Délmagyarország, 1968. június (58. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

Magyar László SZÁNTÓ GYÖRGY Az első világháborút követö korszak magyar prózairodalmának egyik legszínesebb és legtermékenyebb képviselője Kétségtelenül Szántó György volt, aki, ha élne, most. június 7-én lenne hetvenöt érés. Amikor 1061-ben meghalt, egész könyvtári irodalmi hagyaték maradt utána. Első regénye 1024-ben jelent meg Aradon, és haláláig, tehát harminchét év alatt, negyven regénye került az olvasók kezébe. Poszthumusz köteteként jelent meg 1063ban két kis remekműve, a Wetmari árnyjáték, és a Beszélő festmény, de azóta is, majd minden évben megjelenik a könyvpiacon valamelyik regényének új kiadása. Kiadatlan hagyatéka hat-het kötetnyi kézirat. közte egy teljes regény, valamint példátlan sikerű kétkötetes önéletrajzi regényének. a Fekete éwetm-nck és az öt fekete hollónak harmadik kötete, a Homokóra. valamint terjedelmes naplója. Ma is egyik legolvasottabb ironk, munkái iránt az országhatárokon túl is igen nagy az érdeklődés. Néhány hónapja jelent meg a Földgömb című nagysikerű regényének cseh nyelvű kiadása Prágában, lengyelül pedig Az ötszinű ember és a StradivarL Építőművésznek és festőnek indult Képeivel korán fölkeltette a műkritáka figyelmét, dc művészi pályáját derékba törte a háború. A fronton súlyos fejsebet kapott egyik szem ere megvakult és néhány év múlva teljes vakság borult rá. Örök optimizmusát és művészi elhivatottságába vetett hitét ez a rettenetes tragédia sem törte meg. A második világháború alatt 1042-ben jelent meg a háromkötetes nagyregénye, a Hajdútánc, amelyben Bocska.v István, a földet osztó hajdukirály korszakát eleveníti ugyan fel, voltaképpen ez a könyve a vakmerőséggel határos művészi állásfoglalás volt a hitleri fasizmus formájában jelentkező nemzetgyilkos német törekvések ellen. A vak íróval, aki élesen, tisztán látta a helyzetet, de rendületlenül hitt a magyar nép történelmi hivatásában, a népi erők végső győzelmének elkövetkezésében, azokban az időkben elég gyakran találkoztam. A Hajdútánc megjelenése után, egy szép őszi délutánon kisebb, meghitt tarsaságban a budai Szépvölgyi úton levő Erdei-lak kertjében borozgattunk, majd a kert legtávolabbi sarkába húzódva csöndesen elbeszélgettünk művésziéiről, irodalomról, jelenről, jövendőről. Talán nem is volt ez beszélgetés, hiszen leginkább 6 beszélt, önmagának tette fel a kérdéseket, és azokra válaszolgatott. Néha hosszú percekig hallgatott, közben óvatosan lepöccintette szivarja hamuját, vagy kitapogatta poharát az asztalon, és parányit kortyintott belőle. Bámulatos akaraterővel viselte vakságát, pedig azt egyre fokozódó nagyothallása is súlyosbította. Kedvelte a társaságot, de ha elhalkult körülötte a beszélgetés, nem türelmetlenkedett, ingerültség nélkül húzódott vissza önmagába, és mosolyogva dúdolgatott valami kósza melódiát. Olyan szép, olyan érdekes volt, amiket mondott, hogy azon melegében bőséges jgyzeteket csináltam vallomásáról, és hazatérve cikket formáltam belőle. Ez a cikk nem Jelenhetett meg. A katonai cenzúra piros plajbásza kitiltotta az újságból. Most, hogy az évforduló alkalmából régi írások között keresgéltem, kezembe akadt a régi blokk, lapjain az elhalványult ceruzasorokkaL Jó jegyzetek lehettek, mert az eltelt közel három évtized távlatóból is híven visszaidézik a színhely hangulatát, az aranyfényű rizling zamatát, az író csöndes gordonkahangját, sőt szivarja