Délmagyarország, 1968. április (58. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

Veress Miklós Tavaszi szél Tavaszom tavaszom kiterjesztett szárnyú mindenség zúgása boldog lebegése vas förgeteg rémít vas förgeteg ámít hiába küldi már ellened [csodáit kialszik majd a fák fehér lobogása gyújt majd zöld tüzeket áraszt új vizeket a te kiáltásod Indulnak a mezők indulnak a hegyek mind hogy látva lássák héjázó röptödet jönnek hogy hallgassák szárnyad csattogását Tavaszom tavaszom fémcsontú fénytollú mindenség-madaram kiáltozd kiáltozd hogy az embernek is télbíró hatalma szárnya van szárnya van mezőnkről varjakat sötét madarakat melyek jöttöd várják elhessent örökre hozza tündökölve Dózsa koronáját hozza hozza zúgva minden márciusok suhintó . kaszáját Majd kialszik a fák fehér lobogása majd gyúl a világnak piros lobogása ' tavaszom tavaszom kiterjesztett szárnyú mindenség-madaram serkenő magoknak égi csillagoknak kiáltozd kiáltozd hogy az embernek is szárnya van. Dal hazafelé mielőtt kést fognál magadra mielőtt hazaérnél kilenc lovas indul utánad mielőtt hazaérnél kirakatok zengnek utánad mielőtt hazaérnél kilenc folyó kilencfele árad mielőtt hazaérnél törik a mindenség üvege szilánkok záporoznak kezedet be ne vérezd törik a mindenség üvege kilenc lovasok térnek elébed mielőtt hazatérnél becsukódnak a kocsmaajtók becsukódik a szived flndrássy Lajos Wiirtz Ádám rajza Ünnep, fáklya mellett A hósök élnek, harcolnak — s elesnek ... Kevés a hős, ki nem harcban veszett el, kinek fegyverét elvásta a rozsda még életében s hervadt koszorúit dicsőségének hintaszékből nézte míg hullottak' a foszló levelek ... — Oly évszázad tanúja lehetek (s ha nem is hőse: harcosa e kornak) melyben legendás győzedelmek születnek s szörnyű bukások vésik be az útját űr-térképekre, — alig felderített s még némaságba zárkózó világok kapuit táró hősöknek! Egy élet olyan kevés, s mily gyászos vesztét látni ha mégoly diadalmas lobogó alatt is... S nem él a Föld tovább, mint eme név ék Gagarin! Mint Leniné, — és a Földre tüzet először hozóé... még húsz év, s ki voltam húsz éves ájult hazámnak ébredtekor: tán nevem is leíoszlik, sárgult papírok rongyáról... S az égre mégis győzelmi lobogókat tűznek az új eszmékkel száguldó utódok, — s mint ősanyag a termékeny humuszban, közöttük én már mindig ott vagyok * Szép hajnalunk volt! Elmúltak az árnyak szemem elől, — csak álmaimban fájnak, botlásaink, a könyörtelen emlék.,. Fulladás nélkül futni hogy szeretnék* — S szabadságunkat ünnepelve némán, távolba réved romlandó pupillám : öröm tüzeken átszivárog egy fáklya gyászos világa: ott a Kreml falában egy rendkívüli hős maroknyi hamvát őrzi az urna, — ismét eggyel több hát ki életével bizonyított, értünk... S még éppen, hogy a csillagokhoz értünkt 1968. március 30. Borisz Polevoj: tiaritúMOV, az utász lemcsak épületszárnyakért és házért folyt csata, hanem szobákért, a lépcsőházakért is. És a hadosztálynak a hadsereg-törzskarhoz küldött egyik jelentése így szólt: „Heves harcok eredményeképpen az északi körzetben az »ezredes- első téglalapjában elfoglaltuk az l-es és 2-es számú lakásokat". Ezekben a napokban az egész kalinyini frontszakaszon elterjedt Nyikolaj Haritonov utász híre. Valóban csodákat művelt. Éjszaka, szőrcsizmában, hogy zajtalanabbul járjon, olyan nesztelenül, mintha kísértet lenne, átment az úton az „alezredestől" az „ezredeshez". Ugyanilyen ügyesen erőshatású röpítő aknát helyezett el a németektől nyüzsgő ház sarkában, meggyújtotta a kanócot és eltűnt. Szinte feloldódott az éjszakában. Majd rövid idő múlva robbanás hallatszott, a gyalogság előretört az épület romjai közé és még el sem oszlott a robbanás füstje, a robbanás zajától raegsiketült németek még magukhoz sem tértek, amikor már el is foglaltak néhány szobát vagy lakást... Az utászok fáradtságtól elcsigázottan, nehéz lövészárokálomba merülve aludtak. A pince minden sarkából különböző hangnemben harsogó horkolás tompa zajjal töltötte meg az egész épületet. A levegő olyan volt, hogy