Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

Tanúságtétel Olyan írók születésnapja, mint Gorkij, sohasem válhat csupán valamiféle koszorús megemlékezéssé: életműve — tekinélyes mérete és gondolati sokrétűsége nellett is — annyira egyértelműen áttetiző, hogy akaratlanul is állásfoglalássá esz megünnepelni. Gorkij példa azok szánára, akiknek az irodalom nem magánügy, hanem a világ társadalmi-emberi megújításának eszközét látják benne. Ezért tanúságtétel az idei Gorkij-centenárium, amikor az elkötelezett, a társadalmi hivatást vállaló művészet Gorkijban legfőbb tanítómesterét ünnepli. Nyomdokaiban immár két nemzedéknyi irodalom nőtt fel. Már azok is elismerik, hogy korszakot nyitott, akik felett ítélete ként cseng műveinek tartalma.. Az ember — a művészet örök tárgya — nála jelenik meg először nem úgy mint a környezet áldozata, hanem olyan tudatos erőként, mely a természet felett fokozatosan kivívott uralmát végre szociális sorsa uralásával tetézi. Jelképes az, hogy a nyizsnyij-novgorodi kelmefestő-nagyapa házában felcseperedő Aljosa Puskin meséin nevelkedik, majd tucatnyi foglalkozást végigpróbálkozva már fiatal orosz íróként Tolsztoj vendége az orosz irodalom Mekkájának számító Jasznaja Poljamában, kisvártatva pedig Csehov kecskelábú faasztalánál beszélik meg első novelláinak tanulságait Gorkij teljessé tesz egy körképet: ez nem csupán a forradalomelőtti Oroszország keresztmetszete, hanem általában az első nagy robbanás előtti pillanatok megörökítése egy emberetelen társadalom épületében. De a Pavelek, a forradalmárrá felnövő Aljosák, a Szamgin-ragény bolsevik KutuzovjaJ nem egyszerűen csak a hiányzó láncszemek egy portrégalériában. Ezek egyben ősei, prototípusai egy társadalmi-lélektani lényegében újszerű emberfajnak is. Sokan megírták már, hogy Gorkij élete tulajdonképpen a munkásosztály XX. századi térfoglalásénak kinagyított ét végleteiben beteljesedett mása. Valóban, benne a legmagasabbrendűen testesült meg a nép tehetség, válÓ6ultak meg a szocialista világ alkotó lehetőségei. Ami a világirodalom egyik legégetőbb kérdése volt századokon át, a szellem és a cselekvés kényszerű kettészakadottsága, az nála kettős fortnában is megoldódott — az ő egyéni útjában csakúgy, mint a művei témájául szolgáló történelmi valóságban. Ezért kapcsoljuk elsősorban Gorkij nevéhez az igazán korszerű világirodalom' kezdetét Amint a XX. század nagy társadalmi változásainak közvetlen rúgói is az előző évtized utolsó éveibe nyúlnak viszsza (ekkorra esnek Lenin elméleti alapvetésed és a tömegeket kitapogató erőgyűjtése), úgy ennek az új habitusnak, az új emberi tartásnak a megszólaltatása révén Gorkijjal kezdődik meg a világtörténelmileg modern, korszerű, huszadik századi irodalom. Gorkij a fő hangsúlyt az emberek lelkivilágának ábrázolására helyezi át. „Az anya", ez az Iskolát teremtő mű is éppen azzal fogta meg a kortárs munkásokat éa írókat egyaránt, hogy nem az anyagi miliőt, a termelést részletezte és az elnyomás szörnyűségeit ecsetelte, hanem azt helyezte előtérbe, ami a XX. században a társadalmi életben fő szerepet kezdte játszani — a gondolkodás, a tudat fejlődését Drámái pedig kifejezetten intellektuális drámák (annakidején elég sok szemrehányással illették felületes kritikusai a lazának tűnő cselekmény miatt): bennük a szereplök belső világának elemzése az életben végbemenő szociális változások rajzával párosul. Műveiben azt mutatja be, hogyan válik tudatossá az ember viszonya saját életéhez, kora fő kérdéseihez, az élet legnagyobb társadalmi-filozófiai rugóihoz. Nála az alak, a jellem egyfajta mikrokozmosz, melyben mint a cseppben a tenger, visszatükröződik az összetett, sokrétű, drámaisággal telített társadalmi élet Tudatosan vállalt