Délmagyarország, 1969. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-16 / 39. szám

A temetés után nem széledtek szét Néhá** nyan a hátsó sorokból összebeszéltek, hogy otthagyott táskákért füzetekért visszamennek az i»t^iaba. — Kiváló ember volt — sóhajtotta Fehér Árpád fizika—kémia szakos középiskolai tanár. — Kiváló ember — és mindnyájan bólogattak. — Azt hiszem — tette hozzá elgondolkozva dr. Szabács Kálmánná — az ilyenre mondják, hogy nagyember. — És milyen fiatalon. — Nem ls tudom pontosan, hány éves lehetett? — Huszonkettőben született — monda Fehér Árpád — kettővel fölöttem végzett a piaristáknál. — Hát oda járt? — Dr. Szabácsnénak kissé fölszakadt a szemöldöke, s szája sarkába bevésődött a szigorránc. Semmiség, pedagógusoknak könnyen szalad fel a szemöldöke, s 35 fölött szájuk mellé két egyenes vonalat vés a szükséges szigorúság. — Érdekes, mennyire szeretett tanítani. Tulajdonképpen réges rég bedughatták volna valami látszatállásba — vélte László Dezsőné. — A többiek is így csinálják. Neki meg különösen oka lett volna rá, hogy minden idejét az írásnak szentelje. A díj után... ezt odafönt is elvárhatták tőle. — A tanítás volt a hobbyja. Az írás a foglalkozása. — Hát... — mosolyodott el dr. Szabácsné — valljuk be őszintén kicsit úgyis csinálta, olyan hobbymódra. — No istenem . •. Elhallgattak. Füzeteket nyitottak szét az asztalon, Fehér Árpád a szertár kulcsaival csörgött, nem akaródzott bezárkóznia patikaszagú kémcsövei közé. — A gyerekek... szerették — jegyezte meg valaki óvatosan — különösen a lányok. — No persze... — nyelte el a többit sokat sejtő torokreszeléssel dr. Szabácsné. Aztán pedig: — ...hiszen jóvágású férfi volt. Adott is magára. — Adhatott. Nem szorult a pedagógus fizetésre. A díj óta tele voltak vele az újságok. Akármelyik lap leközölte. — Hiába, befutott — A lányoknak meg mi kell? — biggyesztette a száját Szabácsné. — Egy-két szerelmes vers, jelentős pillantás ... — Éppen ez az — bátorkodott neki Lászlómé. — A katedrán is költő maradt A nagyobb lányok nem úgy néztek rá, mint a tanárjukra. Fehér Árpád sunyi oldalpillantást vetett Lászlóné diszkréten fonnyadó arcára. — Láttátok azt a vörösszőke negyedikest? Ügy viselkedett, mintha ő lenne az özvegye. — Kuncogott a zsebkendőjébe a helyzethez méltatlan komolytalansággal Lászlóné, de aztán sietve öszszerántotta az arcát, és mély részvéttel mondta: — Szegény felesége. — Két gyerek — bólogatott Fehér Árpád — anyányl nagylányok. — Persze anyagilag... — Szabácsné néhány pillanatig számításaiba merült — nem féltem őket Most is a kiadónál van egy könyve. Aztán meg a jogdíjak. — Szóval még mindig jobban járnak a halott apjuk jövedelmével, mint az én fiaim az élő apjuk keresetével. — Fehér Árpád nem tudta hangjából kilopni a keserűséget. Szabácsné megfontoltan hümgetett — Végeredményben, ha az embernek ideje lenne ... tulajdonképpen én is ... — Hát igaz... a te képességeiddel, Iluska. — A felesége, az egy mártír volt — sietett közreadni jólértesültségét László Dezsőné. — Mindent eltűrt tőle. azt mondják. A gorombaságait, a nőket, az éjfélig tartó irodalmi ivászatot — Ugyan — döbbent meg egy fiatalabb kartársnő. — Hát így állunk? ' — Ö, kedvesem — mosolygott finoman dr. Szabácsné — a művészlelkek bizony mások, mint mi közönséges halandók. — Ahá, a művészlelkek. így már értem, így már mindent értek. Azt is, hogy a felsős lányokat előre engedte az ajtónál. Mint valami kisFenákel judit HALOTTI TOR asszonyokat. Azok persze vérszemet kaptak. Hordták neki a könyveket dedikálni, meg mit tudom én ... — Valljuk be, pedagógiai érzéke vajmi kevés volt szegénykének. Tavaly ' is a tanulmányi kiránduláson nekiállt rúgni a labdát. De nem ám a fiúkkal, a lányokat akarta