Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

Andrássy Lajos versei A SZERETETNEK NAPJAN A szeretetnek napján istenem magamban levő add meg ó nekem kétszer szeressem azt ki rám nevet s ne gyűlöljem ki még ma sem szeret s hogy ellenségeinknek karja még mielőtt ölne hulljon pernyeként ne kelljen többet ölni életért hogy Góliát se bukjon Dávidért csak kínjaimmal kelljen küzdenem jaj bennem élő szörnyű istenem magam magamat míg átkozhatom mást átölelhetek ha akarom S akarom-e? Egyetlen életem erre teszem már — amíg tehetem! ÜLÜNK A BÉKEFA ALATT Üljük körbe e gyertyát emberek, e gyertyát, mely a fenyőfán lobog ma, fehérek, sárgák, barnák, feketék! S ha mindig így: hát mondjátok mi volna? Ha elnémulna bennünk az az állat — sakál, hiéna ... Vérszívó vad ármány ha sírba hullna egyszer s fényt hozó béke suhanna galambszürke szárnyán az új időknek? Ki veretne fegyvert a nyugalmunkat elűzni?! Vadaknak születtünk egykor: felnőttünk, leszünk-e többek hamar? Lám már közöttünk vannak akik meszebbre látnak, mint a pápák! Vajúdunk már a válasszal, s csak tétlen várjuk: mi lesz ha pattannak a lárvák!? TISZATAJ, 68 Vita a szegedi újságíróklubban Néhán> nappal később, hogy a 22. évfolyamának utolsó, decemberi számához érkezett Tiszatáj kikerült a standokra, rendezte meg szerkesztőségünk kulturális rovata a folyóirat Idei termésének vitáját a sajtóház klubjában. A korábbi évek gyakorlata szerint vitavezetőnek ezúttal ls dr. Havasi Zoltánt, ti szegedi egyetemi könyvtár igazgatóját kértük fel, aki rövid, átfogó szempontú bevezetésében inkább jelezte, semmint részleteire bontva elemezte a folyóirat problémáit így a kialakult vitában jobbára ezen problémákhoz igazítottak újabb észrevételeket, hasznos tanácsokat kritikákat, s a Tiszatáj jelenlevő szerkesztői gárdája is ezekre reagált. Szót kértek: dr. Csaplár Ferenc, Fazekas István, Veress Miklós, Tóth Sándor, dr. Polner Zoltán, Forgó Pál, Papp Lajos, Dér Endre. dr. Kovács Sándor Iván, dr. Ilia Mihály, Andrássy Lajos, Mocsár Gábor. Valóság — igény Az értékelés egyik sarkalatos tényezője, milyen támpontoktól közelitsünk a Dél-Alföld Irodalmi-kulturális folyóiratához. Az országos vagy csupán a vidéki mércét tekintsük kritériumnak. Az egyik méltánytalansággal, a másik mentegetódző provincializmussal fenyeget A Tiszatáj egyszerre országos és vidéki. Legbiztosabb tükör, melyből a folyóirat éves anyagát viszontkérdezhetjük: a mai valóság. Mennyit érzékelhet ebből a makrovilágból egy határaival, lehetőségeivel igencsak véges, kötött kapacitású, vidéken megjelenő magyar folyóirat mikrostruktúrája. A vita egyik lezáratlan pontja itt csontozódott: teljesebb valóságigénnyel, vagy mindezt fel nem adva, de kifejezetten csak irodalmi-kulturális eltökéltséggel, alapállásból szólni az olvasókhoz? Jelenthet ez tartalmi kérdést, miként elsősorban az is: vajon közöljön-e a folyóirat — megfelelő szerzői gárda hiányában — műszaki, természettudományos, technikai stb. profilú Írásokat? Á Szegedi Szemlét nyilvánvalóan nem pótolhatja, nem helyettesítheti, de vajon milyen léptékkel jusson túl iroda'mi-művészeti horizontján? Jelenthet azonban hozzáállási modort — s ez már a közéletiség igényéért perel. Lehet ugyanis néhány soros informatív anyagtól versek, elbeszélések, novellák, kritikák, tanulmányok széles műfaji skálájáig bármit bocsátani az olvasó elé úgy (szerkesztésileg akként megválogatni, olyan szellemben íratni, . közölni), hogy belőle a ma embere minél gazdagabban kapja a valóságot. Azt a valóságot, amibe naponta belebotlik, amit értőokosan naponta