Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

orró nvárl napokon a tenger hlr­F telen havas márciusi mezőre em­lékeztethet A hajó, amelyen egy tigrisekről szóló vígjátékot filmeztek, ilyen végtelen már­ciusi mező közepén haladt és egyre távolodott Odesszától. A fedélzeten felvóteihez készültek, ezért el­keseredetten kiabáltak egymásra. Eb­ben az előkészületi zsivajban és zűrza­varban egyedül egy nyurga legény, a tigrisidomár Feszenko asszisztense, — akit két hete vettek fel ideiglenesen erre a munkára —, volt nyugodt: lassú tempóban, körültekintően állította össze a korlátokat és rögzítette a védőrácsok érinkezési pont­jait. Melléléptem és megkérdeztem: — Hogy hívnak? Röviden válaszolt: — Leopold, — és szakállamra kérdő pil­lantást vetve visszakérdezte: — Hát ma­gát? — Ugyanilyen rosszulhangzóan. — Kollégák vagyunk — mondta —, kö­szöntöm a kedves szüleit. — Ljónyának kellene becézni — ajánlot­tam. — Ljónya! Bölcsődei név. A Leonid tu­lajdonképpen Leopold. csak görögösen. Az iskolában Ljodnak* neveztek és büszke voltam rá. — Ha Ljod, hát legyen Ljod — egyeztem bele —, engem pedig családi nevemen szó­líthat Abban a jelenetben, amelyiket ezen a napon vettek fel, a film főhőse a feldühö­dött vadállatok elöl a tigrisek ketrecébe menekül. Az állatoknak rá kell vetniök magukat az acél ketrecre, míg a színész tő­lük megijedve a sarokba húzódik, melyet egy, a nézők számára láthatatlan, vékony háló véd a tigrismancsoktól. Hogy a hullámveréstől elkábult állatok a ketrecre másszanak, a padló alatti üreg­be kellett rejteni a malacot. Minden ket­recben van ilyen íróasztalfiók típusú üreg. Ebbe a mélyedésbe kezdték belegyömöszöl­ni a malacot. A malac mind hangosabban és elkesere­dettebben visongott. Minél vadabbul jaj­gatott, annál nagyobb lett a csend. julian Szem jo nov i = = A tigrisek úgy néztek rá, mint a felnőt­tek az unalmasan csintalan gyerekre. A veszélytelen magasságban álló segéd­rendező ekkor szócsövén át leszólt a szí­nésznek: — Húzzon ki egy deszkát, hadd lássák a malac pofáját! majd az megmozgatja őket! — Csak ki ne ugorjon a ketrecbe — fi­gyelmeztette az idomító. — Nem tud kiugrani — válaszolt fentről a segédrendező —, mért kell mindent el­túlozni?! Amikor a színész kiemelte az egyik desz­kalapot, a malac villámgyorsan kiugrott fedezékéből. Ez olyan rövid idő alatt tör­tént, hogy lehetetlen volt megállítani vagy az üregben tartani Abban a pillanatban, ahogy a ketrecben megjelent ez a nevetséges, fehérsörtés négylábú, a fedélzeten nyolc sárgásbarna fénycsík villant. A tigrisek gyorsan elhagy­ták régi helyeiket és az acélrudakat ha­rapva, morogva másztak fel a ketrecre. — O-ho-ho! — kiáltott fel az operatőr boldogan. — Játsszatok, gyönyörűségeim, játsszatok! tigrisek méltóságteljesen léptek a fedélzetre. A felvételi állvány A felett mintegy három méterre levő fedélzeti fülke emelvényén álltam. A tigriseket közvetlenül magam mellett láttam. Most nem voltak köztünk a rács meg­nyugtató acéllapjai. Láttam, hogy az álla­tok divatos „nylon" bundája alatt hatal­mas lusta izomkötegek rángatóznak. — Felkészülni! — üvöltötte a magas ka­pitányi hídon álló segédrendező. Az utolsó tigris is kisétált a fedélzetre, mögöttük pedig a napfénytől és a kék ju­piterektői hunyorogva az idomító