Délmagyarország, 1968. szeptember (58. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

• Fenákel ludit SEHOLSINCS KISVENDÉGLŐ Nem először járok ezen a vidéken, is­merem az országúti jelzőtáblákat, a so­rompókat és vasútállomásokat, még az útmenti irodaépületeket és földművesszö­vetkezeti vegyesboltokat is. Azt a vilá­gossárga, magányos kis húzat azonban, ame'yik a csupasz fák közül hirtelen bot­lott elém, még sohasem láttam. Pedig se teteje, se vakolata nem mutatta újnak. Keskeny ösvény vezetett hozzá az ország­útról s a rossz földúton téglákat raktak ki a gyalogosoknak. Leállítottam a mo­tort a bejárat előtt. Az ajtó mellett pa­pírcédula, rajta piros tussal: „Seholsincs kisvendéglő, házias konyha, hideg-meleg ételek". És egy másik papíron: „Gépko­csival, motorkerékpárral szíveskedjék a ház mögött parkolni". felpillantottam a ház homlokára, ahol a szokásos és minden tekintetben szabá­lyos „kisvendéglő'* feliratú cégtáblát lát­tam, sarkában a számmal, ami megnyug­tatóan bizonyította, hogy hivatalosan nyilvántartott üzemegység bejáratánál ál­lok. Engedelmesen hátra toltam a mo­tort, házias konyha, hirdette a cédula, és én még mindig hiszek a reklámnak Az udvarban négy-öt autó és legalább nyolc motorkerékpár parkolt. Meglepőd­tem. Ahhoz képest, hogy seholsincs kis­vendéglő, éppen elegen tudnak róla. A söntés majdnem üres volt. Kockás abro­szok, vasúti fülkékből ismert fényképek a falon, minden a szokásos. Két férfi üldögélt az egyik asztalnál, a pult mö­gött senki. Ügylátszik rossz helyre ke­rültem. az étterem talán az udvarból nyí­lik. Már indultam volna kifelé, amikor valaki megszólított: — Parancsol uram? Kifogástalan fehér kabátban a pincér állt mögöttem. — Ebédelni szeretnék. — Akkor erre tessék... — és egy sárga faajtóra mutatott, amit eddig észre se vettem. Családias étkezőhelyiség. Nem túl nagy, mégis tágas és levegős. Fehér terítők, porcelántányérok, asztalkendők. Az ajtó fölött pedig: III. osztályú étterem. Külö­nös. Otthon a kényelmetlen talponállókat sorolják harmadik osztályba, ahol nem­csak az étellel, az evőeszközzel és negyed papírszalvétával is magunkat szolgálja ki. Alig találtam üres asztalt. — Ha még étlapjuk is lenne — mond­tam a pincérnek — igazán azt hinném, hogy álmodom. Mozdulatlan arccal tette elém az ét­lapot. — Szíveskedjék választan!. Szóval választani is lehet. Az étlapol­vasás különleges szertartás. Én a magam részéről mindig komolyan vettem, s csak a sietős pincérek szoktak benne megza­varni türelmetlen unszolásukkal; „Akkor hozhatom?", vagy „Tetszett már rendel­ni?" Ez az én pincérem azonban még jelenlétével sem sürgetett. Diszkréten egyedül hagyott az étlappal, néhány asz­tallal távolabb megállt, és kifelé bámult az ablakon. Azzal a kellemes tapintattal viselkedett, amivel a kedvese levelét ol­vasó szerelmest szoktuk kitüntetni. Alit és várt. Én pedig két könyökkel nekilát­tam a munkának. Mivel se a kedvemet, se a tárcámat nem szoktam lebecsülni, az étlapot nem egyszerűen olvastam, ha­nem tanulmányoztam.. És sokmindent megtudtam belőle. Megtudtam például, hogy ezen a harmadosztályú kifeneismeri helyen négyféle levest mérnek, kettőt szárnyasból. Megtudtam továbbá, hogv a hárias konyha se üres blöff, mert ilyen ételeket, mint csirkepaprikás, töltöttcsir­ke. pulyka melle sütve, jószerivel nem is lehet elrontani. Végezetül pedig megtud­tam, hogy a fentleken kívül rendelhet a kedves vendég bármilyen tojásételt, s