Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

—, 1 OTTHONOSABB ORSZÁGÉRT K

önyvsorozat készül, jó néhány Írónk nyakig benne van a munkában, szorít az idő, mert az első kötetek 1970-ben, a felszabadulás huszonötödik évfordulóján jelennek meg. A sorozat címe — Magyarország felfedezése — olyan fajta irodalmi vállalkozásra utal, amilyenre nem készülődtek íróink a felszabadulás óta. Azelőtt igen, hiszen a sorozat címét is egy régebbi vállalkozástól örököltük elr az akkori „falukutató" írók Magyarország felfedezése címmel indítottak szociográfiai könyvsorozatot. Három kötet jelent meg, aztán ügyészségi eljárás, bírói ítélet, börtön következett, a sorozat megszűnt. Ez a mi mostani vállalkozásunk persze valami más: egy más fajta korban, más természetű, társadalomban, újfajta szándékokkal láttunk munkához. Csak a hevület, az indíték állítható a régivel párhuzamba. A felfedezés hevülete és indítéka bennünk is munkál. Enélkül nem ls érdemes dolgozni, vizsgálódni — szociográfiát írni. Nos, a vállalkozás egyelőre a vizsgálódás, illetve a megírás állapotában van, de viták máris keletkeztek körülötte. A Kortárs szeptemberi számából derült kl elsősorban, aholis Darvas József vette szemügyre: egy-egy esetben milyen buktatói, akadályai vannak a felfedezésnek, a szociográfia írásának. Ha jól figyeltem, Darvas nem mást írt meg, mint a szociográfia mai szociográfiáját, hiszen tényeket vizsgál, elemez, véleményeket szembesít, összefüggésekre világít, s ez az eljárás feltétlenül hasonlít a szociográfia írás „menetéhez". Még mindig vitatkozunk azon is, olykor, hogy jó-e a sorozat címe: Magyarország felfedezése. Én kezdettől jónak tartottam, most még jobbnak tartom. Mert úgy látszik, nem csak a megjelenő könyvek segítenek majd, hogy jobban ismerjük, értsük hazánkat, társadalmunkat, hanem a megismerésre irányuló írói erőfeszítés, meg a munka kísérő mellékzöngéi, még a vitáink is közelabb visznek állapotunk megértéséhez, annak felfedezéséhez; hol tartunk a közgondolkozásban, szellemi felkészültségben, sőt közérzet dolgában? Az már önmagában is közgondolkozásunk állapotára utal, hogy megélénkült a Vita a szociográfia körül. Gondolom, az említett irodalmi vállalkozás méltó ügynek bizonyul ahhoz, hogy szenvedéllyel, felelősséggel álljunk mellé, vitatkozzunk érte. De hogy ez a vállalkozás egyáltalán elindulhatott — az is jellemző jegye közgondolkozásunk állapotának. Tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt nem igen írtunk, írhattunk szociográfiát. Most azonban írunk s vitatkozunk. Korábban ls voltak már ekörül vitáink. Tagadták is, védték is. Létét egyesek megkérdőjelezték, mások megindokolták. Esztétikai, társadalmi, irodalomtörténeti érvek és ellenérvek kavarogtak a vitában. Jómagam művelem a szociográfiát (vitatkoztam is érte eleget), mégsem tartozom azok közé, akik mindenáron való művelését minden körülmények között üdvösnek tartják. Miért? Az irói szociográfia, úgy vélem, mint Irodalmi műfaj, feltétlenül gazdagítja az irodalom önkifejező lehetőségeit, a műfajok skáláját, de nem feltétlenül tartom a gazdagság bizonyítékának. Sőt! A szociográfia barátai közt is vannak, akik úgy védik, létét azzal indokolják, hogy a szociográfia az igazi, a nagy irodalom, a szépirodalom előszobája. Az író itt találja meg a műfajok felé az utat, mert gazdagítja életismertetét, itt vesz nagy lélegzetet, hogy aztán