Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
A üju a BMitiw! int, Vera elfogja a pillantását, s utánamegy a fürdőszobába. — Menj át a nagymamához, s hozd el, amit otthagytam. — Sütemény? — kérdi suttogva Vera. Anyu bólint, megigazítja Vera pöttyös nyakkendőjét, helyreráncigálja gallérját — Ha Apu kérdezné ... — Nem néz rá, a hajában babrál —, ha kérdezné, honnan van a sütemény, mondd, hogy nagymamától kaptad. — Nagymamától — ismétli Vera. — Mindenkinek a tányérja mellett valami mézeskalács-meglepetés lesz. Azt is nagymamától kaptad, érted? — Pedig ugye te vetted ma reggel? — villan rá Vera szeme. Minek is rendezte ezt a születésnapi uzsonnát, gondolja Acsné. Hiszen sejthette, hogy ez lesz a vége. A férje sértődötten ül az ebédlőben, nem szól, nem kifogásol semmit, csak olyan eltökélten dolgozik, hogy nem tehet leszedni tőle az asztalt Kétszer is benyit a szobába, tesz, vesz, hogy eszébe juttassa, készülődni kell, teríteni, de a férje a rajztábla fölé hajol, tusosüvegek és színes tinták sorakoznak előtte, s körzőjével szaggatott vonalakat húz a papírra. — Már négy óra — mondja neki végül. A férje nem válaszol, öszszehúzott szemöldökkel dolgozik tovább. Jól ismeri ezt az arckifejezést, mindig olyankor ölti fel, ha a gyerekekről van szó. — Fiam, mindjárt Jönnek a vendégek — mondja olyan halkan, hogy érezni, milyen erőfeszítést kell kifejtenie, hogy visszafogja a hangját — Persze, a vendégek ... Kenyérmorzsával tisztogatja a rajzlapot, nagy figyelemmel. — Majd átmegyek a másik szobába. — Az hideg. Es asztal sincs benne, csak két csúnya ágy... — Két masszív diófaágy... — Jő, hát szép, gyönyörű. De most nem az a fontos. — Kapkodva beszél, hallja, hogy csengetnek... „A gyerekek I Hová dugja őket?" — Menj el ma délután. Mindössze két óráról van szó. legfeljebb háromról. Hétkor már jönnek a gyerekekért Ojból csöngetnek, türelmetlen, éles csöngetés vág a szavába. „Odakint topognak a gyerekek, ágaskodnak, vörös az orruk hegye". — Nem olyan hideg a másik szoba ... Kinyithatjuk az ajtót — mondja a férje A két kis vendég végre bent van. Mit csináljak velük? — gondolja Anyu, ahogy átmennek az ebédlón. — Ide, ide — mondja és kinyitja a hálószoba ajtaját, ahonnan hideg csap ki. — Vedd fel a mackódat — mondja ijedten, s már szalad is kl hogy ráadja, s Verával ütközik össze, aki magasra tartott kézzel hozza a süteményes csomagot — Már itt vannak? — És egyszerre megáll a küszöbön, egyik lábáról a másikra lógázza magát, mint akinek nem akaródzik bemenni... ö már Nagymamának elmesélte a születésnapi uzsonnát: szépen meg van terítve az asztal, középen egy kis cserép lóhere, amit Ágitól kapott De apa rajzol, mintha nem is lenne születésnap, pedig azért Jött ilyen lassan, hogy addigra minden készen legyen, éppen úgy, ahogy Nagymamának elmesélte. És hogy tudnak a másik szobában Játszani? Hová állítsa a bababútorokat? Meg a síneket? Még ha el is férne azt gondolja: veszekednek. Biztosan Apu megint rákezdte, hogy a két gyerek miatt kell a nyugalmát feláldoznia! Mindig ezt szokta mondani, de Anyu nem hagyja őket! Anyu megmondja, hogy ha még egy szót szól a gyerekek miatt, pakol és soha többé nem látja ... Az ő igazi apjuk a temetőben fekszik, néha