Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

H

ol volt, hol nem volt, három derék építőmester összeszövetkezett, hogy, úgymond, szombatokon, vasárnapokon házat épít egy igen derék illetőnek. Az igen derék illetőnek igen sok pénze volt, és igen-igen sürgős volt neki a ház. igen derék prémiumokat helyezett tehát kilátásba. ha Időre elkészülnek vele. Érdemes volt igyekeznie a három derék építőmesternek; olyannyira, hogy már délután fél kettőkor ügy elhajították kezükből a szerszámot az állami építkezésen. mint akiket a kígyó csípett meg, s mentek a zöldövezetbe. hogy folytassák, azaz most már igazából elkezdjék a munkájukat A szombat-vasárnapi hajrák következtében persze ki is fáradtak ezeik az igen derék mesterek. Naptárkorrekc i ó j uk ra- hogy tudniillik a vasárnapot áttolják hétfőre — Pöcs Gergely ötlete volt; aki. bár csak névben hasonlított a naptárreformáló pápára, átlátta az ilyen húzásokban rejlő lehetőségeket Ilyenképpen a hétfő-vasárnapokon Itták meg az ünnepre kijáró szeszadag nyolc-tízszeresét, majd a keddhétíőkön a hétkezdő Simái Mihály CSALI napnak megfelelő munkarendet követték. Vagyis: eszmélkedés, józanodás, némi dari úszással körítve. A szerda-keddeken azonban már dolgoztak is valamit a fizetésükért: megbeszélték például a közös totószelvény kitöltését variálták a tippeket valamint át-átbattyogtak a közeli boltba egy kis tü tűért Mégis kijött volna valaki minden bizonnyal, ha a központban nem lett volna olyan veszekedett nagy izgalom és buzgalom egy másik körömrekoppintás kapcsán. Történt ugyanis, hogy két krónikus újító valahogy kitalálta a módját miként kell hallhatatlanná tenni a vécélehúzásnak azt a sajátos oroszlánüvöltés-szerű zaját, amely az új lakások és vécék használatbavételekor mindeddig óhatatlanul bekövetkezett Megírták, lerajzolták, beadták újításnak. S ez még mind hagyján! De ettől kezdve — szinte hetenként — szerét ejtették, hogy az irodai munkát zavarva. be-bekopogjanak. holmi véleményezést elfogadást stő — horribile MESE dictu — újítási díjat rebesgessenek. Utóbb pedig — mindössze néhány hónap után! — írjanak a Talmányi Híradónak is: Meddig fektetik még a vécélehúzó-regulátort? — tették fel a kérdést a szerkesztőséghez intézett levélben. S ezt a kérdést. világcsúfjára, a Híradó is föltette a következő számában. Rettenetes volt! Hátbatámadás a vállalat kebelén belül! Kígyómarás! Mohácsi vész! Világvége! És kik miatt? Két ilyen renitens miatt! Akik csak azért nem mennek el a vállalattői ebben n nagy munka erővándorlásban sem. hagy megcsinálják a purparlét! Hát igen; mostmár elővették azt a regulatort. Ha muszáj, hát muszáj. De milyen keményen vették elő! A mintadarab mindjárt össze is tört Sebaj, így könynyebb volt elbírálni, mennyire rossz. mennyire vacak, sőt vicik ez a találmánynak kikiáltott hogyishívják! Hisz ez teljesen használhatatlan! És még ezért kérték a díjat? Fityiszt nekik. Illetve, hogy ne tekinthessék annak, egyiknek 29 forint 50 fillért, a másiknak kerek 30 forintot mégiscsak kiutaltak. Rá egy hétre Igyulaby Gyula, az egyik fejes, már „rá ls szállt" az újítókra. — „Hé, magának micsoda cefreszaga van! Nekem mondja, hogy csak paprikásszalonna?! Én se most szálltam alá a falvédőről, szakikéin! Isznak a munkahelyen. he? Vagy ez a legújabb újításuk?!" A kis csapat viszont eköziben teljesen kiesett az érdeklődési szférából. Éltek, mint hal a vízben, s ha történetesen nem a hálófülkékben helyezik el a függófolyósót, s ez nem tűnik fel a folyvást odapimaszkodó építtetőknek, nem is történt volna semmi baj. Így azonban néhány komát — köztük azt a három derék mestert is. akik közben már zöldágig növesztették az igen pénzes illető villáját a zöld; övezetben — kénytelenek voltak fegyelmivel elbocsátani a vállalattól. Fegyelmivel, ám