beléphessen a magas irodalom áhított termeibe. Akik így védik, rosszul védik. Shakespeare, Dante, Jókai nem írt szociográfiát Még Solohov sem írt A szociográfia nem előszoba, nem fegyverterem: nem esztétikai, hanem társadalmi szükséglet indokolja a létét. A mi régi nagy szociografizáló írói gárdánk, akiktől a könyvsorozat címét elörököltük, nem szépírói ösztönüket vezették le általa, hanem társadalmi javító, tisztító szenvedélyüket. Inkább nagy regényeket, drámákat* kellett volna írniok — ez az író dolga voltaképpen —, de az akkori Magyarországon botcsinálta közgazdászokként, ideológusokként, mások helyett kellett a társadalommal törődniök. Kellett — ezen van a hangsúly. Nyertünk vele? Buzgalmukkal? A társadalom minden bizonnyal, ök egyénileg, mint írók, vesztettek. Íróságuk sínylette meg, hogy a közösséget a maga valóságos és szerintük tűrhetetlen állapotára igyekeztek ráébreszteni. Pokolba a halhatatlansággal — ez volt, gondolom, elhatározásuk indítója — ha egyszer élni nem lehet úgy, ahogy szerétnénk. Éretlen és értetlen közállapotok, felemás társadalmi viszonyok, egy jobb berendezésű világra való törekvés nyomása szorította rá a régieket, hogy szociográfiára adják magukat Egy érett, közgondolkozásban tisztázott, jól elrendezett, harmonikus társadalomban mindenki azt csinálja, ami a dolga: az író ír. Regényt, drámát. A társadalom adatszerű felmérését a mindennapokkal való közvetlen törődést hagyja azoknak, akiknek ez a dolga: közgazdászoknak, szociológusoknak, politikusoknak. Most, ezen a ponton bizonyára felbukkan egy kifogás és szemrehányó kérdés: talán ma is az éretlen és értetlen viszonyok, a közgondolkodás zavarai, a diszharmónia magyarázza, hogy megint szociográfiát művelnek az írók regény, meg dráma helyett? Hosszú volna a védekezés, voltaképpen a magyarázkodás, bízom benne, hogy nincs rá szükség, mert elég érett közgondolkozásunk ahhoz, hogy fölösleges bizonygatni; más okok Indítottak most munkára bennünket. Azt mondanám: főképpen mások. Azért „főképpen", mert értetlenség, éretlenség ma is Van, diszharmónia is van — mégsem ezen a talajon él meg a mai szociográfia. Hogy csak magamról beszéljek: én is benne vagyok a Magyarország felfedezése című vállalkozásban, szociográfiát írok az alföldi olajbányászatról, olajbányászokról. Hát nem kényelmesebb volna, ha üldögélős regényírásba fognék, minthogy utazgatok, jövök, megyek, statisztikákat, felméréseket bújok, kutak körül téblábolok? Miért érzem mégis szükségét annak, hogy szociográfiát írjak? Ma? Nemcsak azért mert érzem, olykor a bőrömön az értetlenséget, társadalmunk ellentmondásait, közgondolkozásunk zavarait, hanem elsősorban azért, mert úgy érzem: a mi tudatosan berendezkedő társadalmunknak szüksége is van rá, meg joga is van hozzá, hogy minél tüzetesebben megismerje önmagát hogy úgy mondjam, minden műfajban. Tehát a tudomány, az irodalom, a művészet változatos, sajátos módszereit a lehető legszélesebb körben igénybe kell venni ahhoz, hogy társadalmunk vonásai minél tisztábban kirajzolódjanak. De van itt más is. Közhellyé vált az a felismerés, hogy a tudomány, a technika fejlődésének felgyorsulása következtében ismereteink használhatósági, „felezési" ideje megrövidült. Amit tíz évvel ezelőtt tudott valaki a természettudomány egyegy ágában, az ma már — tudásérték szempontjából — fele annak, amit ma kell tudnia ahhoz, hogy a kor színvonalán