Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-16 / 39. szám

MAI TÖRTÉNETEK PÁLYAVÁLASZTÁS SZABÓ MIKLÓS KIKÖTŐ Veress Miklós A JÖVŐ SZÁZAD MESÉJE A második évezred nyolcvanhetedik esztendejében az átigazolási kampány ugyanolyan izgalmak között zajlott le, mint ahogy a dédapák emlékezete szerint minden eddigi. A városok minden anyagi áldozatot meghoztak, hogy legjobbjaik ellenálljanak a csábításnak, s hogy átcsábíthassák más városok legjobbjait Napirenden voltak a fegyelmi tárgyalások, amelyekről a fényújságok és televíziók részletes tudósításokban számoltak be. Különösen nagy port vert fel annak a fiatalembernek az esete, Skl egyszerre Ígérkezett el a fővárosba ás a szomszéd nagyközségbe. Ebben a versengésben Klscsuhánynagyfalva sem akart lemaradni. Megfigyelői egész évben járták az országot, hogy azt a két mérnököt, öt színművészt és három költőt kiválasszák, akikre az előbbrejutáshoz feltétlenül szükség volt Már csak azért ls szükség volt mert közben egy professzor, öt festő és nyolc orgonista jelentette be távozási szándékát A város lakói különösen az orgonisták magatartását tartották méltatlannak, hiszen éppen miattuk építettek fel három templomot, annak ellenére, hogy már csak két katolikus hivője volt a városnak, akiket mint élő hagyományt ápoltak. A festők azzal indokolták távozásukat, hogy tűi sok képiét vesznek tőlük a helybeliek, s nem jut idejük a továbbfejlődésre. A professzor, mint ismeretes, kivárta az egy évet, mert egy fővárosi intézetbe hívták meg. Kiscsuhánynagyfalva tanácsa viharos ülésen szavazta meg azt a több milliónyi öszszeget, mellyel a felfrissítést végre tudják hajtani, sőt Kolibri Ödön főintéző kérésére még pióthitelt ls az esetleges újabb fiatalok megszervezésére. A főintéző elmondta, hogy nagyon tehetséges fiatal gárdát sikerült egybekovácsolnia, egyiküknek sincs különösebb kívánsága: az ötszobás lakás megfelel nekik, csak az egyik színészházaspár ragaszkodott a beépített forgószínpadhoz. A város újságjai tudni vélték, hogy távozni készül a városban nevelkedett két legtehetségesebb fiatal vegyész is, akikért a főváros ad cserébe egy nagybőgőst meg egy zongoristát. Az átigazolási kampány végén derült ki, hogy az újságoknak gazuk volt, csupán ibban tévedtek, hogy i nagybőgős helyett Kellista, a zongorista lelyett üstdobos érkezett Kiscsuhányfalvára. A nagy zűrzavarban természetesen mindenki elfeledkezett Aranylábú Alajosról, a helybéli futballcsapat középcsatáráról, aki az elmúlt oajnokságban hatvanhét gólt rúgott Csupán felesége meg legjobb barátja, Jejés Tihamér táncdalénekes vigasztalta egy pohár narancslé mellett — Igen, a jövő, majd a jövő Igazol — lihegte lázasan a középcsatár, és nekifogott hogy megírja szézhuszonegyedik lakáskérvényét Apuka: Kovács tanár úrral szeretnék beszélni ... Tanár: Tessék, kérem, én vagyok... Apuka: (zordan) Jó napot. Én meg a Lali apukája vagyok. Tanár: Tessék helyet foglalni... Melyik Lalié, ha szabad kérdeznem ... Apuka: Tudja azt maga jól. Azé a Lalié, akiből maga minden áron vasöntőt akar csinálni. Tanár: Vagy úgy... Bereki Lajos édesapjához van szerencsém? Apuka: Hogy szerencséje van-e, vagy sem, az majd elválik. De Laliból nem lesz vasöntő. Punktum. Tanár: Ugyan már? Hanem milyen pályára adná a fiút? Apnka: Például legyen belőle csillagász professzor. Tanár: Mindjárt professzor? Apuka: Valahol el kell kezdeni... Tanár: Hát igen ... Csakhogy a Lali gyerek igen gyenge ám a matematikából, már p>edig egy csillagásznak jól kell tudni számolni... Aptika: Bla-bla... Tud az annyira számolni, mint más. De ha nem csillagász. hát legyen belőle orvos... Tanár: Orvos? De hiszen a fiúnak semmi kedve a hosszú tanuláshoz. Arra vágyik, hogy mihamarabb dolgozhasson, semmi kifogása az öntöde ellen... Apnka: Neki nincs. De nekem van. ri Tanár: Éspedig? Apuka: Éspedig az, hogy nem engedem a fiamat nehéz fizikai munkára. Tanár: Ugyan kérem. Ma már nem úgy dolgoznak az öntők sem, mint régen. Korszerű gépek vannak... Apnka: Blabla. A gépek korszerűek, de a meleg a régi... Tanár: Az Igaz, az öntöde meleg üzem. De lássa be, kedves Apuka, öntőre is szükség van, és a Lalinak; nagyon tetszik ez a szakma... Apuka: Blabla... Neki majd az tetszik, ami nekem tetszik. Az öntöde veszélyes is. Tűz, nehéz vasak, daruk ... Maguk meg akarják ölni a fiamat...? Tanár: De kérem ... Mit nem beszél? Apuka: (Egyre jobban belelendül.) Tudom én, mit beszélek... Veszélyes, piszkos, nehéz munka. Az én fiamból