Délmagyarország, 1968. november (58. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-10 / 264. szám

DRÉGELY LÁSZLÓ HÁROMSZÖG Űj versek Ténagy Sándor' HA EGYMÁSRA RÁISMERÜNK Csak megértsd: nem te vagy s nem én vagyok — Csak a szerelem, ha lehunyjuk szemünk, csak ez a hirtelen fény az esti hóesésben. Mi ketten, ha elképzeltük is önmagunkat, alig hasonlítunk arra, akik ezután leszünk. Egy arc: két változatban, két arc: egyazon testvéri jegyekkel Es a szerelem, ha kinyitjuk szemünk, és ez a hirtelen hunyorgás, ha egymásra ráismerünk. Katona Ferenc HÁTRALÉK Középen álltam. Vont a föld, körülvett az utca gőzölgő zenéje. A házak merev arccal, egykedvűen nézték, hogyan lelt a nap a holdban emberére. Az ég lustán, rojtosan csorgott felém, s körülsziszegett intőn, rémitón, mint vén bolond, ki megvetett, s igaz: Sürgetett, siessek, nincs már sok időm. Még tartozom. Mindennel amit kaptam, a jóval és a rosszal, mit bőkezűen mértek, színekkel, szavakkal, öreg illatokkal, mindennel, mit tudok és amit megértek. Szorít belül a suttogás. Es szomorít, hogy tartozom, de nem maradok adósa senkinek. Ha most nem is, hát később elhozom. Ne hidd. hogy ezt az epite- Somfai László tont magam akasztottam a nyakamba. Hová lenne a világ, ha az emberek csakúgy díszítő jelzőkkel látnák el önmagukat! De mert egyre többször hallom, hogy „ez a Kagyerka kitűnő ember, igazán kitűnő . .. ". magam is hinni kezdem. Elég sűrűn elhintegetik a hátam mögött, sőt a szemembe se átallják kinyilvánítani. Kagyerka, a kitűnő ember! Ó, ha ezt boldogult édesanyám megérhette volna! Hiszen, talán még emlékszel, a Festő utcában a Tihanyi néninek, a Sípos bácsinak meg a többi szomszédnak de sokszor mondogatta: „Még meglátjátok, sokra viszi ez a gyerek, hiszen olyan okos és finom !.. Ilyenkor mindig elpirultam — mondják, akár most is —, és sietve eltűntem a színről. Restelltem. Okos nem voltam — a latin szavak bizony nehezen vándoroltak be a fejembe, és az algebrával is gyakran hadilábon álltam —, de szerény az igen. Korán rádöbbentem, hogy aki békében akar élni, az kerüli a konfliktusokát, visszavonul, és lakatot tesz a szájára. Kedves Bélám, ez a levelem most mégis dicsekvésként hat. Te jól ismersz, s te megérted, nem a hencegés íratja velem, hanem az öröm, a "megelégedettség. És ezt kivel oszthatnám meg, ha nem teveled? Azt kérdezheted joggal, miből gondolom, hogy kitűnő ember vagyok azon felül, hogy egyre sűrűbben mondja ezt Vancsura, a közvetlen főnököm, aztán meg az igazgató is. Hát a tényekből, öregem, a kétségbevonhatatlan tényekből. Olyanok ezek, mint a szeizmográf, mindent a legpontosabban jeleznek, nap mint nap leolvasható róluk, ahogy emelkedem. Kezdem azzal, hogy behívat a Vancsura még a tavaszon. — Nézze, kedves Kagyerka, a mi lesencegyomai telepünkön valami disznóság ütötte fel a fejét. Kiutazik oda, s elintézi. Közibük csap? Érthető? Hiszen maga olyan kitűnő ember. A higgadtsága aranyat ér. Kiutaztam. Már maga ez a tény. Még sosem voltam kiküldetésen. A napidíj harmincegy kemény forint És esetleg három nap is odalehetek. Zsíros kenyeret csomagolok meg harminc deka húszforintos kolbászt. Nem igaz? Az ember nem igényes. Esetleg vesz hozzá fél liter teljet Van fogalmad, milyen tápláló a falusi tej? Kitűnően éreztem magam. Négy napot töltöttem a gyönyörű zalai tájon. A végén a fiókigazgató a kocsiján vitt ki az állomásra. Aranyos ember. Ja, hogy mit intéztem? Mindent elsimítottam. Az igazgatót összebékítettem a pénztárossal. Nyomban kiderült, hogy amit a központban hiánynak véltek, egyszerűen elírási hiba volt. Vancsura szinte úszott a boldogságtól, és csaknem megcsókolt. — Kagyerka, maga egy kitűnő ember! Köszönöm, amit tett. Csak később tudtam meg, hogy a pénztáros a sógora. Kettős lett az örömöm. Szeretem, ha apró szolgálatokat tehetek a főnökeimnek. Gondolom, a