füstjének illatát is. Szinte hallom, amint mondja: — Amióta befejeztem ezt az utolsó regényemet, írógépiszonyban szenvedek. Azóta még levelet is alig írtam. Különben minden regény után jó darabig igy vagyok. Ilyenkor értem meg és érzem át Szomory Dezső mondását, hogy a világon a legszebb dolog: irni. Ennél csak egy szebb van: nem irni. Ilyenkor úgy érzem, hogy ez nem a paradoxonok erőltetett, üres szellemeskedése, hanem mély bölcsesség, igazság. Amikor az író túl van az íráson, már a túlsó partról nézi a hömpölygő folyamot, amellyel megbirkózott, amelynek árja olyan sokszor elragadta és örvényei annyiszor megforgatták lerántva a lélek vizeinek félelmes mélységeibe. De a folyónak neki kellett és mindig neki kell vágni, hiszen egy kicsit Christophorosok vagyunk mindnyájan. Váltainkon át kell vinnünk a titokzatos kisdedet, a holnapot, a túlsó partra. Bizony, nehéz az út az éjszakában. Gyakran fuldokolva, zihálva, csapkodva, kapkodva törtetünk a hajnal felé, halálízzel ínyünkön. És tudjuk. hogy a túlsó part hajnalhasadása énünk vérző alkonya, a béke és a halál nyugalmának transzfugurációja. De minderről vajmi keveset tehetünk, hiszen igy végeztetett Ezt akartam formákba önteni közel húsz évvel ezelőtt első regényemben. Nem tudom, mennyire sikerült. Nem tudom, hogyan van més író a könyveivel. Mindeneseire valami rejtélyes viszonyban állnak egymással, ami sorsszerű, egyéni és esetenként szinte megmagyarázhatatlan. Nekem például megdöbbentő memóriám van, különösen vizulális és zenei, szexuális és élmányrögzitő irányban. Könyveimre mégsem emlékszem, holott valamennyi a négyfajta memóriám formába jegecesedése. Mégsem olvasom el őket. Félek tőlük, tudom, hogy többek az életnél és mégis kevesebbek az én számomra. Tudom, hogy problémáim kozmikus motorok, amelyek magasabb képsíkba vittek, évezredeket sirattam el és embersorsot emeltem ünnepi piedesztálra bennük. Néha az volt az érzésem, hogy más élte és írta őket. Egy fegyelmezettebb, műveltebb, nemesebb valaki nálamnál. És dühösen tekintettem erre a valakire, hogy mert az én kezemmel írni, az én nevemben beszélni? Távoli asztalunkhoz új barátok érkeztek, egy fiatal művészpár. Az asszony hozzánk futott, megcsókolta az író homlokát — Már féltem, hogy nem is jöttök — szólt felélénkülve az író és kedvesen, szeretettel simogatta az asszonyka arcát Ujjaival ismerte föl a vendéget Poharat keresett neki az asztalon, koccintott vele, aztán kedvesen visszatessékelte a társasághoz. Oj szivarra gyújtott, majd folytatta: — Ó, igen, sokszor néztem farkasszemet önmagammal, zordul és ellenségesen Néha szörnyen silánynak találtam, amit írtam, máskor könnyekig meghatott, és olyan távolinak tetszett, mintha nem is az én kezem kopogta volna le vén írógépemen De akkor miért írunk, és mit tesz: irni? A fölénk boruló lombok közül egy korán elsárgult levél hullt a kezefejére. Ujjal közé fogta, kisimogatta az asztal lapján, megszagolta, majd morzsolgatni kezdte — Már ószszaga van, fanyar, szomorú... Aztán félretolta és válaszolt önmagának: — Irni annyit tesz, mint a betű matériájába önteni azt a lelki pluszt, amelyet adnunk kell az embernek. Irni annyit tesz, mint minden művészi formában egyszerre elégülni ki, a muzsika hangszíneifel és ritmusával, a szobor tömör plasztikájával, a festmény vonalkompoziciójával, tónus- és színskálájával, az építés szerkezeti lehetőségeivel, mindezt egy szinte anyagtalan anyaggal, a betűvel. írni annyit