nem lesz öntő. Mert micsoda az, hogy öntő? Kormos képű melós egy üzemben. Aztán kimegy a műhelyből, káromkodik egyet be a sarki kocsmába és vedeli a sört Maguk azt akarják, hogy részeges senki legyen a fiamból? Tanár: Kérem, most már elég legyen! önnek Joga van hozzá, hogy ne értsen egyet a javaslatunkkal. Akkor is joga van, hogy más pályára küldje a fiát, de a jószándékunkban ne kételkedjék. Es a szakértelmünkben sem. A pályaválasztáshoz maga nem ért, abban mi vagyunk a szakemberek. Apuka: Nono... Nono... Azért én se vagyok egészen hülye. Én ugyan nem végeztem egyetemet de azért nem kell engem lenézni, hallja-e (dühösen). Az én szakmám is van olyan tisztességes, mint a magáé. Az én szakmámhoz is kell é»z, meg hozzáértés. Az én szakmámban öntudatos, képzett, becsületes emberek dolgoznak... Én nem vonom kétségbe a maguk tudását, de ne sértegessék az én mesterségemet. Mert tudja, ml vagyok én? Vasöntő! N. 8. AKARAT DIADALA — Tiszta őrület lenne felhívni Gyurit A hadállás és taktika teljes feladása. Ha a józan ész és a női büszkeség utolsó maradványa él bennem, nem is teszem — mondotta magában Gizi, majd feltárcsázta Gyuri számát A néhány másodperc alatt, míg a fiút olahívták, erre gondolt: — Semmi szemrehányás. semmi jelenet. Néhány tárgyilagos szó, hogy csak azért, fárasztom a telefonhoz, mert kérem vissza Platón Államát, amelyre is égető szükségem van. Miután a fiú jelentkezett, elhatározásához híven így szólt: — Ezt aztán igazán nem érdemlem tőled. Négy napja, hogy még csak föl sem tárcsáztál, hogy tehetted ezt velem? Mint az őrült rohantam a készülékhez, valahányszor csengett. Gyurinak, arra való hivatkozására, hogy mióta Dosek szabadságon van, még meghalni is csak éjszaka, munktdő után ér rá, így folytatta: — És májusban akkor miért tudtál minden reggel időt szakítani, pedig az egész osztály szabadságon volt! Miután, úgy negyedóra múlva. Gizi befejezte gondolatmenetét, Gyuri így válaszolt: Majd jelentkezem, mihelyt ráérek — és már tette volna is le a kagylót. — Szóval már látni sem akar — gondolta magában Gizi. _ Hát rendben. Ha véget ér, hát véget ér Egyszer elmúlik minden. Inkább a nyelvemet harapom le, semmint én kérdezzem, hogy mikor találkozunk — majd gyorsan így szólt: — És mikor látlak' A fiú néhány pillanatig hallgatott, majd ezt mondta- — Rendben, holnapután hétkor a szokott helyen. Gizi ezek után elhatározta: nem megyek el. Semmi értelme ennek a ktkönyörgött randevúnak. Most egy perccel a tizenkettedik óra után legfeljebb még eggyel hódíthatja vissza Gyurit, a teljes, a hideg közönnyel Ha hiába ácsorog majd az óra előtt beléje hasít a felismerés, hogy elvesztette őt és akkor Jön rá. hogy ki is volt neki Gizi. Miközben ezt mérlegelte, elment a kozmetikushoz. a fodrászhoz, a manikfirösliöz. a pedikűröshöz. ÜJ ruhát, cipőt harisnyát és nylon kombinét vásárolt és mindezt magára öltve, az óra alá vonult szívében a szent elhatározás és szilárd akarat lángjával, hogy ennek a találkozónak nem szabad megtörténnie. És íme, az emberi akarat, az erős, szívós nói akarat diadala: valóban nem történt meg! Gyuri nem volt ott K. ML Zsemlérl Ottó MOLDVA Közeledtem a harmadik X-hez, és egyszerre bizonytalanná vált, mikor és hol születtem. Létezésemről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat helyett újat kértem, s jött a válasz, szlovákul: „Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem volt ilyen nevű szülötte". Töprengéseimből Irén húgom telefonálása vert fel: anya szeretne velem beszélni. Készülődtem, amikor Zsuzsi nővérem szaladt át a szomszéd kórház ambulanciájáról: — Mondd meg anyuskának — kötötte lelkemre, miután elsorolta, milyen csillapftószereket adjak, ha fájdalmai lesznek, — ma csak később mehetek, inspekciót kell tartanom. Sápadt arca, beesett szeme többnapos álmatlanságról árulkodott. Alig állt a lábán. Hihetetlenül sokat dolgozik: a kórház, az ambulancia népszerű doktornője. Ráadásként ott a két gyerek, s most a beteg anya. Átvirrasztja nála az éjszakákat, hogy az előírt órában beadja az orvosságot. Egyébként elvégez mindent, mint eddig, csupán magánbetegeiről mondott le. Mindig csodáltam, most azonban kifakadtam: — Ne emészd annyira magad. Kinek segítesz, ha tönkre megy a te egészséged is? Törődj végre magaddal és a családoddal! — Engem ne félts! — vágta oda. — A gyerekekre meg vigyáz az apjuk ... Naponta járok hozzá, Immár harmadik hete, hogy az orvosok lemondtak róla, és haza kellett szállítani. A