Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

Darázs Endre RÓKÁK A falucska határában egyszercsak megjelentek a veszett rókák. Hogy veszettek, abból lehetett megállapítani, miszerint a sötétség leple alatt nyolc róka lopakodott be a mozielőadásra, pisszenés nélkül végig nézett egy új magyar filmet és nem martak meg senkit, hanem elégedetten vonitva távoztak az ablakon át. Már másnap elkezdődött irtásuk. Azazhogy csak kezdődött volna, mert tíztagú bizottságot küldtek ki, hogy előzetes költségvetést csináljanak. Elsősorban meg kellett állapítani a veszett rókák számát. A község apraja-nagyja napokon át járta a havas határt és igyekezett számbavenni a ravaszdiakat. Mivel kemény hideg volt, sok rókaszámláló kellő menynyiségü szilvapálinkát öntött magába és ezért meglepően nagy számok jöttek ki, hiszen akadt olyan megfigyelő, aki nem is duplán, hanem háromszorosan látott egy-egy rókát. Az állatvédők vitatni kezdték, hogy azok a rókák nem is lehetnek veszettek, hiszen ven hozzávaló eszük, mivel elkerülik a rájuk leselkedő veszélyt. Az irtani kívánók ezzel szemben azt állították, hogy a műélvező állatok valóban veszettek, mivel tetszik nekik a csapnivaló alkotás. A vita egyre tartott is közben a rókák egyre vitték a falu udvaraiból a tyúkokat. Mivel a tyúk is állat, nemcsak a róka, ezért az állatvédők hangszórót kocsikkai járták be a környékbeli utakat és igyekeztek rábeszélni a baromfitolvajokat, hogy mondjanak le a húsevésről és egyenek sárgarépát, ami tudvalevően nemcsak ízletes, hanem magas vitamintartalmú is. A házak biztonságát azonban nem lehetett elhanyagolni, ezért a lakosság megállapodást kötött a veszettnek kikiáltott, de valójában higgadt és értelmes rókákkal és azok havi tyúkátalány ellenében igen hűen őrködtek az udvarok védelmében és ha kellett, birokramentek saját véreikkel is, amelyek a kertek alól igyekeztek behatolni az udvarokba. Annus lózsef KÉT SÜLT KRUMPLI Az öreg most is akkor jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott még hátrébb a kopott konyhaszékkel —, az enyém már megvolt. Mi ettünk, 6 beszélt: — Kicsit húz a vállam. Kinyomtam máma a nagy akácot ott a farmezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából, kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally. — Hű, a mindenit — rándított a nyakán apám két kanál között. — Jó nagy volt! — Hát azt még az apám bátyja ültette. Alighanem kilencvenhét ószén, amikor az új portát is megvettük. — Akác, jó tüzelő — szólt közbe anyám is. — Az igen — bólogatott az öreg. — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele. Ügy ég, mint az olaj! Anyám kibontotta az asztalkendőbe bugyolált héjában sült krumplit. Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sót, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget — A sült krumpliról jut eszembe — mondta az öreg — én fogoly vótam, amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vótak aggatva lőszerrel, meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt mondják, akarunk-e harcolni a burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Kl az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mondja az egyik társam, a halasi tanító. Na, mondom, akkor menjünk, ha már üzent! És mentünk. Szuronyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a bajonét. A fóradalom katonája nem mismásol. Nagy szükség persze nem vót a puskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kódorgott elég vót kiabálni. Nacsak, elég az hozzá, egy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot. Hárman virrasztottunk kint a ház előtt, kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vót ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt, csupa vörös márványból! Mondom, hideg volt Nem hűvöcske, mint itt januárban. Hohó! Ott olyan időben még kiskabátban járkálnak. Hanem akkor a köpönyegben, de még a bundában is össze kellett húzódni. Kutya hideg volt! Ha az ember köpött egyet hát az koppant a földön. Megfagyott mire leért Nem egyszer láttuk, hogy röptiben lefagyott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott toporgok a drótozott bakkancsban, amikor valaki mellém lép. Lenin volt Annyira álltam tőle, mint ez a stelázsi. Azonnal megismertem. Kihúztam magam, összeütöttem a bokámat Kerestem a puskaszíjat hogy szabályos legyen