Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

r SOMOGYI JÓZSEF EMLÉKMŰTERV Baranyl Ferenc MÁJUSI DAL Torkunk harsány ágyú-torok: vidám dalt lö magasra, s az cgre-nyitott dal-tüzet a szellő megkavarja. A nevetés — mint repülő — a tárt egekre berren, s fényes, bukfencező kedély villan a fellegekben. A forgók — mint a hangulat propellerei — fürgén pörögnek szerteszét a fény acéltestű ezüstjén — megyünk, megyünk. Az emberek kezük egymásnak adják, s a zengő sugárutakon szétomlik a szabadság. T

essék csak eljönni egyszer errefelé, akkor elhiszi, nekem hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. De ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hozzon magával zseblámpát. Ügy látszik, nem értettük meg egymást. Nem neon- és reklámfény világít ebben a kis zugban, nem is a sárgatányérú utcai lámpától van az említett fényesség... Képletesen használtam a „legfényesebb" jelzőt. Amit elmesélek, valószínű, nem is egyedi és nemcsak a mi utcánkban fordulhat elő. Az egésznek egyedül az ad különös jelentőséget, hogy milyen körülmények között esett meg. Ha figyel, talán megérti, hogy miért fényességes ez a hely. Ámbár ön, ugye, fenn van a polcon és így más a szeme ... Tudja-e, hogy milyen gyorsan halad egy úthengerlő gép? Igen, lassan. Hát egy úthengerlő, ha gyalog jár az utcán? Persze, Ö is lassan. És azt tudja-e, hogy mit mondanak, ha így végiglépdel az utcán? Érdekes, eltalálta. „Sír a talpa alatt a föld, olyan lusta ember, biztosan nem szeret dolgozni, meg a munkáját sem szeretheti az ilyen." Igaz, elég testes ember volt. A vénemberek azt mondogatták, hogy gyerekkorában sem látták még titokban sem szaladni — így könnyű volt rásütni a bélyeget: lusta. Dehát az öregek szava se ér mindig aranyat. Annyi az egész, hogy hozzáidomult a gépéhez. Majd figyelje meg egyszer, hogy a test a munkához, a munkaeszközhöz igazodik. Nem nevet? Furcsa ember maga! Mikor ezt az elméletemet elmeséltem a szaktársaimnak, azok kiröhögtek. Azt hiszik, hogy tudálékos fickó vagyok, mert szeretem megfigyelni azéletet, meg hát szeretek olvasni és néha, ugye kicsúszik a számon egy-egy olyan szó, mint'a bevezetésben az előbb... Kuculi Istvánról van szó. Itt élt a ml utcánkban, a negyevenes házban. Egykenyéren az egész család. Az asszony, annak a szülei, meg a három fiúgyerek. Közülük az egyik már két éve házas, ö is hazavitte a feleségét. Ha összeszámolta, összesen nyolcan voltak. De errefelé inkább úgy mondták: heten laknak a házban, Kuculi Pista meg a kocsmában. Tényleg ott lakott, volt neki ott egy külön karosszéke, jó nagy. Hazulról vitte oda. Nem kellett meszszire cipekednie, a kocsma húsz méterre volt a háztól. Ha dolgozik, csak áll, meg kormányoz, az utcán úgy jár, mint aki minden lépés előtt gondolkozik egyet, ugyan mi lehet a talpa alatt, és ha ennek vége van, akkor meg a kocsmai ülésben verejtékezik a gatyája!" — így szóltak róla. Én sok mindent tudok, arpit más nem, mert az én székem az övé mellett álGu/oy Ist ván A MI UTCÁNKBAN vok — úgy látszik, elhitték egymásnak, a kibicek is elhitték. Izgalmas játék folyt a tapintható, de felismerhetetlen kártyákkal a téren, ahol a munkanélküliek tűrték sorsukat, a kibicek talán a játékosoknál is jobban izgultak. A rejtvényt sohasem fejtettem meg, mert a leglobogóbb parti közben arra jött egy szőke kislány — a többit már úgy is sejtik... Ha már a szenvedélynél tartunk, hadd meséljem el, mi történt jóval később egy kártyás vasárnapon, az újságírók és írók klubjában, amelynek többi közt állandó vendége volt egy pap. Reverenda helyett civilruhát öltött, így lépett be a különszobába, ahol a kártyázás már elhagyta a májusi szórakozás derűs partjait és szabadon engedte a démonait. Vagyis hazárdjáték folyt itt francia kártyákkal, az úgynevezett smen, ami olyan körülbelül, mint a huszonegyes A pap aznap túl sokat vesztett, nyilván erején jóval felül. Elkomorodva haeyta el a kártyaszobát, s a küszöbön hangosan fogadkozott: „Esküszöm az élő istenre, hogy soha nem veszek többé kártvát a kezembe". Körülnézett — túl sokan hallották a fogadalmat. E/crt hozzátette igen gyorsan: „Soha. Kiveve. ha vendégeim jönnek és kártyázni akarnak. Kivéve, ha én megyek valahová és a háziak játszani akarnak. Kivéve, ha szülőfalumba utazom, és az otthoniak egy kis kártyára invitálnak. És kivéve természetesen, ha bárhol, bármikor alkalmam van kártyázni..." Májusi hír volt egy lapban az is, hogy egy hadirokkant felakasztotta magát, mert eltörött a műlába és koldulásból nem tudott másikat venni magának. A hír alatt egy nagy riport éktelenkedett egy úrról, aki tízezer pengőt vesztett egy ültő helyében, s hát sikkasztott pénz volt... Manapság a kártyázás megcsendesedett. Vasárnapi, májusi öröm lett a játékból, kis mulatság, aprópénzes szórakozás, s ez a jó. Valamit megfigyeltem: középkorú és azon túli férfiak az igazi vasárnapi kártyázók. Vagyis, ha elmondod, hogy ezen a májusi délutánon kártyapartid van, tudom, elmúlt már a fickókorod, s a feslett tűznél didergő makk ász megpillantására jobban csillog a szemed, mintha a milói Vénusz járna arra, könnyű kartonruhában ... Ahogy előrehajolsz, törökülésben a zöld gyepen, mondd be csak a százast, rekontrázd meg a partneredet, hiszen olyan bizonyos vagy a játékodban. Minden öröm jó fűszere az életnek, jó kis kártyázással eltelik ez a szép délután is. A fiatalok, míg ti kártyáztok, sétára indulnak és hosszan bámulják egymás szemének színét, holott tudják: a lány szeme kék, a fiúé barna ... Iott a kocsmában. Szokása szerint csak tréfálkozott. Azzal bosszantották, hogy nevetni is lusta. Fenét! Nekem megmondta: ha nevet akkor nem kap rendesen levegőt a tüdeje. Különben nagyon komoly ember volt.. Szóval... Észrevette, hogy a sok rosszat, amit rákentek, igyekszem lemosni róla. Hát igen, ha távolról nézzük a dolgot, volt is alapja a túlsók beszédnek. Hm, értem. Arra gondot hogy az a „légszomj" takaróul is szolgálhatott a munka utáni kocsmázásnak, s annak, hogy otthon a ház körül nem lendített semmit előre. Persze, a munka! De gyorsan rávágta! Abban megegyezünk ugye, hogy aki megfelelő minőségű és mennyiségű munkát végez éveken keresztül, mégpedig úgy, hogy szereti is csinálni, arra az előbbi szavak nem illenek?... A folytatása is ilyen egyszerű. Már amilyen egyszerű lehet az, hogy egy Kuculi István nevű úthengerlő meghal a kocsmában, a saját karosszékében, jó magyar bor mellett és ráadásul, még testamentumot is hagy hátra. Ügy ám, végrendeletet. Felolvasom, jó? Itt van nálam, mindig magamnál hordom 1 „Alulírott minthogy oly erőtlenségre jutottam, hogy már egy éve a munkámat is csak nehezen tudom nap mint nap elvégezni, hát most teljesen tudatomnál lévén, de várva, hogy valami baj jöjjön rám, a követketzőket foglalom végrendeletembe: — Házam és udvarom a feleségemre szálljon teljesen. Azt csinálhat vele, amit akar. — Három fiamnak szakmát adtam a kezükbe. Abból megélhetnek, segítségül azonban mindegyiknek hagyok öt-ötezer forintot, ami a takarékban van. — Ha pedig leesek a lábamról, azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Vállalatomhoz, hogy azt a gépet, amin én dolgoztam, s ameneveztem, annak adják alája, aki kéri, hogy az ő gépe legyen, ne pedig olyannak, aki nem akar vele dolgozni. Aki pedig kérte, hogy az övé legyen, annak a karosszékem árából, amíg futja, a Sándor István nevű pincér naponta egy ingyenfröccsöt adjon munka után." A többi nem érdekes. Keltezés stb. Ügy látom, ez megdöbbentette. Hogy valaki anynyira szeretheti a gépét, mint a feleségét! VégrertCzinke Ferenc raja delkezik róla! Mondja, ezt furcsának találja, vagy szépnek? Szépnek? Azt vártam, hogy az előbbit választja— Azt mondtam, ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hogy hozzon magával elemlámpát. Mert elég sötét kis utca a mienk. De — ha én lennék a szavak mestere — azt mondanám, hogy ilyen utcákban észre lehet venni az ilyen kis tettek fényeit is. Tessék csak eljönni egyszer errefelé, majd akkor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka, egész sok kis fény van mifelénk, olyanok, mint amilyet elmeséltem. Csak meg kell keresni, s látni, aztán már úgy érzi az ember, hogy nagy a fényesség 1 A