felfedez, azt a valóságot, ami érdekli. Erre természetesen csak sovány lehetőség nyílik a Tiszatájban. A folyóirat irodalmi-művészeti arculatú és szándéka sem tehet bősz kirándulásokat a kulturális élet, közelebbről a Dél-Alföld kulturális életének perifériájáról. A Tiszatáj szere kesztői hangsúlyozták: tudatosan vallják ezt az elhatároltságot, mást nem is tehetnek, s előreláthatólag a jövőben sem tesznek ilyen szélesebb érdeklődésű olvasó-igények kielégítésére. Küllemi virgoncság Am ilyen valóság-érzékenységre vallanak a jubileumi számok, évfordulós példányok. Városokhoz, tájegységekhez, szokásokhoz, helyi hagyományokhoz kötődve (kecskeméti, makói, békéscsabai összeállítások), vagy történelmi évfordulókhoz. Ilyenkor mindig alkalom nyílik — ha nem is féktelen lehetőségekkel — arra, hogy a folyóirat ablakot nyisson a valóság nagyobb teljessége felé. Ugyanígy a hátsó borítólapon rendszeresen jelentkező folytatásos „Kis szegedi" sorozat (Kis szegedi "irodalom-, művészet-, munkásmozgalom-történet) is a hagyományápolás olyan formája, ami a fentiek értelmében valóságigényű. Mindez persze még kevés. Továbbképzésen feltétlenül gondoskodni kellene. S a szerkesztőség valóban foglalkozik a szüntelen izgalmasat, újat keresés gondolatával, módszereivel. Erre az elmúlt évfolyam inkább küllemi példákat hozott: a borítólap változatossága (egyetlen magyarorzági folyóirat volt, mely műanyagburkolattal is megjelent!), a különböző színes nyomású oldalak, merész tördelés, átszerkesztett-átfésült, mozgalmasra tervezett Krónika, Innen-onnan rovatok stb. Hogy mennyire sikerrel — erről megoszlanak a vélemények, csakúgy, mint arról, vajon elfogadható-e egy 22. évfolyamánál tartó folyóiratnál a kísérletezés mentelmével indokolni egy teljes esztendő formai virgoncságait Tartalmi szegénységet takart, vagy szüntelen igényt prezentált a legideálisabb, leginkább szemrevaló, ízléses, újszerű formátum kialakításában? A líro Erények és hibák. A felszólalók rendre igazítottak valamit a mérleg nyelvén. Egyértelműen helyeselték Tóth Béla kiapadhatatlan folytatásokkal számról-számra megújuló Tiszáját; a szerző és az írás megnyerése a folyóirat idei nagy slágere, kirobbanó sikere volt. Hiányolták viszont Papp Lajos verseit! Szeged 1968. évi egyik művészeti díjasa, a Sugárút 55 kötet jeles poétája 1968-ban egyetlen versével sem jelentkezett a folyóiratban. Aztán kiderült: nem is adott vagy nem is tellett verse a Tiszatájnak. Egyáltalán a lírai rovattal elégedetlenkedtek sokan, nemcsak a versek színvonalával, hanem a lírikusok személyének megválogatásával is. Polner Zoltán statisztikát készített: az idei évfolyamban szóhoz jutott 56 költőből 12 szegedi. 28 budapesti, 16 vidéki volt. „Nem is apellálnék az arány miatt, ha nem árulkodnának a versek színvonal-szegénységről. Jobb verseket, kiváltképp ha szegediek is képesek rá, szegediek jobb verseit szeretném olvasni" — hangoztatta. Forgó Pál pedig úgy summázta véleményét: „A lírai rovat nyomtalanul tűnt el bennem az idei versek olvastán." A rovat vezetője viszont elmondta, ha egy évben tíz jó költeményhez jut, ezzel sajnos be kell érni. „Akiket közöltünk, néhány kivételtől eltekintve, országosan is elismertek. Dehát ilyen volt az idei termés; kevés, nagyon kevés jó verset kaptunk. Művészet, kritika, tárgyilagosság Hasonló színvonal-csökkenéssel, a létező problémák iránti érzéketlenséggel bírálták a művészeti rovatot. Még az országosan Ls rangos irodalomkritikai rovatnak is kijutott szemrehányás az esetlegességről. Azzal, hogy színházi bemutatókról, zenei