Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

MALOM A POKOLBAN Miket György SZENVEDÉLY Minden író múltjának van olyan alaprétege. amely munkásságának egészét meghatározza. Moldova számára ezt a személyi kultusz esztendejei jelentik. Minduntalan ide tér vissza, az ötvenes évek elejére, a nagy eredmények és nagy hibák színpadára, a hatalmas nekifutások és tragikus visszahuilások drámáihoz. Makacsul újra és újraírja élményeit, mintha érezné, még nem mondott el mindent erről a korról, s az. amit már közreadott, az újraírással talán hitelesebb, teljesebb lesz. Hibaként ls főifoghatnánk ezt, noha valójában nem az. A világirodalom is számos példáját mutatja az efféle írói magatartásnak, amelyből rangos, egészében és összetevőiben is eredeti életmű is kibontakozhat A Malom a pokolban című új Moldova-regény — részleteiben — először a Kortárs-ban Jelent meg bő folytatásokban. Már az első oldalak után nyilvánvaló volt hogy a pályakezdő kisregény-filmnovella, Az Idegen bajnok témakörének újra-fogalmazásáról van szó. Ott ls, itt is a Moldova teremtette világ igen eredeti formájú és elhelyezésű kulisszáiba botlik az olvasó: extrém figurák, tragédiákon át beteljesedő szerelem, a fiatalokat megérteni nem tudó és nem akaró öregek ... — és mellettük az élet perifériájára szorult mellékszereplők egész sora. akiknek a történet alakulására nincs lényeges befolyásuk, de atmoszférateremtő erejük igen nagy. Miben különbözik egymástól mégis az alapmű és a belőle kinövő későbbi variáns? Megírásuk köSött majdnem másfél évtized telt el: a különbség tehát elsősorban az, hogy az akkor igen tehetségesnek ítélt MoldovábÓ! időközben érettebb, sőt jóval rutinosabb író lett, aki továbbra is rendkívüli módon ügyel a cselekmény izgai másságára, de aki közben sokan elhagyott szemléletmódjának egykor oiy Jellemző vagányromantikájából (persze azért maradt is belőle), éa aki most már a korábbinál Jóval nagyobb gonddal próbálja motiválni főszereplőinek cselekvését Indítékait Ennek ellenére azt keTl mondanunk: részletesebb rajzolatú lett ugyan a Moldovahősök intellektuális arca, ám MOLDOVA GYÖRGY REGÉNYE VASARNAPI KOW fVSZE MLE ezek a szereplők a regény cselekménye során lényegesen nem változnak, nem „fejlődnek". Alapjában véve ugyanolyanok a történet végén, mint az elején voltak — de időközben sok minden történt velük, tehát más körülmények közé kerültek. De ezt nemcsak a tények rovására kell írnunk, mert köze van hozzá e hősök lelkialkatának is. Hogy úgy mondjuk: a történés szinkronban van a szereplők jellemével, de azt nem változtatja meg, nem korrigálja. Ebből ered részint Moldova művészetének sajátszerűsége is. Szemmel láthatólag 02 atmoszféra megteremtése tűnik a legfontosabbnak az író számára. A személyi kultusz éveinek hangulatát, légkörét akarja megragadni, s aztán beleszuggerálni az olvasóba. így a történet is, a szereplök is elsősorban ürügy, alkalom e letűnt világ újraidézésére. Abban a körben minden lehangoló. Figyeljük csak meg: minduntalan esik az eső, a házakról mállik a vakolat, a kocsmákban piszkosak az asztalok, az ital savanyú ízt éleszt a torkokban. S ilyenek az emberek ls: tüdőbajosak, rossz idegzetűek, sánták, bosszúállók, magányosak, alkoholisták, elrontott életűek. Megpróbálják a saját útjukat járni. Ez az út a körülményekből adódóan csak rendkívül sajátos (hogy úgy mondjam, megkonstruált) lehet Am hiába kísérleteznek, nem szabadok: a malom örökké Jár • pokolban. Embereket őröl, egzisztenciákat roppant össze, érzéseket porlaszt szét Mindezt kegyetlen automatizmussal teszi. A szükségességet legtöbbször messze meghaladóan, tehát öncélúan. Ez lenne e személyi kultusz. Ha a