A lány nem akart veszekedni, belékarolt, arcát a fiú frissen borotvált képéhez dörzsölte. Amikor az öreg látómezejébe értek, a lány éppen a fiú szájába dugta a cigarettát ós hízelegve hozzásimult. — Vizesrongy... — gondolta az öreg szórakozottan —, vizesronggyal kéne ezt lepucolnt Ott állt sokáig a távcsőre tapadva, nézte a néptelen utcát, s a szemközt málladozó házfalat Pedig csak Ismernie kellett volna munkáimat! Igaz: hogy várja el az ember egy professzortól, aki önmagán kívül csak a szentimentális novellácskákat és a lányokat szereti, hogy még irodalmi folyóiratokat is olvasson! (Utólag ajánlom szíves figyelmébe a „PROFI", az „ÜJ SÍRÁS" és a „VIDÉKÜNK LAKÖ1" című irodalmi, ill. köznapi sajtóorgánumokat, melyekben volt szerencsém publikálni.) Tudja meg ön, hogy kinek a létezését tette anyagiakban lehetetlenné, bűnös konoksága kit fosztott meg életminimumának megszerzésétől. Ez a vereség nem az enyém, hanem az öné, az utókor fog ítélni felettünk! Nevem az ön korlátoltsága nem törölheti ki az irodalomtörténetből. A jövő az enyém, „tisztelt" professzor úr: Pont Pál, egy volt magyar-link szakos hallgató Ut: Ezt a levelet utolsó verseimmel együtt a „VIDÉKÜNK LAKÓI" következő száma tárja minden bizonnyal a nyilvánosság elé. A Járási Tanács Oktatási Osztálya. Tisztelt Oktatási Osztály! Ez az utolsó folyamodványom önökhöz, melyre már nem is várok választ. Helyzetem tarthatatlan, semmi perspektívát nem látok magam előtt, öt éve helyeztek ide, Máriabüdösszentalsóra, tanítónak, egyetemi diplomával! Én nem bírtam a hajszát és Sötétséget ami itt uralkodik. Többször folyamodtam önökhöz, s a legutolsó szakmain a vezető igazgatót is kértem, hogy tehetségemhez méltóbb helyen, valamelyik nagyvárosban biztosítsanak számomra katedrát. Szerénységemben «dáig mentem, hogy önökre bíztam, melyikbe De látom, méltatlan kezekbe tettem ügyemet, hajthatatlanok. Én kérem családos ember vagyok, az anyagi gondok és a kiúttalanság nem csoda, hogy felőrölte idegrendszeremet. Ezcrt önöket teszem felelőssé. Kartársak! Egy szebbreményű jövőt törtek itt ketté! Vége mindennek: Pont Pál álL isk, tanító Gyermekeim mostohaanyjának. Teréz! Sokáig halogattam, de most a szemedbe vágom: nem vagy és nem is voltál soha méltó hozzám. Hiába őrlődtem melletted, ma már látom, nincs remény, nem tudsz megváltozni. Meg sem kísérelted, hogy megérts, folyton csak a kártyát meg a kocsmázást vetetted szememre. Hat elég volt. Lásd be, mi nem élhetünk együtt tovább! Ne próbálj visszatartani, úgyis hiába. Viseld gondját az én gyerekeimnek is, akiktől megkeményítve apai szívemet, most el kell válnom. A többit majd ügyvédem útján, volt férjed: Pont Pál T. Mancika kartársnőnek. Mancika drága! Én imádom magát. Tudom, hogy maga is szeret. Visszaadta a tehetségembe vetett hitemet, viszszaadta az életemet! Nem szabad most újra elvenni tőlem! Ne törődjön az emberekkel Mancika, mit számít az a tizenöt év! Én boldoggá tudnám tenni magát! Most itt ülök a méreggel teli pohár előtt és várom — nem is a válaszát, magát! Jöjjön, és én szabad emberré teszem magam. Ha fél óra múlva is hiába várom, úgy ez a levél búcsúlevelem. Segítenie kell, bízom magában és szeretem! Pál Gyuszinak, a fizetőnél Gyuszlkám, aranypofa. Legalább te tudd meg, hogy az én életem az ember tragédiája volt Soha nem értett meg senki. De hagyjuk a múltat, egyszer úgyis be kell fejezni, nem igaz? Mindenkinek be kell egyszer fejezni, úgy bizony! Te se ismertél engem, Gyuszikám! Senkise ismert engem. És most már késő, hiába is igyekeznétek! Hamarabb kellett volna. Végezni, végezni, végezni gyorsan! Ne félj Gyuszikám, a feleségem majd megad minden tartozásom, te se maradsz ki. Be kell látni, hogy vége: Pali bácsi Ultipartnereimnek. Lajos és Dönci! Ti vagytok az egyetlen emberi lények, akikhez fordulhatok ebben a nehéz percben. Visszaút nincs, amit elhatároztam, megteszem. Ti ismertetek engem, úgy hogy sok magyarázat felesleges. Eljött hát a perc, amire vártam. Biztosan azt mondják majd, hogy bolond voltam, de ne higgyetek nekik, ti tudjátok, hogy a családom tett tönkre. ölel benneteket: Palcsi Főorvos úr! ön az utolsó ember akihez fordulok ezen a földön. Ügy érzem be kell fejeznem, mielőtt a kór végez velem. Ön ezt nem értheti, hisz ön orvos, és a mestersége az életmentés. ön megtett mindent, felelősség nem terheli. Tudom azt is, hogy egyébként se lett volna sok hátra. Én müveit ember vagyok kérem, nehogy azt higgye, hogyha nem mutatják meg a vizsgálati eredményeket és csak latinul sugdolóznak egymásközt az ágyamnál, én nem gyanítok semmit Ez a bizalmatlanság bántott legjobban. De mo6t már mindent meg tudok bocsátani. Tisztelettel: Pont Pál Döncikém, öreg barátom! Kihez fordulnék most, ha nem tehozzád, utolsó és mindent eldöntő tettem előtt? Sohasem voltam olyan nyugodt mint most. Az idő eljárt felettünk, ez az igazság öreg csont, teher vagyunk már csak világnak, öreg barátom, búcsúzok tőled, és könnyebb lesz, hogy épp a te gyógyszereiddel végzem, a tieddel, kivel annyi zsíroztunk utolsó napjaimban! Hót vége, egyetlen barátom. Nem leszek terhére többé a családnak, senkinek se. Talán Isten megbocsát nekem mindent, öreg báró lod: Polcai