kimennek oda és kihúzigálják a sírból a gyomot, s konzervdobozból megöntözik a virágokat. De erről épp úgy nem szabad Apunak tudnia, mint az almáról, meg a szőlőről, amit tízóraira a zsebükbe csúsztat Anyu, meg a süteményről, amit nem is Nagymama vett. — Nagyon jól játszunk, nincs is hideg — mondja gyorsan, és kutatva nézi Palotai Boris Szitakötő a sínpár, a vonat az ágy alá fut Jutka mackónadrágban ül az ágy szélén. Eszter meg nagyokat fúj a levegőbe és nézi, hogy a lehelletéből csupa „füst" lesz. — Később se megy el Apu? — kérdi Vera izgatottan, s Anyu szájára teszi az ujját « int hogy csendesen ... — Mozogjatok egy kicsit — mondja aggódva, mert Jutka prüszköl és könnybelábadt szemmel fintorog. — Jő uzsonnát kaptok — mondja mentegetőzve, és siet a konyhába, eldugott dobozokat kotorász elő, melyeknek alján kis zacskók hevernek. Egyikben mandula, másikban néhány szeletke csokoládé, a harmadikban mazsola, mostanáig önmaga elől is dugdosta... Az ujja hegye reszket amikor kiüríti a zacskót, mintha valami gyógyszert csepegtetne, melytől gyors javulást vár. — Ez a nagy cécó Vera miatt van? — szólal meg mögötte a férje. — Hagyj, édes fiam, ne kezd megint... — Ügy mondod ezt az édes fiamat... Mihelyt a gyerekek kerülnek szóba, már nem bírsz magaddal! Ebben a pillanatban beszalad Vera. — Anyu, kérek egy poharat, meg sok gyufát! Kunsztot mutat Eszter! — kiabál az ajtóból. S miközben zsebébe sepri a gyufaszálakat Anyu szemeit, melyek kiveresedtek, mint amikor soká olvas. — Menj csak, Veruskám — és Anyu az állával int hogy menjen befelé. Aztán tálcára rakja a csészéket A mézeskalács-meglepetést nem meri a tányérkák mellé tenni. A varróasztal-fiókba dugta őket nehogy a férje észrevegye. — Hol fognak ezek a szegény gyerekek uzsonnázni? Az ágyra terítsek, vagy a szekrényre? — fakad ki ingerülten, s térdével nyomja be az ajtót — Elmegyek hazulról — mondja váratlanul a férje. — Elmégy? — Anyu a hangsúlyt tapogatja — Elmégy? — kérdi még egyszer, mert nem bízik abban, amit hallott — Igen ... Vera ugyan nem érdemli meg, mert lusta és hanyag. De téged sajnállak. Te nem tehetsz róla, hogy... — Hogy két gyermeket hoztam a házasságba — fejezi be keserűen, és beszívja sósízű felsőajkát — Ne így... Az ajtóhoz támaszkodik. Nehéz megtalálni a régi hangot ... Az ember ínye elvásik a sok türelmetlen szótól. Hisz ha nem kellene négyesben élni..., ha nem érezné ezt az örökös fogságot Két pár gyerekszem tapad rá, bármerre fordul, érzi a tekintetüket. Ha egyedül dolgozhatna az asztalnál, s csak Lenke lélegzetvételét hallaná! De Lenke aüg van mellette, teli van munkával. Legénykorában minden nyáron a hegyek között csatangolt így ismerkedett meg Lenkével, aki egy parasztházban lakott a szamárköhögés AgivaL Szép volt akkor ... A szemében zöldarany csillámok szentjánosbogárnak hívta, meg szitakötőnek. Milyen nevetséges lenne, ha most azt mondaná neki, hogy szitakötő. — Szitakötő... — Tessék? — riad fel Anyu. — Semmi — mondja zavartan és sután a keze után nyúl. Anyunak megrezzen akarja az érintésre, csodálkozva, türelmetlenül, hogy mi ütött belé. — Hová sietsz? — kérdi szemrehányóan. — Mindig csak a gyerekek! Nekem már semmi sem jut belőled! — De hiszen... Annyi