megtanítani, minden áron a lányokat. Csináljunk női labdarúgó mérkőzést, azt akarta. Szerencsére a direktor előrelátó volt, engem osztott be mellé. Mert különben ... egy fiatalabb kartársnőt biztosan megszédített volna. — Ami az erkölcsi elveit illeti, kétségkívül furcsa nézeteket vallott. — Ki mint él, úgy ítél — jegyezte meg tömören Fehér Árpád. — Csakhogy a pedagógus — Szabácsné szemöldöke ismét fölemelkedett — egyféleképpen élhet. Feddhetetlenül. Akár a törvényszéki bíró. Két éve is nagy vita volt egy harmadikos miatt. Talán emlékszik rá Fehér kartárs? Éppen a direktor találkozott vele késő este az utcán. No persze nem volt egyedül. Előbb osztályfőnökit kapott. Aztán még háromszor megismétlődött az eset. Én magam is láttam összeborulva egy fiatalemberrel. Az egész konferencia egyetértett: ki kell zárni. Végeredményben a mi iskolánk jóhíre... Csak 6, éppen ő kelt a védelmére. Hogy a szociális helyzetét nézzük, meg micsoda kiváló sportoló, tücsköt-bogarat összehordott mellette. Később a fülembe jutott, hogy talán nem is egészen önzetlenül tette. — De Iluska! Ha ilyesmit tudtál róla... Dr. Szabácsné legyintett. — Ugyan kedvesem. Próbáld meg bebizonyítani. Egy ilyen sikeres emberről, tele összeköttetéssel .. .Ne légy naiv. — Borzasztó. Ez egyszerűen hihetetlen. — Halottról vagy jót vagy semmit — ütötte el a dolgot Fehér Árpád. — Régi dolgok ezek, nem érdemes hánytorgatni őket Voltak hibái, ez bizonyos. Dehát melyikünk hibátlan? — Kicsit nagyobbak voltak a hibái a szükségesnél — mondta dr. Szabácsné. — Legalább egymás között beszéljünk őszintén. Valahogy kívül érezte magát a törvényeken. A morális normákra gondolok. — Ez így van a művészekkel — helyeselt Lászlóné. — A házunkban lakik egy hegedűművész, mindnyájunkat megőrjít a szeszélyeivel. De több példát is mondhatnék. — Furcsa népség, nagyon furcsa népség. — Mindenesetre az oktatásban én bizony nem adnék helyet az ilyen különcöknek. Egy gyárban, vagy hivatalban elmegy a többi között, de itt, ahol a tanár minden lépését diákok százai figyelik... — Magunk között szólva, eltartották volna a könyvel. Volt neki 6—7 kötete, vagy talán több is. — Kilenc, hölgyeim, kilenc. — No lám, Arpádka így számontartotta? — Hát ugye... a közös iskolaévek köteleznek. — És mind a kilenc vers? — Nem éppen. Az utóbbi időben prózával kísérletezett. Megjelent egy regénye is. — Érdekes. Látja, ezt nem is tudtam. Valami antológiában olvastam tőle néhány verset. De az még régebben volt, nemigen emlékszem rájuk. — Nem is csoda. Az ember még a klasszikusokra se tud elég időt szakítani, nem hogy ezeket a mostaniakat olvassa. És tudja mit nem bírok bennük? Örökké politizálnak. Én a művészettől ... — Lászlóné hátradőlt a széken, szemét félig lehunyta. — Szépséget várok. Nem a nappali mocsok folytatását Szennyből, piszokból eleget látok az életben. Nekem az irodalom valami mást hozzon, valami emelkedettebbet amire fölnézhetek, amivel vigasztalódhatom. Dr. Szabácsné ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: — Arany János után meghalt az irodalom. Azért élhet meg akárki a könyveiből. — Nem tudom ... talán igazad van. Valahogy másolják az életet. Az ifjúság pedig nem lát példát maga előtt Meghaltak az Ideálok. Fehér Árpád visszaterelte a szót közös halottjukra. Mégiscsak úgy illik, hogy a temetés után róla beszéljenek. — Az utóbbi időben nagyon sokat dolgozott. Ki tudja mire vihette volna még? — Igen. Nyilván azért nem jutott ideje az óravázlatokra. Mert a füzete... Ha azt a szakfelügyelő látta volna ... — A szakfelügyelő? A szakfelügyelő ájult tisztelettel ülte végig az óráit. Utána félóra áradozás. — Bizony voltak előjogai. — Előjogai azok voltak. De azon kívül... Az írása olvashatatlan, az időérzéke