lépke­dett Feszenko megfordult, vékony korbácsá­val csattintott egyet és felkiáltott: — Leopold. hol a csudába vagy? Ljod kiért a fedélzetre, hosszúkat lépve mint a katonák a díszmenetben. Arca fe­szültséget tükrözött, még a hegyes botot fogó ujjai hidegét is érezni lehetett — Fedezd a hátam — mondta Feszenko —, minden rendben, látod? Ljod három méterre tőle állt meg félig a vadállatok felé fordulva. A tigrisek las­san sétáltak a fedélzeten. Csend lett. bár valahol a hajófenéken tompán morgott egy Diesel-motor. Feszenko mellett furcsán, lépéseiket le­lassítva, lábaikat vonszolva haladtak el az állatok. Az volt a benyomásom, hogy úgy lépkednek el az idomító mellett, mint az öregasszony szerepet játszó tapasztalatlan színésznők. Az egyik tigris megállt Ljod előtt. Ügy tűnt, karórám ketvegését is hallom. Ami­kor nagyon megijed valaki, föltétlenül hallja az óra ketyegését. A tigris kihívóan nézett Ljodra. Sokáig nézték egymást, én pedig arra gondoltam: Miért nem hívja Feszenkót?! Ljod nem hívta az ldomítót, hanem a tigris szemébe nézett mereven, hunyorítás nélkül, egyre összébb húzott szemmel. Aztán a tigris kö­rülnyalta száját, mesterkélt közömbösség­gel ásított egyet és az operatör ketrece fe­lé indult — No, mi lesz, koma? — kérdezte barát­ságosan az operatőr. — Játszotok végre? A tigrisek azonban szemmel láthatóan nem akartak játszani. Nem volt kedvük felmászni a ketrecre, amelyikben egy em­ber ült és kezeivel hadonászva kiabált va­lamit. A színész kiáltozása nem hatott rá­juk. Nem akartak, mert nem volt miért a ketrecre mászniok. — Lökjétek meg a malacot! — kiáltotta a segédrendező fentről. — Hadd visítson egv kicsit! Feszenko meg sem fordult, kinyújtotta a kezét és röviden parancsolta LJodnak: — A botot! Ljod a tenyerébe csúsztatta a botot és fegyvertelen maradt. Feszenko az üregbe dugta a botot és csiklandozni kezdte vele a malacot. A malac azonban hallgatott. Erre Feszenko ütni kezdte az állat tom­porát. Ez sem segített: a malac semmiféle hangot sem adott. A tigrisek átmentek Feszenko háta mö­gé a*--1 Ljod állt. Legalább tíz perc telt el, de a felvétel m''g mindig nem indult. A tigrisek nem akartak „dolgozni", a malac pedig Feszen­ko minden igyekezete ellenére néma ma­radt. — Mégegyszer Ingereld fel a tigriseket! — kérte a színészt az operatőr. A színész ismét szörnyű nofát vágott és karját lengetve kiabált rájuk: — Majd én ... 1 • A Leopoldra emlékeztető sző Jeget Jelent, tfortfj rek a szavak éppúgy vonatkoztak a tigrisekre, mint a ketrecben E ugráló színészre. Az operatőr, lábával dobogva, készítette a felvételt és egyre csak rikolto­zott: — A-ha! Jól van! Ügyes vagy! Zseni! Nagyszerű! Valóban, a film szempontjából minden nagyon jói jött: a tigrisek percről-percre jobban tomboltak a ketrecen, amelyikben egy ember igyekezett megfogni a malacot Aztán megláttam, hogy az egyik tigris — a legnagyobb — mancsával a ketrecbe nyúlt és elkapta a malacot, az pedig olyan rettenetes visításba kezdett, hogy a háta­mon hfdeghullámok futottak végig. A színész az elővigyázatosságról is meg­feledkezve abba a sarokba ugrott és meg­próbálta kiszabadítani a malacot a tigris­mancsokból. Feszenko egy pillanat alatt sovány, tü­zes, gyorsmozgású fiatalemberré alakúit át Arca hideg, élettelen mosolyba dermedt: a cirkuszban mosolyognak így a levegő ak­robatái és az állatszelídftők. A ketrechez ugrott és a tigrisek orra előtt csattogtatta vékony, éleshangú korbácsát. — Vissza! — kiáltotta. — Vissza! A tigrisek hátborzongatóan bömböltek. Hol Feszenkóra vetették magukat, hol a ketrechez ugrottak. Megértettem, hogy ma­gára vonja az állatok figyelmét, különben már régen leszámoltak volna a malaccal is, meg a színész kezével is. Aztán észrevettem, hogy a legnagyobb tigris leült Feszenko előtt és hatalmas — ökölnyi — tépőfogait elővillantva, nyálát fröcskölve, vadul bömbölni kezdett A többi tigris is megvadult. Hallották a malackiáltást, látták is azt. széttéphették volna, de az előttük álló ember nem en­gedte azt tenniök. amit a vérük parancsolt. — Fedezd a hátam! — kiáltotta Feszen­ko. Ljod, aki kissé oldalt állt, előbb a bal, majd a jobb lábát vetette előre, ezután felsőtestével is előre dőlt. Ügy haladt, mintha rugón járna El kellett haladnia a Feszenko előtt ülő és karmaival a fedél­zetet tépő tigris mellett. A tigris észrevet­te Ljodot. Még gonoszabbul üvöltött, né­hányszor csapott a farkával, majd a há­tát begörbítve, néhány pillanatig mozdu­latlan maradt. Láthatóan ugrásra készült — A füstgolyót! — kiáltott Feszenko fél­hangosan. Ljodt továbbhaladt a tigris mellett és merev ujjaival kaparászni kezdte a pisz­tolytáska feszes bőrét. Sehogvsem tudta kinyitni a táskát és elővenni a fegyvert. Homlokát ráncolta, arcát fintorgatta, mint­ha foga fájna és szüntelenül az állat sze­mei közé nézett, amelyik farkával csap­kodva készült az ugrásra. Ljod abban a pillanatban húzta elő a pisztolyt, amikor a tigris, lábait maga alá húzva, a fedélzetre feküdt és összehúzta magát, mint a macska, mielőtt a verébre veti magát, maid hirtelen megm"reve­dett. hatalmas teste megfeszült. A fiú gyor­san felemelte a fegyvert, célzott és az ál­latba lőtt. Kék füst csapódott fel, és a tigris fintorogva ugrott félre. — Ügyes vagy! — mondta halkan Fe­szenko, — Fedezd a hátam, állandóan a hátam fedezd, az állatok nagyon idege­sek ... Feszenko korbácsát csattogtatva űzte el a ketrectől a tigriseket, Ljod pedig szo­rosan a nyomában haladt, kezében a fegy­vert szorongatva. A hátsó fedélzet' 'ketre­cekhez vezető folyosó felé szorították az állatokat. A tigrisek hátsó lábaikra -"ltek, üvöltöttek, fogaikat csattogtatták. állan­dóan Feszenko mögé próbáltak jutni de ott állt Ljod pisztollyal a kezében. A tigrisek fokozatosan visszavonultak a ketrectől. A malac a színész karjaiban remegett és nyöszörgött. A színész erősen magához szo­rította és kedves, megnvugtató szavakat suttogott neki. A malac egész idő alatt reszketett, éppúgy, mint a színész, az ope­ratőr. a rendező és én is. és valószínűleg mindenki aki a történteket figyelte Mind­annyian remegtünk, mert ami történt való­ban szörnyű volt. A feldühödött tigrisek, akikben a malac láttán felébredt az ösz­tön, vért kívántak és az mindig szöro"" ha valaki vérre szomjazik A rendező megtörölte izzadó homlokát: — Ugyan elhiszi-e valaki, hogy ilyen a mi kenyerünk? — Fejével a megüresedett fedélzet irányába intett. — Mindenki azt hiszi, hogy a filmesek élete — csupa vi­gasság. Hát ilyen a mi vigasságunk! Az igazságot keressük, azt filmezzük, ez pedig mindig nehéz. Különösen nehéz