történetisége az élet dialektikájának felfogásában az alakok plasztikus megformálásán át valóban azzá az objektív igazság erejével ható eszmévé válik, mely Engels ismert meghatározása szerint a világ megismeréséhez veaet Művészi felfedezései ma már az egész haladó világirodalom közkincsévé váltak. A ma negyven-hatvanéves írókat olvasva a „gyanútlan olvasó" neip is sejti, hogy látásmódjuk, a cselekvő emberkultusz közvetve Gorkij tererr^tő-formáló hatása alatt is vált ilyenné Aligha felesleges még ma ls hangsúlyozni esztétikájának azt a sarkalatos tételét, mely szerint a művészet alfája és ómegája az ember — úgy is mint az ábrázolás objektuma, úgyis mint a kialakítandó végcél. „Mi tudjuk — írja egyik cikkében már a forradalom után —, hogy a földön nincs egyéb szeretnivaló, mint az ember, nincs min felháborodni — az ő tettein kívül; nincs amiben gyönyörködjünk, csak az élet és a szépség általa teremtett új formáiban." Nem lehett függetleníteni ettől a koncepciójától tudatos művészetpolitikáját, mellyel több tucatnyi népi tehetségnek nyitott — utólag is beigazolódott — utat az irodalomban. Leonov írja róla, hogy valami, csak a legnagyobbakra jellemző ritka adottsággal rendelkezett: meg tudta sokszorozni a termelőtulajdomságait annak a magnak, melyet ha legalább rövid ideig is, de a tenyerében tartott. A konszolidációért vívott, sokszor nem is egyszerű harcában született híres mondása: „Mi nem szerzetesek vagyunk, hogy monoton hangon imákat mormoljunk .., Valamennyi hangszerre, valamennyi hangra szükség van abban a nagy zenekarban, mely arra van hivatva., hogy szimfóniával adjon hírt az utódoknak nagy, tisztító viharunkrpl." Műveit ma nálunk a szükségesnél kevesebben olvassák. Talán még az sem tűnik nagy túlzásnak, ha azt mondjuk, hogy az a közönség, mely valóban olvasott (tehát meg akarta fejteni az írott betű értelmét is) a felszabadulás előtt jobban ismerte Gorkijt, mint az, mely már szabad életünkben nőtt fel. Pedig Ady volt először híradással róla Juhász Gyula éppen Szegeden írta „Üzenetet" — az első messzehangzó magyar szót Gorkijhoz. A legnagyobbak — József Attila és Nagy Lajos, Kassák és Veres Péter egyként elismerik, hogy meghatározó módon beleszólt írói indulásukba A magyar a harmadik nyelv, melyen — már a múlt század legutolsó évében — megszólaltak művel. a FENYVESI ISTVÁN N. I. Altman rajza 1928-ból Áz odesszai kikötő A porfelhőktől elsötétült kék déli ég zavaros; a forró nap mintha finom szürke fátylon keresztül nézne a zöldes tengerbe. De jóformán nem is látja meg magát a vízben, amelyet az evezők, hajócsavarok csapásai, a török bárkák és a szűk kikötőt keresztül-kasul felbarázdáló egyéb hajók éles gerince sávokra szel. A gránitbilencsbe vert hullámok a taréjukon tovasikló roppant terhek alatt nyögve ostromolják a hajók oldalát meg a partot. Nekicsapódnak, és mindenféle szeméttől beszennyeződve, tajtékot túrva morognak. A horgonylánc csörömpölése, a rakományokat ideszállító vagonok tengelykötésének zaja, a kövezetre esett vaslemezek érces sikoltása, az épületfa tompa koppanása, a bérkocsik zörgése, a hajók hol fülsiketítőén éles, hol fojtottan bömbölő füttye, a rakodómunkások, tengerészek és vámőrök kiáltozása: mind-mind a dolgos nap süketítő muzsikájává olvad össze, és a kikötő felett néhány ölnyire viharosan kavarog a levegőben; a földről egyre ujabb és újabb zajhullámok röppennek fel hozzá, és hol tompán, morajlón ráznak meg minden körös-körül, hol élesen, harsányan hasítanak bele a poros, fülledt levegőbe. A gránit, a vas, a fa, a kikötő kövezete, a hajók és emberek — mind-mind Mercurius szenvedélyes himnuszának lenyűgöző dallamát Az író, aki 1891-ben maga is rakodómunkásként dolgozott azodeszszai kikötőben, emlékeit így idézte föl