Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

A viharmadár dala Száz esztendővel ezelőtt, 1968. március 28-án született Makszim Gorkij világhírű orosz író, a szocialista realizmus megalapozó ja, a szovjet irodalom első klasszikusa, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet világviszonylatban is korszakos jelentőségű megörökítője. 1901-ben meg jele nt költeménye, A viharmadár dala az első orosz forradalom legnagyobb hatású riadója. Áz Éjjeli menedékhely Szegeden szerint felhangzó töprenkedést, hogy jogosult-e ilyen megdöbbentően sötét beszéd a színpadon." m A szegedi színészet felsza- ezek az emberek valóban Az ellenforradalom korbadulás előtti csúcspontját emberek". A legértőbben, szakában a szegedi munkás1919 áprilisának az a néhány legmélyebben Balassa József színjátszók elevenítették föl hete jelenti, amikor a tár- október 15-i cikke látja meg Gorkij művét. A Maros uisadalmi kezelésbe vett szín- a dráma jelentőségét a vi- cai ház Juhász Gyula igazgatá- lágirodalomban, s szerzőjésa alatt munkáselőadásokon nek nagyságát. „A valót a ismertette meg a világiroda- nyomor világából kezdi raj- ran fölújították. A bemutalom legszebb alkotásait a zolni... Üj dolog ez a szín- tóról a Szeged november város proletárjaival. Másik padon." Fejtegetései során a 25-i száma ezt írja: haladó mozzanata volt a drámából leszűri Gorkij esz- érdeklődésre szegedi színházi kultúrának tátikájának lényegét: Jl Munkásotthonban 1923. november 18-án mutatták be a darabot, s azután is gyakA nagy tekintettel a színpad vezetősége úgy ha1903-ban a nagy orosz pro- szépség és igazság egységé t tározott, hogy vasárnaponletáríró, Makszim Gorkij Éj- hirdeti, mert a műalkotás kijeli menedékhely című drá- zárólag igazsága következtéként fogják tartani az előadásokat, és azokra mindig májának szegedi bemutatója, ben lehet szép". Ennek az egy-egy szakma tagjait hívGorkij 1902 telén megje- esztétikai ítéletnek megal- ja meg. Vasárnap a textillent drámájával óriási feltű- kotása hatvanöt évvel ezelőtt munkásoknak, december 2után, 1945. május Vígszínház ezzel meg az újjáéledő színházi életet. m elhinni. Hanem ez nem Gor• kijön múlt". A Szegedi Hír- világirodalom, egyik adó a közönség egy részét is két. bírálja, amely — nyilván A szegedi sajtó, ha nem társadalmi összetételénél értette is át teljesen a drá- fogva — értetlenül állt a fna osztályharcos jelentősé- darab újszerű formai meg- mutatták "be^de Naau^riZ °ldáSaÍ éS íor,radaln^ főszer i n t^aki a Szegedi méltatta a fiatal Gorkij ifa- eszmei mondanivalója előtt. munkásszínjátszás történetét „Ezek a jelenesek - írja a fölvázolta, még a Hétvezér kritikus a Jelenetek a mély- utcai Munkásotthonban talmas, megdöbbentő realizmusával merészen újító művét. Még a bemutató előtt, aznapi számában írja a Szegedi Híradó: „A színműirodalom az utolsó évtizedekben alig termett az Éjjeli menedékhelyhez hasonló az sikerű darabot". A bemuta az okvetetlenkedő vitatkozással ágáló apró titánokat. a mély hatás, amelyet harc. kor a gazdasági válság miatt kiéleződött az osztálytóról a haladó polgári lap az Éjjeli menedékhely akár tiltotta. az a rendőrség be Szeged művelődéstörténeszínházi kritikusa, Liptai olvasva, akár színpadról az tének értékes> haladó fejeImre egyebek között így ír: emberre tesz, megsemmisíti Ze\e. Gorkij e művének dia ,,Gorkij Maxim a világító dalom egyik óriása lett, akinek nevét ma már szinte legendaszerű "mesék kapcsán emlegetik, és akinek az írásait minden gondolkodó fő mint az irodalom remekeit olvassa". „Gorkijnak —folytatja jellegzetes polgári' látásmódjának korlátozottságával — az élet mélységéből vett jelenetei éppen