Délmagyarország, 1968. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-04 / 29. szám

Lődi Ferenc: Monsieur Shanlauéknál A szegedi magyar kora délután érkezett Párizsba, A szállóban kicsomagolás közben két kis ezüstpohár akadt a kezébe. Egy ismerőse küldte vele, hogy adja át ott élő testvérének, aki 1956 októberében disszidált — a technikum negyedik osztályából. Azóta megnősült. Elvette egy belga kocsmáros félmüveit lányát, aki se nem francia, se nem belga, mert az apja anyanyelve olasz, az anyjáé pedig francia. Hogy a menyecske mindkét nyelvet csak konyhai színvonalon beszéli, az a magyarországi rokonainak írt leveleiből derült ki. Szült viszont két kisfiút, Élie-t és Pault. Nekik küldték tulajdonképpen az ezüstpoharakat, mert a nevüket is belevésették. Apjukról, Monsieur Élie Shantau-ról és családjáról ennyit tudott a szegedi magyar, no és a címet, ahol megtalálja. — De hol? Szedjem a nyakamba Párizst? A fene keresgéli, ide hívom a szállóba, ez a legegyszerűbb — gondolta magában es csópostán feladta a kővetkező szövegű levelet, természetesen magvarul: „Kedves Sántha Imre úr! Kérem, keressen fel a Ma.iestic Szállóban, önnek es családjának üdvözletet hoztam Magyarországról. Üdvözli dr. Kovács." A kicsomagolás után uzsonnázott az étteremben. A kávét a szálló halljában, a bejárattal szemben itta meg. Monsieur Sánthát várva. beletemetkezett egy német nyelvű magazinba, amikor neve említésére lett figyelmes. — Kóváeh? — tűnődött a portás, s átható tekintettel nézett az érdeklődő, ha: nyag elegáciájú fiatalemberre. — Oui, Monsieur, Kóvách — Ismételte a fiatalember. A szegedi magyar ekkor I felkelt a fotelből, s egyenesen az érdek| lödő elé lépett: I — Azt hiszem, uram, engem keres. Én | vagyok a szegedi Kovács. — Ollálá! Kóvách! Hát megismertem volna önt, uram. — Kovács, uram. Kovács! — tette hozzá nyomatékkal. — De miről ismert volna meg? Hiszen még sosem találkoztunk. — Ö, maguk magyarok olyan egyformák ... — Lenne valami torz vonás rajtunk? Nem hinném, akkor ön is hordaná azt, amit plasztikával sem lehetne eltüntetni. — Nono, csak viccelni önnel — kedélyeskedett zavartan, tört magyarsággal. — Uram. én és a feleségem, meghívunk önt vacsorára minálunk. Elfogadni? — Kérem, boldogan. — Akkor menjünk! — mutatott az ajtó felé. — Sajnos, a kocsival messze állni tudni meg. Rohadt forgalom Itt — szabadkozott, hogv szinte belesajdult Kovács füle. A szállótól három utcányit mehettek. amikor Monsieur Sánthat megállt egy Panhard típusú, fél luxus kocsinál. — Vacak tragacs ez. uram! Most cserélem kl — s azzal belerúgott az egyik hátsó kerékbe. — önnek milyenje van otthon? — Kétezres Tápéval szaladok. A legújabb típus. — Tápé? En nem Ismerni ez kocsi — ugrott meg a Panharddal Monsieur Sántha. — Nem Is Ismerheti. Nyugatra nem adunk el belőle. Nem tudnák megfizetni a tápéi autógyár új márkáját. — Tápét mondja, Szeged mellett? Hát ott lenni autógyár? — Ö, már tíz éve — folytatta Kovács a kegyes hazugságot — Ne mondja! — akadt a torkán a csodálkozás Monsieur Sánthának, s úgy beletaposott a gázpedálba, hogy száz körül járt a mutató a kilométerórán. Hirtelen felcsikorgott