a tigrisek­kel együtt keresni, melyek meg is ölhetik az embert. Itt nem lehet csalni. Ügy kell filmezni, hogy az emberek elhiggyék: ezek nem csíkosruhás statiszták, hanem vér­szomjas vadállatok... — Mellesleg ez igazi fllmjelenet volt, — vetettem közbe, — ez a nyurga asszisztens első ízben volt a tigrisek között és alapo­san átesett a tűzkeresztségen. — Ez nem igazi film. — tiltakozott a rendező. — salnos ez nem az. A moziban valaminek történnie is kell. Itt pedig sem­mi sem tőrtént, mert a legény bátornak bizonyult... Lövés hangzott. Mégegy. És mégegy. — Bah! Bah! Bah! — A hátsó fedélzeten lőnek. Ott, ahová a tigriseket hajtották. — Mi történt? ! — kérdez! a rendező el­szorult torokkal Senki sem válaszol. Mindenki hatlgat. Aztán elnyújtott kiáltás hallatszik: — Tigris a tengerben! Egy perc múlva még szörnyűbb hír érke­zik: — Ember a tengerben! A hajó. mintha megbotlott volna, orrá­val a tengerbe merül. A fedélzetre ugrunk és hátra futunk a ketrecekhez valamennyi­en. Kiderült, hogy amikor már csak egv. a legnagvobh tigris maradt a ketrecen kívül, a ketrecek fölött mintegv másfél méter ma­gasságban levő hátsó fedélzetre egv fiú fu­tott ki a gépházból. Szemtől-szembe került a tigrissel, amelvik nekirugaszkodott és a fiúra vetette macát Liod ebben az utolsó, végzetes pillanatban lőtt az állatba egy­más után háromszor. A tigris ugrása meg­tört. és hosszan elnvúlt testtel a vízbe esett. A gépészfiú télies testbosszábao el­vágódott és eláiult. Feszenko valamit kiál­tott. Ljod nedig kénvelmesen leoldozta övéről a nisztolvtáskát. odalénett a korlát­hoz. fölugrott a korlátoeremre és előre lénye a vízbe vetette magát — a tigris után. Amíg a motorokat leállították és leen­gedték a motorcsénakot. a tigris és Liod eltűntek szem elől. A tengeren alacsony hullámsorok kergették egvmást A fehér, pezsgő taraiokon iátékosan csillogott a nansugár. A fénv mindenkit elvakított. Csunán a tengerben tükröződő naokorong volt látható. A nap és a tenger, a nan és a tenger. Ljod és a tigris viszont eltűn­tek. Mindenki a parancsnoki hídra lött. lát­csövén a tengert kutatta és egymás szavá­ba vágva adta tanácsát a kanitánvnak. Am'kor az első lecyárattnnahb ós legköz­vetlenebb veszélv elmünk az emberek rög­tön tanácsot, kezdenek adni egvmásnak Nem fontos hogv kinek és miért Fz snon­tán és megmagyarázhatatlan emheri tulaj­donság. Az eevik azt kiabálta a kanitánv fülébe hogv . ott" látta a tigrist és kezével nyu­gatra bökött a márik azt bizonygatta hogv az ember nem ott" hanem itt" úszik, és kezével kelet felé mutatott- volt aki azt tanácsolta hogv hfviannk beliVnntert.. de olvan is akadt nW a batánörsécmt alánlot­ta figvelméhe> Mindenki kiabált mutoga­tott,. lökdöste a másikat de elsősorban a kan'tánvt zavarta, aki sokáig tűrte ezt. míg végül nem tudta magába folvtanl: — Elvtársak, ne haragudianak, de na­gvon kérem, menienek innét! .. . Már vasv tizenöt nerc telt el mire a mo­torcsőnalrot leeresztettAV- metoros men­t orsónál- egv re nagyobb köröket írt le a haió körül de sem I.jodot, sem a tigrist nem találták. A fiú a tigris mellett úszott. Amikor tigris túlságosan nagy sebességre kapcsolt, tána szólt: — Várj, kedvesem, így nem győzöm a tempót. Az állat megfordult, okos pillantást ve­'ett az emberre és mancsait alig