Délmagyarország, 1968. június (58. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

CS. PATAJ MIHÁLY CSEND A DÓM TÉREN Polner Zoltán BABONÁK BABVETŐ Vetem szemverésre hányom szemverésre hamuszőrű eb [vonyítja parázslik sörénye. Vetem asztalomra hányom asztalomra földbe satnyul fehér [teste halálig van rontva. Vetem csont jajára hányom csont jajára: ekehajtó csillag görnyed kegyetlen sírjára. TREFAS Kút, kút fekete, Csillagos ég teteje. Vödör őrzi, béka őrzi meg egy sánta bodza árnya. Edes dajkám, kedves Idajkám mi lesz vacsorára? Kút, kút fekete. Hat csöppség híg levese. Mind a hat lány az [asztalnál egy fiú csak, az is lusta. Edes dajkám, kedves [dajkám pislog a galuska. MILYEN ASSZONY A FELESÉGEM? Kora ifjúságomban magamévá tettem azt a filozófiai nézőpontot, miszerint a világ — beleértve a nőt is — megismerhető. Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legutóbbi napokig teljes filozófiai kiegyensúlyozottság jellemezte munkás hétköznapjaimat. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Ügy kezdődött hogy esti kávémat szürcsölve keresztrejtvényt fejtettem a legkényelmesebb fotelben, amikor a hátam mögött nagy recscsenéssel összeroskadt a kramedli. Feleségemmel együtt gyászos képpel álltunk a sok vihart látott derék bútordarab romjai fölött, s a legteljesebb egyetértésben elhatároztuk. hogy reggel nyakunkba vesszük a várost, s ha törik, ha szakad, nem térünk haza kramedli nélkül. Szokásomhoz híven készséggel vállaltam a passzív kísérő jelentéktelen, de nélkülözhetetlen szerepét Első utunk a Nagyáruház kramedliosztályára vezetett. Feleségem hosszasan elidőzött egy légiesen könnyű és átlátszóan világos kramedli mellett, míg én tisztes távolban vártam a végszót, amely irányt szab lépteimnek és cselekedeteimnek. Váratlanul mellettem termett egy kék köpenyes eladó és imígyen szólt: — Kedves uram, engedje meg, hogy gratuláljak a feleségéhez. Boldog lehet az a férfiú, aki ilyen modern gondolkodású, modern ízlésű, ízig-vérig atomkori asszony mellett élheti le az életét. Mert nem véletlen, hogy őnagysága éppen a szocialista ipar legújabb, legkorszerűbb termékével kacérkodik, s figyelemre sem méltatja a nagyanyáink korát idéző otromba, nehézkes, elavult kramedliket... Feleségem jól hallotta a monológot, de szó nélkül indult tovább. Egy órával később már a Kisáruház kramedliosztályán voltunk. Nejem egy sötét és tömör, tiszteletet parancsoló kramedli közelében ácsorgott, amikor váratlanul mellettem termett egy lila köpenyes eladó: — Gratulálok a feleségéhez, uram. Micsoda ízlés, micsoda neveltetés! Hiába, nincs párja a szolid, maszszív, nagyanyáink korát idéző kramedlinek. Ezek a légiesen könnyű, modern vacakok már rég a szemétdombon hevernek, amikor ez még mindig kramedli lesz. Fogadja még egyszer őszinte elismerésemet A konzervatív ízlés az igazi ízlés. Megbízható és időtálló, mint a kiszemelt kramedli. markola a pettyes labdát, mert a labda nem akart magától eljutni hozzá. — Fene vigyél el — dörmögött a családfő. — Egészen kijöttem ebből. — Nem baj, majd belejössz — vigasztal, ta a keresztfiú lezseren félrecsapta kissé a fejét, mitől a labda elindult a másik kapu felé, s a családfő háta mögé került karja és dereka között. — Micsoda reflexek! De a védhetetlen labda a léc alatt