Délmagyarország, 1968. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-04 / 29. szám

Magyar vers először oroszul A magvar irodalom oros® nyelven eiő6zor Berzsenyi Dániel A táncok című* versével jelentkezett, mégpedig testvérvárosunkban, Odeszszában. A magyar táncnak, s vele a magvar jellemnek, természetnek ez a más népeket nem sértő, ugyanakkor büszke és öntudatos dicsérete az orosz fordító, T Dimcsevics tartalmilag hű tolmácsolásóban alkalmas volt arra, hogy az orosz olvasóban rokonszenvet ébresz. szén nemzetünk iránt. Berzsenyi verse az Odesztzai Almanach 1839. évi kötetében látott napvilágot. Mint az orosz—magyar irodalmi kapcsolatok kitűnő kutatója. Radó Györgv a Filológiai Közlöny 1956. évi kötetében kinyomozta. a fordító közvetítő nyelvül a németet használta: forrása a Majláth János gróftól fordított Magyarische Gedichte (Magvar versek) című 1825ben megjelent antológia volt. Érdekes, hogy az átírásban Berzsenyi neve Fercszeki alakra torzult. Radó az eredeti vers. a német és az orosz fordítás tüzetes egybevetésével megállapította, hogy mindkét fordítás értékes, művészi teljesítmény, Berzsenyi versének tartalmát, hangulatát, eszméjét mind a kettő teljes hűséggel mutatja be. Az orosz fordító sajnálatosan eltért az eredeti versmértéktól, a disztichontól és szabálytalanul váltakozó, helyenként „fölti téses" dakti tusokban és szpondeusokban fordította a verset. Ember as. aki magyar Itánchoz jól terme: örüljön! Férfierő s lelkes szikra Ifesziti erét. Az e sorokkal végződő verset azóta ismerheti az orosz közvélemény. Természetesen a 130 évvel ezelőtti antológia ma már nehezen hozzáférhető, Pétervárott 1897-ben jelent meg Magyarszkije poéti (Magyar költök) című antológia, abban is megjelent. Érdemes lenne nemzetközi jellegű népi táncbemutatóink, alkalmával újra közölni. így például a nyári szakszervezeti népitánc fesztivál műsorfüzetében. Nemcsak az orosz, hanem más szláv nyelvű vendégeink is megértenék. R. L. Szegedi költők o Veress Miklós Vietnam tüzek szuronyára tűzött emberi hiis imádkozz imádkozz benzin-illatú hajlongó virág Szepesi Attila Ifjúságom kihajtott gallér ifjúságom szertelenségem vigasságom fűben türkiz levelibéka filléres borok üledéke nyíló ablakok csupasz lánnyal örök-egyszeri mosolyával hegyek tavak emléke távol pityergő cinke rózsaágon külvárosok lepergő korma vörös-kék lovak dobrokolva országutakon konok léptem káromkodásom égzengésben tűzfalak égi mártana magányossagom temploma suhintó zöld szé' ifjúságom hej keseredő vigasságom Bécs Ernő Feleség Roppant terhek súlyát hordozom. Ne fordulj el tőlem, ha gond árka szántja homlokom. Segíts, ha a halai készül felém orvul, mert kiáltani szültek engem, mint akit a bánya mélye fojtott s most hírhozón a föld színére fordul Szegedi Kelemen János Felütöm vásári sátramat Vegyétek f.n-em. árucikkeit! Csak olyanok mint más vásárokon a többi holmi. Az én boltom itt nem különb: mindenkiével rokon. Adok hat. én is fényes csillagot. Kik rég meghaltak s eleveneket, Gtmdolatok nálam ts kaphatók. Köd is. mely fényt mindenről elvehet. Magam adom, ki jó és rossz vagyok, mint mtnden ember, de mindenkinél tán sokkal többet szenvedett, s mig él, marad már mindenkitől elhagyott. Felütöm hát vásári sátramat. Pár holmi talán nálam ts akad. resztett vetett. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy magyar kislány. Már az egyetemre járt Krakkóban. Pestre látogatott. egy iskola pajtásai hívták meg. Mindenütt vele voltam. Láttam, hogy mit csinálnak vele és sajnáltam. Hisztériás sírások, zokogások közepette ölelték azok, akik maguknak követelték. Jajgattak és nem akarták tovább engedni. Esküdöztek, hogy az ö lányuk, csakis az övék. Láttam eZt és nem sfzóltam semmit. A szülójelöltek száma szaporodott. Vizsgálatot köve. teltek. Ökrös professzornak nagyon sok munkát adtak, hidd el. A Halászbástyán sétáltunk, akkor mondtam el neki, hogy én i.s elvesztettem a