regényt végigolvasva levonásra érdemes tanulságokat keresünk, akkor megállapíthatjuk: Moldova megőrizte, sőt továbbfejlesztette atmoszférateremtő erejét A regény cselekménye mindvégig lüktetően Izgalmas. Találhatunk gazdagon megmunkált részleteket eredeti gondolatokat, néhány sorban megragadóan felvillantott helyzeteket és szereplőket Megtaláljuk tehát mindazokat a kellékeket amelyek egy kitűnő regényhez szükségesek. A Malom a pokolban azonban mindezekkel rendelkezvén sem az. Csupán újabb kísérlet A rokonszenves és találó hasonlat szerint Moldova lelkéért Sue és a fiatal Gorkij harcolt Valaha azt reméltük, hogy az utóbbi lesz a győztes. Ma azonban már tudjuk, hogy a dolog nem Ilyen egyszerű. Moldova Időközben ugyanis sikeres író lett akit most már sikere is köt: új és új diadalok kivívására ösztönözve öt. Papp Zoltán A

pák napja volt Kabátom felső zsebeben szívmelegítően lapult a fizetési boríték. Éppen hazafelé indultam, amikor hirtelen elém toppant Kemény, más néven Könyvkukac, és rám kiáltott: — Na megyünk az antikváriumba?! Könyvkukacról tudni kell. hogy megrögzött könywásárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a kabátujja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de 6 mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasástól, a bőre sárga. mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókúrán is volt ahol Beniczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele de nem értek el semmi eredményt Fél évig szolidan élt csak rumot ivott RZtán ismét elkapta a régi szenvedély. — Nem megyek. Könyvkukac! — mondtam büszkén és határozottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet venni. Odahaza vár a feleségem, és várnak a gyermekeim. Nem megyek és punktum, kezdtem,.. Üj életet dezte: — Megyünk haza a mamához? HÉZSŐ FERENC MUNKÁS — Na, ne izélj! — lökött oldalba Köinyvkukac. — Csak egy brosúrát, az én egészségemre. Ma van a születésnapom. Fizetem. A vendégem vagy! — A múlt héten is születésnapod volt. Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek... Aztán mégis elmentem vele, de mielőtt beléptünk volna a boltba, felemeltem intő szavamat: — Csak egy brosúrát! Barátom bólogatott, és esküre emelte a kezét Amikor átléptem a küszöböt, megfogadtam magamban, hogy utoljára jövök ide. ez tulajdonképpen egy búcsúlátcgatás. Ezentúl még a tájékára sem jövök az antikváriumnak. Az üzlet mint minden fizetésnapon, tele volt. Züllött csend fogadott, csak a könyvek lapjai zizegtek. A haverok, a törzsvendégek felemelték a fejüket a könyvekből és halkan köszöntöttek; de szép számmal akadtak olyanok te. aikik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visszadugtak fejüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett a könyvekkel teli ládában, és teljesen elfeledkezett rólam. Én meg tétova léptekkel odamentem az egyik polchoz, és találomra kihúztam egy könyvet Szerencsém volt, épp azt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehunyt szemmel megszagoltam Kellemes doh szaga volt. Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyű lesz. mint a pille. — Ezt megveszem... — motyogtam, de aztán megnéztem az árát és rögtön kijózanodtam. Szótlanul viszsza tettem a könyvet a helyére. és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megindultam az ajtó felé. Könyvkusac utánam szaladt — Hová mész? — suttogta. Mindkét keze tele volt könyvekkel. és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mosolygott, poros orrát közel dugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kér— Gyere te is! — könyörögtem. Míg nem késő!... — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradoic Én nem félek a feleségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben az ágy alatt, mint te De ha akarsz, csak menj, senki sem tartóztat Juszt se mentem Majd én megmutatom a haveroknak, gondoltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamentem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött és most már barátságosan azt sugdosta a fülembe: — Csak egy-két könyvecskét veszünk Bizisten. Aztán, alo mars haza! Bizisten! Félóra múlva már nyoio könyv hevert előttem, és megbújva egy hűvös, pókhálós sarakban, a régi szép időket emlegettük Könyvkukaccal. amikor az egyik antikváriumból merítünk a másikba, amikor az egész fizetésünket ellumpoltuk egy teljes sorozat Pallas lexikonra, vagy egy ritka, első kiadású könyvre. Könyvkukac még azt is felelevenítette; meghatottságtól remegő hangon. amikor egy közös barátunktól elloptuk a százikötetes Jókait Záróráig maradtunk. A Jó öreg antikvárius többször is felszólított minket hogy távozzunk, be akarja zárni a boltot de mi még mindig a könyvek között bóklásztunk, és válaszképpen elénekeltük a „Nem. nem, nem, nem megyünk mi innen eí... * című dalt természetesen piano, a helyhez illően. Az üzlet előtt csókká] búcsúztam el Könyvkukactői, aki állandóan testvérkémnek nevezett, éo könyvekkei megrakodva, Jókedvűen elindultam hazafelé. A feleségem már várt — Szabad tudnom, hol voltál? Ez a néhány szó hideg zuhanyként hatott rám. Előszűr csak hebegtem-ha bog. tam, majd Így mentegetőztem: — Az úgy volt anyukám hogy az a marha, könyvbolond Kemény, tudod, a Könyvkukac, becsalt az antikváriumba egy brosúrát venni... Madácsy László MÓRA FERENC Halálának 35. évfordulójára „Mikor magam vagyok a könyvek nagy kriptájában — irta Móra Tömörkényre emlékezve — néha felkapom a fejem a munkából, mert valami gazdátlan nesz lopakodik be a folyosóról. Ez csak a gazdám lehet, jön az olvasó teremből, a katalógusokat tekintette föl, hogy rendben tartom-e őket; mert vigyázni kell az ilyen újságíró-félére, ha hivatalba szabadul. Az első pillantásom a könyvespolcra esik: ott-e a pohár, amelyben a gazdám életében borocska szokott tartózkodni, összetételére nézve „hosszúlépés". Igen a pohár a helyén van, csak most tarlóvirágok nyitogatják benne a szemüket, somkórók, szarkalábok és pipitérek. Igen, megvan itt minden, de mi marad meg abból a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek az üvegek is, az anyagok is, és az emlékek száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk meg igazán, mikor az utolsó szem is becsukódott, amely valaha fotográfiát vett fel rólunk és senki sem tudja többé, melyik volt a kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le- s föl a lépcsőn ..." A fenti idézet, úgy érezzük, valahogy ide illik bevezetőnek, amikor Mórára emlékezünk, halálának 39. évfordulóján, mert a félbemaradt Tömörkény-emlékek című kézirat (Supka Géza közölte), mint .beváltatlan ígéret" százfelé szaggatott életének szimbóluma, ahogy Móra maga Is megjegyezte életpályájáról a befejezetlen cikkel kapcsolatban. ötvennégy éves korában gyötörte halálra a rák, alkotóképességének csúcspontján, és ha élhet még, Az aranykoporsó nem az utolsó nagy mű lett volna, meggyőződésünk. Aránylag rövid élete négy part között rohant le a tavaszi Tisza áradataként „a szép nagy semmibe": a múzeum, a könyvtár, az újságírás és az alkotás között „Keveset alszik, kinek sok az álma" — mondogatta, és a sokálmú „ezeregyéletű" Móra Ferencnek mindenre volt ideje, csak az alvásra, a pihenésre nem. Bár vidéki író volt és a vidékiesség fogalmához ma is hozzátartozó vállveregető értékelést is vállalta, mert tisztában volt a maga emberi és írói értékeivel, amelyek nemcsak a