mind a négy kerék. Kovács majdnem az orrén támaszkodott. Aztán ismét szédületes tempóba ugrott a kocsi, majd megint csikorgás következett. ígv ment ez vagv 70 kilométer hoszszan. át a városon. Kovács remegett belül. de a világért sem árulta volna el félelmét. Végre megérkeztek. — Ez a De Gaulle-porta — mutatott a toronyházas negyedre Monsieur Sántha. — Nyolc-tízemeletes házak. — Ismerem a De Gaulle-féle lakásprogramot., uram. Párizs külső negyedeire rá ts fért már ekkora építkezés — válaszolta Kovács. —, Hát akkor ugorjunk fel! Ha megengedi. előre megyek — mondta Sántha és vezette vendégét. A liftbe is előre ment, s mikor Kovács is belépett, így szólt: — Az ajtó automatikusan csukódni' — Látom. uram. Fotocellás működtetésű. — Honnan tudja? — Ö, évek óta nálunk is llyem lifteket építenek az új házakba. — Afenéket! — szisszent fel Monsieur Sántha. — De már itt is vagyunk — nyitott aj'tót a fényárban úszó előszobára. — Nagyon várhattak itt engem — gondolta magabar. Kovács, s nem is csalódott. Egyszerre két ajtó is felpattant az előszobáról. Egyikben állt a két gyerek, Élie es Paul, láthatóan euVe az alkalomra öltöztetve ünneplőbe és lenyalt frizurával. A másik ajtóban a háziasszony, Madame Sántha ragyogott mélyen riekoit.ált tűzpiros bársonyruhában, tűiében, nyakán, karján súlyos ékszerekkel, s természetesen annyi sminkkel, amennyit a balkáni szegedi magyar elbűvöléséne fel lehetett kenni. A kölcsönös bemutatkozás hűvös szertartásán Monsieur Sántha segítette át aszszony.it és vendégét, akit azonnal asztalhoz ültetett. — Innánk valamit, uram? — kérdezte. — Szívesen uram — felelte Kovács, viszont. az asztalon nem volt semmi nyoma a vendégvárásnak. Kovács észrevette, hogy Monsieur Sántha kacsintott a feleségének, aki ültében picit jobbra mozdította bal lábát. Abban a pillanatban méltóságteljesen kinyílt a fal, amelyből eléjük ereszkedett a bárszekrény olyan csillogással, fénnyel, kristálypoharakkal és legalább húszféle még felbontatlan uvegű kitűnő italokkal, hogy a szemnek csak káprázi lehetett a látványtól. Kovács szeme azonban rneg se rebbent, mint ahogy akkor sem csodálkozott, amikor az ul'tramodern berendezésű négyszobás lakásba lépett. A skót viszki. a Whithe Label époen Kovács elé került, s azon akadt meg Monsieur Sántha tekintete is. — Szereti Ön a Witht Labelt, uram? — Mit? — tettette magát Kovács. — Ezt az italt, ni! — bökött az üvegre Monsieur Sántha. — Ja, a skót viszkit mondja? Hát persze. Csak az italra nem ismerlem, mivel mi, magyarok is angolosan szoktuk kiejteni ennek a viszkinek a nevét. A gyerekek illedelmesen figyelték apjuk és a vendég társalgását. Élvezték a számukra idegen nyelvet, amelyre nem tanította őket. Madame Sántha viszont észrevette férje zavarát,, habár a beszélgetésből semmit sem értett. Az olaszt a traneiával keverve sürget/te urát. hogy fordítsa le a kedves vendég szavait. Sántha ugyanolyan konyhanyelven tolmácsolt, a helyzetnek megfelelően. — A vendégünk más italt kér — tette hozzá. — Lehetne talán a Courvoisier konyakból egy pohárkával? — kérdezte Kovács. Sán'tha azt sem tudta, milyen italokkal rendelkezik, mert az