kislányomat. Olyan idős lenne most. mint ő. Közömbösen hallgatta a szavaimat, hiszen előttem százan is mondták ugyanezt. Fedig én már tudtam, hogy ő az én lánjom, mert nagyon hasonlít első feleségemhez, az anyjához, A gyermek örökli anyja vagy apja vonásait. Ö az anyjáét örökölte. De nem ez volt a döntő érv. Azt mondtam neki, hogy én is keresem a kislányomat. Noeminek hívták. Ezer közül megismerném, mert a lábujja között úszóhártyaszerű bőr nőtt, mint a libának. Megállt, rámnézett. Láttam a döbbenetet tekintetében. Nekem i.s úszóhártya nőtt a lábujjam között, mondta. Remegett a hangja. Ért meg reszkettem. Mutassa még. kértem. Levetette a cipőjét, megmutatta. Nem bírtam tovább. Ott a Halászbástyán elbőgtem magamat, mint egy gyermek. Magamhoz öleltem: kislányom, hebegtem. Nem értette, hiszen csak lengyelül tud. Kislányom, mondtam én százszor is, és megtanulta a szót. Százan jelentkeznek még mindig szülojelóltként, de en vagyok az apja, csak en, D élelőtt fél tfz. Tom elengedett tagokkal hevert az ágyneműk között, létének tökéletes zsibbadtságával. Az a félóra következett, amikor a nap, két tűzfal között besütött albérleti szobájának keskeny, jégvirágokkal díszített ablakán. Tulajdonképpen nem tartozik a lényeghez, hogy elengedett tagokkal hevert-e vagy sem, az pedig, hogy „létének tökéletes zsibbadtságaval", ez Tamásra kisgyermek kora óta jellemző volt Már akkor „Tom"-nak szólították nagynénikéi és az egész rokonság. Aztán az iskolában és jelenlegi munkahelyén is így becézték. Vasárnap volt és délelőtt fél tíz. Ténv, hogy Tom még nem kelt fel és nem is tudta volna erre rászánni magát dél előtt, ha váratlanul nem csengetnek. Vasárnap mindig délig heverészett. Nem azért mert így jólérezte magát hanem mert nem tudott okosabbat kitalálni. Tíz óra felé egyik lábát mindig a paplan fölé tette, mozgatta lábujjait, csodálkozva nézte, hogy milyen messze vannak, pedig hozzátartoznak, az nem vitás, és bárgyún mosolygott Tom eredetileg egyetemre akart menni, nem azért, mert kedve volt hozzá vagy különösebben fontosnak tartotta volna, hanem mert szülei állandóan macerálták emiatt, mondván: „már Bandi is egyetemre jár és Gyuszit is felvették, pedig azok még hülyébbek, mint te", másrészt félt a katonaságtól. Persze átlagon aluli képességei miatt sehova sem vették fel. pedig két év alatt három egyetemen és két főiskolán is megpróbálta. Aztán két évig katona volt, ami nem mondhatni, hogy ártott hősünknek, de különösebben nem is használt Amióta leszerelt, segédmunkás. Csernák Árpád Fény senki más. Le-rolezönk. Látogatóba járok hozzájuk. A vöm nagyon rendes ember, az unokám meg olyan aranyos. Ok ott élnek lengyel honban, én meg itt, és jel van ez így. Levelezünk. Látod most is írt: Kedves apa! Törvényesén is követelhetném, hogy jöjjön haza, de minek, ha így békésen megvagyunk. A lányom, a vőm, az unokám lengyelek, látod. Milyen furcsa a sors. Moat én tanulok lengyelül, hogv az ő nyelvükön beszélgethessünk. I-Iivnak most is. Augusztusban ki is me. gyek. A feleségem — megnősültem másodszor is — eleinte féltékeny volt mert Noémi Éva búit hozzám, mint «iz apjához, ölelt csókoit. Szép kislány. Tudod arra gondolt a feleségem:' és ha nem az én lányom? Akkor miért engedem, hogy ölelgessen? Nem az én lányom? Badarság. Tudom, hogy a lányom és Noémi Éva is 1udia. hogy én vagyok az apja. \ többj rem számít, a többi nem érdekes. A reménykedő apajelöl'tből apává léptem elő. Tudod, azt hiszem ennél nincs nagyobb boldogság... Jó ez a sör, hideg. Ebben a hőségben nem győz eleget inni az ember.. Imre az asztalhoz koccintotta poharát, mohon itta a sört. Arcának ráncait figyeltem. mint a festő. Boldog ember. Nyugodt mosoly ült békésen ráncai között. A szorongás szívemet markolászta, néha úgy megszorította, hogy riem engedett vért-l(iktetni a 'estembe. Éreztem, hogy viasz-sárga, sápadt vagyok. Te mindig remélted, hogy megtalálod gyermekedet, gondoltam. A