Délmagyarország, 1968. december (58. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

V/ncze András FEKETE MADÁR — Csakhogy belihegtél. Fi­nom alak vagy. Váx-j, lenal­kítom a rádiót, innál vala­mit? Vodka. Finom, mi? Hát megígértem, hogy mire huszonkettő leszek, tapsol­ni fogsz nekem az ingyen páholyban. Hát nem fogsz tapsolni. El se küldtem vol­na a darabot hozzá, ha nem biztat mindenki. Sokat vár­tatok tőlem? Nem anyagi dolog ez, hiszen állásban vagyok, ez az ügy másnak is sokat mond. Hát így tör­tént — A Nagy öreg girhesen, kopaszon, pislogva nézett rám — nem is volt olyan félelmetes. De tudod mit je­lent, ha az ember tanköny­vekben tanulta őt, és most semmi glóriát nem láttam felette. Az íróasztal vonala szívét elfedte, csupán mel­lényét láttam felfelé, fehér ingét és persze ott volt fent • feje is. Előtte hevertek szanaszét kéziratok, ceru­zák, tollak, könyvek, szóval nyakig ült a mások szószá­ban. Az volt a furcsa, hogy minden poros volt az aszta­lon. Ezt mellékesen jegyez­tem meg akkor, de később ez is hozzájárult a dolgok­hoz. Hátamegett a fai — könyvtár. Kábé ötezer kötet. Csupa nyugalom voltam. — Maga írta a Fekete madár című drámát amit annyian támogatnak, álla­pította meg. Nem mosoly­gott, átnézett rajtam, mi le­het a hátam mögött, mely szinte hipnotizálja? Semmi, azt mondod. Szóval leültem, miután felszólított, hogy foglaljak helyet Majdnem a földre ültem, alacsony, kemény bőrszékecskén ku­porogtam, térdem a fülemig ért. Most láttam, hogy mi­lyen magasan ül 6. Belém­hasított valami rettenet — ki innen, kl —, hiszen ez az ember már régen nem ol­vas! Tudod, van így, a* ember mellé is foghat ré­mületében. De hiszen írt nekem egy kis lgvelet — ,.E hó 22-én a délelőtti órákban darabja érdekében keressen fel. „Az érdekében szó fogott meg, s most ott ültem hülyén, az orrom alig érte el méltóságos íróaszta­lát Azt hiszed akkor tud­tam, hogy csupán ügyes kompilátor, adminisztrátor. I'edlg mások ezt többször ls említették, de én hittem benne — a darabom érde­kében. — Tudod, 6 mégis csak döntő hatalom, s mintha si­kerei csúcsán ült volna. Va­lami hegy tetején, te pedig turista jeggyel drótkötél pá­lyán egy piszok kis kabin­ban jutottál fel hozzá a nyüzsgő lenti embersokaság­ból. — Miért fekete madár? — kérdezte váratlanul. — Értetlenül pislogtam, szerettem volna rágyújtani, de a Nagy öreg szemmel láthatóan nem dohányzott. — Szimbolikus cím —, ad­tam meg a választ. Talán ezután érdeklődött. — Még egyet — folytatta kimértem —, a darabból nem derül ki, hogy miféle madárról van szó. Nagy go­lyószeme csillogott és mint­ha kuncogott volna. Rajtam mulat. Izzadni kezdtem. Mit akar velem? Komoly társalgás ez? ö cinikusan folytatta: — Miféle fekete madár? Varjú? Vagy eset­leg valamiféle halálmadár? A szimbólika sem lehet légből kapott, darabnál semmiesetre sem. Szavamra, határozottan vigyorgott ma­gában. Ó, a fene, kár volt felülni a levélnek. Ilyenkor az ember nem túl okos. Hallgattam, nehogy elront­sam esetleges jóindulatát. — Cukrot szedett elő kis, csinos fémdobozból, meg­nézte, bekapta. Na, gyerünk, gyerünk, a mindenit, mi lesz azzal a fekete madár­ral? Ez az ingerültség kive­tett dermedtségemből és a hipnotikus álom lefolyt ró­lam. ö maga foszlott szét bennem, könyveivel, díjai­val hatalmával. Láttam, kicsoda a Nagy öreg. Nem