a lámpában a láng nyugtalan imbolygott és piskat, beolajozta a váltók csúszó alkatrészeit, télen a tőle telhető legnagyobb erővel küzdött a hó, a jég ellen, nyáron pedig buzgón tisztította a balesetvédelmi plakátokat a legyek nyomaitól. Pontos nyilvántartást vezetett minden áthaladó szerelvényről, ezt a nyilvántartást 10 evenként egyeztették a központi nyilvántartó adataival, hogy tudják, ha elveszett egy mozdony vagy vagon, hol kell keresni. Nála sosem veszett el semmi. Ami befutott, tovább is haladt hiánytalanul, s ez nagy megnyugvással és lelki békével töltötte el Krampácsot Úgy látszott, élete a legjobb pályán halad a megérdemelt nyugdíj felé. A tragikus fordulatot rövidzárlat okozta. A központ jelezte rendesen, szerelvény közeledik. Aztán megszakadt a kapcsolat. Krampács János hitetlenkedve meredt a készülékre. Ilyen még sosem fordult elő. A vasútnál fő szempont a megbízhatóság, ez emberre, gépre egyaránt vonatkozik. Most meg ez a géptávíró kimondottan szabályellenes módon bedöglött. Krampács először csak csóválta a fejét, aztán" elrémült a helyzet kilátástalanságán. Őrháza előtt ugyanis éppen álldogált egy teherkocsi. A váltó arrafelé vezetett, mert utoljára onnan járt ki a mozdony s most kellett volna jönni az utasításnak fentről, váltson át. De nem jött. Hitetlenkedve meredt a készülékre. A vonat élesen sípolt valahol. Ez rettenetes. Hát senki sem kapott utasítást a megállítására? Akkor neki kell valamit tenni. Két eset van. A bejárati jelző leállítja a szerelvényt. A váltó átállítása szabad sínre vezeti. A harmadik esetre gondolni sem jó, igy marad a jelző, fgy aiarad a váltó, s a robogó vonat belerohan a veszteglő, lefékezett vagonba. De hát fentről nem jött utasítás. Ki látja át a központi vezénylés szempontjait? ö jelentette, hol áll a teherkocsi, tehát fent tudják. Akkor miért nem jelezik a váltást? A telefonhoz ugrott, hívta a vezénylő központot. Süket csend. Reszketett kezében a kagyló. — Halló! — ordította. — Központ! Mi az istent csinálnak maguk odafent? Semmi válasz, tompa egykedvűséggel búgott a vonal. Kinézett az ablakon. Kékesen fénylett a sín, részvétlenül álldogált a teherkocsi. Az érkező vonat egyre közelebb lihegett. — Halló! Központ! Tegyenek már valamit — könyörgött a süket telefonba, de tudta, hogy minden hiába. Képtelenség parancsot kapni fentről. Neki kell dönteni. Egyedül. Szemafor, váltó, vagy hagyni mindent a legutolsó parancs szerint? A legutolsó utasítás... ez az. Van-e joga megváltoztatni az utasítást? Ö csak érőátvitel a távírógép és az irányítógomb között, Krampács János nevű, többszörösen okleveles erőátvitel. Mi lenne, ha minden kis bakter beleavatkozna a felsőbb szerv akaratába? Ki felelős az utasítás végrehajtásáért? Egyedül ő. És a megmásításáért? Azért is ő. Egyedül ő a felelős. Reszkető kézzel tárcsázta fel a személyzeti osztályt. Ott persze működött a nyomorult telefon. Két-három rövid csengetés, aztán kellemes női hang jelentkezett. — Itt Krampács János. Kilépek. — Nem értem, kérem ... — Mit nem ért? Kilépek. Kérem a munkakönyvem — üvöltötte Krampács és befogta a fülét, hogy ne hallja a csata tanárt. lákolt. Közvetlenül a kis lámpa alatt alacsony, sovány katona ült és a sajátmaga által készített, de nyilván igen éles késsel, nagy igyekezettel faragott valamit. Miután közöltem vele, hogy írni akarok róla a „Pravdá"-ban, kissé hitetlenkedve nézett rám és udvariasan elhárította, hogy magáról beszéljen. Sok ilyen tárgy — amelyet Nyikolaj Haritonov faragott — járt kézről kézre a katonák között az utászszázadban, amelynek — most eszembe jutott — Grusin kapitány volt a parancsnoka. A bajtársak az őrmestert ezermesternek, hidegvérű, megfontolt, bátor és okos embernek tartották. Volt nap, hogy a katonák csak pár mondatot hallottak tőle. De a században mondogatták: „Haritonov ezt paeg ezt mondotta. Az őrmester azt tanácsolta, hogy így meg így cselekedjünk". Az élete ugyanolyan egyszerű, szelíd és derék volt, mint ő maga. Egy vjatkai kályhás fia volt. Gyermekkorában apjával