tesz, mint a lét egy új öntudatába születni, meghalni és feltámadni egy magasabb életforma és élettartalom képsfkján. Aprókat szdppantgatott vastag szivarjából és a halványkék füstöt parányi felhőcskékben eregette a magasba Világtalan szemével nem nézett utánuk, de biztos vagyok benne, hogy látta őket és gyönyörködött bennük. — Mindig a legutolsó könyvemet tartottam az egyetlen méltó vallomásnak — folytatta később —, mindig úgy érzem, mintha hosszú írói pályámon mindig csak erre az utolsóra készültem volna a korábbiak, a többi csak skálázás volt a különböző hangszereken, és etűd ahhoz a szimfóniához, amelybe kiöntöttem lelkem egész tartalmát. Ogy érzem mindig, hogy nincs több mondanivalóm. Amit betűkből fel lehet építeni, muzsikával el lehet mondani, ecsettel meg lehet festeni, az maradék nélkül tört kl belólem ezen a legutolsó ezer oldalon, és ez olyan érzés, amiért egyedül érdemes élni. Problémáimat is megoldottam benne. Legalábbis úgy éreztem mindig, most is úgy érzem. Elgondolkozott. Kiürült poharát beleöntöttem. Ivott belőle, majd közelebb hajolt hozzám. — Problémáim? Húsz év alatt húsznál több regényt írtam. Mindegyikben más formát kerestem, poligám és nomád természetem szabadon törtetett a formák dzsungeljében, kaladokra lesve. De problémáim végigkísértek a dzsungelben, értük törtettem és törtetek minden formákon keresztül. Regényeimben mindig felbukkannak, sokszor vezető irányvonalnak, sokszor lidércfénynek, sokszor megfoghatatlan misztériumként, sokszor legigazabb valóságnak. Hárman kísérnek, és nevük: magyarság, emberség és forradalom. Végigéltem, végigszenvedtem bennük évezredeket, és győzelmesen hirdetem mindhárom örökkévalóságát... Ebben a pillanatban, mintha csak láthatatlan rendező vezényszavára történne, zajos társaság özönlött a kertbe. Zöldinges, fekete nyakkendős, csizmás alakok, hal karjukon nyilaskeresztes szalag Jobbkarjuk mereven előrelendült és hangjuk kórusa élesen harsogta bele az őszi csöndbe: — Kitartás! A vak író arca feléjük fordult, vonásai megkeményedtek és hangja ércesen zengett, amikor mondta: — Kitartok mellettük, a problémáim mellett! M

ár a neve ls „patent: Kelemen. Egymás után áll az ábécében, hát igy fest az aláírása: Klmn. Utcaszerte arról nevezetes, hogy minden új patentet megszerez, s kopasz kobakját is szüntelenül patenteken töri. — Mindig találmányokon dolgoztam, az emberiség javára — szokta „előadni" az utcánk lakóinak. — Ezért engem sokan buta embernek véltek. — Hát igaz, Kelemen úr. hogy maga nem találta fel a puskaport — Elég baj az, hogy az a Svarc feltalálta! Mennyien maradtak volna életben! — De maga mit talált fel? — Nem a „langyos vizet", ahogyan maga mondja, maga kis nimand, aki még csecsszopó volt, amikor én már kitaláltam az önműködő dajkát. A patent gyerekkocsit. Ha a csecsemő nyugtalan, a kocsi ettől ringani kezd, s ringatja addig, amíg el nem alszik. Sajnos, nem kaptam pénzembert, pedig ez világraszóló találmány! Ugyanis pechem volt a próbagyerekkel. Három próbagyereket kaptam, de nem létez, hogy egyik is megmozdult volna a pénzember előtt. Mind elaludt ringatás nélkül. De a műszemőccsel is milyen egy pechfogl voltam. Ez a legzseniálisabb Kelemen féle patent. Meg is mutathatom maguknak. Kelemen bácsi legombolta a keménygallérját. Mert 6 még ma is azt a keménygallért viseli, amelyet a mai fiatalemberek már nem is ismernek. Legombolta és a „gomb" ottmaradt a nyakán! — Ez a műszemőcs, leeshetetlen, tehát