szellőztet egérszag van itt, a könyvek a polcokon szín­szerint berakva, mit szólsz? Szenilis a kis öreg. Ilyen közelből sohasem érzékel­tem a hatalmast, senkit, nem volt kellemes, maradt még bennem valami rette­gés, pedig műfogsora volt, de ha akarja, mindjárt ket­téharaphatja vele az én fe­kete madaramat. S ekkor szórkozottan elkezdtem gondolatban kóvályogni. Bejártam rövid életem zu­gait, hallottam újra a szó­nokokat, láttam őket később szürkén eltűnni piszkos mellékutcákban, éreztem a mosodaszagot, ahol anyám lassan szétmosta egész éle­tét. Vitákat, könyveket, traktorokat és mindenféle zagyvaságot láttam és hal­lottam, de valami jó össze­függésben, ahogy van a az életben, ahogy kiderül — mit is akarunk, hogy is csináljuk? — Gőzölgő fejjel ültem előtte, nem is figyeltem oda, tudtam, hogy beszél, tud­tam, hogy a darab elé csa­tolt tartalmi vázlatot mond­ja el, a darabot nem olvas­ta. Nem is bántam már, va­lahogy mindez természetes volt. Így kell ennek lenni, ö dönt, én írok. Nincs más megoldás, tovább írok, meg­várom, míg meghal De ezt mindjárt elvetettem. Ez tisztességtelen álláspont — önmagammal szemben. — Az apák a szakadék túlpartján állnak — zzz — hallom, mintha légy döngi­csélne valami elhagyott zúgban mindenkitől elfeled­ve. — Nem értik — züm­zümzüm — az apa elveszti a lányáért folytatott harcot, holott (nem, ezt a szót nem én írtam bele) — holott (miért ismétli?) a fia tized­rangú állásban van. Kunco­gott. Ekkor ránéztem. Med­dig tűrön) még? Megbánt­sam? öreg, törődött félti hatalmát, szegény, ha nyug­díjaznák, eltűnne Káposz­tásmegyer irányában, a szél felkapná és — nincs tovább. Megértem. De ne így, az is­tenért! Ne így! Mégis felkel­tem, óvatos, némi képmuta­tó ábrázattal. A Nagy Öreg tovább darált, kezében tar­totta becsukott dossziémat. — Fiatalember, olvasson Simonyl Imre SZÜLETÉSNAPOMRA Ülj hit a puszta főidre. — Deresedsz már te is rokon. Feletted a holdtölte, benned a remény bujdokol Nem vagy már ifjú ember — Az esztendő is őszülőben — E borostás november vakaródzik egy lucfenyőben. Mégse gondolj az elmúlás felől — hisz dolgod még akad: ez alkonyati látomás­ban jól ki sem sírtad magad.. többet, klaszikusokat főleg S még valamit. Nem ismeri a mát. Vesse bele magát a sűrűbe! Félek, hogy ez a darab károsán politizál Megmozdultam, elvégre, ez már személyes ügy. de az­tán kihúztam magam, ki­vettem gyengeden kezéből a dossziét A Fekete mada­rat, amiben a mi vergődé­sünk van lepecsételve. A darab hőse, Viktor nem tiszteli a hólyagokat, a te­hetetlen hatalmasokat, de követi a tudást a biztos embert, a jót. tisztát, erőset, önfeláldozót. Ismered min­den sorát, dramaturg vagy. két évig dolgoztunk ezen a dolgon. A Nagy öreg még ezt mondta: — Nem hiszem, hogy bármelyik színház vállalkozna előadására. Ea­rátom, ebben igaza volt. ö dönt, a Nagy öreg, másutt Zöld Ember, másutt a Kö­vér Fickó. Ezt — ezt azért nem érdemeljük. Ekkor ezt mondtam neki, minden in­dulat és szemrehányás nél­kül — pedig szerettem vol­na feltépni az ablakot és le­dobni nyavalyás életét a kö­vezetre. — Kár, hogy nem olvasta a darabot, ez nem tisztessé­ges eljárás. — Megkövülve nézett rám, ekkor először egyene­sen a szemembe, nem, a fülem mögé. Pajtás, hogy mit láttam ezekben a szürke golyókban! Azt hinnéd dü­höt, sértődést, vagy ijedtsé­get — hiszen az igazság