Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-10 / 59. szám

VASÁRNAPI kflnvuupmlp l\UII f V OLViliIu A filmművészet útján Nemes Károíy könyve Ennek a nemrég megjelent könyvnek első, vázlatos formájával négy-öt esztendővel ezelőtt találkoztam. Hivatalosan főiskolai jegyzet volt, stencllezett kiadás. De olvasta és tanulta mindenki, akinek valamiféle köze volt a filmhez. Megszerezni nem lehetett; én magam is évekig eredménytelenül szaladgáltam utána. Ezért hát kéziratban terjedt, mint a középkori kódexek: a ronggyá olvasott, kölcsönkért példányokat sokan szinte szó szerint lemásolták és — ugyancsak szinte szó szerint — megtanulták. Máig sem értem, miért nem jelent meg ez a könyv nyomtatásban annak idején, amikor még valóban újdonság volt. De hát, persze, még most sem késő. A szakmabeliek ugyan már jól ismerik, legalábbis mondanivalója lényegét. A könyv azonban nem azonos első formájával. A szerző jelentősen átdolgozta, kibővítette anyagát. A szakma számára ilyen tekintetben különösen a történeti áttekintés, összefoglalás lehet fontos. Nemes Károly sajátos szempontú értékelésével sok újat mond erről a témáról is. A „civilek" viszont, akiknek Jobbára csuk mint nézőknek van közük a filmhez, változatlanul olyan fontos alapismeretekhez Juthatnak ebből a könyvből, amilyeneket egyetlen eddig magyarul megjelent filmesztétikai tanulmányban sem találhattak. Nemes Károly hivatkozik Marx egyik fontos megállapítására: „Ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészetileg képzett embernek kell lenned". Napjainkban, amikor az új utakra lépő filmművészet elhagyja. átlépi a hagyományos előadásmódot, a mozikban művészi élményt kereső nézők számára ez a íanultság nélkülözhetetlen. Különben egyszerűen nem tudják, mit láttak, képtelenek megérteni a rendező, a film szándékait Nemes Károly könyve végeredményben ahhoz segíti a nézőt, hogy a mozikban jól szórakozzék. Brutálisabban megfogalmazva ahhoz, hogy ne kidobott pénznek érezze a jegy árát A könyv tartalma a rövid és nagyon fontos esztétikai bevezetés után három tematikai egységre oszlik. Tárgyalja a filmművészet formanyelvét, az alkotómódszer fogalmát és a film történetét. Alapvető szempontja annak kutatása, hogy a film, amely technikai természeténél, jellegénél fogva a puszta látványt, a jelenséget rögzíti, hogyan képes a valóság mélységeibe hatolni, hogyan képes a realitás lényegét megragadni és kifejezni, valami olyat adni tehát, amely több és fontosabb, mint a látvány, a jelenség. A könyv ilyen alapállásból tekinti át a formanyelvet, a fllm olyan eszközeit, mint például a tér- és időszervezés, a plánok és beállítások, a vágások és gépmozgások, a trükkök, a hang, a szín stb. Nem kell megijedni ezektől az esetleg különösen hangzó szakkifejezésektől. A kristálytiszta gondolatmenetű könyv mindezeket a fogalmakat megvilágosítja. A tér- és időszervezés lényegének megértéséhez például összehasonlítja a filmet az Irodalommal, s mire eljutunk a végeredményhez, a gondolatmenet summájához, meggyőzően hangzik az összefoglaló mondat: „— A tér- és időszervezésnek rendkivül nagy jelentősege van a filmművészetben: tulajdonképpen ez az elsődleges filmdramaturgiai tényező — a filmalkotás kompozíciójának kialakítója." Mi ez az irodalomban teljesen Ismeretlen ábrázolási eszköz? A filmnek az a képessége, hogy ábrázolási anyagát, a mozgást vagy a nyugalmat a tér és idő többféle variációjában tudja kifejezni (például egy térben és egy időben, több térben és több Időben stb.). így születik az úgynevezett filmidő, amely nem azonos a valóságos idővel. Marcellinl A nagy olimpia cimű filmjében például a százméteres síkfutás a a filmen tovább tart, mint a valóságban, mert a rendező a futás fényképezése közben bemutatja a nézőket, a célszalagot ls stb. Ugyancsak sajátos momentum a filmtér, a filmcselekvés és a filmcselekmény