mindent kellene megmagyarázni. Oly régen nem beszéltek egymással, csak védekeztek hadakoztak lesben álltak. A szobából furcsa nesz hallatszik Mit csinálnak odabent? Már köhög valamelyik ... Bárcsak elmenne Sándor! Miért áll itt, mit akar? Igen..., most már emlékszik ós gyorsan hozzásimul, egyre a kőhécselésre figyelve. Fejét a mellére ejti, érzi a bőrtárca keménységét, s eszébe jut, hogy Ági iratai is a tárcában vannak, még mindig nincs elintézve a nyaraltatási ügye. — Ha csak egy kicsit akarnád... — dadog, kapirgál a mondatok között Talán, ha másképp kezdene hozzá, minden rendbejönne. A gyerekek beülnének a meleg szobába, szépen megterítene, a fiókból előkerülne a mézeskalács-meglepetés. — Anyu! Eszter még kér süteményt és... — Vera elképedve lép hátra. A játéktól kitüzesedett az arca, fülcimpója piros, mint a kakas taréja. — Anyu!... — hangosan akarja mondani, de nem jön hang a torkán. Anyut átölelve tartja Apu, s az arca nem ls látszik csak a nyaka meg a haja. Pedig Apu nem engedi be őket a meleg szobába .., — Anyu! — kiáltja és maga is megijed, milyen reszelős a hangja, mintha nem ls ő kiáltana. — Jutka haza akar menni, mert fázik Eszter pedig... — Mi?... Mi az? — riad fel Anyu. — Ml történt? — Én nem akarok születésnapot! — kiáltja. — Es hiába tuszkolja Anyu a fűtött ebédlőbe, teli szájjal sírni kezd ... van, mint amikor összejöttünk páran srácok és szövegeltünk, fantáziáltunk... — Hagyj, Kajman. Nincs nekem mindig kedvem bohóckodni, csak belső szükségből teszem, ha teszem Másokon is tudtok röhögni, nem? Kajman felhúzta busa szemöldökét és állhatatosan magyarázni kezdett. — Te, hidd el, nem rajtad röhögünk ám, amikor szövegelsz, hanem valami érdekes érzés fog el bennünket olyankor, valahogy kinyilik bennünk valami, szétbomlik a mellünkben az a szigorú szorongás, amikor belejössz a mesélésbe; — megkönynyebbülünV és nevetünk Így érted?! — Miért kéreted magad — szólt Jánosra egy újonctársa a háta mögül. — Szereted, ha rimánkodnak neked? János vonakodott, s közben egyre többen eléje álltak, s kérlelték: Ott álltak ültek mellette; ő először csodálkozott, azután zavarba jött, végül kényszeredetten felnevetett. De miről beszéljen, nincs kedve most mesélni. Mindegy: kell, mert különben rossz srácnak mondják. Vontatottan kezdte. — Történt egyszer Casablancában, hogy három fiú meg egy lány, a k kötő fehér partján állva, az életről diskurált... A fiúkra pillantott. Azok születő jókedvvel ránevettek „Folytasd!" — mondtak és nem merUk hangosan kacagni. János tovább beszélt: egyszer lassú, kántáló hangon, máskor pergetve a szavakat, mintha szél fújná őket és közben lefestette a kikötőt, bizarr berendezésű kocsmákat rajzolt, benne káromkodó és finomkodó emberekkel, akik mind Máriáiról beszéltek, egy ismeretlen, jellegtelen arcú, szőke lányról. János beszélt, beszélt, s szinte érezte, hogy könnyebbé válik Leszakadozott róla a ballaszt... ... a lánynak jellegtelen arca volt és hosszú, szőke haja, nyersen beszélt, de szépen gondolkodott. A kikötőben még senki sem látta, de ismerték minden mozdulatát... Amikor János végére ért a történetnek mindenki boldogan felnevetett. Azt öntötte formába, amiről már oly régen szeretett volna írni és