Délmagyarország, 1968. június (58. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

ÁTLÉPNI A RUBICONT Jegyzetek a színházi évadról A színházi évad még nem fejeződött be. De a június 29-i zárásig hátralevő két hét már nem ígér újdonságokat, új premiere­ket, olyan változásokat, amelyek módosí­tanák a szegedi színház Idei évadjáról ki­alakult képet A hagyományos évadvégi­balettesttel lezárultaik a bemutatók, s ezzel minden adat, minden tény összegyűlt ah­hoz, hogy a színház egész évi munkájáról véleményt mondjunk. Milyen volt hát az idei évad? Kezdjük, szokás szerint most ls a szá­mokkal. A színház ebben az évben 18 be­mutatót tartott. Tizenhármat a nagyszín­házban, ötöt a kamarában. E 18 premieren 20 művet láttunk; két alkalommal egy­felvonásosokat is színpadra vitt a színház művészgárdája. Műfaj szerinti megosztás­ban nagyjából így alakultak a bemutatók: a prózisták 8, az operisták 4, a táncosok 2 premiert tartottak, s láttunk 4 operettet és 2 zenés vígjátékot is. Növeli e számok jelentőségét, hogy a premierek között igen sok (magyarországi) ősbemutatóként ke­rült a közönség elé: a prózai előadások fele, a Parancs, a Torreádor keringő, a Barbár komédia, a Vigyázz, szakadék, s a 4 operabemutató közül a Mathis, a festő. De ősbemutatónak számít végeredmény­ben a két balett előadása is. A színház tavalyi évadjáról írott érté­kelésemben sajnálattal állapítottam meg, hogy a próza akkori teljesítménye nem­csak a színház élén éveik óta biztosan és megingathatatlamul álló operához képest maradt el, hanem bizonyos szempontból még a könnyebb zenés műfaj, az operett és a zenés vígjáték ls megelőzte. Elég csak egy pillantást vetni az előbb felsorolt számokra, hogy rájöjjünk, hogy a próza kiemelkedett a tavalyi mélypontból. Ezt bizonyítja, az ősbemutatók viszonylag nagy és hagyományosan kialakult szegedi műsorszerkezethez képest szokatlanul ma­gas száma, valamint az előadások szín­vonala, minősége is. Ha nem értettünk és értünk is feltétlenül egyet az idén látott minden rendezői és színészi megoldással, mint ahogy annakidején az előadások bí­rálatában erre rámutattunk, a színház művészi mozgásának irányát mindenkép­pen helyeseljük. Az idén tovább folytató­dott az a néhány éve kezdődött és nagyon szerencsés tartalmú folyamat, amely a na­turalizmustól elforduló, modernebb, igé­nyesebb, korszerűbb színjátszás megterem­tésére törekszik. Bár néhány produkció­ban furcsa és meglepő megoldások is jelentkeztek, a tavalyihoz képest az idei előadások stílusban, hangvételben, atmosz­férában feltétlenül kiegyensúlyozotlab­baknak, egységesebbeknek és ebből kö­vetkezően nagyobb hatásúaknak tűnték. De a próza Idei felemelkedésének — mely, reméljük, csak kezdete ©gy nagyobb arányú fellendülésnek — legfontosabb be­mutatói mégiscsak a műsorpolitikai válto­zások. Ezek eléggé szembeszökőek. Az idén ugyanis az történt, hogy a prózai mű­sorban a régebbi esztendőkhöz, mondjuk, akár a tavalyihoz képest is, meglehetősen nagy szerepet kapott a mai problematika, a maj világ egyfajta színpadra állítása. Sorrendben nézve a bemutatókat: a Pa­rancs az októberi forradalomban harcoló magyar internacionalistáknak állított emlé­ket a Torreádor keringő érintette a gyar­matosítás problémáit az Édes fiaim máso­dik világháborúban játszódó történetének a vietnami háború adott fájdalmas idősze­rűséget a Barbár komédia a béke és a kis népek barátságának gondolataival foglalkozott a Vigvázz, szakadék a gengszterizmus ellen beszélt Ráadásul ezek az Időszerű és fontos problémák nem is akármilyen drámai