mindég ijedtséget okoz —, nem, semmi efélét nem lát­tam benne. Egyáltalán, lát­tam-e valamit? Vagy csak képzelődtem? Nagy teret láttam, ahol néhány ember drámákból tüzet rakott, sok rakás égett, végig az orszá­gon át, Barcstól Vásárosna­ményig. Nagy számtábla állt középen, egy ember mindég újabb számokat írt rá. most ez állt a táblán: Nagy öreg teljesítmény kimutatása 26 748 dráma, 1109 vígjáték, 60 népszínmű, 7098 dramo­lett, 90 901 bohózat, 8887 filmnovella. Elhamvasztva. — Ne nevess, szavamra, valami efélét láttam a Nagy öreg kihűlt tekintetében. \ De ekkor megrándult s in­tett, hogy mehetek. I-égy voltam, kellemetlen légy, elhessentett. Kirepültem az utcára és ekkor körülfogott az emberek gőze, mozgása, rohantak az autók, szikráz­tak a villamosok, új plaká­tokat ragasztottak, geszte­nyét árultak. De azért ba­rátom, nagyon nehéz volt a szívem. Nagyon nehéz. Az ember tehetetlen. Ezt érez­tem. tek est a raset. Tntett a reflektor felé, és hangosan, és nem is dadog­va, egyáltalán nem dadogva szavalt szakadtak szájáról a szavak, zenélve, furcsán zenélve, mintha bugyboré­kolna a vér. A színpad lassan elsö­tétült csak 6 állt a közepén, a ref­lektor hűvösülő fényében, és az utol­só szavaknál, ahogyan megbeszélték, a sötét nagyon sötét függönypadlás­ról, mint hatalmas vattapelyhek, hul­lani kezdett a hó. 0 A kiskutya délelőtt kódorgott eL Az előszobában ugrált egy kintfelej­tett papucs körül amikor nyílt az ajtó. — Végre, itt a tévészerelő — mondta a nadrágos gazda a szok­nyásnak —, mégiscsak rendes em­berek ezek. Megiszik egy pohárral ugye — kérdezte. — Meg, de nagyon sietek — válaszolt az idegenszagú, az asszony beszaladt a konyhába, a férfiak a szobába indultak, s résnyi­re nyitva maradt az ajtó. Most már fázott, nagyon fázott a kiskutya. Végigfutkározta az utcákat, s valamikor, ebéd után, amikor a vá­ros ebédek illatával lett tele, elvesz­tette a nyomot Ijedten ugrott félre az autó elől. két gyerek megkergette, vonítv.T, szaladt a biztonságosabb mellékutcák melyébe. Már kisebbek voltak a házak, men­tükben árok kanyargott, hosszú ke­rítések idegensége rémítette, és egy­szer valami megcsiklandozta az or­rát. Prüsszentett egyet, és oldalt ug­rott. Felnézett, s ekkor ismét hideg­ség érte az orrát. Nagv fehrér pely­hek ültek meg szeme fölött a szőrö­kön, s lassan olvadozva, benedvesí­tették pofácskáját Aztán fehér lett az egész föld, a házak is, szél támadt. Sötétedett. A kiskutya fáradtan, ült let egész nap nem evett, egy simogató kezet szere­tett volna találni, mindegy, kiét de az utca néptelen volt. Kigyúltak a villanyok, a kerítések mögött hatal­mas kutyák vicsorogtak. Rázták lán­cukat üvöltöttek, s a kiskutya sza­ladt, szaladt, neki a fehérlő, csillámló vi­lágnak, oda, ahol nem volt se ház, se ég, csak a fák sora jelezte a ka­nyargó utat Valami azt súgta akkor a kisku­tyában egészen belül, hogy vissza kellene fordulni, de mögötte újra felugatott egy házőrző valahol s ő megállt tétovázva. Talán sírt is, mert az állatok is tudnak sírni, ha na­gyon egyedül vannak, mikor hirtelen fény csapott a szemébe, félreugrott volna, futott de fogta a fény az úton. Vonított egyet csak egy pil­lanat volt az egész, s az autó kissé megdöccent — Fogadjunk, hogy nyúl volt — mondta az egyik férfi. — Jó lenne vacsorának, imádom a vadast — Ugyan — mondta a másik —, kóbor kutya volt, láttam. Egészen kicsi kutya. Ez lett volna a má­sodik karácsonya. 