bevágódik a hálóba! — No, megállj! — szedte össze magát a családfő. Minden igyekezetét összeszedte. Pillanatok alatt hat gól, s valamennyit a családfő szedte be. Csüggedten lógatta kar. ját, derekát megtapogatta. Elnehezedtem — mondta magában. — Nem vagyok már a régi. A hetedik gól a tenyere alatt zúgott el. — Főnök! Hát mi van!? — cukkolták a lányok. A főnök rájuk emelte pillantását. Szakadt róla a víz. szíve nvakában ugrált. — öreg vagyok — mondta vigyorogva. Ügy gondolta, ha kimondja, a dolog már nem is igaz. Lopva figyelte az arcokat, vajon elhiszik-e. Az arcokon semmi se látszott, csak az előbbi nevetés és ez kétségeket támasztott a családfőben. A keresztfiú megkönyörült rajta, s maga szaladgált a labdák után, melyek rendre a családfő mögé hulltak. — Van úgy, hogy az ember nincs forrná, ban — mondta a keresztfiú. Kedves volt a gyerek és tapintatos. A családfő is úgy gondolta, hogy nincs formában, de nem nagyon örült neki. — Valamikor tízből egyet se kaptam be — mondta. Többször is elmondta, mert úgy tűnt neki, nem hallották meg, miközben a labdák után kapdosott. De meghallották, mert a lányok egy táncdallal feleltek. — Nyári mese — csicsogták. Na, most összeszedem magam — határozta el. Ügy érezte, elég akarnia, s össze tudja fogni minden izmát. Az első labda visszapattant az előrelökött homlokáról. A keresztfiú felúszott a levegőbe érte. — Nagyon jó — örvendezett a keresztfiú. — Csukafejes. — Már vágta is vissza. A családfő a sarokba tartó labda után vetette magát, a szenvedély öníeledtségével. Ujjahegye el is érte. De ujjai fájdalmasan hátranyaklottak, térdét egy kőbe verte, s a labda mégis bement. Nem adta fel. De ez már nem volt játék. Düh volt és fejvesztettség. A tárgyak elvesztették helyüket, s ő elvesztette érzékeny kapcsolatát velük. A földbe fejelt a laposan közelítő labda helyett. Pillanatra meg is szédült. Hátul az agyában érezte a tompa ütést. Orra, homloka csúnyán lehorzsolódott, s nyelvébe harapott. Hallotta, hogy nevetnek. Lüktetett, táncolt e nevetés a dobhártyáján. S mind e keserv tetejében beleállt fogába az ismert sajgás. Nyögött és érzéketlenül nézte, mint gurul a fáradt labda a kapuvonal mögé. Aztán legyintett. Szívét figyelte, ijesztő összevisszasággal ugrált. — Hiába, meg kell csináltatni a fogaimat — szólott kedvetlenüL — Ezért van minden. A feleségem megint szó nélkül indult tovább. Végül a legnagyobb kramedli-szaküzletben kötöttünk ki. Nejem ráérősen, mondhatnám közönyösen sétált a különböző színű, formájú és méretű kramedlik között, s csupán egy rokokó stílusú darabot méltatott az átlagosnál nagyobb figyelemre. Ebben a pillanatban mellettem termett egy barna köpenyes eladó: — Engedje meg, uram, hogy gratuláljak a feleségéhez. Irigylésre méltó az, akinek ilyen asszony jutott osztályrészül. Mert nézze csak, hol torpant meg. A masszív, de durva, visszataszító kramedli mellett? Ugyan kérem! Talán a hivalkodóan modern, árban és ízlésben egyaránt olcsó darabok ejtették rabul? Szó sincs róla! Egyetlen rokokó stílben készült kramedlinket tüntette ki figyelmével, s ez gazdag lelkivilágra, kifinomult ízlésre, mondhatnám művészi alkatra vall. Konzervatív vagy modern kramedlije akárkinek lehet, de a rokokó csak emelkedett lelkeknek adatik meg. Feleségem ismét szó nélkül indult