rettegett kór ezalatt húsz kilóval apasztotta csontváz testét, holt anyaggá merevítette fél oldalát, kifordította megejtő barna szómét, eltorzította örökké mesélő száját, amelyből most ijesztő hangok reccsennek elő. Nem segített senki, semmi. A mesterek konzíliuma csupán a diagnózist erősítette meg: a halál a májban. De a test még ellenállt, görcsösen markoTta a sokszor megátkozott életet, és az BnkfvfIWi csatáiból eddig visszajött... A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött Irén húgom készült a közelgő államvizsgára, a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a többhetes mulasztást. Apám, aki eddig szótlanul állt az ablaknál, bizonytalanul felénk indult, mint aki fölösleges — talán mert egyikünk sem figyelt rá — kiment. — Ülj ide! — mutatott anya az ágy szélére. Rámfüggesztette a még egészséges, véresen is gyönyörű nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította a kezem és alig érthető rekedtséggel tagolta: „Meghalok, tu-dom, rö-vi-de-sen meghalok". Megijedtem zavart tekintetétől. Félrekaptam a fejem. Az ágy fölött anya és apa derűs házassági fényképét pillantotam meg. — Nem viszem magammal egyetlen titkunkat, bár megfogadtam és apáddal is megfogadtattam. Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán folytatta. Szavai nyomán feltárult előttem a titok, amelyet harminc éven át őriztek. Föl, a Nagy-Tátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis, dunántúli gyereklány szolgálóval. Az örökölt kóceráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amely több száz munkást foglalkoztatott. Zsivóczky gyáros potrohot eresztett, a kis szolgálónak pedig „tulajdonjoga" maradt, ami eddig volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás, fgy érett nővé. Szabadulni akart, menekülni, akárhová. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: „Ki innen, ki innen!" A mosókonyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódultak a munkások. Szabadnak, boldognak csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe állt egy nyurga barna legény. — Ruky boskavám! (Kezét csókolom!) — mondta, Szlovák tudásával eladhatták volna, nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szívesen kiszolgálták a gyáros „lányát". Állt némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogó szemek azonban megállították. — Nem értem! — bökte ki. — Hát maga magyar?! — kiáltott a legény, — Adja a kosarát, hadd segítsek! „De felvitte isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet — már szolgája is került a szolgálónak". A legény ezután egyre gyakrabban jött, összemelegedtek. Kitárult előtte a hányatott életű férfi múltja, jelene, öt éve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódorog a megélhetésért, s ha már-már megnyugodna valahol, kiteszik a szűrét, mert „lázít". Az égő gyújtózsinórt senki sem szereti a robbanóanyag közelében. — Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, amikor megtudta a bajt. Meghúzódunk valahol, de tégy valamit. Nincs semmink csak a két kezünk, ki tudja mi vár ránk. Hárman lóduljunk neki a semminek? — Te is azt hajtogatod, amit a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosszul lettem, károgott, mint a varjú: „Se babája, se kutyája, minek ennek a gyerek? Kidoblak a kölyköddel együtt. Ekkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!" — most már zokogott. — Egyformák vagytok valamennyien. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek vele, majd megleszünk valahogy. Elmúlt a tél, a tavasz, megjött a nyár, a kis szolgáló rohamosan gömbölyödött. A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, el kellett hagynia a várost, mert egyik üzemben sem alkalmazták. Búcsúzáskor megint kérte a szolgálót, levélben ugyanezt írta, de a lány hajthatatlan maradt. Aztán levél sem jött! Lassanként sírni is elfelejtett. A háziúr és a nagysága úgy tett, mintha köztük sem lenne, Teréz kisasszony pedig egy-két nélkülözhetetlen szót vetett oda. Lina asszony, a jószívű félmagyar kofa tartott ki mellette, ő becézgette, vigasztalgatta, s cipelte helyette a holmiját. Egy forró júliusi napon megemelte magát. Görcsök között fetrengett. A nagysága hallgatott, később azonban összepakolta cókmókját és kidobta az utcára. „Fel is út, le is út, hord el magad, a szemünk elől!" Megdagadt hasára tette a batyut, pajzsul tartva arca elé. Lina asszony ponyvájánál élit meg. — Gyere velem, megkeressük. Tudom, merre jár — mondta az öreg.