azt akarják elérni, hogy az emberek tekintete ne forduljon el a sötét helyekről, és hogy az emberek szeretete és becsülése eljusson az élet páriáihoz is." Az író „ragyogó elméjének és gazdag lelkének tulajdonaival mutat rá, hogy hol van az életnek virradatra váró éjszakája!" A Szegedi Napló a dráma hatásáról azt mondja: „Sötét, a maga egyhangúságában szinte nyomasztó az a kép, amely a mélységből vett jelenetek során a néző elé tárul, ám érdekes, mert a színező erőnek azzal a megragadó hatalmával van megrajzolva az elzüllöttek, a bűnbeesettek csoportja, ami ritkaság számba megy". A Szeged és Vidéke két egymás után következő száma a színikritikán kívül külön, nagy méltató cikket közöl a drámáról. Moly Tamás október 14-i cikkében a dráma szokatlanul hiteles realizmusát értékeli: „A művészete, művészi hatása ennek a darabnak abban van, hogy az új hangú, levegőjű és ten- dalmas útja színpadainkon. denciájú daraboknál rend-PÉTER LÁSZLÓ Konsztantyin Fegyin : Személyesen Gorkijjal... án pedig a famunkásoknak tartanak előadást. Előreláthatólag ebben az évben más darabot nem is mutathat be a törekvő munkástársulat, mivel az összes szakmáknést keltett Magyarországon, nemcsak bátorság, de szoNagy érdeklődés előzte meg katlan tisztánlátás jele is, az Í903. október 13-án tar- csakúgy, mint Gorkij világtott szegedi bemutatót is, irodalmi, sőt világtörténeiamelyre a nemrég még sze- mi jelentőségének biztonságedi Krecsányi társulatának gos, meggyőződéses hirdetéjúlius 4-i budai bemutatója se: „Zola és Gorkij tudták nak be akarják mutatni után került sor. „Valóság- Shakespeare óta legjobban Gorkij örökbecsű drámáját". gal lázba hozta ez a drá- megközelíteni a valóságot". Az előadások előtt Czibula ma a fővárost" — mondotta A szegedi bemutató nem Antal bevezetőjét olvasták a pesti bemutatóra vissza- mindenben tudta tolmácsolni föl. A 19-es direktórium emlékezve Rátkay Márton, Gorkij nagyszerű mondani- börtönből épphogy kikerült a darab egyik akkori sze- valóit, s ezt a helyi kritika vezetője maga nyilvánosan replője. De így volt ez vi- föl is tárta. A Szegedi Napló nem szerepelhetett. A halágszerte: a szófiai bemuta- hibáztatja, hogy a színészek gyatékában fönnmaradt szötó, ugyanebben az évben, Max Reinhardt berlini tár- veg szerint elemezte a dráutcai tüntetésre vezetett, sulatának német nyelvű pesmutatva a dráma forradal- ti előadása másító hatását, mozgósító tografálták, . _ erejét. Nem véletlen, hogy maguk élték volna át szere- kenységét is. „Ha valami ela haladó, realista színházi peiket. A Szeged és Vidéke ismerésre és dicséretre szóirányzatok később is annyi- is rámutat: „Még a rende- mot tarthat, az bizonyára az, szor újították fel a magyar zés sem felelt meg minden- amikor az ember önzetleszínpadokon is: 19-ben, a ben Gorkij törekvéseinek, nül, a jutalom ösztökélő reTanácsköztársaság idején, amelyet bizony nemigen tud- ménye nélkül fáradozik. Így 29-ben a Belvárosi Színház tak a mi színészeink vissza- fáradozik az a kis társaság, •zínpadán. A felszabadulás tükröztetni, és nem nagyon amely odabent most az arím. 30-án a tudott a közönség magába " " nyitotta fogadni... Bizony Gorkij somagyar kat akart, amit nem mindemát és főalakjának, Lukáalakításait ~ f o- nak jellemrajzát. Méltatta a ahelyett, hogy színjátszók áldozatos tevécát festi, álszakállat vesz föl, álbajuszt ragaszt. Éjfélig tartó próbák, hosszas tanulás nütt tudnak visszaadni és után most mindjárt önök elé lépnek, hogy bemutassák a remeA darabot a későbbi években is többször fölújitották. 1925 februárjáig nyolcszor ségből magyar alcímre céloz- játszották mindaddig, amíg va — nyomtalanul elsöprik a rendőrség 1932 táján, aminem I