megfogalmazásban kerültek a szegedi színház színpadára- Millert, az Édes fiaim, Anouilht a Torreádor keringő szerzőjét senkinek sem kell bemutatni és méltatni. Dortf, a Vigyázz, szakadék nyugatnémet szerzőjét talán már inkább, de arra még ebben az évadvégi összefoglalóban sem árt visszatérni, hogy a nálunk mindeddig tulajdonképpen ismeretlen romániai ma­gyar író, Méhes György, a Barbár komé­dia szerzője, dramaturgiai szempontból is milyen magas színvonalú művet alkotott Egyetlen darab. Gerencsér Miklós Paran­csa bizonyult csak problematikusnak. De az arány végül így sem rossz, s egészében nyilvánvalóan kedvezőbb a színház szá­mára, mint a megelőző esztendők ilyen tekintetben kétségtelenül gyengébb ered­ményei. Az előbb a mai világ ábrázolásáról szólva talán mellékesnek tűnhetett az egyfajta jelző. Pedig nagyon fontos: rész­letesebben is szólnom kell róla. Ha ugyanis megvizsgáljuk ezeket a nagyon különböző problematikájú, eltérő drama­turgiájú, egymásra egyáltalán nem ha­sonlító színdarabokat, kiderül, hogy va­lamiben — minden különbségük ellenére — mégis közösek: kapcsolódósuk a má­hoz indirekt, áttételes. Egyébként magától értetődőleg nem, de szempontunkból tel­jesen közömbös, hogy ez az áttételesség nem egyformán mutatkozik ezekben a drámákban. Hogy egy részükben — Pa­rancs, Édes fiaim. Torreádor keringő — a tárgyul választott kor konkrét anyagában esik távol tülünk, s ebből adódik az átté­telesség, más részükben viszont — Barbár komédia. Vigyázz, szakadék — a képes be­széd, tehát a kor indirekt megjelenítése egyenesen következik az író szándékaiból. Aszerint, milyen típusú drámáról van szó, változik természetszerűleg a hatásuk is. Műsorpolitikai energiájuk, funkciójuk azonban mégis közös. A ma indirekt áb­rázolását képviselik. Senki ne értsen félre: nem az áttételes, indirekt fogalmazás jogosultsága, a képes beszéd ellen akarok szólni. A világ ilyen feldolgozásának vitathatatlanul helye van a művészetekben, s nyilvánvaló helye van a színpadon is; néha, tudjuk jól, nagyobb intenzitással hat, mint a közvetlen ábrá­zolás. Kizárólagosságuk jogosságát azért mégis megkérdőjelezzük. Ha szerepük ki­egészítő lenne, ha a színház műsorpoliti­kája a direkt megjelenítést, a mai vilá­got áttételek nélkül bemutató darabok mellett szerepeltetné őket, egy szót sem szólnánk. Mindent kizáró jelenlétük azon­ban feltétlenül bizonyos szürkeséget, egy­hangúságot okoz, és véleményünk szerint okozott is. Mindebből önként adódik a feladat, az új esztendő feladata: áttérni a képes be­szédről a mai világ nyilt, direkt ábrázo­lására. Évek óta kifogásoljuk, s koránt­sem csak a magunk elképzeléseire, hanem bizonyos közvéleményre támaszkodva, hogy a mai problematika a színház mű­sorában háttérbe került. S a színház vála­sza? Mint láttuk, minden dicsérendő ered­ménye ellenére sem teljes: nyilvánvaló, hogy a képes beszéd nem azonos a direkt megjelenítéssel. Mintha a színház azt hinné, hogy a közvetlen ábrázolás elött va­lami akadály áll, mintha ott húzódna az ókori Rubicon, az átléphetetlen folyó. Ilyen akadály persze nincs, de ha a színház mégis azt hinné, hogy van, lépje át már végre! Nem kell hozzá Caesar bá­torsága és elszántsága. Erre a „végzetes" lépésre nemcsak, bár elsősorban azért van szükség, hogy a szín­ház intenzívebb hatással szólhasson a kö­zönséghez, a mai emberekhez. De hiánya zavarokat, ellentmondásokat okoz a szín­padi munkában is, amint erre éppen az idei évadban láttunk jellegzetes példákat. Színházainkban, a budapestiekben és a vi­dékiekben egyaránt, mindinkább