üveget Ko\ ács emelte ki a többi közül. Hanem itt meleg van lenni, nemde uram? — hebegte Sántha. — Kicsit — mosolygott Kovács Sántha Ls tett egy kicsi mozdulatot a lábával, rálépett a szőnyeg alalt lapuló kondicionáló berendezés gombjára, amelyet egy tenyérnyi barna színű mintázat jelzett a szőnyegen. A bárszekrény autematikájá. nak indítógombját Ls ugyanakkora, de kékszínű minta takarta a szőnyeg alatt. Kovács mindezt pillanatok alatt észrevette, ugyanígy a lakás láthatatlan padlófűtését is. — Pedig nincs is a lakásban kályha, vagy fűtőtest — mutatott körül büszkén Monsieur Sántha: _ Nálunik is a padlófűtések hódítanak tért a lakásokban — füllentett Kovács, s ezzel végképpen kiborította nyugalmából vendéglátóját, aki utolsó mondata tökéletes kiejtésével elszólta magát, és ingerülten megkérdezte: — Hát minden van már azon a Magyarországon, vagy csak szédítik a nyugatot? — Aid ma miniket lát otthon, az ténvleg megszédül a változástól. Az emberek jól öltözködnek, nyugodtan élnek, nem félnek a holnaptól. Ami még hiányzik nekik, meglesz holnap, holnapután — válaszolta Kovács. — Hanem hánv éve is, hogy ön eljött hazulról, Mosieur Sántha? — Tizenegy múlott — nézett, maga elé megadóan, s mikor felemelte a fejét, a szeme könnybe lábadt. Csak nem sír, Monsieur Sántha. hiszen itt mindene megvan? — nézett rá részvéttel a vendég — De sírok, igenis sírok, barátom, és most nevess ki! Madame Sántha felugrott és magához szorította férje fejét. Simogatta, gügyögött hozzá. A gyerekek is apjukhoz szaladtak, rácsimpaszkodtak, s most már négyen sírtak. A kínos pillanathan Kovács felállt, hogy elköszönjön Sántha azonban lenyomta a székbe, miután lerázta magáról övéit. — Pajtás, csak az öröm járatta velem a bolondját —. szabadkozott és töltött, hogy lemossa a könnyeit. — Igyunk, egészségedre! Az asszony és a gyerekek is megenyhülten néztek a vendégre, aki megríkatta apjukat. — Tudod, komám — folytatta bizalmason — csak megjátszottam magam, hogv nem tudok már rendesen magyarul. Aztán az. is igaz. hogy nem minden földönfutó magyar hapsinak jutott egv belga kocsmáros lánya. Nekem szerencsém volt, nem igaz? — Én is így gondoltam, pontosan így — nyugtatta meg Kovács, aki majdnem elfelejtette átadni a gyerekeknek. Illésnek és Palinak a kis ezüstpoharakat. Madách eszkimói Szegény jó Tertullianus. Bizonyára legmerészebb álmát is elkerülte a gondokat, hogy a huszadik század tekintélyfitymáló szelleme naponta előeitálja, tudat alatt, tudat előtt, sőt tudatos tudatán kívül is megszívleli korszak-filozófiát summázó tételét. A nevezetes férfiú ugyanis valamely átlagosnál elmélyültebb pillanatában azt találta mondani: credo quia absurdum. Azaz provinciális műfordítással: hiszem, mert lehetetlen. Talán nem szükségeltetik a logika jelmeztárából szabályokat kölcsönözni annak igazolására, mennyi mindent elhisz, bevesz, vagy elfogad a mai kor modern embere, amiről — rozsdás kést ide — meggyőződése: lehetetlen. Sőt! Vannak olyanok is, akik nemcsak elfogadják, kimondottan hivatásuknak vallják, hogy másokkal is lépten-nyomon elfogadtassák. Gondolom, ennyi nekifohászkodással beéri eposzok mintáin