mikor egyetlen bölcs dolog sem jut eszembe — az utóbbi időben egyre gyakrabban — szívesen kotorászok népnük bölcsességének kincstárában, melyből mindig sikerül valami elmésséget kibányászni. Szeretem eme bővizű forrást, mely azt is dokumentálja, hogy népünk sok ügyben már évszázadokkal előtte tudta, mitől döglik a légy, ami szintén egy népi mondás. De az utóbbi időben eme szenvedélyem miatt egyre több kellemetlenség ér. A múltkor például egy részeges huligánról szólván csupán a hangulatfestés miatt azt írtam, hogy iszik, mint a kefekötő. A cikk megjelenése után a Kefekötők Egyesülése levelet intézett a szerkesztőséghez, és kérte, hogy adjuk közre tiltakozásukat a súlyos rágalom ellen, amely a becsületesen dolgozó kefekötők kollektíváját vérig sértette. A tiltakozó levél kilátásba helyezte, hogy amennyiben nem tartózkodom az effajta. káros általánosításokra felhasználható felelőtlen kijelentésektől, megráznak. mint Krisztus a vargát. A tiltakozó levél megjelenése után a Vargák Szekcióba tiltakozó menetben vonult fel a szerkesztőség elé, Ősz Ferenc KÖZMONDÁSOK ahol a szónok a fejem, valamint azt követelte, hogy sértő kijelentésemet vonjuk vissza. Ezek után senki sem csodálkozik, azon, hogy milyen szörnyű bajt zúdítottam a fejemre, midőn egyik bíráló cikkemben a népi mondást idéztem, mely szerint baj van Köpecen. A köpeci községi tanács végrehajtó bizottsága memorandumot intézétt hozzám, és visszautasította a rágalmat. Közölték, hogy községükben a felszabadulás óta semmi baj nincs, rendben halad a betakarítás, okosan gazdálkodnak a községfejlesztéssel és havonta 35 centi betonjárdát építenek. Hasonló okokból tiltakozott az Állami Biztosító mohácsi fiókjának intézője is, a Több is veszett Mohácsnál című írásomért. Közölte, hogy a mondásban foglaltak, bár megfelelnek az igazságnak, miszerint Mohácsnál már veszett el egy és más, de a cikkben fel kellett volna tüntetni, hogy ennek az volt az oka, hogy nem volt háztartási biztosításuk. Legutóbbi cikkemben takarékosságra intettem feleimet, mondandóm súlyosabbá tételére idéztem népünk tapasztalatainak gazdag tárházából kölcsönkért mondást miszerint több nap, mint kolbász. A ciktc megjelenése után a Kolbászipari Tröszt éleshangú tiltakozó jegyzékben utasította vissza az alávaló rágalmat: „Az effajta demagóg kijelentések csak arra jók, hogy elvegyék dolgozóink kedvét a termeléstől, valamint megingassák népünknek a közellátásba vetett bizalmát" — írták memorandumukban. A méltatlannak érzett támadásokon elkeseredve berúgtam, mint egy kefekötő... pardon, mint egy disznó és mindőn a kocsmából ki akarták tenni a szűrömet, melyben én is benne tartózkodtam, tiltakoztam. A kiérkező rendőrjárőrt a pincér így tájékoztatta: — A kedves vendég úgy káromkodik, mint egy kocsis. A kocsmában három frakkba öltözött úr tartózkodott, akik a fenti szavakat meghallván a pincérhez léptek, átadták a kocsisok tiltakozó jegyzékét, majd a nevezett vendéglátóipari dolgozót úgy megdorgálták, mint szódás a lovát ..., illetve helyesbítek, miután nem óhajtom, hogy a szódások lovaikkal aláíratott jegyzékben forduljanak hozzám felelőtlen fecsegésem miatt. Hazafelé menet elénekeltem a rátóti legények viselt dolgairól szóló népi balladát és amilyen pechem van, egy lokálból éppen három rátóti legény vonult ki és ott a helyszínen elégtételt vettek rajtam, a község Ifjúságának becsmérléséért. A kórházban megállapítottam, hogy cikkeimmel már sok bosszúságot okoztam embertársaimnak és íme rajtam is bekövetkezett a bölcs népi mondás tanulsága: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Itt természetesen azonnal le kell szögeznem, hogy nem a vas- és edényboltban vásárolt kiváló minőségű korsókra gondolok, hanem a lelkiismeretlen maszekok által összeeszkábált vacakokra. Ezt az alkalmat használom fel, hogy megkövessem a magyar kisiparosok fazekas szekcióját, amely a temetésemen rendezett óriási demonstrációt aljas rágalmaim ellen.