is. amelyet nem a színészek produkálnak, hanem maga a film. A formanyelv részletes áttekintése ntán azt hangsülyozza a szerző, hogy a nyelvi fejlettség és kifinomultság önmagában még nem határozza meg a műalkotás értékét. Az alkotómódszer fogalma című fejezet azt vizsgálja, hogyan használja fel a film a valóság tükrözéséhez a formai eszközöket, s közben olyan kategóriákkal ismertet meg, mint az esztétikai ideál, a viszonyítás stb. A könyv harmadik és terjedelmében legnagyobb fejezete A filmművészet fejlődése az előzőleg már tisztázott elvek és kategóriák alapján nyújt izgalmas történeti áttekintést Elterjedt, meggyökeresedett elképzeléseket, nézeteket cáfol és tagad meg, s a már ismerteket is új megvilágításban adja. Nagyon érdekes például, amit a szocialista realizmusról Ír. Egy hosszabb gondolatmenet kifejtésének végeredményeként mondja, hogy „...a filmművészeten belül — mely egészében a proletárforradalmak időszakában keletkezett, realista módszere pedig az orosz szocialista forradalom után — a kritikai és a szocialista realizmus módszerei megkülönböztetésének nincs Jelentősége, mert nincs tartalma. A hagyományos művészeteknél más a helyzet: itt a realizmus a polgárság XIX. század eleji kritikájának kifejlődése." Nemes Károly könyvét bizonyára viták is követik majd. De ez nyilván nem csökkenti, hanem éppen növeli munkájának jelentőségét ö. l. RAVASZ HISTÓRIA — Hát ha már okvetlen valami amolyan csalafintás vagy krimifajla történetekre vágyik az olvasó — fogta meg Mitró, az ezüsthalántékú, örökfiatal főszerkesztő, Jánoskának, a lap fiatal, invenciózus tárcaírójának középső zakógombját —, ha az kell neki, hogy úgy „pihentesse" az agyát, hogy töri a fejét, hát akkor gyerünk, Jánoska fiam. Fogadom, hogy te kirázól a töltőtoliadból egy ilyen krimiféleséget — Ügy tudom, hogy te a vasárnapi mellékletei az irodalomnak szentelted, Géza bácsi... — Hát akkor szentségtörést követsz el, fiú. Ismered a „műfajt". Nem fog ki rajtad. — Ismerem untig, hogyne. — Hát akkor rajta, fiacskám! — teszi a fiú vállára jóságos kezét a vén főszerkesztő. Jánoska valami kirimihistórián törte a fejét. Kéne az a kis „külön", de nagyon, mert Erzsi nap lesz kedden, és jb vön vagy tíz szál piros szegfűt venni azokból a tenyérnyiekből. Szála tíz forint! „Plusz zöld". Ám húszas akadt a zsebben, hát bement abba a körúti nagy Közértbe, amelynek kirakata előtt Erzsi a minap azzal a szépen csomagolt konyakos meggyel úgyszólván szemenként szemezett. De végtelen a sor a pénztár előtt. A fiatal, energikus kis pénztárosnő ördögi gyorsasággal dolgozik. Jobb keze csuklóján az a fehér fásli, amely már-már valamiféle pénztárosnő-jelvénynek tűnik. És éppen most torpant meg a munka a pénztárablak előtt, hogy aztán jóidőre végképp megrekedjen. —Még egy forintot kérek — szól be rekedten a bácsi. Rekedten s gyanakodva. — Miféle forintot? — ránt idegesen szemöldököt a pénztárosnő. — Hát a tízesemből ami még visszajár. — Itt a blokk a kezében. Hat forint Négyet visszaadtam, az tíz. — Gyerünkgyerünk! — kiáltja türelmetlenül a soron következő idős nő. — A forintomat kérem. Nyugdíjas vagyok, énnálam pénz egy forint! — Négyet adtam vissza. — Hármat adott! Tessék, itt a kezemben, a blokkal együtt Egy kétforintos meg egy egyforintos, az csak három forint — Én négyet adtam. Egy kétforintost meg két egyforintost. — Meg egy egyforintost tessék! — mutatja a markát a bácsi. — Mi lesz ott? — Tűnjön el, öregem! Szűnjön meg! — Meddig várjunk még. amíg kivitatkozzák magukat?! — hangzik most már mindennünen a sorból, egyre bőszültebben. — Mikor felmarkolta a blokkot a pénzzel, biztosan elejtett egy forintot — kiabálja most már a pénztárosnő. — Akkor hallottam vón. Nem vagyok siketl Jánoska nem bírta tovább idegekkel. Odalépett az öregúrhoz. — Szóval lehet, hogy elejtette, öregem? — Nem lehet. Csörrent