maradhasson a szakmájában. Ennek a felismerésnek szerintem legalábbis annyi öszszefüggése, kényszerű kapcsolata van a társadalom ismeretének tudományával, hogv iiagyomanvos nézeteinkkel, vélekedéseinkkel — még akkor 's. ha ezek aN hagyományos ítéletek mindössze tíz-tizenöt évvel ezelőtt alakultak ki —, olykor nem árt szembesíteni a gyorsan és dinamikusan változó valóságot. Ha ebben a valóságfeltárásban, felmutatásban, felfedezésben az irodalom a maga eszközeivel tud valamit segíteni, — hogyne tudna, hiszen ez is a dolga, — kötelessége megtenni. A minap egy vitán nallottam valakitől: itt, a mi szűkebb hazánkban. Szegeden, Csongrád megyében is oly gyorsan és oly viharos ütemben változnak a dolgok iparban, mezőgazdaságban, társadalmi igényekben, az utóbbi két három évben, hogy ezt nyomon követni, számontartani — nagy felelősség, nagy feladat. Tökéletesen igaza van. A társadalomban korábban felhalmozott erők, törekvések, a betáplált energiák éppen most, ezekben az években jelentkeznek láthatóan. De mennyire láthatóan! Gondoljunk, — az én szűkebb témámat érintve, — arra az Ipari tájra, amely Szegedtől Makóig a szénhidrogén nyomán kezd kibontakozni, s azokra az emberi viszonyokra, kapcsolatokra ls, amelyek ugyanitt, teljesen új módon kialakulnak. Nos, érdemes vitatkozni a szociográfia célján, mibenlétén, de azon nem, hogy szükség van-e rá. Én ezt a magam munkája közben lépten nyomon érzem. És épp emiatt nem értem azt a gyanakvást, akadékoskodást, értetlen ellenkezést, amely — Darvas említett cikkéből is, de más cikkekből is szerezhettünk róla tudomást — egy-egy helyen, fórumon a szociográfia ellen erőre kapott. Elszigetelt ügyekről és jelekről van szó, de akkor sem értem. A magam tapasztalatai alapján nem értem. Ha munkám sora úgy hozta magával, bárhol, bárkivel, bármilyen szervnél, fórumnál segítséget kértem — mindenhol, mindenki készséggel állt az ügy mellé. Emlékszem, amikor a termálls energia, az Alföld alatt rejtőző hévízkincs hasznosítása ügyében bejártam a fél Alföldet — tényekkel, gondolatokkal megrakodva tértem haza. Tudományos Intézetek sorát tudnám felsorolni, melyek hivatalból is, de egy-egy szakemberük személyes buzgalmából is oly sok segítséget adtak nekem, hogy nélkülük félúton megakadtam volna készülő munkámban. Egyes emberek, hivatalos szervek legjobb gondolataikat adták „kölcsön" — hogy a készülő szociográfia hiteles és eredményes legyen. Mindez bennem azt a jó érzést szülte; hogy szükség van az írói szociográfiára: társadalmunk legmozgékonyabb, legélesebb látású, legtöbb eredményre törö elemei találják szükségesnek. Bizonyára azért, mert az írói megfogalmazás hatékonysága iránti igény is munkál bennük: hátha az író, akinek mégiscsak ez a dolga, a maga egyéni hevületét Is hozzáadva, jobban és hatásosabban tudja felkelteni a figyelmet a szóban forgó ügy Iránt A javítás, a jobbítás közös hajtóereje és Indulata mozgatja az író tollát ma, hiszen a haladás, a jobbítás valóban közös ügy és közös érdek: Ebben van a Magyarország felfedezése című vállalkozás létjoga, s ha a munkában részt vevő írók — magamat is beleértve — jól elvégzik a dolgukat, egy nagyon, méltó célhoz jutunk közelebb: otthonosabban, Ismerősebben, magabiztosabban tudunk elhelyezkedni, berendezkedni a Jobban megismert, felfedezett hazában, társadalomban. Ahol talán nem Is lesz szükség írói sx»-< dográfiára. Szepesi Attila