Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

Kiss István Munka Vita Zselinskaite: Senki, semmi Ha az embernek nincs miről írni, Írjon a SEMMIRŐL. Sok vers, színdarab, regény úgyis erről szól. A SENKIVEL lépten nyomon találkozhatsz. Ha fényes nappal beverik az ablakod, ne keresd a tettest. SENKI nem hibás. Ha a raktárból eltűnik az áru, SENKI nem veszi észre. Az üzletben szokás szerint SENKI nem tudja, hol van a panaszkönyv. Miért késik két órát a vonat? SENKI nem tudja. Isrperetes, hogy a SENKI, a SEMMI és a belőlük képzett szavak szívósan gyökeret vertek a hétköznapi szóhasználatban. Gyakran még a szokványos „Hogy van?" kérdésre is ez a válasz: SEMMI különös ... Mi tagadás, sűrűn halljuk ezt is: nem segíthetünk SEMMIT. Bemész a főnök szobájába és valami segítséget kérsz tőle. Akkor még biztat: — Majd elintézem, SEMMISÉG az egész. Amikor másnap ' érdeklődsz, ezt mondja: — Nem szólt senki, és kiment a fejemből. Harmadnap pedig elédáll a titkárnő: — A főnök ma nem fogad SENKIT. # Sajnos, tapasztalhatjuk azt is, hogyan lesz sok mindenből SEMMI. így például bőrből, textilből, papírból csinálnak cipőt, amit nem hord SENKI, ruhát, amit SENKI nem vesz meg, könyvet, amit SENKI nem olvas. Es ha szólsz emiatt, lejtenek: — Magát SENKI nem kérdezte! Természetesen és nem amellett vagyok, hogy kiirtsuk szótárunkból a SENKIT meg a SEMMIT és ezzel szegényilsUlc nyelvünket: csak azt szeretném, ha mindennapi életünkből tűnne el a SEMMI. Ezzel be is fejeztem írásomat a SEMMIRŐL és ha szemrehányást kapok, hogy SENKINEK sem kell, ezt válaszolom: — Nem értenek maguk SEMMIT! Kardi totta: Alföldi Erzsébet Dér Endre! A japán ecset Van, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van, aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik előtérbe, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őiket, ami külsőséges és mutatós. Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem Jól, csak szépen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint 6. Ami szép volt, és tetszett nekik, azt megvette. Így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Bencze Tvadar vegyészmérnök, Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar. — Gyöngyörfl .. „ de minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom hajlatű nyelet. Vintha művész faragta volna ki egyfából. Mihelyst megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbéjos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit. Írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvashasd. — Mondasz valamit. Három napig gyönyörködtek a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. Azóta sok idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége, Felicia, a kisváros doktornénije elsiratta, s megpróbált a négi, közös szemlélettel már dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban. Mert semmi nem változik az életben, ha csak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Feliclában, hogy az életet .Játéknak" kell képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember, tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére ... Ha lehet, még többet dolgozott s kevesebbet pihent, mint eddig, s minden nap újabb és újabb „játékot" talált ki. Bgy ilyen játék a sok közül: összegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniok. Fiatal, egészséges szervezetűek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt Ha már férje, dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — a gyerekeknek élniök kell. Egyszer a járásból jövet Felicia fáradtan hazaballagott. Otthon, az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke toporgott. — Kati! — örült meg Felicia. — Mit keresel itt? — Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Edesapáék nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zeneművészeti