a hapták, de I^enin nem engedte. Ügy nyújtotta parolára a kezét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova ls való maga? — kérdezte — fin, kérem Vásárhelyre, Gorzsára. Az öregapám Orosházáról gyütt oda annak idején. — Szóval magyar? — Igen. Pópity István, szolgálatára! — Jól van. István. De akkor lesz igazán jó, ha maguknál is a paraszté lesz a föld, aztán az hordja padlásra a búzát aki learatta. — Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! — Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hát hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott. Ennyi országban bújdosott a cári pandúrok elől. Mert félt ám tőle a cár! De a nép sehol nem adta föl. Nacsak, elég az hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: — Aztán nem fázik itt, István? — Jobban csak a kezem, meg a lábam. — Na fogja! Avval a zsebibe nyúlt, oszt kivett két olyanforma sült krumplit, mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg volt még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad... — Tegye csak el, nekem van még vagy tíz. Rakott az asszony... Rakott az aszszony... Hanem a lába ettől még megfagyhat Na, jöjjön! Belülkerültünk az ajtón, leültetett egy sámlira. Oldozni kezdte a bakancsát — Hányas lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom. — Nagyszerű! Akkor ez pont jó magának. Cseréljünk! — No, de... — Gyerünk tovarls, gyerünk! Tanulja meg, hogy mindig annak kell a jobb bakancs, aki nehezebb strázsát álL EH ls cseréltük a lábbelit Lenin az én drótozott bakancsomban ment föl az irodájába ... Nem tudom, István bátyám látta-e valaha Lenint Ha erősen rágondolok, én látom. De mindig az István bátyám drótozott bakancsában... Polner Zoltán BABONÁK, HIEDELMEK Elátkozott Nagy ára van annak: patkóval világít! A keze sem látszik az arca sem látszik. Városból a döglött lovat elveri hazáig. Nagy ára van annak, kemény böjtje lészen: pondrós kutya kísérgeti már a faluszélen. Hiába is hordja nyakában az ujjat, halottember ujját: éjjel vérét ontják. Állatgyógyító Kerítelek parázzsal, füstöllek kenyérrel: karácsonyi szentelt morzsa lovunk baját öld el! Tornyozó füstödre kilenc fényes sörényszálon vér essen a földre. Kilenc fényes sörényszálon szügybúbból csöpögjön! Karácsonyi szentelt morzsa füstöd rontást űzzön! FONTOS SÁNDOR FALU ezerepet vállaltak. Ugyanekkor a maga személyes biztonságával mit sem törődik. Szivében a félelem csapkod óriási szárnyaival, de helyen marad — és „nagypénteken már a rab Szegedről válaszol rabul és félénken" barátai, Domokos Lászlóék levelére. „Tavasztalan tavasz jött, mély és sötét kút lett Szeged, parázzsal kitéglázva." Ezidőben irt leveleiben jAJidokló-formán" búcsúzik barátaitól. 1919 májusában ,4e*SfTerror őrjöng Szegeden ... Két nap alatt 220 letartóztatás." Ügy érzi és nem alaptalanul, hogy halálra van ítélve. A „sok, hirtelen haláltól" reszket, és félt mindenkit, aki körülötte él. „Mintha csak hullaméregbe mártogatná tollát, ha azoknak ír, akik kedvesek neki. És tán öt ujj is sok lenne az elszámolásukhoz azokkal együtt, akiknek ő kedves maradt" Nem magát félti, hanem családját és a „boldogtalan proletár tömeget". Ezekben a rettenetes időkben sokat gondol a halálra, percenként szembenéz vele. A halál vállán tartotta csontkezét, és így lett halhatatlan. Érezte, mint kevés ember, hogy az idő röpül, mint viharban az átokházi homok, mögötte 1918—19 nagyszerű harcainak emléke, előtte talán a közeli halál és az álommá lett valóság szépréges ígéretével, szemkápráztató jövőjével — mindennek ellenére. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy az emberiség történelmét egy pillantással áttekintse, és higgye, hogy a tragikus perceken is átvergődünk egyszer a villámterhes fellegek és a rettenetes árnyak ellenére. Ma mér nem kétséges, hogy életét dr. Szalay József főkapitánynak köszönhette, ő mentette meg a kínhaláltól, és 6 volt az, aki e húszas évek elején tőrhegyekkel kirakott Útját járhatóvá egyengette. Ám az időtől kezdve nem tudott szabadulni a halál árnyékától. Későbbi nagyobb műveiben (A festő halála. Ének a búzamezőkről, Az aranykoporsó) állandóan és tudatosan szembenéz vele. Szinte készült a vele való találkozásra. Mintha tudta volna, hogy akiket a halál nagyon szeret, azoknak újra kell születniök. Lánya, Panka írta róla 1936-ban, hogy „boldog volt, nem azért mert azzá tette az élet hanem mert ilyennek született". Ügy látszik, a szülői szív arra is képes, hogy a legnagyobb színésszé tegye az édesapát: a boldog ember szerepét játssza agyongyötört szívvel. Nem, Móra nagyon boldogtalan ember volt éa még boldogtalanabb 1919 után. Siker, népszerűség, hírnév, díszpolgárság, dfszdoktorság nem tudták vele feledtetni az ellenforradalom szörnyűségeit, a börtönökkel és akasztófákkal „konszolidált" magyar nép megújuló sebeit. A szavak csodálatos művésze volt Énekeltetni tudta őket úgy, mint senki más. Magányos szívének szédítő mélységében zengett csak szenvedélye, mint a végtelen puszta csendjében a közelgő vihar fenyegető moraja. Érzékelni lehet de leírni lehetetlen. A szavak művészi játékával, a szédítő tempójú munka mákonyában, az alkotás gyönyörében, a megújuló harc mámorában keresett felejtést. A halál árnyékában kétségbeesetten kergette a „kék madárt" — és hiába. Eletének utolsó hónapjaiban családja, orvosai és barátai előtt úgy tesz, mintha elhinné, amivel hitegetik: tudniillik, hogy gyógyítható betegsége van, és hogy az operáció jó hatással lesz egészségi állapotára, s nemsokára felépül. Miközben „circumdant gemitus martis" (körülveszik a halál fájdalmai) az orvosban hívő, engedelmes beteg szerepét játssza, de nem tudja megállni, hogy el ne árulja hitetlenségét. Operációja után (1933. szeptember) néhány héttel később, vendégül látja otthonában Winternitz sebészprofeszszort, aki megoperálta. Rusznyák István belgyógyász professzort, orvosát — és másokat Beszélgetés közben a vendéglátó Móra tüsszögni kezdett — Ferkó, csak nem vagy náthás? — kérdezte Rusznyák professzor. — Dehogyis vagyok, csak mindig rámjön a tüsszögés, ha megszólalsz, ezredes. — Miért ezredes? — érdeklődött Winternitz profeszszor. — Mert csak minden ezredik szavát lehet elhinni — válaszolt Móra nevetve. Ügy véljük. Rusznyák professzor megbocsájtotta Mórának a szójátékot, és nekünk is megbocsájtja, hogy a történetet itt felelevenítettük, de csak azért tettük, hogy bemutassuk a humornak „mosoly könnyek között" megfogalmazása helyett egy másik, az élet adta megfogalmazását: a humor, a bátrak mosolya a halál árnyékában. Az ő írói humorára is alighanem az utóbbi megfogalmazás a legjellemzőbb. S hogy nem hitt orvosainak jóakaratú „hazugságában", bizonyítja halála előtt, alig 3 héttel, írott levele: „Jöttek a gonosz napok... órák, amelyeken egy virágszirmot nem bírtam volna a tenyeremben tartani... Estétől hajnalig tartó éjszakák amelyeken éreznem lehetett, ahogy az élet és a lélek az ujjaim hegyén keresztül eícsordogálnak a testből ... Ebéd után kín és verejték közt... Aztán ágy... Ha jobban érzem magam, felöltözködöm, mert most szoktak jönni a legjobb órák, körülbelül este 10-ig. Ezeket az órákat fordítottam eddig a „hátrahagyott munkáim" rendezésére. Persze ez most csak humor, néha kegyetlen valóságnak érzem. Akárhogy lesz, az megnyugvás, hogy az unokáimat nem hagyom semmi nélkül. Magam sem tudtam, hogy ilyen termékeny író voltam én. Eddig 8 komplett kötetet állítottam össze." íme, írónk végső erőfeszítéssel így készül a halhatatlanok sírontúli örök életére. Ügy áldozott vért és ideget a jelennek, hogy a jövő végtelenbe-vesző horizontja vette körül már életében. Szegedi tisztelői és barátai telket, közgyűlési örökös tagságot és díszpolgárságot akartak neki adományoztatni, de ellenségei nem tudták feledni forradalmi múltját, nem tudták megbocsájtani neki törhetetlen gerincességét, az őt körülvevő milliók szeretetét és becsülését, és az egészből csak díszsírhely lett, az is nehezen. Móra írói sikerét nem utolsósorban éppen annak köszönhette, hogy hű maradt élete utolsó pillanatáig a forradalomhoz, ezt a hűséget érezték meg olvasói minden írásában. ezért kelt el egy év alatt az Ének a búzamezőkről 30 000, az Aranykoporsó ugyancsak egy év alatt 18 000 példányban, „ugyanekkor Tormai Cecil (a Horthy rendszer írója) négy új könyvéből a legőrültebb reklámozással sem tudtak 1800 példánynál többet bedolgozni a közönségbe". Ezért a hűségéért maradt az ellenforradalom „vitézei" előtt még halálában is jegyes ember. A Tanácsköztársaság közelgő 50. évfordulóján a sorsdöntő napok emlékeit idézve, elmondhatjuk, hogy a mi Móra Ferencünk életművével népe szívében élőbb, mint valaha volt.