pocsék, összefoglalásra sose jutott ideje. Csak beszélt, beszélt, szerelmes volt a saját hangjába. — No és az osztálya? Valóságos szemétdomb. A függönyök — ázentséges ég! — odaragadt az ember keze. — Év elején kiadta az ukázt: hozzatok virágot De karácsonyig mind kiszáradt, neki ugyan nem jutott eszébe. — Hogyis képzelik a kartársak? — mórikált Lászlóné — ilyen fenkölt lélek csak nem törődhet holmi függönyökkel? — Márpedig én megmondtam neld — dr. Szabácsné kihúzta magát. — Ha nem teremt rendet legalább az én óráimra, szólok a direktornak. Meg is tettem volna. László Dezsőné az órájára nézett — Szent isten! Mindjárt ránk esteledik. Otthon meg az uram hiába várja a vacsorát — sietve kapkodta össze a holmiját — Mindig így vagyok, ha temetésre kell mennem. Utána napokig nem tudok szabadulni az emlékektől. Pedig az uram is mondta, senki se veszi észre, ha itthon maradok. A halottnak már mindegy, az én egészségi állapotommal meg... Dehát nem bírtam megtenni. Nem, ez igazán képtelenség. Szabácsné is a holmiját rendezgette. — Hát igen... mennek az emberek egymás után. Megették. Szabácsné nagy pohár vizet ivott rá, nehogy megfeküdje a gyomrát. Simái Mihály versei ESŐ Fölmetszett rozsdaerek a vaslapon esik az idő meséit hallgatom a cseppek kovácsa fújtat ágak futnak szikrázó virágremegés mosakszik gyönyörű-zöldre a vetés NOSZTALGIA Emlék-kenyérdarab csak úgy sóval és paprikával kölyökkori akác bólogat ehetően fehér virággal hol az a zöld barack aminek nem volt ideje [megérni s a palánk ahol korgó alázattal nekünk [ tányérozott reggeltől estig fa napraforgó emlék-kenyérdara b só paprika szikkadó [semmi s jaj az a fiók[vad galamb kamaszcsőrödből [sehogyse birtad [megetetni VERES MIHÁLY INFERNO ... Tulajdonképpen most ébredek rá, hogy ismerős „tájakon" járok. Régen látott szereplőkkel találkozom. Anyám kedvenc mesealakjai, Lina a csodálatos északi tündér, a kitagadott gyermek megmentője, a mindenkit segítő Lina, Lina százféle arcban, egyetlen jutalomért teszi a jót, azért, hogy lássa az emberek örömét, — és mellette a megvetett, kitaszított kis szolgáló, anyám alakja — ezekben a percekben állnak össze, valóságos lényeggé. Előtolúlnak a múltból és végeláthatatlan folyammá szélesülve hömpölyögnek, mint a szomszéd szobában Irén húgom ujjai nyomán — zongoraátiratban — Szmetana „Moldvájá"-nak akkordjai. A tutajosok másnap hajnalban eloldották a köteleket. A faúsztatók, a túróval, sajttal kereskedők karavánjai útrakelt lefelé a Gramon. Lina asszonyt, aki a karaván szakácsnői tisztét is betöltötte, egy kis kaliba, a „konyha" illette meg az utolsó tutajon. Ide fektette a fáradtságtól alélt leányt Rajtuk kívül még a lapátnál bóbiskoló öreg kormányos lakta az egymáshoz ékelt fenyőfák úszó monstrumát. A szundikáló néni elnyújtott nyöszörgésre riadt. A kaliba falának támaszkodva ült a kis szolgáló. Remegő kezét görcsösen rángatózó hasára szorítva jajgatott. Lina asszonynak nagy erőfeszítésébe tellett, míg a vonagló testet hanyatt fektette és a lábakat behajlította .., A gyerek úgy sírt a bábává vedlett öreg markában, mintha túl akarná harsogni a sebes Garan zúgását. A dada meg még biztatta is az ökölbe szorított porontyot. — No, csak rajta, kis vakarcs, melyikünk bírja jobban! — táncrakelve énekelni kezdett: — Táncuj, táncuj, vikrucaj, vikrucaj!... Anyám karomba mélyesztette bénulatlan kezének ujjait, szeme akkorára nőtt, hogy majd kipattant üregéből, hevesen szedte a levegőt, elferdült szájából kivillantak a fogai. A vajúdás fájdalmas emlékei elevenedtek fel, vagy a halál indult újabb rohamra? Riadtan körülnéztem, ki akartam szabadítani a karomat, de ő nem engedett. Percnyi tusa után, ajkát harapdálva, alig érthetően, motyogta: — Maradj! Nincs ... baj... — és