bizonytalanság éltetett. En meg a bizonyosságot tudom, és ez a legszörnyűbb: nem láthatom viszont soha, semmikor három fiamat. Hiába nyomoznék, rruht te. Ezt egyszer már hallotta aznap félálomban, de nem törődött vele. Feküdt tovább és a mennyezetet szemlélte. „Biztosan itthon van az öreg, majd ajtót nyit... — gondolta — ,„... biztosan hozzá jöttek... engem ugyan ki keresne?" Greminger urat nevezte gondolatban öregnek. annak a lakásnak a tulajdonosát, ahol Tom lakott. „Fel kéne kelni" — gondolta Tom, de mint mindig, most is lebeszélte magát erről. Csak nézte a jégvirágos ablaküveget és hallgatta a vekker ketyegését. Űjra csengettek. Ez már élesebb és hosszabb volt „Talán a postás" — gondolta —, „ ... de hát miért nem nyit már ajtót az öreg? Ja, persze! Elutazott. Reggel beszólt... már rémlik, a fene egye meg ..." — zsörtölődött már félig hangosan, miközben papucsba bújt és magárakapta elnyűtt frotírköpenyét Újra csengettek. Tom automatikus mozdulattal a hajába túrt, aztán elindult a külső ajtó felé. Amikor kinyitotta, már nem volt ott senki. Aztán — nyilván az ajtónyitódás zajára — a szemközti ajtó kinyílt és a résen egy idős, fehér hajú asszony dugta ki a fejét — A néni csengetett? — kérdezte Tom. — Igen — mondta nagyon halkan az asszony és hangtalanul ajtaja elé lépett. Lila selyemköntös volt rajta. — Nincs itthon a Greminger úr? — kérdezte. — Nincs — felelte Tom. — Azt hiszem, elutazott. — Hát... csak szerettem volna ... valamit ... kérni tőle ... — mondta az aszszony szaggatottan, elkeseredett arccal. — Tessék mondani. Hátha én is oda tudom adni. — Nem ... nem olyasmi... leszakadt a roló... Most olyan sötét van a szobában ... ö szokott nekem segíteni... — Talán én is meg tudom csinálni — ajánlkozott Tom és legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát, hogy segíteni szeretne ennek az asszonynak. Fehér haja, arcának vonásai, mozdulatai, hanglejtése, a selyemköntös hajdani jólétről, mozgalmas családi és társasági életről tanúskodtak, de most sírt. Ujjai között fehér zsebkendőt morzsolgatott, azzal törölgette a szemét és szipogott, mint egy gyerek. — Hát.. . majd ha ... felöltözik ... — mondta néhány pillanat múlva és tétován az ajtó felé hátrált. — Az hosszadalmas. Jobb lesz így — mondta Tom, aztán szorosabbra kötötte derekán a zsinórt. Tom egy gazdagon, de régimódian berendezett lakásba lépett. Súlyos, komor bútorok, foszladozó perzsaszőnyeg, porcelán és ezüst dísztárgyakkal telezsúfolt hatalmas vitrinek. — Hát ezzel van baj — mondta az aszszony és a sötét ablakmélyedés felé mutatott. Tom végigmérte, aztán félrehúzta a függönyt, felnézett. — Ühüm. Nincs véletlenül egy létra vagy valami asztal, amire felállhatnék? — De igen ... a kamrában van egy létra .. . — felelt készségesen az asszony és már el is indult szapora lépteivel gyors mozgásba hozva vékonycsontú madártestét. Amíg Tom behozta a létrát, ott szorgoskodott körülötte, egy darabig fogta a létra egvik szárát, abban a tudatban, hogv most ingyen segítséget kap; az évek során belerögződött. hogy a mesteremberek ..nagyurak','. Aztán, amikor Tom magasba emelte a létrát, jelezve, hogy nincs szüksége segítségre, és hosszú lépteivel otthagyta az asszonyt, az lemondott segítőkész szándékáról. „Ha már valami jót csinálok, azt támogatás, hálálkodás és fizetség nélkül akarom csinálni" — gondolta Tom szinte dühösen, miközben felmászott a létrára és két rigli elfordításával lehetővé tette, hogv hozzáférjen a redőny orsójához. Belenézett a poros nyílásba és őrült, mert látta, hogy meg Muja javítani. Két hatalmas markával megfogta a fahengert és tekerni kezdte. A redőny alsó széle fokozatosan emelkedett és a rés, amelyen éles fény vágott a szobába, egyre szélesebb lett. — Én nem is szoktam használniÉn jobban szeretem a fér.yt... Csak most több mint egy hónapig kórházban voltam epehólyaggyuíladással és közben itthon voltak a gyerekek..; ÉJI a fényt jobban