Főiskolán felszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis, fekete neszeszerjét és kenceficélni kezdte magát — Felicia néni! Nincs egy ecset? — Nincs. Minek az neked? — A szemöldökömet szeretném kifesteni. — A japán ecset! — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsún, hajlékonyan és keményen, ahogyan az a japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinák adta azt az ecsetet amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nem hiába veszi meg ezt a japán ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még ott van három ... Azokért még biztosan eljön a gazdájuk. — Felicia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnak érte. Meg olyanokat kérdeznek: „És te még tudsz dolgozni!?" Hát hogyne tudnék dolgozni. Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csivitelés közben szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodó tam. „Ez az élet" — gondoltam. „Ez az élet; tulajdonképp semmi nem változik." Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókusz-pók\iszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem ls szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — És épp nekem adta Felicia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik. Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, megint mások jól akarnak élni, de dr. Benczéné született Bartók Felicia gyerekorvos — csak szépen. Szinkronban az időre! Panaszkodik a kórusvezető: énekkara egyre öregszik; legújabb statisztikája szerint az együttes átlagéletkora meghaladja az ötven évet. A kórusvezető joggal panaszkodik, öregednek az énekkarok. Mind több bennük az ötvenen, sőt hatvanon is túljáró dalos, s ami ezzel jár, egyre kevesebb a fiatal. Hiába minden hírverés, hiába minden turnéajánlat, csak nem akadnak újabb jelentkezők. Pedig volna kikkel újraéleszteni, megfiatalítani az öregedő együtteseket — ott vannak a végzett zeneiskolások. Mind több és több diák kap bizonyítványt arról, hogy értője, ismerője a zenének. Hiába! Ezek a hosszú éveken át iskolázott fiatalok nem érzik szükségét, hogy kórustaggá váljanak. Volt már rá példa: egy ideig együtt énekeltették az öregebbekből álló énekkart meg a végzős zeneiskolásokat — hátha összeszoknak. Nem szoktak össze! Sokan keseregnek emiatt, sokan mondják: ez ls csak a fiatalság céltalanságát, amblcióvesztését mutatja. A kesergőknek azonban félig sincs Igazuk! Jogos — bár néha túlzott — bánatukban nem veszik észre, hogy amíg a kórusok tényleg kiöregszenek, hogyan nő meg a kisebb hangszeres vagy vokális együttesek száma. Éppen ezek a volt vagy még „aktív" zeneiskolások állnak össze mind gyakrabban egy-egy énekes-triová, vonósnégyessé; s éppen ők — a kórusokat mellőzők — énekelnek-muzsikáinak nemegyszer a kórusokénál magasabb színvonalon. Egy folyamat szemtanúi vagyunk: atomizálódik a zenekultúra. Egyre kevesebb a régi értelemben vett „nagy" együttes, és egyre több a csupán néhány tagot számláló énekes-, zenészcsoport. De így, a fogalmat egészen kitágítva ls leírhatjuk: atomizálódik a kultúra. Nem új felfedezés ez, sokat írunk, s még többet beszélünk erről a világszerte megfigyelhető folyamatról. Arról azonban már jóval kevesebb szó esik, hogy az atomizálódással együtt megfelelő ütemben változnak-e a formák. Egészen világosan: a kultúra irányítását végzők elég hamar felismerik-e, hogy új igényekkel, megváltozott körülményekkel állnak szemben. Hogy — még tovább egyszerűsítve — a kórusvezetők vajon látják-e: nemcsak az általuk védett forma bomlásáról van szó, de egy új — talán szokatlannak, talán idegennek tűnő — forma épüléséről is! Zenei példával kezdtük, de éppígy hivatkozhattunk volna egyéb népművelési területekre. A lényeg így is, úgy ls egy: figyelni kell az időre; be kell látni, hogy az évek múlásával új igények