lesencegyomai eredményes népgazdasági tevékenységem miatt küldtek el júniusban szakszervezeti üdülőbe. Pompás volt. Meleg a víz, emlékszel, az idei ritka szép június, gyönyörű séták a hegyek közt. Képzeld, csaknem táncoltam is. Mindjárt az ismerkedési esten a társaság kedvence lettem. Bekötötték a szemem, kör közepére állítottak, s hangról meg kellett ismernem, hogy a megcsípett üdülőtárs férfi-e vagy nő. Kétszer is eltaláltam. Halálra nevették magukat, örültem, hogy ilyen kellemes estét szereztem nekik. Amikor megjöttem, alig ismert rám a család. Mi történt apával? Mintha kicserélték volna, csupa derű. A feleségem ritkán tapasztalt kedvességgel fogadott. — Mackókám, neked igazán jót tett az üdülés. Te a női nemet szórakoztattad, én meg idehaza húztam az igát. Túlóra, meg túlóra. No nem baj, azért nem neheztelek rád. Látod, ilyen aranyos. Nem neheztel rám. Biztosan helyettem is dolgoztatták, pedig nem is egy osztályon vagyunk. De nem ártott meg neki a sok túlóra. Még szebb volt, mint bármikor. Egy pillanatig sajnáltam is, hiszen szinte gyerek még, tizenöt év különbség van köztünk, s most az én munkám is ez a törékeny kis asszony végezte. Vancsura ettől fogva megkülönböztetett módon bánt velem. Igaz, nem egyszer időn túl is bennmaradtam, s mások restanciáit dolgoztam fel. — El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok magának, Kagyerka! Azon töröm a fejem, hogyan revanzsáljam szolgálatait. Annyi biztos, kitűnő ember maga ... A munkatársak észrevehették, ahogy én haladok, mert lassanként mintha kezdtek volna elhidegülni tőlem. Ez egészen szokatlan volt eddigi életemben. Miért? Hát tehetek én róla, hogy tőlem senki sem kérhet teljesíthetetlent? Bűn ez? Egyszer az asztalomon egy tenyérnyi kis papírlapot találtam, teleírva egyetlen szóval: stréber, stréber.... Mondhatom, hetekig csak szédelegtem. Bántottam én valakit? Mi bajuk velem? Van ezeknek fogalmuk, mi a becsület? Lassan figyelni kezdtem őket. Eddig nem volt gondom rájuk. Hát csak tudja mindenki, mi a kötelessége. Most látom, hogy Vancsura kiutazásai alkalmával tízféle állapottal járt együtt, nagyon élénken és szépen tudtam elképzelni a világ dolgait, újra átélni a meszsze tűnt jókat, nemcsak azokat, amelyek megvoltak, hanem azokat is, amelyek meg lehetettek volna. Verseket szavaltam magamnak, szép nőkkel szeretkeztem, nagyvárosok utcáin sétáltam végig hanyagul, tudósokkal vitatkoztam, napilapokban olvastam a nevemet, iparkodtam a csúcs felé és a televízió közvetítette a képemet, amint visszafordulok, és lemosolygok a nézőkre. Meddig tartott ez az állapot? Nem tudom, csak azt tudom, hogy egyszerre csak megcsömörlöttem a képzelgésektől, olyan túl szép lett a távoli, hogy nem bírtam ki és lelkemben megszületett a megvetés, vele az elégedettség. Emlékszen ennek a lelkiállapotnak születési pillanatára is — pillanatára mondom, mert hirtelen volt a fordulat. Besütött esv fénypászta a mélységbe, odafeküdtem az ovális napfoltra, átmelegített és éreztem, íme, ez jó. így feküdni, a reménytelenség megszabadít a gondoktól. Nincs tülekedés, nem kell ébernek lennem, mitől féljek, a nvulak+61? Es miben reménvkediem? R,'lk lesz úgvls. más nem lesz lígvsem. Félelem és reménv nélkül élni — hát van ennél különb? Feszültség és ioarkodás nélkül, csak élvezve hoev van nao, van víz és nem ke11 borotválkoznom sem. Pompás érzés volt ez, a mélység fenekén űgy éreztem magam, mintha ormon lennék, ahonnan lemosolyoghatok minden talmi erőfeszítést. És. valóban, nem magasabb-e ez a szakadék, mint a csúcs? Hiszen a csúcs összeköttetésben van mindennel, ami alatta szélesen szétterül és felhat, és hívogat lefelé, és tuszkol lefelé. Itt meg a fenséges önkielégítő világ, egy darabka, amit befogok magamnak és csak az enyém és elegendők vagyunk egymásnak. Nem mondhatnám, hogy azután nem képzelegtem újra