sajgó szívvel. Mert, mint Csaláncsiphy Csaba igazgató megjegyezte: az ilyenek, akik nyíltan tolnak el valamit, még mindig százszor jobbak, mint az olyan júdások. akik újítás örve alatt hurcolják meg a vállalat becsületét MODERN SZÍNHÁZ SZEGEDEN — 40 ÉVVEL EZELŐTT KOHÁN GYÖRGY VÖRÖS MALOM 1930. január 30-án érdekes ősbemutatóra került sor a szegedi városi színházban; a darab címe — Isteni színjáték — kissé megtévesztő volt, nem Dante halhatatlan műve került színpadra, a nagy olasz költő nem szerzőként, hanem főhősként szerepelt csak éppen nem a poklot és a menyországot járta be, hanem az 1920-as évek világát, ahol „a szegények élik rettenetes életüket", s ahol „a gazdagok festett világa rémit". Az irodalombarátok és a fiatalság lelkesen ünnepelte a szerzőt, Berezeli Anzelm Károlyt, aki eddig leginkább költői munkásságával hívta fel magára a figyelmet, s most bemutatkozott drámaíróként is. Szegeden már jól ismerték. a 20-as évek elején a fiatal József Attila szegedi baráti köréhez tartozott, részt vett néhány folyóiratalapításban, később a Délmagyarország munkatársa, 1930 őszétől pedig a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja lett. Lázadó, elégedetlenkedő szellemére első drámájában is ráismertek, sokan pedig önmaguk sorsára, életértésére. Ezt követően egymás után születnek drámái, 1933-ig összesen hal darab, melyek tulajdonképpen egy „drámai sorozat" részei. Ügynevezett abszurd dráma csaknem valamennyi az Európa szerte elterjedt stílus, az expresszionizmus formai eszközeivel. Látszik rajtuk, hogy a gazdasági válság korában és hatására születtek, egy olyan korszakban, amikor még az értelmiség legfiatalabb nemzedéke is úgy vélte, hogy számára nem jut hely a kapitalizmusban, s csak a lázadás vagy a lassú pusztulással járó belenyugvás között választhat. Mélységes kiábrándultság, pesszimizmus, dühös elkeseredettség, a korabeli társadalom teljes lerombolásának szándéka szól a művekből, hisz nincs béke, nincs munka, nincs igazság, nincs jövő. A drámák irreális, embertelen világban, abszurd környezetben és helyzetekben játszódnak, melyeknek belső lényege azonban nagyon is valóságos és hétköznapi. A Lángész című darabban a „Nem létezés országának" hivatalnoka tévedésből útlevelet ad a Lángésznek ls, aki végre lejöhet a Földre, az emberi világba. Fény és mindenség szeretne lenni az aljasság és kicsinyesség közepette, ám a környezet olyan, hogy — és ez az egzisztencializmusra emlékeztető pesszimista tanulság — a Lángésznek nem lehet benne helye és rendeltetése, szerepe felesleges, változtatni nem tud és nem is lenne értelme; meghal, mielőtt kimondaná a nagy szót, visszatér a „Nem létezés országába". A Fiatalok című „keserűjáték" hőseit, kik megunták a nélkülözést, s alkalmazkodni szeretnének, egy orvos öregekké varázsolja, Károly azonban késve jön, s fiatal marad. Egykori sorstársai, az „új öregek" elszeretik menyasszonyát, őt magát pedig gyilkosságba hajszolják, végül, hogy a büntetést elkerülje, elmegy a háborúba, pedig neki nincs otthona, nincsenek ellenségei. „Fiatal maradt, meg kellett halnia". Az Útitársak című egyfelvonásos szenvedő hősei is a húszévesek, a „görnyedők", a „köhögök", a testvér, anya és szerető nélküliek, ők is halálraítéltek. A Tigrisek „tragiko-burleszk" az ember által előidézett világkatasztrófa után játszódik; az új, értelmes élőlények csak romokat és fegyvereket találnak, és nyolc megmaradt embert. Ezek kiszabadulva szinte újra játszszák az emberiség tragikus történetét, az önzés és hatalomvágy tigrisekké teszi őket, csupán Éva marad életben közülük, imájára az Úr elküldi neki Ádámot. A Margit és Márton című utópia történetének ideje szintén a nagy pusztulás utáni kor, „egy leendő matriarchatus társadalom": a férfiakból a