eseményekről megemlékezik a folyóirat, még távolmarad a színházi-zenei élet rendszertelenségeitől, nyugtalanító jelenségeitől. Folyamatokat, valóságlátást, ok-okozati összefüggések feltárását, elevenebb közéleti szemléletet pereltek a művészet-kritikákban — és több tárgyilagosságot. Csakúgy' a képzőművészeti arcképcsarnok sorozataiban (Művészek a Tisza partján). NIKOLENY1 ISTVÁN STEFÁNIAY EDIT ARC László Tibor A LEVÉL A környékbeli gyerekek bandába verődtek, már csak azért is, mert így könnyebb volt agyonütni az időt. Idejük pedig volt bőven. Egyre ritkábban szólt a sziréna, egyre kevesebbet kellett a pincében tartózkodniok. Ok uralták a terepet, mert az idősebb fiúk a fronton voltak. A csoportban Zsolt és Sanyó volt a rangidős, a maga 17 évével. Minden időtöltés közül a „Keserv-es'-nek volt a legnagyobb sikere. A játékot Zsolt találta ki. a nevét is 6 adta, bár a névadásban nagy szerepet játszott az öreg Fóti bácsi is. A pincében, ahol Zsolt és anyja lakott, rajtuk kívül négyen húzódtak meg: Fóti bácsi feleségével és a 2-4 éves Zsuzsa anyjaval. Zsuzsa időnként elegánsan felöltözött, amennyire lehetett rendbeszedte frizuráját és elment. Ilyenkor egy katonai dzsipp várt rá a kapu előtt. Reggelente, mikor a kocsi visszhozta, kenyeret, konzervet hozott magával. Egyik reggel, amikor Zsuzsa talán a szokottnál is vidámabban, spiccesebben jött haza, és meg vetköaés közben is egy érzelmes dalt énekelt, anyjából hangosan felszakadt a sírás. Kezében nemrég elesett fia bekeretezett, képét szorongatta, és egyre csak sírt Zsuzsa szemei is megteltek könnyel, de erőt vett magán, gyengéden kivette rnyja ujjai közül a fényképet, és kezébe tett egy szelet kenyeret. Fóti bácsi halkan ennyit mondott— Keserves az élet. Nem csak a bánat, de keserves az öröm is. Minden, minden kesex-ves. Ha minden keserves, legyen az a játék is. És Zsolték •játéka nem csak a nevében volt az. Sorba álltak, elöl a nrgyja, hátul az apraja, és mászkáltak a romokon. A jálék nem mindig volt veszélytelen. A főnök, akik elöl ment, igyekezett minél izgalmasabb, minél nehezebb utat választani. A szabály kimondta, hogy az utána haladók kötelesek lépésről-lépésre követni. Aki ügyetlen volt vagy íélt, az szégyen-szemre lemai-adt. Közben kedvükre élhettek gyújtószenvedélyüknek Ls. Mindent gyűjtöttek, függetlenül attóL hogy van rá szükségük. vagy nincs. A legnagyobb becsben a háborúval kapcsolatos dolgok álltak Egy gépuska töltény többet ért, mint egy töltőtoll. Az ilyen értékek aztán rangot is adtak a tulajdonosuknak. Eleinte Zsolt ment az élen, ő volt a főnök, aztán Sanyó talált egy revolvert, amelyhez nem volt ugyan golyója, de így is többet ért, mint Zsolt széles bőröve vagy szakadt tiszti vállpántja, tehát Sanyó tekintélye a többiek fölé nőtt. A banda legkisebb tagja — Füves — an-ól kapta a nevét, hogy állandóan egy fűszálat rágcsált Még neki is sikerült egy rohamsisakot szereznie, amit büszkén hordott a többiek előtt, de gyorsan leszedett, ha nem látták, mert nagyon nehéz volt Még azt sem bánta, ha azzal csúfolják, hogy fején hordja a bilijét, mert érezte, hogy irigylik tőle, és ez még külön is hízelgő volt számára. Egyik nap, amint szokás szerint piszkosan, lihegve és határtalan jókedvvel járták a „Kesei-ves"-t, az élen haladó Sanyó hirtelen megállt Előtte makacs szilárdsággal állt egy fal, azon kis födémszakasz nyogodott, amit rem rántott magával a leszakadó födém, vagy a fentről leroskadt faL Sanyó megnézte, aztán lemondott arról, hogy fölmásszon, inkább elkanyarodott másfelé. Zsolt utána szólt: — Várj! Én