hogy mai házi tésztánk a tepertős pogá­csa Ez mind fontos és vonzó tudnivaló volt megérte a fáradságot. A pincért csak akkor vettem Igazán szemügyre, amikor a töltöttcsirkébe belekóstoltam. Mert most már fele se tréfa a varázslatnak. Akár az anyám utánozhatatlannak hitt csirké­jébe haraptam volna. — Mondja, kérem — intettem a pin­cérnek — kié ez az étterem? (Ezekután nem volt képem kisvendéglőnek nevezni.) — A szövetkezeté — válaszolt készség­gel — mi csak olyan jutalékosok va­gyunk benne. — Ki az a „mi"? — A feleségem meg én. — Maguk ketten csinálják ezt a nagy­üzemet? — Hárman. A kislányunk is belesegít. Ha meg odakint is megszaporodik a munka, a fiam a csapos. — És a jutalékból telik porcelántányé­rokra, rozsdamentes evőeszközre? — Tré­fának szántam. — Nem egészen — válaszolt komolyan. — A tányérokat kiárusításon vettük, alig kerültek többe, mint a fajánsz. Az evő­eszköz viszont igazán a miénk. Egy ré­szét örököltük, a többit hozzávásároltuk. — A szövetke-et talán nem adott? — Hogyne adott volna Hiánytalanul megvan mind. Leltárnál felszámítjuk. De a vendegek nem szeretik az alumínium kanalat, őszintén szólva, nekem is ki­fordul a kezemből. Katonának való szer­szám, vagy hadifogolynak, M — És maguk inkább saját zsebből...? — Én kérem másképp számolok. Ne­kem megéri azt a kis befektetést. — A fehér abroszt meg az asztalken­dőt is? — Még azt is. Megkeresem az árát. Tessék csak elgondolni, hogy esik a puly­ka melle valami mosogatóronggyal letö­rölt műanyag asztaltetőn. A rendes te­rítés, tálalás kell a jó emésztéshez. — Ártani .biztos nem árt, csak éppen szokatlan. — Mi szokatlan? — A gondolkodás. A maga gondolko­dása. Hogy a máséba öli a pénzét. — Nem ölöm bele. Ez csak olyan köl­csönféle. Ha egyszer odébb állok, viszem a holmit magammal. — Mégis szokatlan. — Lehet uram. De én sokat próbált ember vagyok. Tudom, hogy az olcsón nem lehet keresni. Kis kockázat, kis nye­reség. — És így? — Nincs okom panaszra. Nekem olyan törzsvendégeim vannak, mint egy bel­városi kávéháznak. — Az országútról? — Onnan legritkábban. Tavasztól késő őszig eltakarnak bennünket a fák. Télen meg nem szívesen vesztegelnek az autó­sok, — Alig találtam üres asztalt. — Mondom uram, nincs okom panasz­ra. Aki egyszer véletlenül ide talál, má­sodszorra már nem kéreti magát. — És mit jelent a cédula, a seholsincs vendéglő? — Azt a fiam tette ki tavaly nyáron, nem is tudom hogy jutott eszébe. Az egyik vendégünk, ott a bal hármas asz­talnál azzal a fekete hölggyel, azt mondta rá, nagyon találó. És megkért, hagyjuk kint az ajtón. Hát ez aztán olyan kíván­ság, ami pénzbe se kerül. Inkább neki, mert ahányszor ide jön, mindig ad érte egy tízest. Külön a céduláért. — Űgylátszik a vendégei is különcök. — Akad közöttük mindenféle. — Ismeri őket? — Hát... nem mutatkoztak be. — Azért ismeri? — Tudok róluk egyet-mást. Valami italt esetleg? — Motorral vagyok. — Akkor ajánlhatnám a szamócaször­pünket. A feleségem specialitása. Ez valami csodafeleség lehet, hogy mindenre kiterjed a figyelme. Szívesen megnéztem volna magamnak, de az étte­remben csak az ura szorgoskodott. S köz­ben még beszélgetni is ráért. — Az én vendégeim nem sietnek — mosolygott a kérdésemen. Futó látogató­im úgyszólván nincsenek. Leginkább törzsvendégek. — Az a kislány is ott az ablak alatt? — ö csak igazán. — Így magában? — Ide mindig egyedül jön. Nem any­nvira kislány már, egyetemi hallgató. Vizsgaidőszakban látjuk legtöbbet. Ná­lunk készül a vizsgákra. Kiutazik a reg­geli busszal, a négyórással megy vissza. — Itt ül egész nap? — Igen, annál az asztalnál. Ha nagyon belefárad a tanulásba, kimegy a felesé­gemhez egy kicsit trécselni. — És bírja ... pénztárcával? — Helypénzt nem szedünk. — Dehát valamit csak rendel ennyi idő alatt? — Hogyne. Reggelire citromos teát, délben meg.. . ahogv kijön a számítása. A szamócaszörp igazán kitűnő volt, annyira kitűnő, hogy repetát is kértem belőle. Valójában mindig szerettem az üdítő italokat, de szégyelltem bevallani. Férfiatlan dolog. Ahogy azonban körül­néztem a helyiségben, mások is jóízűen fogyasztották. Például az egyetemista lány az ablak alatt. — Hogy hívják? — kérdeztem a pincért. — Mit uram? — Azt a lányt. Szigorúan nézett rám. — Nem szabad zaklatni. — Maga talán a garde mama? — Azért jön ide, mert egyedül akar lenni. — Pedig itt éppen elég alkalma lehet ismerkedésre. — De nem ismerkedik. — Honnan tudja? — Tudom. — mondta makacsul. — Egyedül akar lenni. Tisztelni kell az em­berek kívánságát. Ez már valóságos rendreutasítás volt Nem vonta vissza, de hozzátette: — Elnézést, uram. Nem sértődtem meg, egyáltalán nem. De a kíváncsiságom mostmár minden el­gurult morzsában valami különcséget sej­tett. Titok szagát éreztem, utána akar­tam járni. — Maga ebben a pillanatban sokkal jobban érdekel, mint az a lány az ablak alatt Meglepődött. — Nagyon is egyszerű kis­ember vagyok. Csak éppen sokat próbál­tam az életben. — Ez a pincérség tanult szakmája" — Nem mondhatnám. — Tanul mestersége nincs? * rr Van néhány. ERDÉLYI MIHÁLY CSALAD1 KÉP # f!> A művésznek a Horváth Mihály utcai képtárban rendezett kiállításából BESZÉLGETÉS A DÉDUNOKÁMMAL H a a sors úgy akarja, és ha sikerül leszok­nom a do­hányzásról, vagy legalábbis napi 20 alá szorítani az ada­got, ha az orvostu­domány gyorsan fej­lődik, a haditechnika pedig lassan — ak­kor talán megérem a nyolcvan, a kilenc­ven, vagy üsse kő, a századik életévemet. Ma ugyanis még igen messze vagyok tőle, s ilyenkor még élénk az ember kép­zelőereje... Szóval, ha meg­érem azt a bizonyos századik, száztizedik, vagy mondjuk száz­huszadik életévemet, egy szép napon majd ölembe ültetem leg­ifjabbik dédunoká­mat, aki akkor ép­pen negyvennégy éves lesz, és beszél­getni kezdek vele... — Emlékszel déd­nagyapó — mondja a kicsike —, amikor tizennégy éves let­tem, egy helikoptert vettél nekem aján­dékba? — Ügy volt bizony — hagyom rá. — És te mit kap­tál, amikor tizennégy éves lettél? — Oh, kedvesem, amikor én tizennégy éves voltam, akkor bizony én nem kap­hattam helikoptert ajándékba. Mert ak­kor a repülőgépek mással voltak elfog­lalva. Akkor éppen kitört egy nagy-nagy világháború ... — És mit csináltál dédapó, amikor húszéves voltál? — Hogy mit csi­náltam? Bebújtam a pincébe, mert bom­bázták Budapestet... — Csakugyan dé­dikém? De később, amikor mondjuk úgy húsz-huszonkét éves lettél, akkor már ugye jól ment a so­rod, akkor már pénzt is kerestél ? ... — De még meny­nyit ... Több mint kétmilliárdot. (Meg­magyarázom neki az inflációt, de látom, azt hiszi, hogy száz­tízéves koromban korai agyérelmesze­sedésben szenvedek.) — Dédapó, ezek szerint igencsak kü­lönbözött a te életed az enyém tői. Hiszen, ha elgondolom, hogy én harminchárom éves koromban ép­pen turistaúton vol­tam a Vénuszon;:: Vissza tudsz-e vajon emlékezni harminc­három éves korodra? — Hogyne... Vi­szonylag nem történt semmi különös. Csendes évek jöt­tek... — No végre.;: Például mire emlék­szel a következő esz­tendőkből? — Oh, csak apró­ságok: kubai válság; vietnami háború. Kennedy gyilkosság I., Kennedy gyilkos­ság II., közel-keleti válság, aztán meg... — Ne ls folytasd Dédapó, mert meg­halok az irigységtőL Hogy Neked, milyen szórakoztató életed volt...! Novobáezky Sándor — Mit jelent az, hogy néhány? — Több mesterséget jelent uram. Elő­ször mázolónak tanultam az apám akarata szerint, aztán soförvizsgát, tettem a magam feje után. Közbejött a pincérkedés, amit az apósom erőltetett rám. — Nem szerette ? — Akkor nem. — Aztán jött még más? — A háború. — Az. sajnos, ha egyszer elkezdődik, mindnyájunk mestersége, akár tanultuk, akár nem. — De nekem még szakmát is adott. Egy híres pesti szakács mellett kitanultam a szakácsságot. Azóta tudok sütni, főzni. A hadifogságban fakitermelésnél dolgoztam, de azt éppen nem mondanám mesterség­nek. Hanem itthon az építőknél kaptam munkát. Előbb a szobafestőkkel jártam, de aztán nagy hiány volt kályhásokban. El­jártam egy öreg mesterhez segédmunkára. Később levizsgáztam, akkor még könnyeb­ben adták a papírt. Hát ennyi uram] De értek még egyébhez is, csak papírom nincs róla. — Például? — Például tudom a böllérmesterségei Aztán konyítok a susztersághoz. Sokfelé megfordultam. Nemigen válogathattam a munkában, ami jött, meg kellett csinálni. Nem is értem rá meggondolni, hogy ér­tek-e hozzá, vagy sem. — És ez a vendéglő? — Ezt nem kerestem, ö keresett engem. De most már nem bánom. Jól megva­gyunk egvmással. — Ahol a vendégek elégedettek, ott hí­zik a vendéglős. Elnevette magát. — Hízni éppen nem hízom. Ami kis húst rám rak­na a jó koszt, le is koptatja a sok lótás, futás, talpalás, beszerzés ... Tudja uram, hogy van ez... Persze ne vegye panasz­nak, szívesen csinálom. ———1 A bal hármas vendég hívta el, aki a fekete hölggyel üldögélt. A pincér különös figurája mellett még ezt az átlag külsejű férfit is szokatlannak találtam. Föltűnt, hogy feketekeretes szemüvegét gyakran le­vette a szeméről, de ilyenkor nem pis­logott a rövidlátók vaksiságával. Talán ablaküveget visel valami bujkáló szándék­ból. — Ez az úr — állítottam meg a pincért •— mindig szemüveges volt. — Amióta ismerem .:. — Érdekes. Azt hittem takargat valamit azzal a sötét kerettel. — Mindnyájan takargatunk valamit — mondta a pincér és elsietett. — Nem hagytam annyiban Egy pincér aki filozofál. ..Tisztelni kell az emberek hi.básságát." „Mindnyájan takargatunk va­lamit". „Seholsincs kisvendéglő". — Hogy érti ezt a takargatást? — ön taíán mindent kibeszél magáról? Nekem az a tapasztalatom, hogy az em­berek túlságosan kíváncsiak. És nem is önzetlenül. Elvárják, hogy a másik min­dent elmondjon, addig faggatják, amíg egészen levetkőzik előttük. Aztán nem elégednek meg vele. hogy látták meztele­nül, hanem dirigálni kezdenek neki. „Vi­gyázz. én most már tudom, milyen vagy meztelenül. És ha ezentúl nem úgy vá­logatod magadra a ruhákat, ahogy én akarom, ha nem úgy öltözöl, nem úgy eszel, iszol, szerelmeskedsz és részeges­kedsz, ahogy én kívánom, másoknak is kibeszélem, hogy mindent tudok rólad" Az emberek nem azért kíváncsiak, mert segíteni szeretnének. Éppen ellenkezőleg. A markukban akarják tartani a másikat, hogy beleszólhassanak az életébe. Nekem elhiheti uram, én nagyon sokfelé meg­fordultam. És mindenütt azt láttam, hogy az emberek szenvednek egymás kíváncsi-.

Next

/
Oldalképek
Tartalom