tovább. Gépiesen lépkedtem mellette, de lelkemben félelmetes viharok dúltak. „Végül is milyen asszony a feleségem? — kérdeztem magamtól újra és újra. — Modern? Konzervatív? Arisztokratikus?" A végére kell járnom, mert különben mi lesz a filozófiai egyensúlyommal ? — Alighanem Igaza volt annak a francia bölcselőnek — kezdtem —, aki azt mondta: „Asszony, menj be a boltba, és megmondom, ki vagy". A mai üzletjárás rádöbbentett, hogy tízévi házasság után sem tudom, milyen asszony a feleségem? Modern? Konzervatív? Arisztokratikus? — Butaságokat beszélsz — így ő. — Lehet, hogy a boltban könnyű kiismerni a nőt, de ennek a fordítottja is igaz: a nő jelenléte szükséges ahhoz, hogy a kereskedelem elárulja igazi természetét. Most az utóbbi eset forog fenn. Egyébként ne felejtsd el azt sem, hogy január óta új mechanizmusban élünk. — Bocsáss meg, drágám, teljesen félreértettem a szituációt ... Ettől függetlenül boldoggá tennél, ha elárulnád, melyik kramedli nyerte meg a tetszésedet... — Nem is tudom. Az üzleteket járva azon morfondíroztam, hogy egészen jól ellehetnénk kramedli nélkül. Mit szólsz hozzá? BÖCZ SÁNDOR MEGSZERVEZETT VALÓSÁG Mit hiszünk jobban el? Azt, ha a Magyar Televízió valamely műsorában egy ismert színész fog kezet Horthy Miklósként kijelölt partnerével, vagy ha maga a fehér lovas kormányzó tűnik fel a képernyőn, s rázza meg vaskeresztes vendégének vaskos ökleit? Ugye, az utóbbi parolázás tűnik hitelesebbnek! Ugye, az utóbbi találkozásnak nagyobb a — egy újságírói szóspecialitással élve — „hírértéke"? Márpedig ez a hírérték nagyon fontos valami! Különösen azóta, hogy a filmhíradó milliók napi csemegéje lett, nőtt meg különösképp az eseményeket közvetlenül reprodukáló celluloidszalagok ázsiója. Hogy miért e nagy tisztesség? Éppen azért, amiért fentebb a Horthy-kézfogást emlegettük: az emberek szeretik látni a „natúr" igazságot, szeretnek „egy az egyben" híreket kapni a világból! Mindezt azért emlegetjük most, mert nemrégiben Miskolcon rendezték meg azt a kisfilm-fesztivált, amely már évek óta a dokumentumfilmek nagy seregszemléje, s amelyen szakértő közönség elé kerülnek a valóságról közvetlenül tudósító filmek legjobb darabjai. Mint köztudott, a nagydíjat most nem adta ld a miskolci zsürl. A bírálók úgy vélekedtek, hogy a hatalmas tekercstömegben egy sem akadt, amely maradéktalanul kielégítené a felfokozott igényeket, amelyre azt lehetne mondani: ez igen, ez hiteles jegyzőkönyve, pontos megörökitője a választott valóságnak. Elgondolkodtató ez az ítész! szigor. De úgyis mondhatnánk, figyelmeztető jeladás a hazai tévéseknek, filmeseknek: tessék több és jobb híradót, dokumentumfilmet csinálni! Mert hazai filmcsinálóink mostanában csak alkalomadtán kényeztetik el az „egy az egyben" szóló filmek kedvelőit. Kevés az igazi híradó, ritka az igazi dokumentum! Ami a tv-t illeti: megesik, hogy hosszú hónapokat kell várni, míg egy-egy „natúr" adás köszön ránk, míg egy-egy sikeres valóságidézésnek tapsolhat — magában — az ember. Kiváló sorozat a — Horthyt is bemutató — Századunk! Miért látjuk olyan ritkán, s oly szeszélyes terminusok szerint nagyszerűen szerkesztett, s ezért nagyon várt adásait? S a Mementó! Miért sugározták szinte valamennyi folytatását a holtidőnek számító délutáni órákban? Miért nem