elveszthetetlen gallérgomb. Reggel mindig négykézláb kellett keresgélnem az elgurult gallérgombomat, hát ez adta az ötletet. Rengeteg vegyi kísérletembe került, míg végre ott volt a nyakamon ez a műszemölcs. És ekkor puff. krach, beütött a szerencsétlenség: a felgombolható gallér kiment a divatból. Nem hordja senki. — Csak maga, Kelemen úr. — Csak én. S nem mondom el, hogyan találtam fel a műszemőcsöt, mert ellophatják. — A szemőcsét? Hisz oda van nőve a nyakára. — A találmányt. Mert a divat változik, és én mondom maguknak: fognak még maguk keménygallért viselni! És akkor én gazdag ember leszek és az láthatott, onnan engem. Azon mesterkedett, hogy szivarra gyújtson. Mert ez nem akármilyen rágyújtás volt. Előszedte zsebéből a legújabb patentet, Pici autó, a kurbliját kell megrántani, hogy lángot adjon. Kelemen űr mindezt elmagyarázta a villamos utasainak, aztán megrántotta a csöpp kurblit. Pompás szikra! De nem ég. Láng nincs. Megvizsgálta, s rájött, hogy elfeledett benzint tenni bele. Gyorsan zsebrevágta a defektes autót, és a másik zsebéből elővett... Na mit? György Ferenc A PATENTEMBER egész világ ünnepelni fog engemet. Minden újdonságot megvásárol. Van neki egy zsebkése, amely egyszersmind lombfűrész, cipőhűzó, gyertyakoppantó, csavarhúzó és iránytű is. Egyik mellényzsebében ott lapul egy minilexikon, a fedelében a hozzávaló nagyítóval. Minden zsebe telistele van ilyen holmival. — Nem érdekli magát egy praktikus kis találmány? — szólítottam meg a KÖZÉRT-ben. — Lényege? — vetette oda a patentember szakszerű tömörségével. — Vászonból készült. egész kicsire összehajtható észsebben hordható. Jelek adására is alkalmas. Felragyogott a szeme, hát alig mertem neki elárulni, hogy a zsebkendőről van szó. — Ez nem új találmány — mondta szárazon —, és nagyon hasznos — az olyan taknyosoknak, akik egy öregembert akarnak kifigurázni. Láttam, hogy Kelemen úr ellenségem lett Tegnap a villamoson találkoztam vele. Én a peronon álltam, 6 odabenn, nem — Ez a legeslegújabb patent — magyarázta büszkén a népnek. — Zseniális! Sajnos, ezt nem én találtam fel — nézett körül, tudatván ezzel, hogy minden egyebet ő talált fel —, de mégis remek dolog! Valóságos kis repülőgép. Ha a légcsavart megcsavarom, nemcsak hogy lángot ad a rágyújtáshoz, de a gépecske belülről szépen ki is van világítva. Az utasok most már egymás hegyénhátán tolongva veszik körül a patentembert. Mindenki látni akarja működésben a csodálatos öngyújtót. Most hirtelen fordít egyet a propelleren. Szikra. Még néhányat ránt rajta. Szikra. Szép, zöld szikrák. De láng nincs sehol. A parányi repülőgép ablakai kívilágítatlanok. Az utasok mosolyognak. A patentember elpirul, majd hangosan és diadalmasan jelenti ki: — A! Én tudom, ml a bajod neked! Előszedi a „mindenes" zsebkést, s kinyitja rajta a csavarhúzót Babrál vele kissé a masinán. — Sok a benzin benne — motyogja szuszogva. Az egész repülőgép csöpög a benzintől. Forgatás. Szikra. Forgatás, forgatás, forgatás. Szikra, szikra, szikra. Szikraözön. Tűzijáték. Láng nincs. Az utasok most mar hangosan röhögnek. Sokan legyintenek. s nevetve leszállnak. S mindezt látja Kelemen úr. Szájában ott a szivar, a felét már megette, kis bagódarabkákat köpköd, káromkodik, csavar, forgat, ráz, ütöget, káromkodik, kopogtat, piccentget. Es szidja a szabotáló készüléket, és külön a gyárosát, és külön a feltalálóját, „azt a hülye kollégát, aki kifelejtett ebből valamit". Már