Cselkas című elbeszélése (1895) bevezető részében. P. L. harsogják. De az emberek hangja nevetségesen gyönge, alig hallható. Es akik tulajdonképpen előidézték ezt a lármát: maguk az emberek is nevetségesek és szánalmasak; a poros, toprongyos, fürge alakok a hátukat nyomó portékák terhe alatt meggörnyedve, ész nélkül szaladgálnak hol ide, hol oda a porfelhőben, a hőség és a hangok tengerében; az emberek hitvány bábok a környező vasóriásokhoz, áruhalmokhoz, a csörömpölő vagonokhoz és minden egyébhez képest, amit ők maguk teremtettek. Alkotásuk leigázta és jellegtelenné tette őket Az indulásra készen füstölő, súlyos óriás hajók fütyülnek, sisteregnek, mélyen zihálnak, és minden belőlük fakadó hangban a megvetés gúnyos árnyalata érzik a poros, szürke emberi figurákkal szemben, akik ideoda mászkálnak fedélzeteiken, és rabszolgai robotjuk gyümölcseivel töltik meg a gőzösök mély üregeit Könynyekig kacagtatok a rakodómunkások hosszú libasorai, akik tulajdon vállukon ezer meg ezer pud gabonát hordanak a hajók vasgyomrába, hogy megkeressenek néhány fontot — ugyanabból a gabonából — a maguk gyomrának. A fáradtságtól, zajtól, hőségtől eltompult, rongyos, izzadt emberek, és a napon, teli potrohúkkal ragyogó, ugyancsak emberek alkotta hatalmas gépiek, amelyeket végső soron mégsem a gőz, hanem alkotóik izma, vére lendít mozgásba ..., íme, ebben a szembeállításban a kegyetlen gúny egész költeménye rejlett A zaj szinte nyomta az embert, a por nemcsak orrlyukaikat csiklandozta, hanem vakította szemét is, a forróság pedig sütötte és elcsigázta testét; körös-körül minden feszült, türelmét vesztő, roppant viharral terhes fellegnek látszott, amely ha kirobban, utána szabadon és könnyen lehet majd lélegzeni a friss levegőben; a földön néma csend honol, a poros, fülsiketítő, bosszantó, sőt egészen a csendes őrületbe kergető zaj elenyészik, és akkor a városban, a tengeren, az égen csend.es, derült, ponjpás lesz minden ... Tizenkét egyenletes, érces harangkondulás hallatszott. Amikor az utolsó érces hang is elhalt, a robot vad muzsikája is halkabban zengett Egy perc múlva már elégedetlen, tompa morajjá szelídült Most már élesebben lehetett hallani mind az emberek szavát, mind a tenger csobogását. Beköszöntött az ebéd ideje. Maki Imre fordítása és oly alázatosan károg, mint ahogy a bárány béget — Igen... tegnap Játék közben a bagoly, az örökös díszpolgár, ugyanezt mondta nekem ... „Valami van a levegőben" ... mondotta, és én azt feleltem, hogy „majd kiszimatoljuk, majd kipuhatoljuk." Okosan feleltem, ugye? — Szolgálatjára, kegyelmes uram, okos felelet volt — mondta tiszteletteljesen és helyeslően a vén veréb. — Mindent meg kell várni. Mindenre rákerül a sor. Okos madár mindig vár. A havas kert egy tisztás foltjára leszállt az égből a pacsirta, és fel-alá futkosva így dudorászott: — Bájos mosolyával kioltja a nappal az éjszaka csillagait... Halványodik már a sötétség, megremeg és eloszlik, mint a hó a nap sugarától. Hogy dobog a szív, hogy éled a kebelben! Reméli, hogy fölkel a nap, felszáll a hajnali bíbor, feltámad a nappal, világossággal, szabadsággal. — Miféle madár ez? — kérdé a pírok, és behunyja a félszemét. — Pacsirta, kegyelmes uram — feleli a holló ridegen. — Poéta — teszi hozzá udvariasan a veréb. A gimpli pillantást vet félre a költőre, és szuszog: — Eh... Milyen szürke... A gazember! Valamit mondott a napról, a szabadságról, ugye? — Szolgálatjára — feleli a holló. Fellázítja a fiatal madarakat, és megmérgezi a lelküket teljesülhetetlen reményekkel. — Megrovásra méltó és osoba állat! — Ügy van, kegyelmes uram — hagyja rá a vén veréb — nagyon ostoba. A szabadság valami bizonytalan, valami olyasmi, amit erőnek erejével sem lehet elérni. — De ha nem