szegedi körtöltésen, hanem az ország határain is túlnőttek; mondtuk — bár vidéki író volt, soha sem volt kicsinyes, ellenkezőleg: nagyvonalú, európai horizontú. Szegény volt és mégis gazdag, aki a maga véres verejtékkel szerzett pénzecskéjéből jó szívvel adott „kölcsönt" az arra rászorulóknak, „soha ne add vissza"-kamatra. Egy Olaszországban éhezó fiatal szegedi művésznek (mert a művészek mindig éheznek) például kétszáz pengőt küldött a húszas évek végén amely akkor óriási pénznek számított. Gyakran megtörtént, hogy az' ásatás költségeit saját jövedelméből fedezte, mert a városnak sok minden feleslegesre volt pénze, csak a kultúrára nem. De legtöbbet írói tehetségének aranyából adott — tékozló kézzel és kedvvel. Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük Juhász Gyulát, a legnagyobb és legigazabb tanút, aki Mórát „ezeregyéletű"nek és „legendás dolgozó"-nak nevezte. Ezeket írja többek között: „Kitört a nagy háború és az egyetlen újság a magyar vidéken, amely az első órától fogva végig a vezető helyen mindig a békét siratta, mindig a magyar vért sajnálta, mindig a jövőt féltette, a Szegedi Napló volt. Móra Ferenc írta azokat a szó legnemesebb értelmében vett pacifista vezércikkeket, amelyek a maguk hazai családi körében éppen úgy szolgálták az emberiség Ügyét, mint Romáin Rolland tiltakozásai a nagyvilágban. A háborúban a tollal küzdők sorában a legtisztább magyar hősök egyike volt a mi Móra Ferencünk... A jóvendő Móra Ferenc száz év múlva nagy zavarban lesz majd: hova tegye, hogyan osztályozza azt a tömérdek Móra Ferencet, aki itt alkotott és munkálkodott" Am Móra, a toll nagyszerű katonája, nemcsak a háború Idején vívta meg a maga harcát népe védelmében a vitézkedő háborús uszítókkal, hanem 1918-ban és 1919-ben is, de ekkor már a forradalomnak ádáz és álnok ellenségeivel. Vezércikkeiben, leveleiben, előadásaiban, megnyilatkozásaiban hitet tett a munkásság forradalma mellett mert joggal érezte, hogy ez az ő forradalma is. Tudta hogy „a forradalom egy gigantikus prériégés, az elszabadult tüzet nem lehet megállítani, míg saját hamvába nem hal. Gyűrűjéből kiszabadulni nem lehet s nagy értékeikkel beleéghetnek azok is, akik gyújtották — a forradalmak mindig inkább voltak hálátlanok mint hálásak, és inkább irgalmatlanak, mint méltányolgatók, és a forradalmak természetük szerint nem is lehetnek mások, csak erőszakosak és rohanók, mint a láva-patakok. És ezért az a nemzedék, amely forradalmat csinál, mindig szenved vele, és nem magának csinálja azt, hanem az utána következő nemzedéknek, amelyet ő vált meg a vajúdás gyötrelmeivel, könnyeivel vérével." De tudta azt is, hogy az ellenforradalom a francia szuronyok támogatásával ugrásra készen áll, a burzsoázia leszámolásra készül, és mégis 1919. április 1-én, amikor már a direktórium tagjai, néhány nappal előbb a francia megszállók beavatkozása következtében Szegedről elmenekülni kényszerültek megírja Mementó című cikkét, amelyben kijelenti, hogy „talán soha sem volt a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna ... A diadalmas proletariátus nemcsak fenyeget, hanem ígér is: irgalmatlan halált annak, aki moccani mer az új világrend ellen, emberi megélhetést mindenkinek, aki beéri azzal, amit a maga becsületes munkájával kereshet a más verejtékezése nélkül. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem boldogságra s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megilleti." Móra, amikor a fenti cikkében az 1793-as, tragikus lyoni eseményekre utal, mint intő példára, Szegedet nyilvánvalóan nem a forradalom, hanem az ellenforradalom bosszújától félti, s főképpen azokat, akik a forradalomban » F