háborúk miatt csak pár maradt, nóket operáltak férfiakká, » minden baj kezdődik elölről. A harmadik egyfelvonásos, a Fegyencek című „misztérium" is — mely a szerző utalása szerint „a mai ember lelkében történik" — a mindent újra kezdésig jut el: a kiszabadult fegyencek megölik a társadalmat szimbolizáló „Ideált", hogy szabadon, vágyaik szerint újra kezdhessék elölről az életet és a társadalomépítést. A Sámson és Delila című drámában a leigázott „emberi szellemeknek" a durva „testi erővel" folytatott jelképes értelmű küzdelme a kor fasizmus felé rohanó társadalma számára akart figyelmeztetés lenni. Kíméletlen, leleplező szenvedély, groteszk irónia, kegyetlen szatíra, sok misztikum van e művekben: Berezeli a 20. század kapitalista társadalma által testi, lelki nyomorékká tett emberért emelte fel szavát, s a magyar avantgard dráma egyik megteremtője lett. Igazán nem kell csodálkozni azon, hogy mikor 1931 elején A lángészt a szegedi színháznak bemutatásra ajánlotta, elutasították. Hosszú sajtópolémia eredményeképp 1931. december 8-án mégis bemutatják a darabot, a szinpadravttel munkáját a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuménak másik két tagja végezte: Buday György tervezte a díszleteket. Hont Ferenc volt a rendező. Az ízig-vérig modern produkció egy-két előadás után hatósági beavatkozásra „lekerült" a műsorról. A Fiatalok még a premiert sem éri meg: a főpróba után Shvoy altábornagynak, a színházi zenekart adó katonazenekar vezetőjének követelésére, sőt fenyegetésére a pacifista, háborúellenes részek miatt elmarad a bemutató. Az Útitársak című egyfelvonásost, melyben Berezeli felhasználta a munkás-kuttúrmozgalomban akkor népszerű szavalókórus-formát ls, a szegedi munkásotthon fiataljai adták elő a Szegedi Fiatalok Irányításával. A többi darabot nem sikerült színre hozni, de mind a hat megjelent könyvalakban, egy a Művészeti Kollégium, öt pedig a szegedi Proremtheus-kiadó égisze alatt Ezután csak 1936-ban jelentkezett Berezeli újabb színpadi művel: a szegedi hagyományok, népmesei elemek éf? vallásos misztikum összeolvasztásával megírt, s a szegedi szabadtéri játékokon bemutatott Fekete Mária című népi játékkal, mely hibáival együtt is az első és mindmáig egyetlen, a Dóm elé szánt drámai alkotás. Berezeli azóta elszakadt ifjúságának, küzdelmeinek és sikereinek városától, két évtizede Budapesten él. Szeged a legutóbbi időkig mintha szándékosan el akart volna felejtkezni egyetlen jelentős drámaírójától, aki drámaírói és a szabadtéri játékok megteremtésével kapcsolatos kritikai, publicisztikai munkásságával a város haladó színházi hagyományait gazdagította, s próbált nehéz körülmények között példaszerű emberi és művészi bátorsággal barátaival együtt modern színházat teremteni, s akinek helye van a magyar dráma úttörői között is. Érdemes lenne újra színpadra vinni fiatalkori műveinek némelyikét. Csaplár Ferenc Temesl Ferenc PONT PÁL MEGÍRATLAN BÚCSÚLEVELEI A búcsúlevél a legfurcsább műfaj a világon, talán azért, mert szigorúan egy alkalomhoz kötődik, s ezzel együtt: szokatlanul igaz. Mindig pózol egy kissé, hiszen kiszolgáltatott az emberek alantas kíváncsiságának, de kegyetlenül őszinte tud lenni, mert az ember utolsó s megválaszolatlan üzenete a világnak. Mindnyájunknak vannak olyan búcsúlevelei, melyeket csak a gondolat könnyen sárguló papirosára jegyeztünk feL Kinek több, kinek kevesebb, kora-sorsa-lelke szerint Megíratlan búcsúleveleinket a legkönnyebb letagadni, önmagunk előtt is. Túléltük őket, hát elfelejtjük — fgy van ez rendjén. Az alábbiakban bátorkodom elkövetni azt az indiszkréciót, hogy a kegyes olvasók elé tárjam Pont Pál embertársunk megíratlan búcsúleveleit Fogadják tisztelettel és feszengve — mint a sajátjukat Anya, apu! Bizonyisten nem