fölmegyek. — Na jó, akkor gyerünk mindannrian! — Azt nem lehet. Engem talán kibír, de ha sokan vagyunk, biztosan leszakad alattunk. Megnézem, ml van fönn, aztán megyünk tovább. Nagy üggyel-bajjal fölkapaszkodott. Részbei presztízsből, mert Sanyó nem akart, részben azért, mert remélte, hogv talál valami érdekeset ezen a felderítetlen terepen. Fent por és törmelék borított mindent. Kézzel is, lábbal is kotorta'a tői-emléket. de semmi eredmény. Egyszercsak valami dobozszerű tárgyra bukkant. Ahogy kikaparta, meglepődve és csalódottan látta, hogy egy levélszekrény az. El akarta dobni, de valami fehér villant benne. Egy levél volt. Nem tudta, miért, de csak guggolt a kis leveles láda előtt, és nézte. Lentről nyugtalanul kiabáltak — Mit csinálsz annyi ideig? Gyere már! — Ha nem bírjátok cérnával, üljetek a Füves bilijére! — kiáltotta vissza, aztán lemászott. A levélszekrényt nem merte levinni, félt, hogy kiröhögik. — Na, találtál valamit? — kérdezték. — Nincs fönt semmi, csak kosz — válaszolta, közben lehajolva óriási buzgalommal porolta a nadrágját. Nem tudott ügyesen hazudni, könnyebb volt így, ha nem kelleti a szemükbe nézni. Egész este a levélen járt az esze, és ez volt az első gondolata hajnalban is. amikor fölébredt Még sötét volt, de kilopakodott, és elment érte. Hazahozta, majd gondosan letisztogatta róla a port. Kis fémszekrény volt. ajtóval, ami kulcsra záródott A lakás ajtajára csavarokkal lehetett erősítve, és ezek a csavarok még most is kapaszkodtak az ajtóból megmaradt deszkadarabhoz Olyan békés, olyan derűs volt ez a kis levélszekrény, és benne a levél. Zsolt pedig nézte, és szeme előtt megjelent az ajtó és a nyitott folyosó, amin az öreg postás baktat a mesébe illő, feneketlen bőrtarisznyával. Aztán megáll az ajtó előtt, egyik kezében a levél, másikkal a csengőt nyomja, és arra gondol, mit fog mondani valami kedélyeset, míg a levelet átadja: „No, kisasszony, félre bánat, írt a fiatalúr. De valami nagyon szépet ám, érzem én azt már a tapintásáról." Aztán nem nyit ajtót senki, az öreg becsúsztatja a borítékot a leveles láda nyílásán, és tovább megy. A ládika pedig híven ői-izte mindmáig bombázás, összeomlás közepette ás a romok alatt is. Zsoltnak ex-re a gondolatra elment a kedve attól, hogy a zárat felnyissa, pedig a boríték háttal feküdt a szekrény falán levő nyukaknak, így nem lehetett kideríteni, vajon kinek jött, ki küldte és honnan. Az is lehet, hogy nem annak a bizonyos kisasszonynak küldték, hanem egy lány írta egy fiúnak. Zsolt még sohasem kapott levelet, pedig milyen régen várt erre. írt egyszer egy IáJívnak „szerelmes" levelet, pedig szóban is megmondhatta volna, de abban bízott, hogy így majd levél útján kap választ De nem jött semmi, és amikor megkérdezte a lánytól, hogy: „Megkaptad?", a felelet ennyi volt: „Meg. de kár strapálnod magad." Pedig milyen isteni érzés levelet kapni. A találkozás, beszélgetés olyan természetes, hétköznapi dolog. De a levél messziről jön, és nyomában kitágul a világ. Onnan jön, ahol már nem látni arcokat, ahonnan nem jön hang sem. Érzékelni már nem tudjuk, csak elképzelni, hogy ott .s ugyanúgy élnek az emberek, és ugyanaz a Nap süt. És ebben a távoli, arcnélküli világban van valaki, aki levelet ír, életjelt ad, néhány írott sorral eljön hozzánk. Aki nekünk ír, az — legalább is részben — nekünk él, számunkra létezik. Megkapja, vagy sem, de mindenkinek van valahol levele. Mindenki vár valamit, egy szót legalább. Aztán arra gondolt Zsolt, hogy a háborúban mennyire más lesz egy levél is. Talán az van ebben a borítékban,