szeretem ... „Itthon voltak a gyerekek" — gondolta Tom és elképzelte, hogy miért volt. fontos lehúzni a redőnyt, aztán arra gondolt: „... azért biztosan volt idő amikor a néni is jobban szerette a sötétet... Az persze elég nagv disznóság, hogy a „gyerekek" csak akkor vannak itt, mikor üres a lakás és az. anyjuk kórházban van ... Most bezzeg sehol sincsenek ... Ezek azok a csibészek, akik szinte már várják a szüleik halálát, hogy ök költözhessenek a helyükbe ... A patkányok ..." Mire gondolataiban idáig jutott, elkészült a munkával: tökéletesen feltekerte a zöld lécekből ószszeszegecselt, ütött-kopott árnyképző-tákolmányt, de még nem engedte el. — Tessék megpróbálni... Húint a gurtntt. Az asszony gyors mozdulatokkal odalépett, de alig kezdte húzni a gurtnit kiszaladt és az asszony értetlenül nézte foszladozó végét. — Elszakadt — mondta Tom —..: Hát pedig, sajnos, azt nem tudom megcsinálni. Ahhoz az egészet széjjel kéne szedni. _ Nem ba j. . Csak az a lényeg, hogy megint van fény. — Van valami drót? — Van ... van ... — mondta az asszony és már szaladt is a kamra felé. Egy nagy tekercs vörösrézdróttal tért vissza. — Tudja a férjem annak idején nagyon szeretett barkácsolni. Mindig ő csinálta meg, ha valami elromlott a házban. Még abból az időből való ez is..« — Jó drót. Jó vastag. — Igen. Jó vastag drót. Nagyon szép gyertyatartókat csinált ebből a férjem — Lehet belőle lámpaernyőt, is csinálni. Tessék levágni belőle 3—4 olyan másfél méternyi darabot — mondta Tom, miközben egv pillantásával rnegsaccolt? a henger vastagságát. — Én nem» engedhetem el mert akkor visszaszalad. Az asszony sürgött-forgott a Bzobában. fiókokat húzott ki, szekrényajtókat nyitogatott, a kamrába is kiment, végülis egy körömvágó-ollóval fogott hozzá a munkához. — Dehát az kicsorbul — mondta Tom. — Nem érdekes. Az a fontos, hogv feny legyen — mondta az asszony lázasan, a munkától kipirult arccal. Dehát a vastag drót nem engedett a gyenge kéznek és a gyenge szerszámnak. — Tessék ide adni azt az ollót. Úgy. Most mindig azt a pontot tessék idetartani, ahol el kell vágni. Ügy. Az asszony engedelmeskedett. Tom félkézzel tartotta a hengert, amennyire tudott. lehajolt és jobb kézzel dolgozott. Neki se ment könnyen, de végülis sikerült. Három helyen átkötötte a feltekert redőny-hengert, a drót. 2—2 végét megcsavarta. így három vörösrézdrótgyúr 3 fogta össze a léceket- Erős ujjaival a biztonság kedvéért még tekert néhányat a szarvként szétálló drótvégeken, azián mindent viszszatett eredeti helyére cs lemászott a létráról. Közben arra gondolt: ha any. nyira szeretett barkácsolni a férje, miért nincs egy fogó e házban." Visszahúzta a függőnvt és a létrával elindult a kamra felé. — Hagyja, az nem fontos ;.. — Ugyan — mondta Tom és magában i már durvákat gondolt. A kamrában egy ' szerszámosládában jobbnál-jobh rozsdás szerszámok hevertek. „Hát. ezeket mire hansznál.iák?" — futott végig az agyán. — Ez az asszony még fel sem tudja ismerni, hogy ezek mire valók, gondolta, de dühét elnyomta az a kellemes érzés, hogy ő bezzeg tudja. Amikor visszament, az asszony az ablakkal szemben állt. Nagyon boldognak látszott. A fehér hóról visszaverődő éles fény bezúdult a szobába. — Fény. Megint fény. Milyen jó. : — mondogatta az asszony. Tom egy darabig várt nem akarta megtörni a csoda varázsát. aztán elbúcsúzott, — Jaj. édes fiam. nagvon köszönöm, nagyon. Mivel tudnám megkínálni? — Köszönöm, semmivel ... — Dehát egy kis likőr. Finom házi készítésű ... — Nem szereiem az italt. — Akkor egy kis csokoládét. — Nem szere+em a csokoládét — mondta Tom. már-már elutasítóan, miközben a külső ajtó felé menekült az asszony hálálkodása elöl. Elégedetten lépte át Greminger úr lakásának küszöbét. Hideg vízzel lezuhanyozott, közben dudorászott. Frissen lépett a hóval borított utcára. ..Holnap úí állást és új albérlete* keresek" — gondolta. Vasára*®, 1968. február i, OiL-MAGYARORSZÁO 1