vőn. Nem vagyok siket. — Várjunk csak! — villant a szeme Jánoskának. — Ha leesett a forint és maga nem hallotta, holott nem siket, akkor nem ide, a kőpadlóra pottyant, hanem ... Hanem? Hanem máshova! — kiáltotta Jánoska oly diadalmasan, mint ahogyan felkiálthatott Irinyi, mikor az az első szál gyufa fényt vetett. Kicsi fényt, de fényt... — Máshova esett — folytatta hősünk — (mert hát nem hős az, aki embertársai érdekében kiáll?). Olyan helyre, ahol a csengését nem hallania Azzal Jánoska hirtelen lehajolt — és a bácsi nadrágjának hajtókájából két újjal kicsippentette a forintot, s átnyújtotta a károsultnak. Roppant taps roppant fel, mint a színházban az a „nyíltszíni". Egy másik öregúr vállon veregette Jánoskát: — Mi a mestersége úröcsémnek, ha meg nem sértem? Nem detektív? — Nem ... Csak most éppen ... abban járok ... és hát... — Hát ehhez gratulálunk! Ez aztán a vaslogika diadala! Mire Jánoska odasúgta sor-társának, merthogy sosem is bírta az érdemetlen dicséretet: ,C,sak kitaláltam ezt az egészet. Mint ahogyan egy krimit kieszelnek. A saját forintomat dugtam bele a bácsi nadrághajtókájába, s vettem ki onnan. Hogy csak legyen már vége ennek a hülye vitának. — Hát ez ugyan nem krimi, de megjárja — mondta Géza bácsi. — Nincs benne vér. — Mert az édességosztályon történt — hunyorított Jánoska azzal a kalmükvágású szemével. — Ha a mészárososztályon történik, akkor véres volna. GYÖRGY FERENC Szepesi Attila Villanások I. sziromarc szóközeiben 2. tükörben márvány tajték-fehére tekintetem mint a villám siklik föntről lefelé 3. kezében, piros pipacs pihevirág 4. fekete fű bársonya dombok dombja forróságom sarlózó idő fölöttem őserdei meztelenség S. lábai harapófogója nyelve bibéje lámpafénybe-villan szeme rámcsukódik 6. egymás mellett várni B

rumics teljesen feldúltan ült a Hungária kerthelyiségének egyik asztala mellett. — Borzasztói, ami velem történt — válaszolt a kérdésemre, — az ember mindig ráfizet a jóságára! — Képzeld öregem — kezdett a történethez —, volt nálunk egy Stiller nevű dolgozó, aki az én hatáskörömbe tartozott, raktáros volt a 4-es fiókunkban. Nem tagadom, kellemetlenül érintett, amikor megtudtam, hogy hatvan mázsa kakaódarát elcsent és épített belőle egy kis bungalovot. Kemény fegyelmit adtam neki, de elgondolkoztam a sorsán. Itt van egy kis megtévedt ember, egy kis Stiller, tőlem függ, felfelé halad-e a becsületes, mindenki által tisztelt emberek sorába, vagy lefelé, a züllésbe. Brumics rámmérte tekintetét: „Válaszút elé kerültem, te mit tettél volna helyemben, segíteni igyejónak Bonni kertéi volna, vagy belerúgtál volna? — Segíteni valakin az mindenképpen emberséges! — Biz az látod, én is ezt tettem, a humanizmus útját választottam! Áthelyeztettem a 9-es fiókunkba. Fél évig csak jót hallottam róla, mondhatom boldog voltam, aztán kiderült, hogy két és fél tonna spanyol viasszal nem tudott elszámolni. Amikor felelősségre vontam, sírva bevallotta, hogy szégyellte a szomszédok előtt, csak Trabantja van, ez a kis spanyolviasztétel megkönnyítette egy rangosabb kocsi vásárlását. Brumics rámemelte atyai tekintetét: — Feltétlenül segít, a humanizmus az jó dolog — válaszoltam. — Tudod, én ls így határoztam Ezt a kis embert, ezt a kis Stillert nem hagyom elveszni, hozzásegítem hogy felemelkedjen, a megbecsült dolgozók színvonalára. Kemény fegyelmi és utolsó figyelmeztetés után áthelyeztettem a 29. sz. fiókunkba, s mondhatom nagyon boldog voltam, hogy ismét győzött bennem a jóság. Tudod aztán mi történt? — El sem tudom képzelni. — Hát nem is. Ráfizettem a jóságomra és a humanizmusomra. Fegyelmit kaptam! Én, érted!? — Megint megbotlott a Stiller. Hatvan vagon szódabikarbónát eltulajdonított Zokogva bevallotta nekem hogy a felesége egészen máshol akart villát építeni, s ez a kis bikarbónatétel könnyítette meg a telekvásárlást — De nem értem te