í, köt .:z első szovjet írónemzedék tanítójának mondják. Joggal, ö H volt e nemzedék tanítója: tani-, W tása azonban nem merült ki a nyelvtani és stilisztikai baklövések ellenőrzésében s az egyéb hasonló, irodalmi csiszolómunkában. Mint az orosz nyelv szerelmese s az írói művészet rajongója persze nem hunyhatott szemet a nyelvi torzulások, az erőszakolt kifejezések, a hanyag formai szerkesztés esetén sem, de mindenekelőtt írói ihletre tanította társait. Az irodalom ügyébe vetett hitre tanította és meggyőzte őket az irodalom óriási .fontosságéról. Milyen eszközökkel érte- ezt el? Én Gorkijtól mindig rendkívül emelkedett, lelkes hangulatban váltam el, ezt azonban sohasem az írói műhelyről folytatott beszélgetés okozta, és sohasem csak az irodalomra korlátozódó eszmecsere, hanem- a Gorkij által felkeltett különféle érdeklődéseim fellobbanásából eredt. Már pusztán a vele folytatott beszélgetések tarkasága, az állítások és tagadások rugalmas váltakozása is alaposan megmozgatta képzeletemet. Bármily szigorú volt is " Gorkij irodalmi kérdések-ben, mindig, változatlanul ezt az egy érzést szuggerálta az íróknak: te vagy a gazda. Mint író soha senkinek nem ajánlotta azt, hogy őt kövesse, utánozza, az 6 művészetét állítsa példaképül maga elé. Ilyesmiről még csak nem is beszélt. Pontosan felfedezte itt is, ott is saját művészi hatásának nyomait, — de még csak eszébe se jutott, hogy iskolát teremtsen. Művészete azonban épp úgy része volt a kor történetének, mint egyénisége. Minden újonnan jelentkező író Gorkij felé fordult, hogy lássa és tanuljon tőle. Beszélgetéseinek látszólagos csapongása sosem keltett olyan benyomást, mintha véletlen értesülések szétszórt szilánkjaiból állana. Ellekezőleg: Gorkij módszeresen gondolkozott, és nemcsak irodalmi, filozófiai kérdésekben, hanem a természettudomány, a fizika és a vegytan területén is. Szívből jövő hálával mesélt nekem a Curie-házaspárról, akiket személyesen ismert, s akiknek laboratóriumát is felkereste franciaországi tartózkodása alatt. Midőn beszélgetésünk során felfedezte, hogy én nemigen konyítok a kémiához, részletekbe menően kezdte magyarázni a radioaktív elemek sajátosságait. Valahányszor mesélt, mindig aggályosan figyelte hallgatóit. Ha valakinek lankadt az érdeklődése, elkomorult; ha pedig jól odafigyeltek, belelendült. Szinte mindig különös dolgokról besizélt és ő maga is különösnek tartotta, amit mondott, és azt is, ahogyan mondta. Élvezte az erejét, elbeszélő képességét. Mint a legtöbb művészember, ő is ösztönös színész volt, és mint színész képtelen lett volna nem gyönyörködni tulajdon művészetében. Egyszer az alábbiakat mondta el nekem: — Tizennyolcban történt. akkoriban, amint ön is tudja, körülöttünk viharzottak az eseriienyek, éjjel hívnak a telefonhoz, Egy matróz akar velem feltétlenül beszélni. Felveszem a kagylót. Afféle komoly hangot hallok „Gorkij elvtárs?" — ..Éri vagyok." — „És mivel tudja bizonyítani, hogy maga az?" — „Nos, felelem, ha Saljapint hívná fel, az tálán beleénekelhetne magának valamit a telefonba, de éntőlem mit kíván?" — „Nohát, így mondja, mostmár megismerem a hangját, és beszédét, egyszer már hallottam egy gyűlésen. Nekünk itt most egy igazolás kellene. Á Troickaja utca egyik házában vagyunk, házkutatást tartunk és egy olyan szobába kerültünk, ahol semmit sem értünk. A falakon csupa boszorkányok meg szellemek és mindenféle kacskaringós írás, lehet, hogy tudományos, ki érti ezt? És a lakás gazdája is, varázslófele, vagy tán boszorkánymester, és azt mondja magáról, hogy író. Ügy találtuk itt, hogy éppen ördögöket ragasztott össze színes papírból..." „Várjon