versel TELELŐ világító ezüstjén. Mozdulatától megremegsz, bár fátyla tiszta holdfény. Csillag takar, felleg borít — Ki látja árvaságod? Erdő csontjáig vetkezik — Nézed a némaságból: Ma még a fák a vonuló dombok árny-katonái — Holnap rácsuk alatt ki lép? Parázsló arcát látni — • • tárgy is éled. Telelő tetszhalott csak te lennél? őrizd a rögben toppanó gyökér feszes fegyelmét! DAL • Borozva élek, mint a bölcs, e világvégi zugban. Az égre varjat űz a tét S bár sejtjeim hazudnak: inkább « gördülő napot hiszem, mint lomha szárnyát a homálynak, mely meglegyint, s verdes reményem árnyán. • Jégtündér táncol ablakod téli erdő vállam fölött téli út a léptem alatt befalazva hófehérbe cinke vadkan ózsuta utamon elvész a lábnyom behavazza holdvilág jaj vigyázz rám őrizz engem sziporkázó éjszaka ajtó nyílott teát föztdl melengetett pillantásod zene szólt a félhomályban Antonio Vivaldi hoar „Várj rámP, de van-e még. ak) fiijön, és wn-s még kit várni? Talán egy elkésett üzenet van benne, hogy: „Menekülj!", vagy értesítés egy esküvőről, ami azután a háború miatt elmaradt... Kivágódott az ajtó, és a kis Füves esett be rajta, hóna alatt az elmaradhatatlan rohamsisak. — Gyere gyorsan! Sanyó a templom mellett egy kézigránátot talált és azt mondja, ha arrébb dobáljuk a törmeléket. talán még mást is találhatunk. Na! Nem jössz? — Nem megyek. Füves bambán nézett aztán Zsolt kezére esett a tekintette, és még értetlenebbül bámult — Az mi? — Levélszekrény. — Na és? Mi van abban érdekes? — Egy levél. A máskor oly bőbeszédű Zsolt kurta válaszai elnémították a kis Füvest aki — mivel nem értett semmit és nem tudott szólni semmit — jobbnak látta, ha csendesen eloldalog A banda harsány röhögéssel fogadta beszámolóját — Levelet talált? — Biztosan csirizzel zárták le a borítékot, és hozzáragadt, azért nem tud tőle megválni. — Ráadásul kalitkában van a papírfecni, nehogy elrepüljön. — Azt mondom, nézzük meg! Nem mindennapos műsor, az biztos. És mentek mindannyian. Az udvarban találkoztak ősszé Zsolttal. Sanyó harsányan, magabiztosan csapott le rá. — Hallom, hogv meghülyültél, Zsolt! Mutasd a madárkát! Mit fogtál? — A madárkát magamnak fogtam, és nem mutatom — hangzott a válasz. — Mit félted azt a rohadt levelet? Talán a diliflepnid van benne ho<™ annyira titkolod? — Száll iátok le rólam! — Neked írták a levelet? — Nem. Nem tudom. — Akkor nem a tiéd — De. Az enyém. — Sok a szöveg. Megnézem, aztán visszaadom. — Ahhoz ugyan nem nyúlsz, mert szétverem a pofádat Ez a kemény, durva hang szokatlanul hangzott Zsolt szájából. Talán "ennek volt köszönhető, hogy egy hagyjuk a fenébe legyintéssel megindultak kifelé. Sanyó még anynyit hozzátett; — Rendben. De velünk nem jössz többet keservest Járni, az biztos. Füves még maradt egy percre, hogy négyszemközt beszélhessen Zsolttal. — Ha tüdőm, hogy titok, nem szólok. — Nem baj, Füves. — És nekem sem mutatod meg? Nem fogok róla beszélni senkinek. — Majd Egyszer. Zsolt tudta, hogy ezzel még korántstnes vége, és meg fogják próbálni újra, hogy megszerezzék, ezért jobbnak látta eldugni, ha már nem őrizheti állandóan. És nem tévedt. Másnap beállított Sanyó. Egyedül. Mintha mi •em történt volna, hetet-havat összehordott, végül kibökte; — Ha ideadod, tied lehet a stukker, és szent a béke. — Ha akarod, szent a béke, de a cserének semmi értelme. Hidd el, utólag nagyon megbánnád — zárta le az alkut Zsolt