miért kaptál fegyelmit? — Mert az elkészült bungalóvot átíratta a nevemre, hiszen az már neki nem kell, mert máshol lesz a nyaralójuk. Engem emiatt meggyanúsítottak, hogy nem humánumból, hanem bungalov miatt nyúltam a hóna alá. Meg azt is a szememre vetették, hogy összejátszottunk, hiszen Stiller a sógorom — Szegény ember! S most mi lesz? — Az apósom — ő nálunk a főelőadó — nagyon megszidott, és áthelyeztetett egy másik telepre. Magasabb lesz ott a beosztásom de mondhatom alig emelkedik a fizetésem. Ez azért van — mint mondta az öreg — hogy tanuljak az ügyből és igyekezzem helyrehozni a hibámat... ORDAS NÁNDOR Culai István: KatonaDél-Magyarorszag VASÁRNAP, 1968. MÁRCIUS 10. Megesett, hogy éjszaka felkelt, magára terítette a köpenyét, s kiült a körlet elé a küszöbre. Fejét egy cseppet hátrabuktatta; ilyenkor nem gondolt semmire sem, hanem élvezte az éjszaka csillagos csendjét, s azt a cseppnyi magányt, amit magáénak mondhatott, öt-tíz percig didergett fgy, megbújva köpenye gallérjában, s közben egész kis világok értek meg benne. Különben elég vidám, de kissé fura fickó volt. Sok verset tudott és szerette a szűrrealistákat. Időnként, ha elkeseredett, idézett tőlük. A többiek nem nagyon értették meg a merész asszociációk rendszerét, nevettek — sokat ér ám első időkben a nevetés! — és ilyenkor ő is megkönnyebbültKönnyebb nevetni, ha van kivel — gondolhatta... Hátravetette a fejét és rövidet kacagott. Néhányan megszerették és olykor- olykor kérték is, hogy meséljen valamit. Am ha kérték rá, sosem állt kötélnek. — Nem! — felelte. — Nem vagyok én a bohócotok! Sovány, ideges arca megkeményedett, makaccsá vált az egész gyerek. Megjelent előtte Mária arca, áttetsző, sejtelmes színekben, ahogyan a szép, régi orosz ikonokon a szűzé világlik, s ilyenkor nem szólt egy szót sem, buzgón erőlködött, hogy minél tovább előtte maradjon a kép, s áhítatosan a távolba nézett. Azután — jaj — megpördült, s eltűnt a tünemény, nem maradt utána szinte semmi nyom. A fiúnak kihűlt a szeme, hidegen, fémesen csillant, ha fény esett rá, s mert kemény akart maradni, mosolyt erőltetett arca árkaiba, s beszólni kezdett. „A bisztróban friss a mázolás és a vér Fagy szele száll az ebéd végén késelünk Sokat a gyertyák sem tehetnek,. ." Szavalt, aztán nevetett a nevetőkön, mert nevetnie kellett rajtuk. — Szerinted ez a krapek is teljesen kerek volt ugye, Jamek? — mondta őszinte szóval Csotka Feri. — Még most is normális, öregem, mert él — válaszolta Jamek. — Aragonnak hívják ... — Szerintem a szivar művelt ember, érzem a szavai között az intelligenciát! Mi, Jamek? — szólt valaki más. János felelgetett, történeteket kerekített a többiek számára, s az idő lelt, s lemosta arcáról a merev réteget, megpuhult a tekintete. Mária arca az Ismeretlenség ködébe veszett. Ügy érezte elveszett, mint valami régi, ócska lámpás; egykor a fényt jelentette, majd mégsem érződött állandó, feszitő hiánya. Es néha arra is gondolt, ha ideje engedte, hogy mennyi pótolhatatlannak tűnő részecske veszett már el az életéből; olyan pillanatok, amiknek örökké kellett volna tartaniok... Talán Mária is elveszik anélkül, hogy meggabalyodna a világ! Félt Aztán vetetett a nevetőkön, s ismét Mária sziluettjét vélte látni. Húszéves volt mindössze és szerette volna mindezeket elmondani valakinek, de sokáig nem akadt senki, aki meghallgatta volna. Fojtotta a sok mozgás, az öreg katonák természetes viselkedése, — új kifejezésmód kellett, hogy megszabaduljon gátlásaitól: sajátos, áttételekben realizálódó kifejezésmód. Még az újoncok is sokáig idegenek maradtak egymásnak, — Jamek — ment oda hozzá egy napon a körletben Kajman honvéd. — Dumálj egy kicsit, élvezem, amikor mesélsz. Őszinte, kisfiús szem bújt meg a szúrós szemöldöke alatt. — Mit élvezel benne? — A fene tudja. Megnyugtat. Szerintem frankó időtöltés, olyan ize 4 1