csak — mondom én —, nem Remizovnak hívják?" (Alekszej Remizov avantgard novellista volt. A szerk.) A matróz szinte megkönnyebült: „Így hát igazán ismeri őt? Mi nem akartuk elhinni, hogy ismeri. És igazán író?" — „Igen, mondtam, és ráadásul híres író, kiváló ember." — Pedig a cimboráim szinte visszahőköltek, amikor meglátták. Azt hitték, elment az esze." — „Dehogy! Nagyon is eszénél van, csak épen. furcsa az esze." — „Hát mi legyen vele?" — „Hagyják békében." — „No, de az ördögökkel mit csináljunk? Nem jó dolog ez." — „Az ördögeit is hagyják békén, mondom". — „Az összeset?" — „Mind egy szálig." Nagyot sóhajtott ez a komoly elvtárs. „No, jó, mondta, elfogadjuk az igazolását és eszerint fogunk eljárni. Ugye megengedi, hogyha még egy íróba botlanánk, akkor megint telefonálhassunkf" — „Hát jó, mondom, csak telefonáljanak, úgy látszik, ez az én sorsom..." Az orosz írók egész életén át izgatják kíváncsiságát, érdeklődése sesem apad és megvan benne a saját hivatásának tisztelete is, amint állandóan próbálgatja-hasonlítja, hogy miféle gyümölcsöket teremhet ugyanez a hivatás más kezek gondozásában. Gorkijtól tanulta meg sok fiatal író, hogy becsülni kell nemcsak a nekik kedves irodalmi jelenségeket, hanem azokat is, amelyek ellentmondanak egyéni ízlésüknek, s magát ezt a képességet is meg kell becsülniük, mert ez csak csiszolja és nem csökkenti az egyéni ízlést Van, aki azért tanulja egymás után a nyelveket, mert ellenállhatatlanul érdekli a felépítésük — Gorkij így tanulmányozta az írókat, mert képtelen lett volna nem tanulmányozni őket. Körükben, tekintetük kereszttüzében mintegy versengett velük, hogy melyikük tud mélyebbre hatolni: ő figyelte azokat és azok figyelték őt. Voltak jelenségek az irodalomban, amelyeket nem szeretett, amelyek iránt bizalmatlansággal vagy éppen elfogultsággal viseltetett, sőt olyanok is, amelyeket gyűlölt. Objektív ítéleteibe olykor nagyon sok személyes elemet vitt és voltak olyan általánosan elfogadott irodalmi nézetek, amelyek ellen egész életén át küzdött. Ide tartozott az, hogy nem szerette Dosztojevszkijt. Ellenszenvének nemcsak politikai és tárgyi okai voltak, nem csupán a Napló és az Ördögök szerzőjével állott szemben. Bizonyos belső hangvételeit, az erkölcs-fogalom érzelmi összetevőit nem tudta Dosztojevszkijnek megbocsátani, az író egész érzelemvilágának színezete állt tőle távol. Végül is Gorkij gazdag és igen bonyolultan alakuló életet élt végig anélkül, hogy bármikor is megtagadta volna a fiatalkorában kimondott szót: „Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik!" Megszoktuk, hogy Gorkij élő valóság. Bárhová került, bárhol élt — a mi dolgainkkal foglalkozott, a mi sorainkat alakítgatta, volt akit atyai szemrehányással illetett, mást kíméletlenül megszidott, sőt volt akit meg is bántott, és eközben mégis mindig olyan író maradt, aki fenntartás nélkül szolgálta a hivatását. El sem tudjuk képzelni magunkat Gorkij nélkül, ö beletartozik ebbe a fogalomba: „a mi korunk". Radó György fordítása Tavaszi hangok Makszim Gorkijnak, az új orosz irodalom eg+fit legtehetségesebb tagjának egy allegóriáját UtS-t zöljük itt — így vezette be. a nagy orosz író első szegedi megjelenését a Szegedi Híradó 1901. július 28-i száma. Mély és megkapó képbe öltözteti az orosz állapotokat. A lelkes csízekben és cinkékben ki nem ismerne az orosz diákokra. — folytatta tovább a lap — akik Ifjúi hevükben a szabadságról mernek hangosan beszélni? Az óvatos verebek, a tekintélyes, de korlátolt pirók, varjú, a spicliskedő holló egy-egy találó képe az orosz élet egy-egy alakjának. A viharmadár jellemzése pedig, mely a forradalmi, harcias elem