a többiek is úgy találták, hogy azt hallják amit már régen hallani akartak. — Jó volt — mondták elismerőleg. — Jó volt, Jamek! János elmosolyodott, tudta, hogy átláttak rajta és örült. — A menyasszonyodat Máriának hívják — kérdezte meg tőle valaki. — Igen — felelte Jamek A fiúknak megeredt a nyelvük. Mindenki fél akarta tárni magát. Nézetek alakultak ki egy-egy kérdéssel kapcsolatban, vitáztak — megismerték egymást. A közösséggé kovácsolódás első pillanatait éltek.,. János éjszaka ismét felébredt. Hevenyészve felöltözött most is és kiment a körlet elé mint szokta. Pisakos volt az ég, aligha lehetett volna csillagos égről beszélni. Nyílt az ajtó és Kajman telepedett melléje. Csendben ülteik egy darabig. — Néha egészen otthonosan fejeződnek be a napok — szólalt meg Kajman. János bólintott rá. En rajzoltam meg szobrászkodtam azelőtt — folytatta halkan, bizonytalanul Kajman. — Neked jobb, ími mégis csak inkább adódik alkalom meg idő, mint kalapálni.,. — Ki mondta neked, hogy én írok? — kérdezte János. — Gondolom Miért titkolod? Láttalak írni. — Tudod, hogy van ez... Nem szeretem, ha én vagyok a mosoly tárgya. Ha tudnák, gúnyolódnának — Én nem mondom el, bizton — mondta komolyan Kajman. — Kösz, Nem fázol? — Kicsikét. Egy kicsit. János végig pillantott a gyakorlótéren. Fagyos volt a föld. — Hideg van, piszkos hideg — dörmögte. Kajman nem felelt. Még jóidéig némán dideregtek mostmár mint katonabarátok a gazdag csendben a körlet küszöbén. Aztán egyetlen szó nélkül visszamentek és lefeküdtek. Így is megértették egymást! Ék Sándor Vietnam Vietnami költők Le Anh Suan Találkozás Széllel birkózva lépkedett az esőben a raj, a csupasz rizsföldek felett dühöngött a vihar. Mennydörgés dorgált cikázó kis villám-kölyköket, s ml mentünk mentünk szótlanul, álmodva tűzhelyet, duruzsoló jó meleget, s mellette pihenőt, — de tűzhely nem volt, s tüz se volt, s csak tűrtük az esőt. Aztán elállt, s hirtelen reánkszakadt az éj, s az éjben könnyed lépteket hallottam akkor én. Szembejött velünk vidáman egy harsány kis csapat, s — mint röpke fénysugár — egy fürge lány szaladt. Épp csak a hangját hallottam: — „Előrel Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!" is elnyelte a vaksötét, — mint bennünket a csend — mi Dong-thap felé tartottunk, ő meg keletre ment. .. Ahogy visszagondolok — o neved sem tudom. Rövid kabátban, puskává mentél az úton, s messze vagy, mint a hajnaltól a késő alkonyat, fényt látok, fényt a távolban, vagy inkább arcodat? ... S újra hallom a hangod is: — „Előre! Vár a harc! Gyorsabban! Rajta, küzdeni, ha veszni nem akarsz!" Van Day Menetelés Három teljes éje, hogy folyton csak megyünk, megyünk, menetelünk. Mily jó, ha a zöld dzsungelben egy kicsit megpihenünk, s lábunknál futva kanyarog a selymes, gyíkfürge patak, s fenn a fiatal ágakon millió daloló zsenge rügy fakad. Banánvirágok fehér lepedőjét húzza magára a távoli domb, s lenn az ösvényen tavaszi szirmok, tavaszi illatok dallama zsong. Virágok! Ha tudnátok, mily veszélyes és mily nehéz útra megyünk! — Várjatok ránk, és akkor nyíljatok mind„ hu visszajövünk!... KRECSMARY LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI VASÁRNAP, 1968. MÁRCIUS 10. DÉL-MAGYARORSZAG T>