mozgatva, egyhelyben úszott. Ezután egymás mellett haladtak. Liod mondott valamit a tigris­nek. az pedig tágra nyitott, tyedt szemmel nézett rá, mint a csintalan gyerek. A fiú állandóan változtatta az irányt, mert a hajó is többször irányt változta­tott. „Keresnek bennünket, — gondolta, — és nem találnak a hullámok miatt". összehúzta lábait, mély lélegzetet vett és minden erejéből felugrott. A tigris ijedten vetette magát oldalra. Az állatok, mint az emberek is. gyakran ijednek meg attól, amit maguk képtelenek megtenni. — Ne félj, — mondta a tigrisnek meg­pihenve. — Azt akarom, hogy meglássa­nak. Az állat gyorsan eltávolodott a hajótól. A fiú utána iramodott és kérlelte: — Várj egy kicsit! így teljesen elveszí­tenek bennünketl Megfulladunk! Maradj veszteg! A tigris nem mozdult. L1od pedig rosz­szul számította ki a sebességet és az állat sárgás-barna oldalának ütközött. Tenveré­vel egy kis ideig a tigrisbe támaszkodott és behunyta szemét. Először a félelem el­tompította érzékszerveit, valamivel később azonban rájött, hogv az állat remeg. Ügy remeg, mint egy lázas ember. Amikor ki­nyitotta szemét és megsimoeatta a tigris fejét, már egyáltalán nem félt Nyugodt, lassú hangon szólt hozzá, mint Feszenko: — Ne félj, te bolond, megtalálnak. -, Most már közvetlenül a tigris mellett úszott. Lassan mozgott, mert elfáradt, de elfáradt a tigris ls. a hajó pedig ugyan­csak messzire volt, még messzebb, m'nt az előbb, az alacsony, fehér, napsugárfodros hullámok pedig sűrűn követtek egymást és gvakran zavarták meg szaggatott, nehéz légzését. — Várj csak. — kérte a tigrist, — hadd pihenjek rajtad egy kicsit. Jó? És az állatot bal kezével gyöngéden ve­regetve, jobb kariával átölelte, s úgy pi­hent. Amikor megpihent, így szólt a tigris­hez: — Ne félj, csak azt akarom, hogy lás­sanak. Kissé oldalt úszott és a vízből magasra kiemelkedve integetett hosszú karjaival. Ereje gvorsan fogyott, nyelte a vizet, de ugrált. Ugrált egészen addig, amíg a hajó jobb oldalára borulva teljes sebességgel felé és a mellette úszó tigris felé nem in­dult ... A lépcsőre előbb a tigris mászott fel. Nehezen tudott fölmászni, mert nagyon el­fáradt a vízben és egész testében reme­gett. íVnbolvogva ért föl. fejét mélyen le­eresztve. Mögötte, ugyanúgy Imbolyogva Ljod lépkedett. A fedélzetre érve a tigris lefeküdt.. A fiú melléesett a fedélzetre. Fej-fej mellett feküdtek. A fedélzeten egy lélek sem volt a tigrisen és Ljodon kívül. parancsnoki emelvényen álló emberek nem tudták, mit te­gyenek Feszenko a motorcsónak orrában állva száguldott a hajó felé. Körmeit harapdálta és iobbról-balra forgatta felét, mint a madár. A fiú köz­ben a tigris mellett oihent. Pár perc múlva felállt és könnyedén megpaskolta a tigris fenpkét: — G verünk! A tigris fölkelt és Ljod után Indult, aki a ketrecébe vezette .. Amikor Feszenko felfutott a fedélzetre, a nagv tigris már a ketrecben volt. — Hol van a fiú? — kérdezte. — Elment az étkezdébe ebédelni, — vá­laszolták neki. Az egv nerc alatt elernvedt és Ismét megöregedett Foq-nnko kaiüttéhe ment, a fali szekrényéből konvnknt vett "lő -szín­ültig töltött egv vizes poharat és gyors mozdulattá1 'elhattva a fotelb- -nihant,., BÁLINT ISTVÁN FORDtTA*A ZOMBORI LÁSZLÓ PATAKI LÁNY l i

Next

/
Oldalképek
Tartalom