nevelkedett általános műveltségem, hogy végre a tárgyra térjek: „fegyvert, s vitézt éneklek, nagy Szájmon hatalmát." Soha népszerűtlenebb feladatot nem kívánhatnék senkinek, mint kikezdeni az. angyalok legangyalabbikával. Jómagam sem tettem volna, semmi pénzért, dehát bizonyos kényszerítő körülmények sugallatára olyasmit éreztem, ami feltétlenül túl kell, hogy élje — a nyomdafesték arcátlan halhatatlanságával — annak a bizonyos pillanatnak tovaszálló magasztját. Ez a pillanat pediglen bekövetkezett 1968. január 27-én, sötétedés után, húszóra húszkor, a magyar televízióban. Hogy pontosan mi volt a fentemiitett időpontban sugárzott obligát Angyal-kaland címe — már nem jut eszembe. Nem is érdekes. Ami a lényeg: gyerekszobán nevelkedett erkölcsi eszményeink megtestesítője, szívünk bálványa, életünk jobbfele bekerült 8 börtönbe. Lopott. S noha gyorsan tisztázta magát: mindez csak blöff, porhintés az ellenség szemébe — mégis ott maradt a szálka, meg a sanda gyanú, mi lenne, ha ezentúl ő venné át a céltábmgagr^ pgsiafií íS.A-í . . : w ró- '-«v í", aaa.: Angyal a glóriával la hálátlan szerepét. Mert akkor is Szájmon maradna, a hatalmas, a rendithetetlen, a vasöklű, a bűbájos. Rusnya életünk szekszepil.ie. Csakhogy mindezt most már az erkölcstelenség szolgálatában. Vajon akkor is hinnénk neki? Akkor is beléhel.veznénk a bizalmat? Valószínűleg. Mondjuk nem a banditákat hajszolná, hanem a pénzt. A védtelen hölgyeket nem védené, hanem támadná. Akkor egyszeriben érthetőbbé válna ellenszenve a derék Scottlan Yard-dal. S akkor szívestül-lelkestül elhinnénk neki: többet erővel, mint észszel. Amit persze most is elhiszünk, mert részben nem sf>ekulálunk rajta, s részben mert lehetetlen. Látjuk, amint bravúros kombinációkkal kibogozza az ellenség haditervének valapnennyi csomóját, s aztán olyan helyzetekbe hozza magát, ahol már 'nem segít az ész, a lelemény, hát működni kezd a vasököl. Lassan összeáll a nyaktörő logika. Megjelenik Szájmon, feje felett a glóriával, s hozzáfog üldözni a Yardot. Mert nem szimpatikus neki, utálja, A Yard viszont hivatalból körözi a London-melléki sörkimérde tulajdonosának feleségét, aki pillanatnyi szeszélyből rábírta a bárzongoristát, tegye el láb alól az angol királynőt, mert kedve támadt egy kis uralkodásra. Nomármost: a zenész tévedésből a tulaj 0*trretöjének italába keveri a mérget, aki erről mit sem sejtve nem lszsza ki, tovább locsolja a feleség fiaskójába, aki viszont lekortyolja, szörnyű görcsök között elhal, s akit éppen ezért hiába köröz a Yard. Tyll felügyelő — nyomában az elszánt Angyallal — a tragédiából mit sem sejtve, későn érkezik, s elrendeli a pénztárosnő letartóztatását, mert — úgymond — hasonlít az angol királynőre. Józan észérvekkel a bolond ís tudja, erről a nyomról sohasem derül ki az igazság. Mégsincs szükség arra, hogy higgyünk a lehetetlenben. Ihol jön Szájmon. Határozott léptekkel az eddig g.vanúsitatlan énekesnőhöz lép, elnézést kér töle, s villámgyorsan leteríti a szemközti asztalon békésen kortyolgató tengerészt. Mert szerinte ő hasonlít az angol királynőre. Tyll felügyelő semmit sem ért — ki vehetné zokon —, letartóztatja az egész kocsmát, de ki figyel oda. Szájmon végre űrügyet talált, s jól irányzott ökölcsapásokkal elszenderíti a detektiv-felügyelőt. Glória, snitt, kísérteties dobszó az orchesterben, the end: bemutattuk az Angval-sorozat satöbbi, satöbbi ... Eszmei mondanivalóm: el vagyunk korcsosodva. M.nt Madách eszkimói. Valamenynvien. Mert hiszünk a kaptafákban. De miért ne hinnénk? Igaz is: egyetlen kaptafára egész sereg kitilnö, meleg lábbelit lehet kalapálni. Persze olyat nem, ami versenyképes mondjuk a Mély Lúdtalp-dijért egy hamucipőke fazonfesztiválon, de mindenesetre olyat, igen, ami télvíz idején cúgmentes. Elvégre nem fesztiválokban élünk, ünnep-hétköznapokban, hanem periodikusan prolongált hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken. szombaton. Es a vasárnap? No nem, kérem. Azt hagyjuk meg, uraim, a művészetnek ... NIKOLENY1 ISTVÁN Bába Mihály Noémi Éva — Nem csodálkozol? — kérdezte Imre hátradőlve a Hungária „körkápolnájának" pamlagán. Nagy, nedves golyók ültek nyugtalanul szemöldöke alatt, mintha ki. mozdultak volna megszokott helyükről. A fasylaltos ablakba bámult, nem várta válaszomat. Féloldalt ültem, bal könyököm az asztal horgolt térítőjén, a jobb meg a pamlag deszkakeretén, vállmagasságnyira. Miért csodálkoznék, — gondoltam. Átázott cipőmet dugtam a szalmába s az volt a párnám hetekig, amikor lapátos voltam, és kétszer álltam fal mellett, akkor hát miért csodálkozzam. Eltemettem három fiamat, az ikreket s az elsőt amikor alig tizenöt éves volt, és az anyámat, akkor hát miért csodálkozzam? Nem engedtek dolgozni, hogv bebizonyítsák: nem akarok dolgozni. Felmondás nélkül kétszer tették elém a munkakönyvemet, akkor hát miért csodálkozzam? Eltemettem éltem hatod magammal egyszobában, rágalmaztak s nem védhettem magamat, akkor hát mért csodálkozzam? Nem, én már soha semmin sem csodálkozom. Csak néha érzek szorongást, mint most is. — Igen, lengyel lányom van — folytatta Imre. — Hívnak, hogy augusztus, ban látogassam meg őket meg az unokámat. Ott voltam a lányom esküvőjén. Meghívott. Elsírtam magamat., amikor a küszöbön térdeltek és a nevelőanyja után áldásomat kellett rájuk adnom... Néha összekuszálódnak bennem az események, nem azzal kezdem, amivel kellene, mint most is .:. Lapátos, munkaszolgálatos voliam. Kétszer jártam otthon szabadságon. Kétéves volt, amikor utoljára láttam. Akkor figyeltem meg. hogy a lába ujia között úszóhártyaszerű bőr nőtt. Mondtam Ls az anyjának, vagyis a feleségemnek, mert olj'at még nem nem láttam- A szabadságom letelt, ismét bevonultam és lapáttal a vállamon átmasíroztam fél_ Európán. És lá'tori. élek. én, akinek akkor egy lyukas garast se ért az élete. A feleségem beleesett egy razziába, gettóba vitték, onnan tovább Auschwitzba. Kinyomoztam. Fs ott eltűnt nyomtalanul a felszálló füstlel, mint több millió sorstársa Noémi Évát kimentették a lágerból és felnevel, ték. A nevelőapja esztergályos volt. Nemrégen halt meg. Hazafi, demokrata és igazi, hívő katolikus. Így nevelték a lányomat is. A várban bementünk a Mátyás-templomba, térdre erewikedett, kc6 Dtl-MAGYARORSZAG Vasarnap, 1968. február