csalódom, ön ls mellette volt? — Csak ... csak ... csakugyan — veti közbe sürgősen a varjú. A vén veréb megzavarodik. — Valóban, kegyelmes uram, valamikor én is mellette voltam... De enyhítő körülmények szolgáljanak mentségemül. — Hogy értsem ezt? — Ebéd után, kegyelmes uram, a bor hatása, hogy úgy mondjam, nyomása alatt... mellette voltam, de csak okkal-móddal. — Hogy értsem ezt? — Azt montam halkan: „Éljen a szabadság!" De megtoldottam hangosan ezzel: „De csak a törvényes korlátok közt!" A pirók ránézett kérdőn a hollóra: — Úgy van, kegyelmes uram — felelte a holló. — Mint udvari veréb, nem foglalkozhatom csak komolyan a szabadság kérdésével! Hiszen nem vág az ügykörömbe, melyet szerencsém van ellátni. — Csak ... csak ... csakugyan — károg a varjú, mert neki mindegy, hogy mit helyesel. Azonban az utcákon csörgedeznek a patakok, és halkan dúdolják a dalt, mely a folyamról szól, hová ők is be fognak torkolni. Zengik a jövő dalát eképp: A hatalmas hullámok felkapnak bennünket és elragadnak a tengerbe. A forró nap sugarai ismét felszívnak bennünket az égbe. A mennyből újra a földre hullunk, mint harmat, mint hópihe, vagy mint esőcsepp. A nap, a fölséges tavaszi nap ragyog a derült égen, a teremtő, izzó istenség mosolyával. A kert zugában, a vén hársfa ágán a csízek raja guggol. Egyikük lelkesen dalol egy dalt, amit tudj' Isten hol hallott: a viharmadár dalát. A tajtékzó tenger fölé viharfelhők gyűlnek. Vihar és tenger közt büszkén lebeg a viharmadár. A szemnek olyan, mintha fekete villám cikázna ott. Röptében súrolta a tengert, aztán az égbe röppent, mint a nyil. Rikolt, és a felhők hallják a hangjában a vad örömet. A hangjából a vihar vágya, a harag ereje, a gyűlölet lángja és a győzelem biztossága szól. A viharról zokognak a sirályok, zokognak, és a tenger felett szárnyalnak. Szeretnének elrejtőzni a tenger legmélyebb fenekére. A búvármadarak is siránkoznak. Nem ismerik a győzelem örömét. A mennydörgés megdermeszti őket. A pinguin aggódalmasan búvik a sziklák közé. Csak a büszke viharmadár repül, repül bátran a tajtékzó hullámok felett. Mind sötétebben, mind mélyebben szállnak alá a fellegek. A madarak ugrándoznak, táncolnak, és üdvözlik a vihart. A menny dörög. A tenger morajlik. Már sötét felhők ölelkeznek a tarajos hullámokkal, és odafeccsentik a habokat a zord szirtekre. .4 viharmadár sikolt és cikáz, mint fekete villám; hol az égbe fúródik, hol a tengert súrolja a szárnyával. Röpköd, mint valami démon, mint a vihar sötét démonja. Kacag is, zokog is. Kacagja a felhőket, zokog örömében. A mennydörgés szavában már hallja, mint csillapul a vihar, és tudja, hogy nem mindig fedi felleg a napot. Süvít a szél. Dörög a menny... Kéken csillognak a felhők a tenger szemhatárán. A tenger elkapja a villámokat, és a mélyében eloltja őket. Tekerőznek, mint kígyók, és visszatükröződnek a habokból... Vihar lesz, vihar! A vakmerő viharmadár csapong villám és hullám közt, és diadalmasan rikoltja: Vigyázzatok! Jön a vihar! Adatok Műveit a földkerekség 63 nyelvén olvassák Századik születésnapján szobrot emelnek neki Leningrádban és Tbilisziben. Grúziában film készült el: Amerre Gorkij járt Grúziában címmel. Jerevánban tudományos konferencia ül össze. Témája: Gorkij és a Szovjetunió népeinek birodalma. Bakuban az elmúlt évek tudományos kutatását összegező könyv jelenik meg: Gorkij az azerbajdzsán kultúrában. •ifidén kezdik meg Gorkij összes műveinek kritikai kiadását. A teljes gyűjtemény 63 kötetből áll, ebből 25 a szépirodalmi műveit és ezek szövegváltozatait, 12 pedig kritikai és publicisztikai műveit tartalmazza. Kortársaihoz írt leveleit a befejező 18 kötetben találjuk majd. A monumentális sorozat szerkesztő bizottságát Leonyid Leonov, Lenin-díjas író vezeti.