együtt járta az országot és a falvakban esetlen orosz kemencéket rakott. Szerette munkáját és tökéletesen el is végezte, amit rábíztak. De amikor megkezdődtek az első óriási ipari építkezések, visszaadta apjának a szerszámot, elbúcsúzott tőle és Dnyeprosztrojnál, a nagy gát építésénél maradt. A Dnyeprosztroj méretei megragadták képzelőerejét. Az építőmunkásból utászkatona lett. Az ember, aki élvezettel alkotott téglából és betonból hatalmas épületeket, a Visszavonuló csapatok legutolsó soraiban menetelt, robbantotta mögöttük a hidakat, zsilipeket, a villanyerőműveket, pusztította és aknázta az utakat, hogy az, amit az emberek jólétére építettek, ne szolgálja a fasizmus sötét céljait Lehet, hogy Haritonov két tölténytárat sem lőtt ki az egész háború alatt de a <árt, amelyet ez a zárkózott, hallgatag ember az ellenségnek okozott, csak egy tüzérségi üteg munkájával lehetne összehasonlítani. A Kaiinyin város elfoglalását megelőző éjszakán Haritonovot kiküldték, hogy végja át az ellenséges erődítmények drótakadályait A kapitány figyelmeztette, hogy a drótakadályok előtti tér valamilyen új, eddig még fel nem derített módszer szerint van aláaknázva és a szomszéd zászlóaljból már két utász elpusztult a rejtélyes csapdákon. Haritonov magához vette a csípőfogót és elindult Megközelítette a drótakadályt, de mielőtt munkához kezdett volna, figyelmesen megtekintette azt a helyet ahol bajtársai elpusztultak. A drótok alatt nyomok látszottak, a titok, úgy látszott, ezzel volt kapcsolatos. Haritonov végigkúszott a drótakadály mellett és egyszerre csak észrevette, hogy annak tüskéiről alig észrevehető, hóval borított szálacskák csüngenek le. Az utász odakúszott, ahol a szálacska a hóba ért, ügyesen eltakarította köröskörül a havat, majd leheletével melengette a helyet, anélkül, hogy megérintette volna a fonalat. Tudta, hogy ez a fonal a halálhoz vezet. Csaknem érintette. Amikor a hó elolvadt, meglátta, hogy a kis gödör fenekén kerek fémhenger vonalai rajzolódnak ki. Kiderült a ravaszság. A drótakadály legkisebb rázkódtatását a szál továbbította a robbanóanyaghoz. Öriási erejű akna semmisítette meg az óvatlan utászt és egyidejűleg elsöpört minden nyomot, amely a titok nyitjára vezethetett volna. Ugyanakkor azt is jelezte az előőrsöknek, hogy valaki feltűnt a drótakadályoknál. Haritonov megértette, hogy miről van szó. Ledobta bekecsét és számot vetve gában azzal, hogy a levegőbe repülhet, óvatosan dolgozni kezdett Grusin kapitány — aki a legelső lövészárokban ült — számolta a múló másodperceket és türelmetlenül tekintett ki a sötétbe arrafelé, amerre a katona eltűnt Már régen elmúlt a feladatra kitűzött idő, de Haritonov még nem tért vissza. De robbanás sem hallatszott Ez pedig azt jelentette, hogy éL A kapitány, a hidegtől vacogva, feszülten nézte óráját Végül is hajnal előtt, amikor a sötétség szétoszlóban volt, és már szürkülni kezdett, nehéz lélegzés és hóropogás hallatszott Haritonov ugrott be a havas mellvéden át az árokba, össze volt karcolva, kimerült volt, kékre fagyott ajkaival fáradtan mosolygott Foga vacogott a hidegtőL Zsebéből elővette a fémhengert. amely kávéfőzőre hasonlított. — Itt van. Meg kell mutatni a gyerekeknek. Huszonnyolc darabot vágtam le belőlük a drótról. Ravasz munka. Ha egy kicsit megérinted a vezetéket, akkor „váljék egészségedre"... És hanyagul a hóra szórta az ártalmatlan aknákat, majd kihúzta magát és jelentette: „Az átjáróhelyeket átvágtam és fenyőlevelekkel jelöltem meg, kapitány elvtárs". ... És most itt áll ebben a tágas teremben, amelyet betölt a napsugár és a forgó turbinák egyenletes zúgása, itt áll, izgatottan, feszülten és úgy hallgatja az új gépek zúgását, mint anya a gyermeke első hangját, és szürke szemében nagy, igaz emberi boldogság fénye látszik ... Polner Zoltán Moszkva felé Szeli az IL-tizennyolcas a végtelen kék eget: három óra csupán és Moszkva ragyog, szikrázik a fényben. Látom, amint nyírfák és fenyvesek őrzik a várost s márvány-tankcsapdák, hogy — eddig jutottak a nácik