meggyö­keresednek azok a megfogalmazások, amelyeket a modern művészetek, közöt­tük a modern, színház fejlődése az elmúlt évtizedekben világszerte kidolgozott. Ezeknek az expresszionista, szürrealista stb. művészetekből ügyesen átvett meg­oldásoknak, melyeknek felhasználásán a szegediek is dolgoznak, legmegfelelőbb ta­lajuk — bár végeredményben Shakespea­re alakjait is lehet tenageer-pulóverben és farmernadrágban színpadra állítani —, mégiscsak a mai világot tükröző modern dráma. De mivel a szegedi színpadra ke­vés ilyen dráma került, az említett mű­vészi megoldások más darabokra Igyekez­tek behatolni. Ez sajátos stílustörést oko­zott. Az egyik ilyen félresikerült fogalma­zást Moliére Képzelt betegének kamara­színház! előadásában láttuk. Szereplői mintha Kafka időtlen közegű műveiből léptek volna elő, egy egészen más és kí­méletlenebb, kegyetlenebb, ha tetszik, modernebb világot képviselve, mint Mo­liére összehasonlíthatatlanul szelídebb és szolidabb darabja. A másik ilyen jellegű, ugyancsak stílustalan megoldást Hinde­mith Mathis, a festő című operájának or­szágos jelentőségű zenei eseménnyé vált bemutatóján láttuk: a felkelő parasztok ellen harcoló zsoldosokat a második vi­lágháború német fasisztáinak egyenruhá­jában játszó szereplők mutatták be. Az ilyen megoldások, amennyire idegenek ezeknek a régi és régebbi műveknek a szellemétől, annyira természetesek a mai darabok világában. De nemcsak erről van szó. Mint ismere­tes, nem kiegyensúlyozott a színház és a közönség kapcsolata sem: kicsi a látoga­tók száma. Az idei évadban voltak olyan előadások, amelyekre — a bérleteket ter­mészetesen nem számítva — három, négy, sót csak egy jegyet vásároltak! Ez a meg­lehetősen elromlott kapcsolat nem javul­hat meg mindaddig, amíg a mai világ színpadi bemutatása nem válik az előbb említett módon teljessé. Világos példát mutattak erre az idei operettbemutatók. A három régi operettnek, a Marcia grófitő­nek, a SybtIInek és az Egy csók és más semminek teljesen jelentéktelen közön­ségsikere volt; az Egy csók egyenesen megbukott. Aztán jött az Édes Piroskám, ez a meglehetősen kezdetleges, s mindhá­rom említett operettnél minden szempont­ból jóval gyengébb zenés vígjáték — és kirobbanó sikert aratott. Nem kvalitásai miatt, hanem pusztán azért, mert mai, il­letve ahogyan ebben a műfajban ezt érte­ni kell: — divatos volt. Mutatis mutandls: ennek tanulsága az egész színház számára fontos. Jövőre a színház struktúrája — mint ismeretes — átalakul. Ennél? következté­ben növekszik az előadások, különösen a prózai előadások száma. Reméljük, a szín­ház ezt az új lehetőséget arra használja fel, hogy nagyobb szerepet ad műsorában a mai világ problémáit bemutató, elemző, értékelő daraboknak. ÖKRÖS LÁSZLÖ ALPESI BALLADA Ma már, azt hiszem, sen­kinek sem kell bizonyítani, hogy a szovjet művészet ki­lépett a sematizmus korsza­kából és állapotából. Hoz­zánk is eljutott újszellemü kiállítások festményei és szobrai, filmek és könyvek megcáfolhatatlanul bizonyít­ják, hogy a mai szovjet mű­vészet bátran tör fejlődésé­nek új csúcsai felé, s mind meggyőzőbb eredményekkel és mélyebben tár ja fel a mai valóság konfliktusait, eppen azzal gazdagodva így, ami a sematizmus korszakában a legtöbb alkotásból oly feltű­nően hiányzott. Ennek a fejlődésnek-gaz­dagodásnak egyik legújabb és legimpozánsabb doku­mentuma az az Alpesi bal­lada címmel most megjelent kisregény-gyűjtemény, mely a szovjet irodalom legújabb és legrokonszenvesebb törek­véseit reprezentálja. A vas­kos kötet öt kisregényt tar­talmaz, s az öt mű ahány, annyiféle. Szerzőik életkorá­tól — általában fiatalok, de vannak közöttük negyvenen túli befutottak és második publikációjukkal jelentkező kezdők is — a művek tár­gyáig-témájáig annyira kü­lönbözők, hogy a válogatást hevenyészettnek is gondol­hatnánk, ha ez a sokféleség nem éppen azt a gazdagságot képviselné, amit a szovjet irodalom napjainkban pro­dukál. Közös viszont ezekben a kisregényekben — a mai szovjet Irodalom reprezenta­tív, legjelentősebb, legtöb­bet produkált műfajában — az az új szellem, amely nem fél a valóság konfliktusaitól; közös bennük a hitelesség; bármiről szóljanak ls, min­den mondatukból a valóság levegője árad. A mai és a közelmúlt szovjet életének igazi arcát ismerhetjük fel ezekből a művekből, mint­egy tükrei tehát a szovjet valóságnak; nem félnek az úgynevezett kényes kérdé­sektől és hiányzik belőlük az aprólékos méricskélés, a tö­rekvés a sematizmus korsza­kában megkívánt „helyes arányokra", a jó és rossz, a „pozitív" és „negatív" jelen­ségek megkövtelt keverési receptjére. A meztelen élet tárul fel ezeknek a regé­nyeknek a lapjairóL Mindez egyáltalán nem azt akarja jelenteni, hogy a gyűjtemény kisregényei azonos színvonalúak, még kevésbé, hogy mind remek­művek. A gyűjtemény ilyen értelemben is tükrözi a mai szovjet életet, már az irodal­mi életet, amelyben — mint mindenütt a világon — meg­jelennek gyengébb és jobb művek egyaránt. A litván Icchokas Meras munkája, a Mi tartja a vilá­got? például a kötet többi alkotásához képest kifejezet­ten gyenge regény. Szétfolyó, szertelen, mindent fel akar ölelni, pedig anyaga, egy észt parasztlány sorsa a for­radalom és a háború vihará­ban, gazdaságosabb szerkesz­téssel — kisregényről van szó — drámai hatású lehet­ne. így azonban a sok ren­Mai szovjet kisregények dezetlen anyag, amely egy trilógia számára is elég lenne, szinte agyonnyomja, valósággal megfullasztja az olvasót. Nem tudom, ebben az anyagtorlódásban nem a sematizmus követelte totali­tás hatása jelentkezik-e, vagy pedig a szerző tehetet­lensége az anyaggal. Min­denesetre a mű kiegyensú­lyozatlannak, kúszáltnak tű­nik. Egészen más, bravúrosan ökonomikus szerkesztésű vi­szont az észt Enn Vetemaa Az emlékmű című szatírája. Hogyan próbál tönkretenni, s nem sikertelenül, egy nagytehetségű szobrászt egy nem teljesen tehetségtelen, de gátlástalanul karrierrista, törtető kollegája, felhasznál­va azokat a viszonyokat, amelyek a kifinomult fúrást módszerekre lehetőségeket adnak — erről szól a re­gény. A hibákkal szemben kíméletlen könyv semmit sem szépít és semmit sem lakkoz. Cselekménye nem a múltban, a társadalom álla­potának egy kezdetlegesebb, túlhaladott korszakában Ját­szódik. Ami ebben a regény­ben történik, ma történik, s éppen ezzel válik a szerző hibák elleni, változtatni akaró szenvedélyes indulata nagyhatásúvá, meggyőzővé. Anyagában és hatásában szelídebb, idillikusabb, pedig látszatra jóval Izgalmasabb cselekményű Vaszil Bikov címadó kisregénye. Egy né­met fogolytáborból egyszer­re szökik meg egy szovjet hadifogoly, egy olasz lány, s egy elmebajos német. A re­gény cselekménye az ó tör­ténetüket mondja el. A fia­tal szovjet katona és az olasz lány együtt menekül­nek a táborból az Alpese­ken át a jugoszláv partizá­nok, Trieszt felé. Az ö útju­kat kíséri az időként feltűnő elmebeteg, aki végül is ráve­zeti a fasiszta üldözőket a két menekülő nyomaira. Ami az izgalmas kezdet és a nemkevésbé izgalmas vég között történik: az a regény. A finom és érzékeny meg­figyelésekben gazdag munka lírai szépségű fejezetei a két menekülő kibontakozó szerelmének rajzával emlé­kezetes perceket adnak az olvasónak. S a történet hát­terében megjelenik a hábo­rú előtti szovjet élet is, s akárcsak a többi regényben, itt is szépítés, kendőzés nél­kül. A másik két regény, Vla­gyimir Amlinszkij Felhők a város felett-je és Grigorij Baklanov Karpuhin-jn mo­rális problémákat feszeget A Felhők időben visszavisz a második világháború évei­be, s egy fiatal fiú rajzában a kamaszévek zűrzavaros világából, a felnőttéválás folyamatának megindulásá­ról és ezzel együtt a háború alatti szovjet életről ad hi­teles és meggyőző képet A gyűjtemény talán leg­izgalmasabb regényében, a Karpuhlnban a nálunk is több könyvéből jól Ismert fró egyszerűen induló, de né­hány ember felületessége és felelőtlensége miatt egyre bonyolultabbá váló gázolást ügy feszült etikai problémáit dolgozza fel. A műit század orosz realista hagyományai­hoz talán az öt mű közül a legszorosabb szálakkal kap­csolódó regény a legmar­kánsabban képviseli azt az általános törekvést hogy a feldolgozásra váró probléma megoldása és a hozzá kap­csolódó szerzői és olvasó! állásfoglalás ne legyen ma­gátólértetődő, eleve adott Szinte azt mondhatnánk, az olvasónak együtt kell „dol­goznia", gondolkodnia az íróval, ha a regénytől teljes értékű élményt akar kapni. ö. Es Szeberényi Lehel HAJRÁ, FŐNÖK A család együtt vasárnapozott a gyepen, a májusi ég alatt. A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka miatt. Elhatározta, hogy ezentúl máskép lesz, változtat a ritmuson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent. Belevetette magát családja békés és nyu­galmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hűs fűszálak cirógatták orcáját. Csodálatosan érezte magát. Nagyon-na­gyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors fiatalodás futamai bizseregtek, agy­sejtjei könnyű lebegés közepette kicseré­lődtek. Ügy érezte, egyáltalán nem ment el nagy idő felette. Furcsa ötlete támadt. — Fejeljünk! — rikkantott bele a méh­zümmögéses légbe, mintha most is akkor lenne, amikor még ifjú volt, és felpattant a fűről. A lányok tapsoltak és nevettek. A csupa kézláb keresztfiú artikulátlan hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt nek! a tizenhat esztendeje, akár a ruha meg a cipő. A családfő táncos mozdulatokat tett, mint hajdani réteken a táskák és kabátok kupacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ósz fejére hup­pant. Ugy érezte, a régi mozdulat kecses­sége mit se fakult. Hajdan volt édes ára­mok tagjait végigfutották. A lányok nevettek. — Odanézzetek, a „főnök"! A családfőnek tetszett, hogy a bandába bevették. A keresztfiú botokat döfött a fűbe kapu­fának. Kurjongatott, s ormótlan lábait hol itt, hol ott lehetett látni a mezőben, mint. ha egyszerre többfelé dobta volna. Mikor a családfő utoljára focizott a ke­resztfiúval egy erdei kiránduláson, könnye­dén kicselezte. A keresztfiú elfáradt ben­ne, hogy körbeszaladgálta. A bátyja is rá­jött, semmi se volt leráznia őket. Éppen­csak kicsit megizzadt s egy könnyű fel­hőcske átfutott az agyán, eszébe jutott, hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; va­gyishogy tíz éve. A keresztfiú hat éves volt, a báty nyolc. — Millió éve nem fejeltem — mondta mikor homloka helyett feje búbjával talál, ta el a lasztit. A lányok kiabáltak: — Hajrá „főnök"! A keresztfiú szövegelt; kapus, csatár és szpíker volt egyszerre. — Csúsztatott fejese a kapu közepébe ..'. öriási védés! — A keresztfiú félkézzel el-

Next

/
Oldalképek
Tartalom