a fenti terek volt valóságáról, és magában rejlő lehetőségeiről, de ezek a képzelgések nyomasztóak voltak, és az öröm azért bujdokolt alattuk, mert, lám, itt állok a szakadék szilárd talaján. Aggódtam másokért a képzelgésekben, de itt nem voltak mások. Csalódtam. de itt nem volt miben csalódni. Lesújtottak rám, de itt nem volt, aki lesújtson rám. A szakállam megcibáltam — ott csak én cibálhattam, más nem. Csakis akkori állapotom ziláltságával magyarázhatom, hogy mennyire illogikus volt a következő lelkiállapot: egyszerűen megszállt az emberszeretet és azt kívántam: bár mások is ideiönnének, élvezni a szakadék örömeit. Tessék jól megérteni: nem azt akartam, hoffv velem legvenek, hogy engem tisztellenek, nem kívántam társaságot, csak azt képzelegtem Jóleső örömmel, hogy ők mások is A KITUNO EMBER tizenöt percet is késnek, a tízóraizás fél órákra nő, s többet van kezükben a körömreszelő, mint a toll. Nem baj. Tegyék. Én szeretek nyugodtan aludni, s ea csak annak adatik meg, akinek tiszta a lelkiismerete. Egyszer azonban nem állhatom meg, hogy oda ne szóljak Káldornénak, amikor egy órával korábban vette a táskáját, s indulni készült. — Kedves kartársnő, nem nézte el véletlenül az órát? Tapintatosan szóltam? Esküszöm, nyugodt hang volt ez, minden gúny nélkül. Félreértette. Rám meresztette cirmos szemét, s csak ennyit mondott. — Van valami hézag, öregúr? Hézag? Bélám, bevallom, a terminológiában kissé lemaradtam. Hézag? És elsietett. Helyette Gombos kartárs folytatta, aki örökké elegáns és nagyon finom modorú. — Nézze, Kagyerka kartárs, én ismertem egy embert,' aki mindenbe beleütötte borvirágos orrát. Képzelje, megsem kapott Kossuth-díjat! Ez sem volt elég világos, de azért sejtettem, mire céloz. Node ezek apróbb közjátékok. Főnökeim továbbra ia megbecsültek, sőt talán szerettek is. Amikor Vancsura megjött, ezt kérdezte. — Mi volt a Káldornéval? — Káldornéval ?... Már sajnálom, hogy szóltam neki." — Sose sajnálja! Helyesen tette. Egy ilyen kitűnő embertől el is várjuk, hogy helyettünk is gondolkodjon, lásson ... Hogyan lehet megszolgálni Vancsurának ezt a kedvességét? Ezen törtem a fejem heteken át. A megoldás meg is született... nélkülem. Egy este a feleségem bevisz hivatal után egy preszJ szóba — én kávét este nem iszom, álmatlan vagyok tőle —, s ő szürcsölés közben boldogan újságolja. — Képzeld, Mackókám! Behívat a Vancsura, s közli velem, elsejétől én leszek a titkárnője! Bevisz magához. A kis szőkét meneszti. Még gyorsírni sem tud. Használhatatlan. Képzeld ezt a szerencsét! Könnyebb munka, magasabb fizetés. Ott a presszóban csaknem megcsókoltam. Ezt a szerencsét! Gondjaim ez időtől kétségkívül megnövekedtek. Mármint az otthoniak, hiszen az irodában minden úgy gördült, mintha golyóscsapágy röpítené; sőt, Vancsura egyre gyakrabban veregeti meg a vállam, ha kijön a szobájából Megveregeti, s szélesen mosolyog hozzá. Persze én is mosolygok. Gondolom, ez a jól neveltség minimuma. Szóval az otthoni gondjaim. Egyre gyakrabban én készítem a vacsorát, ellenőrzöm a két gyerek fürdését, etetem, majd az ágyban betakarom őket. Aludjatok szépén, anya még nincs itthon. Kenyeret keres. Túlóra. Persze, hogy is értenétek ti ezt? Az ember azt hinné, ezt már fokozni sem lehet. Már tudniillik a főnökök irántam való jóindulatát. És ekkor hívat be az igazgató. Ott trónol a hatalmas stílíróasztal mögött telefonokkal szinte elbarrikádozva. A hanga, Bélám, ha hallottad volna! — Kedves barátom... — így kezdte. — Gyújtson rá! Ügy, úgy bátran!... Nézze, én tudom, hogy maga kitűnő ember, s azt is, hogy a maga képességeit mi még nem is foglalkoztattuk kellően. Közvetlen főnöke, Vancsura kartárs talán nem is látja, mi minden van magában. Fantázia, barátom, fantázia! Látom már, nékem kell kezembe vennem a maga ügyét... Iszik egy pohárkával? S képzeld, az