mintha hosszú útról érkezett volna, hozzátette: — Itt vagyok... Ezután berekedt Sokáig küszködött a hangok összerakásával, hogy kérjen tőlem valamit összeszorult a szivem, mert nem értettem. Vízzel kínáltam, igazítottam a párnáját, ő azonban csak rázta a fejét Kint megszólalt a csengő. Ügy berregett, mintha valminek a végét jelezné. Zsuzsi lépett be, orvosi táskával. Gyorsan előkotort egy ampullát, belemélyesztette az injekciós tűt. A gyógyszer nyugtató hatását látva, kezet csókolt anyának és halkan kérdezte: — Tudja már? Anya Zsuzsira, majd rámnézett és tagadóan rázta a fejét. — Mit kéne tudnom? — fordultam Zsuzsihoz. Anya megfogta a kezemet és magához vont. Zsuzsi felállt, elrakta a műszert. — Kimegyek apához, ha valami kell, szóljatok. Rövid szünet múltán visszanyerte a hangját, s végre megértettem, mit akart. Arra kért, nyissam ki a szoba ajtaját, ahonnan a zongora hallatszik. Megnyugodott, csontos arcán elsimultak a ráncok, amint a kitárt ajtón beszöktek a „Moldva" dallamai... ... Hosszú kilométerekkel távolabb megállapodott a tutajkaraván. Lina asszony a legény keresésére indult. Mikor visszatért, annyit mondott, hogy „ő" máshová költözött. A „partraszállást" megismételte, valahányszor pihent a konvoj. De eredmény nélkül. A végállomásnál már mindhárman elhagyták a tutajt. Lina asszony egyik rokonánál szerzett helyet a kis szolgálónak és gyermekének. Várt, várt és mikor felerősödött, fogta a csecsemőt, elment az anyakönyvvezetőhöz. Nem tehetett mást, a saját nevére Íratta a gyermeket. Fél esztendő múlva beteoppant a nyurga, barna legény, csapzottan, porosan. — Lina néni mondta, hol talállak titeket. Az esküvő után, a kis szolgáló könyörgésére, a félj nevével jelezve, kicserélték a gyerek születési bizonylatát, nehogy „házasságon kívüli", vagy „törvénytelen" jelzőt kelljen viselnie... — Akkor fényképeztek le, így kettesben — mutatott anya az ágya fölötti képre. „Hát ez a titok, amiért harminc évet kellett várnod!" — kérdeztem, de ő felelet helyett tovább folytatta: — A sors úgy hozta, hogy apád Teréz kisasszony férjének a gyárába került lakatosnak, én meg bejárónőnek szegődtem hozzájuk... — A háború utolsó évében, egy novemberi éjszakán türelmetlen dörömbölésre ébredtem. Amikor ajtót nyitottam, a lihegő Teréz kisasszonyt pillantottam meg, karján kislányával, a szepegő Zsuzskóval. — Elhurcolták a férjemet — sírta —, nem tudom, mi lesz velünk, csak a Zsuzskót féltem, őt tudjam biztonságban. Mindenemet odaadom, ha vigyáztok rá. Tudod, mennyire szerettelek, milyen emberséges voltam mindig hozzád ... könyörgök ... segíts! — Teréz kisasszonyt néztem, de a nagyságát láttam magam előtt Megrohantak az emlékek, minden fájdalmukkal, eltékozolt leányságom jutott eszembe. De azért nem küldtem el. — Ahol hárman esznek, ott a negyedik se éhezik — mondtam ezt akkor is, meg később is, amikor még nehezebb volt az életünk. — A mi Zsuzsinkról beszélsz? — hajoltam anyámhoz? — Igen, róla .. Amióta férfifejjel gondolkozom, apám „kisiklásának" tulajdonítottam a leányt, aki a nevét viselte, de nem hasonlított rá, sem anyámra. Hát ezért... — Hívd ide őt! — szakította félbe gondolataimat anyám. A küszöbről kiáltottam a nevét. Amint bejött, elfordultam tőle. — Segítsek valamit? — kérdezte anyátóL — Nem azért hivattalak. Jól vagyok. Most már mindent tudtok... Anya észrevette, hogy miféle érzések kavarognak bennem, így folytatta: — Csókoljátok meg egymást! — Habozásom láttán hozzátette: — No, így szokás ez nálunk ... Ne felejtsétek, a szülők tetteiért nem felelhetnek a gyerekek. Megcsókoltam Zsuzsit. Anyám az éjjel meghalt. A mellette virrasztó Zsuzskó sem vette észre, amikor távozott Elcsendesedett, mint az annyira szeretett Szmetana „Moldvá"-ja. * 1