A hír, az Izgalom továbbgyűrűzött a gyerekektől a felnőttekig. Zsuzsa hallott elsőként a talált levélről, és rögtőn futott keresni a fiút. aki nem került elő, csak késő este. Közben a lány egyre jobban belelovalta magát, ábrándjaiba. — Tudtam, hogy ír — mondogatta magában. — Mikor el kellett mennie azt mondta: „Bárhová kerülök, legkésőbb a születésnapodra írni fogok, — ha még élek.." És írt És él! És szeret! ! Este egy katona érkezett jelezve, hogy a gépkocsi kint várja. Zsuzsa egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán lehajtotta a fejét. — Mondja meg a tiszt úrnak, hogy ma nem lehet Beteg vagyok. A felnőttek észrevették Zsuzsán, hogy valami történt. Némi faggatás után megtudták ők is, és izgalomba jöttek ők is az ismeretlen levél hírére. — Látjátok, mégis él a fiam. ö írt, ki más. Megmondtam én, megmondtam, hogy él — kiabálta félig sírva, félig nevetve Zsuzsa anyja. — Ne csináld ezt, mama! — kérte túlkiabálva Zsuzsa. — Meg akarsz őrülni? Tudod jól, hogy meghalt. Itt volt a barátja, aki eltemette. Elhozta az óráját is. meg a papírjait, meg mindent Hagyd őt nyugodni, mama! Aztán kissé megnyugodva hozzátette; — De János írhatott Hiszen megígérte: ha előbb nem, a születésnapomra ír Fóti bácsi halkan közbeszólt — Attól tartok, nem ő írt. Ha valami jó van abban a levélben, Zsolt nem dugta volna el. Ekkor lépett be a fiú. Fóti bácsi hozzá fordult — Figyelj rám fiam! Meg tudom érteni, hogy nem akarod megmutatni azt a levelet, de ha már úgyis kitudódott kár titkolózni. Nekem két fiam van és egy lányom. Egyikről sem tudok semmit már több mint egy éve. Sok mindent átvészeltünk mi már a feleségemmel, és egy kicsit a gyermekeinket is eltemettük. Ha rólunk van valami rossz hír, nyugadtan add ide! — Nem, Fóti bácsi, nem maguknak szól. éa egyáltalán közülünk senkinek sem szól. A levelet találtam. Az utca végén, annál a szétlőtt háznál, a romok közt — Fiacskám! A levelet akkor sem neked írták, és nem tarthatod meg — szólt közbe Zsolt mamája. — Hátha valaki várja. Te meg képes lennél elvenni tőle? Kinek van címezve? — Nem tudom. Benne van egy levélszekrényben, éa nem láttam a címzést Azt meg nem mondhatod, hogy elvettem valakitől. Tolvaj nem vagyok. A ház összedőli; meghalt a levéllel együtt. A sírjából támasztottam föl ezt a levelet A romok alól kapartam ki magamnak. Magamnak, és nem másnak. Szükségem van rá. Aztán, hogy megmeneküljön a további rábeszéléstől, gyorsan kiment Percekkel később beállított Sanyo, hóna alatt a leveles láda. — Csókolom. Zsolt hol van? — Kiment. Te meg jobban tennéd, ha nem mászkálnál éjszaka az utcán — korholták, aztán egymás szavába vágva ostromolták a kérdésekkel. — Mi van nálad? Ez az a levélszekrény? Hol a levél? Hogy került hozzád? — Egyik srác lefigyelte, amikor eldugta. Megszereztük, és felnyitottuk. Nem tudom, mit evett rajta. Semmi fantáziát nem találtunk benne. Sem a pléhskatulyában, sem a levélben. Unalmas, nyálas szöveg. Megnézték a borítékot Egy öreg patikusnak volt címezve, aki még a háború kitörésekor elköltözött Zsolt robbant be. egy pillanatig döbbenten nézte a felfeszített levélszekrényt, aztán kiszakította kezükből a levelet és apró darabokra tépte Közben szünet nélkül káromkodott, dühösen, elkeseredetten, egyre csak káromkodott nehogy elsírja magát. Aztán ledobta magát az ágyra, karjával eltakarta arcát, és így feküdt, míg a bánat álomba nem nyomta.