vadságát tükrözteti vissza, mesteri. Ilyen tartalmú cikkek miatt vetették Makszim Gorkijt vizsgálati fogságba. Ezt az allegóriáját Nizsnij Novgorodban irta, ahol a rendőrség elfogta. A kertben, szobám ablaka előtt az akácfa csupasz ágain verebek ugrándoznak és hangosan fecsegnek. A szomszéd ház fedelén egy tiszteletreméltó varjú ül, és komolyan bólogat a fejével, amint a szürke madarak csipogását hallgatja. A meleg, napsugaras levegő minden egyes hangot a szobámba hoz. Hallom a patak gyors, de halk csörgedezését, hallom az ágak lassú suttogását, megértem, miről turbékolnak a galambok ablakom párkányán, és a levegővel együtt a tavasz zenéje árasztja el a lelkemet. — Csik, csirik — szól egy verébfi a pajtásához. — Megjött a tavasz, ugye? Csik, csirik. — Csak ... csak ... csakugyan, csakugya-a-n — feleié a varjú nyakát kecsesen kinyújtva. Ismerem a varjút. Óvatos madár, csak röviden szól, és mindig mindenkinek igazat ad. Természeténél fogva ostoba, és mint majd minden varjú, gyáva. De a társaságban előkelő állása van, és minden télen valami jótékonycélú dolgot rendez szegény csókák és vén galambok javéira. Ismerem a verebet is. Ha külsőleg könnyelmű, sőt liberális is, voltaképp ő is érti a maga dolgát. A varjú körül látszólag hódolattal ugrándozik, mégis magában jól tudja, hogy mit ér a varjú, és bármely pillanatban pár száz pikáns históriát tud elmondani róla. Az ablak deszkáján egy fiatal, kackiás gaJambfi ül, és gerlicéjének forró szókat súgdos: — Meghalok ... turr ... meghalok bánatomban ... turr... ha viszont nem szeretsz. — Tudja-e, nagyságod — meséli közben a veréb —, hogy a csízek már megérkeztek? — Csak ... csakugyan? — Megjöttek és lármáznak, röpködnek, csivognak ... Roppantul nyugtalan állatok... És a cinkék is velük jöttek... mint mindig. Tegnap egyiktől tréfásan megkérdeztem: „Nos, kedveseim, már kiröppentetek?"... És milyen gorombán felelt!... Ezek a madarak nem tisztelik a rangot, a tekintélyt, a társadalmi állást... Én, az udvari veréb ... Ebben a pillanatban váratlanul előtoppan egy fiatal holló, és halk hangon jelenti: — A törvény szerint leselkedem minden lény ' beszédére, mely a levegőben, a földön és a föld belsejében él. Ennélfogva tiszteiette! bátorkodom jelenteni, hogy az említett csízek hangosan csivognak a tavaszról, és remélni merészkednek, hogy az egész természet nemsokára újjá fog születni. — Csik ... csirik — szólt a veréb, mely nyugtalanul figyelt a hírnökre. A varjú jótakaróan bólint. — A tavasz nem először érkezik meg — szólal meg a vén veréb. — Ami pedig a természet megújhodását illeti, igen kellemes esemény... ha felsőbb engedelemmel történik. — Csak ... csak ... csakugyan — véli a varjú, és a szólóra jótakaróan pislog. — Meg kell még említenem — toldja a szót a hírvivő holló —, hogy a már említett csízek haragosan jegyezték meg, hogy a források, amik a szomjukat oltják, zavarosak. Így mondják legalább. Sőt néhányan közülük, a szabadságról is mernek beszélni... — Ilyenek ők mindig — szól a vén veréb. — Olyan ez náluk, mint a fogzás, nem veszedelmes, és az ifjúsággal együtt elmúlik. Én is voltam fiatal, és én is álmodtam... hát róla. Természetesen, csak illedelmes módon. Később azonban elmúlt ez nálam. Más valami töltötte be a helyét... he-he-he ... más valami, ami szükségesebb ... he-he-he. — Hm ... hm —1 hangzik egyszerre közbe a tolakodó krákogás. A hársfa ágán megjelent a valóságos belső titkos államtanácsos úr, a pirók. Tisztelettel üdvözli a verebeket, és rájuk szusszan: — Eh . .. nem érzik, uraim, hogy a levegőben valami ván? — Tavaszi levegő, kegyelmes uram — feleli a veréb. A varjú szelíden félrefordítja a fejét.