akartam ami történt De tl eszt nem akartátok tudni. Elmegyek most világgá és vissza se jövök többet. Kérlek benneteket hogy a Gusztinak adjátok vissza a csákót, azt csak kölcsönbe adta és naponta háromszor ne felejtsetek el enniadni a Pajtinak, mert ő nem jöhet velem. A katonáimat meg a nagyceruzát a Lacikának adom. Csókolok mindenkit, szere tő fiatok: Palkó Annának. Számomra Te voltál az első, és most már az Egyetlen maradsz. Ezt az egyet nem tudod elvenni tőlem: az EMLÉKEZÉST, míg csak élek. Gondolataimban Te mindig is az enyém voltál. Mert most meghalok. Itt küldöm Hozzád írott verseimet is, hogy tudd: kit dobtál Te eL Megtaposhatod őket, úgy mint engem. Igen, kegyetlen voltál, de most megbocsátok Neked és mindenkinek. Kívánom, hogy bánat sohse felhőzze tekintetedet, légy boldog és szerethess — ne úgy mint én. Szépséged vágyva, Te drága kincs, Eldoblak élet, cifra bilincs. Pali Emberek! Korcs állatok vagytok, beszennyezitek a Föld testét! Itt kellett élnem, és látnom a mocskot, amit ti életnek hívtok. Egy percig sem bírom tovább közöttetek. Elég volt!!! Ha valaki, én Ember lehettem volna közületek, de ti félrefordultok, és kicsinyes ügyeitekbe temetkeztek. Hát maradjatok is ott! Vakok vagytok és bénák, nem láthatjátok meg sohsem a Világ arcát, sohasem lehettek szabadok. Most hogy elmegyek, már csak sajnálni tudlak benneteket ostobaságotokért. Én megalkottam a Harmóniát, de elviszem magammal. Messze visz utam, az egyetlen, az örök Szabadsághoz, amit ti sohasem ismerhettek meg! Közületek való voltam, do nem kötetek való — majd egyszer megtudjátok: Az egyetlen lény, aki Ember tudott maradni. Igen Tisztelt Elnök Ür! Mikor e sorokat olvassa, én már messze járok. Higygye el, nem volt más út számomra. Sejtettem én, hogy ez lesz a vége, de gyönge voltam. Igen, nem szégyellem bevallani, s úgy hiszem, ezzel mindent jóvá teszek. Szégyelltem volna az ön szeme elé kerülni szegényes tudásommaL Azt is tudom, hogy nem tehetségem, hanem szorgalmam volt kevés — és azt is, hogy ez nem mentség. Mindegy, ez már a múlt Most új életet kezdek, valahol máshol. Bocsánatot kell kérnem öntől, akit Ismeretlenül is mélységesen tisztelek, és az egész érettségi vizsgabizottságtól. Kérem adja át szerencsekívánataimat osztálytársaimnak, szüleimnek pedig üzenem: ne keressenek. Tisztelettel: Pont. Pál IV. a UL: Most már azt is bevallhatom, hogy puskáztam a matek írásbelin. Nagy Zoltán hadnagy elvtársnak. Kedves hadnagy elvtárs! Azért írok önnek, mert maga állt legközelebb hozzám feljebbvalóim közül, úgyis mint szakaszparancsnokom, úgyis mint ember. Kis tizedes. rajparancsnokom zaklatásait nem lehet tovább elviselni, egy perc nyugtot nem hagy, a többlek előtt folyton megaláz, csakis rám utazik. Vagy vele kell végeznem, vagy magammal. Ez utóbbit választottam. Azt a szadista állatot arra sem méltatom, hogy lelőjem. Hadnagy elvtárs, ön ismer engem, tudja, hogy elég gyenge fizikumú vagyok, és az idegeim is megviseltek. Tudja meg legalább ön, hogy én szabadságra születtem, továbbá azt is, hogy öngyilkosságomért egyedül engem terhel felelősség — fondorlatos úton jutottam lőszerhez. Vége. Kérem önt, szüleimmel kíméletesen közölje a hírt. Pont Pál honvéd „Tisztelt" Professzor Ür! Mikor e soraimat olvasni fogja, én már nem leszek az élők között Az ön megnemértése törte ketté pályamat, és ezért még számolnia kell valamikor. Ha azt hiszi, „tisztelt" professzor úr, hogy a kétszeri utóvizsga hívságos ténye miatt teszem, akkor csak részben van igaza, mint elhamarkodott ítéleteiben is. Biztosíthatom, harmadszor már nem lesz módjában besározni. Professzor úr, ön sohasem látta meg személyemben az alkotó embert, akinek más dolga is van, mint neveket és évszámokat magolni. Nem tudta túltenni magát a kicsinyes tényekea,