igazgató, a szép magas, negyvenes, nőtlen ember, maga lépett a bárszekrényhez, kiemelt egy üveget, és saját kezűleg töltött! Innom kellett. Valami koktél volt, édes és erős, még sosem ittam. Aztán így folytatta. — Elküldeném magát egyhetes külföldi útra... Külföldi útra! Gondold el Bélám, külföldre! Valljam meg, hogy külföldön én csak egyszer jártam, a háború alatt, amikor vittek? Grác mellett egy faluban húztam meg magam, de csak pár hétig, mert egy barátom nyakon fogott, s hazaráncigált. De most béke van. s ez kiküldetés lesz! Az, hogy Budapesttől csupán száz kilométerre egy szlovákiai városka gyárába, nem jelent semmit. Az is külföld. S egy egész hétre! Nem írom le ezt a hetet. Szép volt. Képzeletben állandóan főnökeim mosolygó arcát láttam, azokét, akik engem annyira szeretnek, s oly kitűnő embernek tartanak. Meg persze Mucikám ragyogó arcát, aki így bocsátott útra. — Mackókám, érzed jól magad. De aztán meg ne csalj! Istenkém, ilyet mondani! Meg lehetne ót csalni? Őt, akivel olyan példátlanul harmonikus életet élek? Hát kiben bízhatna az ember, ha nem mi ketten egymásban? Délben érkezem vissza, s egyenesen be a hivatalba. Gombos kartárs mosolyogva fogad. — Na, kitűnő ember, maga már itthon van? Nem jött egy kissé korán? Ez a Gombos néha úgy beszél, hogy az ember nem ismeri ki magát rajta. Most is. Korán? Egyetlen ember fogad kissé kedvetlenül. Vancsura, a főnök. — Na, kitűnő ember, maga aztán jól bevásárolt! Nem értem. Nem vásárolni mentem Szlovákiába, hanem eladni. Mondom is neki. Csak int rá lemondóan, s fordul be az irodájába. Este Gombos váratlanul karonfog. — öregfiú, magának ma szüksége van rám. Nekem? Éppen rá? — Igen, igen. Mielőtt hazamegy, megiszik velem egy feketét meg egy féldecit. A fenét tiltakozik? Hogy nem alszik tőle? Enélkül talán aludna ma? A presszóban tovább duruzsol a fülembe. — Tudja, kedves Kagyerka, magát a Szűz Mária a kötényébe vette. Külföldi út, a felesége meg titkárrá avanzsál. Tudom, még nem is találkozott vele, mióta megjött, hiszen kiutazáson van az igazgatóval. Mit bámul? Nézze, én nem a faliképről léptem le, én mindent látok. A felesége nem véletlenül utazott ki az igazgatóval. Hiszen négy nap óta az ő titkárnője. Egyszerűen elvette Vancsurától. Neki ilyen titkárnő kell. Ügy kell a Vancsurának! Most már érti, tisztelt főnökünk miért olyan kedvetlen7 ... Mást is mondok magának. Titkot. Gombos kartárs mindent tud. Magának kétszázzal emelnek, de kihelyezik elsejétől a hajdúböszörményi telepünkre. Érti ? Persze, hogy értem. Ügy látszik, az igazgató értékeli hűségem és jó munkám. Előléptet, mc-rt kif"'"-ő munkaerőnek és embernek tart. Istenkém, más is t.t.^k, Jizombatonként talán még haza is ruccanhatok. megkapják a maguk szakadékát, hogy váltassanak meg a térségek kínjaitól, legyen meg nekik, szegényeknek, a saját szakálluk, a saját nyulaik, rákjaik, bogyóik, felszabadulásuk a reménytelenségben. Fel akartam kiabálni nekik, hogy EMBEREK! IDE HOZZÁM! ÉN MEGMUTATOM AZ UTAT! AZ UTAT, AMELY A MÉLYSÉGBE VEZET, FELFELÉ! Es akkor, egyszer, egy napon a szakadék jobb oldalán feltűnt három nő, és a bal oldalán feltűnt három férfi, a magasban. És lekiáltottak hozzám, felváltva, hogy hoztak kötelet, mennék föL És én visszakiáltottam, hogy nem. jöjjenek ők le, illetve nem, ne ide, menjenek le máshová. De nem hallgattak rám, kötelet szedtek elő és kosarat, és hiába tettem magam, hogy alszom és nem látok semmit, valakik lejöttek értem és betettek a kosárba és felhúztak. Most pedig itt élek köztetek és előadásokat tartok a SZAKADÉK BORZALMAIRÓL, mert mindenki azt mondja, hogy erre kíváncsiak az emberek, tehát beszélek nekik a szaggató tüskékről, a nverc nyúlbúsról, a vad ollójú rákokról, a nyomasztó egyedüllétről. Csak amikor alszom, álmodok boldogan a szakadékról és simogatom csendesen rég leborotvált szakállamat t