rettentően izzad, az arca szánalmas. A testes, vérmes, végsőkig felizgatott emberke olyan lelkiállapotban van, hogy még egy szikra és felrobban! Most már nem bírom tovább nézni a kínlódását. Gyorsan odalépek hozzá, gyufát rántok, s odatartom az égő gyufát a renitens repülőgép kanócához. Az egész készség egyszerre lángra lobban, és az ujjára ég, káromkodva ejti el, az égő repülőgép lezuhan, szörnyű, még kényszerleszállásra se volt idő. Kelemen úr cipője talpával nyomja el gyorsan a tüzet. A kis propeller letört. Gyorsan zsebre vágja a repülőgép roncsait, s dühösen kiáltja felém: — Vicceljen az öregapjával! S azzal, az utasok fékevesztett, harsány röheje közepette leugrik a robogó villamosról. De sajnos, megcsúszott, hasra esett, szép szerencse, hogy nyakát nem törte. Ugyanis a cipője sarkára épp ma verte fel a suszter a „rutschnicht" nevű legújabb német patentet, amely „tökéletes biztonsággal akadályoz meg minden elcsúszást". Gazdagh István VONALBONTÁS Iszonyú fejfájásra ébredt. Ügy érezte magát, mint akit homokzsákkal fejbevágtak. Nem volt ez újdonság számára, hiszen minden hajnalig tartó kiruccanás után ilyen állapotba került. Ösztönösen nyúlt az éjjeliszekrény felé, az óráját és a cigarettáját kereste. Az óra fél kilencet mutatott. Eszébe jutott hogy kilencre ott kellene lenni az értekezleten, képviselni az intézetet. A cigaretta keserű volt és elfogta egy köhögési roham. Közelebb húzta a telefonkészüléket és tárcsázott. Beosztott kollégáját kereste, hogy átruházza azt az átkozott értekezletet. Az intézet telefonközpontja csak sokára jelentkezett. Ideges lett, nedves tenyere görcsösen tapadt a kagylóra. Amikor a központos aszszony jelentkezett, nyugalmat erőltetett magára: — Itt dr. Gaál Kund beszél, kapcsolja a dosimetriát — közben azon törte a fejét hogy milyen indokkal adja át kollégájának az értekezletet. — Te vagy az János? ... öregem, irtó nagy bajban vagyok, most jutott eszembe, hogy kilenckor van az az értekezlet. Tudod melyik? . . .Az. De sajnos én nem tudok elmenni, s arra kérlek, hogy vegyél részt rajta. Képviseld az intézetet. ... Nem kell semmit tenned. Csak legyél ott. Legfeljebb néhány soros feljegyzést adj róla. ... En? Sajnos nem tudok. Megint a fogam. Fél tízre vár az orvosom. ... Iszonyatosan, az este kezdődött, egy percet sem aludtam, majd szét esik a fejem. Kezdett kellemetlenné válni a magyarázkodás. Az óráját figyelte, s arra gondolt, hogy figyelmezteti kollégáját az időre, amikor egy határozott hang megszólalt: — Vidéknek bontom a vonalat! — mire dr. Gaál Kund kimondta, hogy bontson egy másikat hiszen az intézetnek tíz egyenes vonala van, már csak egy kattanást hallott. Rosszkedvűen tette helyére a kagylót és eloltotta a félig szívott cigarettát. Kitámolygott a fürdőszobába, hogy lelocsolja magát. Megállt egy pillanatra a tükör előtt. Gyűrött, ráncos ember tekintett vissza rá. Megrázta a fejét és csak annyit mondott, hogy pfuj, ez volt az utolsó. Visszafordult a fürdőszobából és úgy döntött, hogv alszik még egy keveset. Forgott, vergődött az ágyban. Nem tudott álomba zuhanni, mint ahogyan nappal sohasem. Kába volt, zúgott a feje, azt hitte szédül, s e kellemetlen érzés hatására nedves lett a tenyere. Hánykolódott az ágyon és arra gondolt hogy felhívja azt a szemüveges leányt, akivel együtt, voltak az éjszaka. Csak annyit tudott róla, hogy Mariettának hívják és a tervező vállalatnál dolgozik. Felemelte a telefonkagylót, várta a búgó