13 A hó vagyok. A magasságok ma­gasában születek, szállok, szállok, mert könnyű vagyok, mint a gyere­kek nevetése és a virágok halála. Szállok, hullok, megérkezem. Néha egv kinyújtott kézen telepszem meg, a kéz magába zár. s mire kinyílik, már nem létezem. A kisgyerek cso­dálkozva nézi tenyerét, szomorú lesz. mert még nem isfheri törvényeimet. Aztán fölcsillan a szeme, a földre nyúl, ahol már eggyé lettünk, mi so­kan, golyóvá formál, kipirul az ar­ca. Anyjához szalad, ő rámnéz, igen, mondja, látod, ez a hó, S én megint repülők, megrázom a faágat, szét­porlok, és elvegyülök önmagammal. Fiatal vagyok és nagyon öreg. Most születtem, de emlékezem. Mert történelem vagyok. Végtelen mező­kön feküdtem valamikor, láttam se­regeket a katonák fáradtan vonszol­ták magukat, egy-egy elesett, én be­fedtem az arcát, hogy ne lássa a ha­lált. Csapdákat készítettem az ágyúk­nak, acéltestük elsüllyedt, mozdulat­lanul álmodott, csövükbe belefész­kelt a fehérség Voltam bújtatója a menekülőnek, árulója az üldözőnek. Bemocskolt a vér, a sár. De mindig újraszültek fehérnek. Kétarcú vagyok. Érintésemre meg­borzong a kéz, hideg vagyok, halál az egyedül maradóknak. De létem melegen őrzi a földet Eleresztem magam, hullok, mezőket terítek be, védem a magvakat. Ráfagyok az utakra, káromkodnak a kocsisok, a sofőrök, a házmesterek, de én ke­nyér is vagyok, karácsonyi kalács a hólapátolóknak. Ünnep vagyok. Virág a fenyőfá­kon, csipke a tornyokon és búra az utcalámpán. Este, ha kigyúlnak a fények, mint lepke kerengem körbe a villanyt, az ablakon félrehúzzák a függönyöket, kilesnek, nagy szemük­kel befogadják varázsom a gyere­kek. És kinéz az asszony is, arca pi­rosan lángol a konyhai forróságtól, nézd csak, mondja a férfinak, fehér karácsonyunk lesz. A hó- vagyok. Megjövök játéknak, nevetésnek. A tudós megméri ma­gasságom, térképet rajzol, megszólal­nak a telefonok. Aztán fölveszi ka- j bátját, hazaindul, szétdörzsöl az ar­cán, és viszi lényegemet a kigyúló | lámpák fénykörébe. És megenyhül a diplomaták arca, a pilóták elfelej­tik a bombát, a szirénák a riadót A levegő tiszta, nyugodtak a házak. A gyerek kezébe veszi pelyheimet Cso­dálkozik. Emberi a világ. CZINKE FERENC BETLEHEMESEK Papp Lajos KARÁCSONYÉNEK Zizeg a hő, hullik; a nap lassan múlik. Fa ágára fehér csend ül. Valahol egy csengő csendül. Igazán jön a szán1 A nap lassan múlik. Elfogy a nap lassan; fenn a kék magasban acél-madár száll körözve. Lenn füst és tűz függönyöz be hallgatag , falvakat. Elfogy a nap lassan. öklébe fog a nap; egyetlen pillanat hosszabb ott az öröklétnél. Aki gyilkolt s aki még él, így lásson karácsony? öklébe fog a nap. Másutt a hó zizeg; fehér minden s hideg. Itt korom hull, s feketedve rákövül a rengetegre, sír az éj, sír a szél. Másutt a hó zizeg. Hullanak a napok; tábori-kék lapok csengettyűzve útrakelnek elmondani, hogy a gyermek elesett, elveszett. Hullanak a napok. Zizeg a hó s olvad; hol szelíden, hol vad indulattal csattog a szél. Félelmesen más ez a tél, másként nőtt zöld fenyőd. Zizeg a hó s olvad. A nap lassan múlik; kibukkan s elbúvik. Csönög-csöng a iég a fákon. Megfagyott könnyű karácsom egyedül szánra ül. A nap lassan múlik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom