Délmagyarország, 1968. szeptember (58. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

Dér Zoltán versei TENGEREK ŐSE, SARJA Ügy olvad szét számban a só, mini szívemben e félsziget csendje. Hallgatom még, s látom, hogy bólint árnyasan a toronykeresztre. Bódít ez a csönd, a platánok, a pálmák végtelen nyugalma. Hét tenger zúg bennem és átfog: a tengerek őse vagyok, sarja. Fogaim közt halak siklanak, fülemben kagylók lelke remeg, ujjaim közt bukik le a nap, és fejem fölött vet fekhelyet. Orromat sós szelek tágítják, mellemen tengeri csillagok békéjét vigyázzák a sziklák, s fenyővel gyantává olvadok. Széthordott a tegnapi bóra, fölivott a tájék, a tenger. Bennük dobogok már csak azóta múlhatatlan, örök szerelemmel. NÉZD EL Vendég vagyok csak napjaid csendjében, riadt magányban váratlan vendég. Nem kergetnek vérző, krisztusi gondok: az őszi szelek mind kiseperték már a szívemből, s amit leszek, mondok, egyszerű, mint a mindennapi bánat. Ne neheztelj, hogy mosolyoddá válni gyáva voltam és ügyetlen. Lobog a tűz is, ha szítod, de ha nem dobsz fát rá, rőzsét, kihuny. A gondolatok is megszöknek, ha vissza már nem hozzák lélekbe látó, nyugodalmas esték. Jeges ujjammal megérintettem az elmúlás dermedt homlokát. Nézd el, hogy nem tudtam a lépted lenni. Meg se érdemel, ki nem éri be kevéssel, és hagyja, hogy az önérzet rád vesse a feledés éjfekete talárját... A TŰRÉS LEVELÉN Mekkora csönd! Akkora, mint magam Mert elfekszik benneim, határtalan. Ingó lényem ki kutatja, kinek fájok? Tán csak a komor őr: szived. Hallgatom, ho© perceg, dobog. Lengel a tűrés levelén, mint szerelmed köztünk. Hova esem, hova esel? Tapogatna, szeretne a kezem. De csönd van, csönd, akkora, mint magam Benne a telem, benne a nyaram. Ami te voltál, másnak is fáj már. Több, kevesebb vagyok a világnál. közeledő alkonyat szürke pókhálói mind jobban belepték a hamuszínű falakat. Géza a hosszú családi ház sarki szobájában feküdt egy széles pamlagon, a kapubejárat mellett. A falon át hallotta, amint időnként nyílott az utcai ajtó, bejött valaki, lassan elhaladt a túloldali téglajárdán, és bekanyarodott a ház elé. Azt is, amint felesége, Módi, szokott lelkendező köszöntésével fogadta a verandán az érkezettet, és betessékelte.. Ügy látszik, ma este na© mulatság lesz — gondolta —, s nem puszta vacsora e©-két meghívott barátnő számára. Mert lépteikről ítélve három férfi is jött, s nemcsak nők. Hamarosan meghangosodott tőlük a közbeeső szobán túli három ablakos, tágas ebédlő. Géza ©ógyíthatatlan szívbajával, ú©szólván mozdulatlanságra ítélve,, már hoszszabb ideje feküdt e©edül a sarki szobában. Médi u©anis, amikor megtudta, hogy nincs segítség, oda telepítette át. Azzal érvelve, hogy ott jobb neki, nem zavarja senki, s látogatóival is nyugodtabban eldiskurálhat. Valójában azért tette, ho© ne legyen útjában, napjait kedve szerint oszthassa be, s akármikor fogadhasson hozzá bekukkantót, tereferére betelepedőt. Hírekre éhes nőismerősei, ezt tudva, neme©szer nyitottak rá ajtót, s telepedtek le e©-e© csésze feketekávé mellett magukat kibeszélni Médi örült az ily betoppanó látogatásoknak, mert kizökkentették háziasszonyi teendőinek unt, lélekölő, futószalagszerű e©hangúságából. Ho© férjének közben erre va© arra lehet szüksége, nem csinált magának belőle gondot. Elvégre nem lehet anynyira sürgős, ho© ne várhatna addig, míg beme© majd hozzá. Ehhez hovatovább annyira hozzászoktatta, hogy Gézának már egy szava sem volt, ha megvárakoztatta. 1© történhetett, ho© Médi a reggelit nemegyszer tíz után vitte be, a látogatói miatt összecsapott ebédet pedig többször kettő után. Akkor is e©-két közömbös szóval tette le a pamlag melletti asz-' talkára, meg sem kérdezve, hogy nincs-e valamire szüksége. Utána szép, fekete hajsátoros fejével félig visszafordulva, oly tekintettel mérte végig, mintha azt kérdezné: — U©an meddig fekszel még í©, mikor szabadulok már tőled? Élő holttest — gondolta kimenőben. S neki mindennap látnia kell, amint nagy, súlyos fejével — ki tudja, meddig még? — ott fekszik. Amikor húsz év előtt megismerkedtek, s ura férfiassága delelőjén őt, az annyi férfi vásárló tekintetét megakasztó, szép, bolti pénztáSz Irmai Károly ÉJJELI MULATSÁG ságától, és annyi szabadságuk sincs, hogy köménymaglevest egyenek, ha arra éheznek. Tudja, miért fizet a bal harmas vendég egy tízest minden alkalommal azért a céduláért? Olvastam valahol, hogy az ősember a barlang falára rajzolta a bölénvt. ha vadászatra indult. Lerajzolta es azt hitte, hogy most már legyőzte, ön is olvasott ilyesmit uram? — Valóban olvastam. De mi köze az ősembernek a maga vendégéhez? — A fiam kitette azt a cédulát. Biztosan tréfának szánta. Hisz, ha eltakarnak bennünket a fák, olyan mintha nem is léteznénk. Seholsincs vendéglő. De a bal hármas vendég azt szeretné, ha tényleg seholse lennénk. Csak ő tudna rólunk. És e© kicsit úgy csinált, mint az ősember. Kiírjuk, hogy seholsincs vendéglő, és már nem is vagyunk sehol. Érti ezt uram? — őszintén szólva féligmeddig. De ha engem is a kíváncsiak közé sorol, inkább nem is szólok többet. — Én nem ismerem önt, nem tudom mit akar tőlük. A kérdéseire szívesen felelek a magam módján. De neveket hiába lérdez tőlem, én azt se tudom, ki honnan érkezett. A bal hármas vendég szereti azt a hölgyet, összeházasodhatnának. De még e©rnás kedvéért se mondanak le a függetlenségükről. Így jó nekik, és senkinek semmi köze hozzá. A városban nem hagyják békén: meddig vártok még az esküvővel? Valami hiba van abban az asszonyban, hogy ennyi idő alatt se tudott megfogni magának. Ilyenekkel boszszantják. Aztán jár ide egy fiatal pár. Házasok, albérletben laknak. Azt mondják, itt inkább otthon érzik magukat, mint az öregasszonynál. De van egy nyugdíjas nénim is. A benti cukrászdákban nem engedik kötögetni. Neki meg éppen az a szenvedélye. Minden szerdán kijön hozzánk négy hölgy. Römiznek. Persze nem pénzben. Aztán van néhány családom, akik nálunk fogyasztják el a vasárnapi ebédet. Hogy vannak-e titkos randevúzok? Nem az én dolgom ellenőrizni őket. Hetenként megfordul itt egy öregúr, teli aktatáska újsággal. A felesége huszonöt éve nem hagyja újságot olvasni. Mulatságosnak találja uram? Pedig sokszor ilyen nevetséges dolgokon múlik, hogy rosszul érezzük magunkat az életben. Van egy mániákusom. Nem közveszélyes. Azért jön ide, mert nem bírja elviselni; hogy az ismerősei belenézzenek a tányérjába. Az egész élete úgy telt el, hogy mindent tudtak róla. Ahogy mondani szokták, tiszta lap volt az emberek előtt. És beledilizett. Mert nálunk az a tisztességes ember, aki még az ürülékét is közszemlére bocsátja. Nézzétek, milyen szabályos, rendes, átlagos ürülék. Elhallgatott és néhány másodpercig sebesen szedte a levegőt. — Elnézést, nem szoktam igy elragadtatni magamat. Remélem nem sértettem meg. — Nyugodjon meg kérem. És köszönöm a felvilágosításait. Igazán köszönöm. Hanem most én is szabálytalanul jártam el. Túlléptem a félórás ebédidőt. Mit szól hozzá? Nevetett. — Sajnálom. Én vettem el az idejét. — Ellenkezőleg. Remélem besorol a többi szabálytalan vendége közé. Fizettem. Ugyanannyit, mint más III. osztályú éttermekben szoktam. És még tíz forint borravalót hozzá. Szó nélkül zsebre tette. rosnőt feleségül vette, dehogy is gondolta, ho© valamikor terhére lesz, s alig várja, hogy meghaljon. Ha megkérdezték volna, ho© mikor is jelentkezett először közömbösséggel kezdődő elhidegülése, hirtelenében nem tudott volna mit válaszolni. Mégis mindenképpen néhány évvel ezelőtt, amidőn férje meginduló elhízásával annyira elnehezedett, hogy magának is teher húskoloszszussá vált. Attól fogva e©re terhesebbé vált közeledése, ölelését viszonozatlanul tűrte, legszívesebben ellökte volna magától. Ezért fogadta megkönnyebbüléssel súlyossá vált megbetegedését. Attól fogva nem kellett hitvesként rendelkezésére állnia, és miután gyermekük nem volt, ha megjött az este, rá-rábízta a náluk meghúzódó öreg takarítónőre. Az vitte be összecsapott vacsoráját, az szolgálta ki, tette rendbe fekhelyét és szellőztette ki éjszakára szobáját. ö pedig, miután megmosakodott, s be©akorlottan kikozmetikázta magát, föltette kalapját, s kezében retiküljével, szép, rugalmas járásával elindult valamelyik barátnéjához vagy ismerős családhoz társaságot csinálni, s az otthoni e©formaságot kiszellőztetni. A mindig jókedvű, mosolygó, hangos beszédű szépasszonyt mindenütt szívesen fogadták, mert élénk, ötletes természetével mindenkit fölvillanyozott, magával ragadott. Géza ezalatt, leszámítva azt a rövid fél vagy e© órát, melyet valamelyik oda látogató barátja társaságában töltött, nem tudott idejével mit kezdeni. Az újságokat napközben végigböngészte, a kölcsönkönyvtár érdemesebb könyveit mind elolvasta, arra, ho© kényszerűségből újra elővegye őket, semmi kedvet sem érzett, szereplőikkel s azzal a korral, melyben íródtak, túlnyomóan idejüket múltakká váltak a számára, ahogy nem szerette volna még egyszer leélni az életét sem — a rádió viszont többnyire könnyűzenével va© nehéz operákkal töltötte ki esti műsorát, amire idegállapotában e©re kevésbbé volt hangolva. Akár gyermekkorában a mesékre, úgy vá©ott ne©venöt éves fejjel híres írók színdarabjainak közvetítésére, hogy e© időre belefeledkezve, megszabaduljon unt önmagától, önemésztő befelé fordulásától. Mert ha titkolták is előtte, érezte, hogy nem fog fölgyó©ulni, és semmi értelme tovább is í© élni, betegá©ához pányvázottan. Ennek s annak tudatában, ho© Médi, a társaságnak és vigalomnak ez a szerelmese, mily szívesen szabadult volna tőle, amit nemegyszer olvasott ki tekintetéből, nem kívánt tovább élni, csak nem volt bátorsága, ho© nyomorúságának önkezével vessen véget. így hosszabbította meg napról napra létezését, már egyáltalában nem vágyván arra, ho© felesége néhány percre megálljon pamlaga mellett, s legalább néhány vigasztaló szót ejtsen betegá©ára. Beletörődött abba, ho© máshol va© odahaza, gátlás nélkül élje a maga szórakozásra vá©ó életét. Ilyenkor legalább emberi hang, nevetés, kacagás, zongorajáték va© dalfoszlány szűrődött át a harmadik szobából, s nem fullasztó, mellére súlyosodó csönd, mint amikor e©edül volt odahaza a kuckójában meghúzódó öregasszonnyal, s kívülről csak ritkán hallatszott be megkésett járókelők beszélgetése vagy autók elsuhanása. Már túl volt a vacsorán, Médi u©anis, ho© szabaduljon a gondjától, még a tálalás előtt beküldette azokból a fogásokból, melyeket a meghívottak számára készített. De Géza, a rendes étkezéstől elszokva, alig nyúlt hozzájuk. Az öregasszony majdnem ú© vitte ki, mintaho© behozta. Mivel Médi utálkozó természetű volt. biztosra vette, hogy neki adja oda, az meg nem bánja, legalább jóllakhatik e©szer finomabb ételekből. A rádiót, mivel aznap este ismét nem volt érdemesebb műsor, nem nyitotta ki, hanem a harmadik szobából átszüremlő hangokat hallgatta. E© ideig azonban csönd volt, amiből arra következtetett, hogy valószínűleg vacsoráznak, s a beszélgetés emiatt halkabbra vált. Talán fél óra telt el í©, amikor odaát megzajosodott az ebédlő. Ü© látszik, végeztek a vacsorával, mert jövés-menés, edénycsörömpölés hallatszott. Bizonyára most szedik le a tálakat, tányérokat, poharakat, ho© az öregasszony kivigye őket akonyhába elmosogatni. A beszélgetés meghangosodott, majd áthallatszott, amint elhúzzák az asztalt, odébb rakják a székeket, s helyett csinálnak a tánchoz. Ejha! — gondolta. — Ez sem történt meg eddig betegsége alatt. A beszélgetés hirtelen ismét elcsitult, majd fölhangzott Médi hangos bejelentése: — Eleget teszek a közkívánságnak! S áthallatszott, amint pár pillanat múlva, szokása szerint férfiasan belevág a billentyűkbe, majd énekszóval kísérve, játszani kezd néhány divatos slágert, ho© utána fölcsattanjon a taps. — És most, kérem, megkezdődhetik a tánc! — hallatszott új bejelentése. — Elvira, Cili, Klára, ©ertek! — kiáltott oda barátnőinek. S az elindított és táncra szólító lemezjátszón fölhangzott a csa-csa-csa, utána a twist, majd a charleston, végül a bossa nova a parketthez verődő lábak topogásától kisérve s az utolsó táncból e© hangosabb éneksor: Miért van ez, mondd, miért?... És szállt, emelkedett a hangulat, rengett a parkett, mintha ő nem is feküdnék súlyos betegen a sarki szobában, amikor hirtelen különös ötlete támadt. Fölkelt a pamlagról, s ú©, aho© volt, világos, lila csíkos pizsamájában, csupán barna házicipőjét húzva lábára, elindult az összekötő szoba ajtaja felé. Majd benyitott, a beszüremlő világításban áthaladt rajta, rátette kezét az ebédlő kilincsére, csendesen lenyomta, és föltartott fejjel belépett a pazarul kivilágított szobába, melynek közepét a táncmulatságra teljesen szabaddá tették. Médi, amikor megpillantotta, magából kikelten kiáltotta felé: — Géza! Megbolondultál? Mi jutott eszedbe így bejönni? A táncoló párok hirtelen megálltak, és csodálkozva tapadtak tekintetükkel lila csíkos pizsamájában ácsorgó testes, vastag lábszárú alakjára. ö azonban nem zavartatCsernák Árpád ta magát, hanem nagy, zacskós arcú fejével feléjük fordult és udvariasan megszólalt: — Köszöntöm önöket! Elnézésüket kérem, ho© házigazda létemre csak í© és most jelentkezhetem, de sajnos nem tudtam, hogy nálunk ma este házi mulatság lesz. Médi szé©enében ajkát harapdálta, majd ©ilkoló tekintettel kiáltott oda: — Géza! Többet nem tudott mondani, mert attól tartott, hogy kitör, s az oly szépen induló estét botrányba fullasztja. De Géza eleresztette füle mellett fölhördülését, és mosolyogva újra a hallgatagon álló vendégek felé fordult.: — Ne zavartassák magukat, kérem, folytassák... Utána odalépett e© közelében álldogáló, még mindig szemre való, de már hervndás-pörkölte, bá©adtszőke leányhoz, és csöppet meghajolva, megszólalt: — Szabad volna e© táncra kérnem, Ciliké? Az, különös helyzetbe ke. rült kényszeredettségében, anélkül, ho© válaszolt volna, zavartan lesütötte a szemét. — Nos, Ciliké? — kérdezte Géza. Di mielőtt az válaszolhatott volna, Médi éles hangja parancsolóan közbesüvített: — Géza! Azonnal ha©d abba, ne zaklasd a vendégemet! — Én zaklatom? Eszem ágában sincs! Nem igaz, Ciliké? — kérdezte Géza a csodálkozót adva. De Médi megelőzően újra közbevágott: — Nem hallottad? Kíméld meg vendégeimet a bolondériádtól! Elég volt! — Nekem is! — fordult vele szembe Géza. — Mindenből! Egész viselkedésedből! Házon kívüli és belüli szórakozásaidból! — Nekem meg belőled! — vágta vissza Médi. — Rég tudom. Tekinteted nemegyszer árulta eL — Ilyet! Ho© nem szé©ellsz ilyesmit mondani a vendégeim előtt! — Mintha azok nem tudnák, ki va©. Mert ha rendes feleség volnál, nem jöttek volna ide. Ez mindent betetőzött. — Te aljas, te piszok, te nyomorult! — rikácsolta Médi. S nem törődve többé, ho© némán álldogáló vendégei mit gondolnak, férjének rontott. Majd megragadta a vállánál és — Kifelé innen! — kiáltással, teljes erejéből á nyitva álló ajtó felé lódította. A gyors jelenet néma szemlélői csak azt látták, ho© Géza, e©ensúlyát vesztve, megtántorodik, súlyos testével bezuhan a parkettre, és többé nem mozdul. HAJNAL Fehér fejkendőben érkezett a piros cseréptetők fölé hamuszínű vadgalambok ülték körül Ilyenkor úgy tűnik: minden megtalálta helyét, értelmet nyert a múlt minden vétke, mert tisztán és friss illatúan megszületett a béke Csak szívem szabálytalan lüktetése szervezetem jelzőrendszere tudatja velem ho© nem így van, még nem ért véget a küzdelem, mert még nem ért véget az élet E© harang megkondítja a csendet az egyre fényesebb égboltból izzó Nap a zizegő hajnalból hangos reggel születik