lett belőle az ami: sok félkézzel összehordott „program" helyett főidőben sugárzott főadás?! Ami pedig a mozira vonatkozik: miért oly kevés még mindig a gondosan megszerkesztett — nem alkalomadtán „lekapott", de megtervezett, témáját mélysége szerint kimerítő — tudósítás, a szó legnemesebb értelmében vett híradó! ? S éppen ez az, amiről szólni akarunk! Az, hogy nálunk még mindig kétkedő vállvonogatós fogadja a valóságról szóló képsorokat, még mindig csak filmcsinálóink második sorában kapnak helyet a valóságfaggató operatőrök, riporterek. Alighanem egy rosszul értelmezett művészettisztelet magyarázza ezt a megmerevedett álláspontot. Az a közhelyszámba menő felfogás, amely szerint jóval rangosabb dolog egy közepesen megírt forgatókönyvet képre váltani, mint megörökíteni a hétköznapok egy nagyon izgalmas, milliókat érdeklő fejezetét. Ahogy mondjuk: több elismerést kap még a fikciókra épitó álművészet, mint a valóságból táplálkozó — felismert tényeivel felkavaró-mozgósító — riport. De folytassuk csak itt! Vajon miért írtak annyit a lapok a Palásthy György-féle, Isten, óvd a királyt című, történelmen, művészeten, stíluson és még sok minden egyében kívüli „produkcióról'', s mért oly keveset — szinte semmit! — Kecskés László és Róbert László vietnami riportsorozatáról, amely szenzációs felvételeken mutatja be a megtámadottak önvédelmi harcának titkos pillanatait. Nem ér-e százszor többet annak a lelőtt és elfogott amerikai pilótának egyetlen riadt félmozdulata, akit szalmakalapos bekerítői a dzsungelmély fogolytáborába kísérnek, mint a Palásthy-film bármely főszereplőjének unalmas magakelletése?! Nem ér-e százszor többet minden ilyen, valóság-kivágó, valág-sűritő riport a sorozatban gyártott — s főidőben, főműsorként sugárzott —, Inkább bosszantó, mint szórakoztató tv-játékoknál! ? Közel vagyunk a jugoszláv határhoz. Aki áldoz rá, s két antennát vesz. nap mint nap nézheti belgrádi televízió adásait is. Nap mint nap nézheti, s nap mint nap láthatja, hogyan élnek a dokumentumfilmek lehetőségeivel déli szomszédaink: hogyan játsszanak — főidőben. főműsorként! — órákig tartó híradókat, hogyan mutatják perceken át egy-egy megszólaltatott riportalanyuk minden elmondott szónál beszédesebb arcát, a felidézett emlékektől pillanatonként változó — kiderülő-elkomoruló — tekintetét. Ezek az önmaguktól igaz képsorok hiányoznak nagyon a magyar televízió — s a magyar filmhíradó — összeállításaiból: ezek a hazudni képtelen arcok-kezek ritka vendégei még a képernyőnek, a filmvászonnak is. Az éles szemmel kivágott — divatosan szólva: megszervezett — valóság nem tűnik még elégszer a néző szemébe! Csendes, de bizonyára hamarosan nagyobb hullámokat verő vita zajlik mostanában az irodalmárok között. Felkeltői a valóságot közvetlenül ábrázoló — a hétköznapi igazat „direkt" közvetítő — műfajok védelmében emelnek szót: a riport, a szociográfia „megrangosítása" a céljuk. Jó ügy érdekében nyúltak tollhoz! Az embereknek kell az elébük tartott valóság, kellenek a felmutatott hétköznapok. Az emberek éhesek az általuk is megérzett, fegyelmezett mondatokba kívánkozó igazságra. Kellenek a hétköznapok írásban is, de kellenek képben is! Az eddigieknél sokkal több méterben, sokkal több percen át — értékük, rangjuk szerint... AKACZ LÁSZLÓ