születnek, amelyek kielégítésére előbb-utóbb úgy is sort kell keríteni. Jó néhány éve véget ért már a hajdan oly örömmel végzett színjátszósdi, jó néhány éve kimondták már a döntést: a nagyteremnek — mármint a művelődési otthonok nagytermének —, mint népművelési fórumnak, nincs jövője; az új fórumként felismert klubok működési területének, kereteinek megvonására mégsem került sor. Elismerjük: kevés volt a tapasztalat; de azt is el kell ismerni: lassacskán ment a tapasztalatgyűjtés! Körülbelül most vagyunk ott, ahol már két-három éve kellett volna lennünk. Egyelőre még tagtoborzás, léprecsalogatás kelL Am ha méginkább kialakulnak a klubkeretek, s még vonzóbb program várja az érdeklődőket, nem lesz majd szükség az érdeklődés mesterséges felkeltésére. Ahogy a zenekultúrában, úgy a népművelés más ágaiban is előbb-utóbb szinkronba kell kerülni az időveU Akáca László John Galsworthy: KarpotBas Ha igaz az az állítás, hogy e világon kárpótlás jár mindenért, mondják meg nekem, hol marad a kárpótlás az alábbi kis történetben? Két évvel ezelőtt tolmács voltam egy fényűző ostendei hotelben és hceszasan időztem a rakodóparton, hajókra várva. Gyakran láttam ott egy fiatalembert, aki kis, ütött-kopott bódéjában bizsuféléket árusított. Nem tudtam a nevét — magunk között Tchuk-Tchuk-nak neveztük — de jól ismertem, hiszen mi, tolmácsok, mindenkit ismerünk. Dél-Olaszországból jött. Értelmes fiú volt, szép fejét dús, göndör, fekete haj borította Öltözéke: egy angol turistától kapott nadrág, frakk-kabát és fekete kalap. Kisnövésű volt és sovány, s ez nem is csoda, hiszen egész napi kosztja fél font kenyérből állott, avagy egy tál sajtos makaróniból és ünnepnapnak kellett jönnie, hogy egy darabka kolbászt vegyen magának. A kövér, termetes emberre szabott ruhában úgy festett, mint egy madárijesztő. Egyedül élt Dolgozott mint a rabszolga. Kora reggeltől késő estig a bódéjában üldögélt Nem mozdult onnan, bármilyen forrón tűzött a nap. bármilyen vadul dühöngött a vihar. Néha bőrig ázott de akkor is mosolygott az előtte elhaladókra és kínálta a kagylókból fűzött láncot és eféléket. Leginkább a nök figyelmét próbálta felkelteni, hiszen ők voltak a legjobb vevők. Ó, hogyan tudott nézni rájuk a nagy, olaj barna szemével! Mindennapi kiadásai szánalmasan alacsonyak voltak: napi két penny eleire és négy penny a szállásért. Egv kávéház fölötti kis helyiségben aludt, több hasonszőrűvel összezárva. Hat penny egy nap, három és fél shilling egy héten — ez volt minden. És Tchuk-Tchuk árult. Esténként gyakran megfigyeltem, hogy ülve aludt a fáradtságtól. De fél szeme még Ilyenkor is nyitva volt mint a macskának. Az üzletnek élt: élénken figyelte a körülötte zajló életet de valójában semmi sem foglalkoztatta, csak az, hogy eladja a csecsebecséit Semmi nem kötötte le, sem az emberek, sem a tenger, sem a fürdőhelyi élet változatos szórakozásai. Dobozba zárt lényre hasonlított — Nagyon nehéz volt a sorsunk odalenn. —- szokta mondani nekem. — Vein egy lány... vár rám, és én is szeretném már viszontlátni. De odaát éhenhalnak az emberek. Madonnára mondom, kutya élet az! Szavaiból éreztem, mennyire vágyódik az otthona, a délvidék után, hogy nélkülözi a napfényt, meg azt a lányt De reménykedett — Ki kell várni — mondogatta. — Ebben a szezonban összeszedek egy kis pénzt és minden rendibejön. Egy szomorú, nyirkos őszi napon végigmentem a kihalt sétányon, az Estaoadcon. Teremtett lelket sem láttam, de Tchuk-Tghuk bódéja most is nyitva volt Tulajdonosa befedte egy darab olajos vászonnal, ő maga pedig behúzódott, s mélyeket szívott egy hosszú szivarból. — Lám, Tchuk-Tchuk — mondtam —, hát te dohányzol?! — Igen, jólesik! — felelte. — Miért nem szívsz egvet-kettöt minden nap? Ügy könnyebben viselnéd az éhséget Tchuk-Tchuk a fejét rázta. — Pénzbe kerül — szólt — Ez a szsL> I