Délmagyarország, 1968. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

Tudósítás az utakról Tudósítás az utakról. [ahcl fölsodor fa a szél a port. ahol izgatottan csapkodja az esö a köveket, ahol a gépek türelmetlenül várnak sorukra estétói reggelig, reggeltől esteiig, ahol az ország vére [lüktet; melyeken át meg át hajt szived járdaszegélyek éle közt; amik fölött roppant repülőgépek tűi fehér cérnát húznak az Iégbe — tudósítás az utakról, a végtelen utakról, a? olajszegélyes utakról, melyek valami furcsa [módon annál gyorsabban [rohannak visszafelé, minél sebesebben [megyünk előre, az utakról, melyek valami furcsa [módon összezsugorodnak, [semmivé válnak mögöttünk; tudósítás az utakról, melyek térképeinken piros vonalaikkal mégis jól láthatók, csak közel kell hajolni; kirajzolódnak ök, a kellemetlen zökkenők, defekt-emlékű kanyarok, alámosott, árvíz-sodort sebeik nélkül, melyeket begyógyítottak mögöttünk már [elfeledett — feledhetetlen vas-kezek; az utakról, melyekre visszatérünk,, amint megyünk jobb [önmagunkhoz kitérőinken egyre [közelebb — aftol a munka és a fény végigzubog reggeltől [esteiig; tudósítás a félelmetes, reménykedő, szabadító utakról, mikor már [keresztbe egyre ritkulnak a [sorompók! — ö, szív! Ne, szárny, te légy kerék — kophatatlan, tömör gumi; állj be a sorba, húzz, elázz, ugorj ki, vágj az élre, suhanj a célba! Szalay Ferenc Clmbalmozók A fiatal író bal^ ról jött, a tejesember jobbról. Az egyik imbolygott a vállára nehezedő rekeszek alatt, a másik ki-kitért a mentán ban egyenes vonalnak nevezett irányból, a fejében zsongó alkoholmenynyiség hatása alatt. Hideg volt. És hajnal. Pontosan tudom, hogy négy óra. Éppen arra jártam. Nem véletlenül. Azért hogy meglessem a fiatal író és a tej ősember találkozását A teret, alig derítette jobb hangulatra néhány pislákoló kandeláber. A fiatalember arról gondolkozott, hogy ebben a hidegben nem lehet gondolkodni. És a megfagyott gondolatokat pálinkával próbálta felébreszteni, de eredmény helyett csupán enyhén berúgott. Máskor is előfordult már vele, meg sem lepődött Ha magasabb szintre hágott az aggódás érzékenyen reagáló, kifinomodott lelkében, mintha egv zsilip szabályozná, az alkoholszint is ennek megfelelően emelkedett. Most az is eszébe jutott, amint balról közeledett hogy „jó vicc aggódva inni!" A tejesember megállt a teherautó leeresztett hátsó ajtaja előtt. — A franc egyen meg — mondta a rekesznek. De miután az nem válaszolt előrekiabált a sofőrnek. A kihalt utcán a hang dagadt, öblösödött — Dönci, van egy kis gézed? A fiatal író balról jött és azt játszotta, hogy becsukott szemmel meg tudja-e tartani a helyes irányt. Nem is kívánta magátóL hogy kitérők nélkül tartsa; „Ebben a hidegA tejesember megfordult. A Közért előtt már tornyosultak friss tejjel telve az üvegek, az üvegek a fémszálkás rekeszekben. Éhes is, álmos is, elégedetlen is volt. Arra gondolt, milyen jó lenne aludni. Jó meleg ben és annyi szilva után". — Így hát, elégedett .volt magával. Sőt, néha mint gyerekkorában felemelte két kezét oldalsó középtartásban, repülózött egy kicsit és- halkan, berregve. — Vérzik! Dönci, jó szarosra húzd! Hányszor ugattam már Lipták szakinak. Csupa fémszálka már a rekesz. Az embernek szétszabdalja a kezét. A kesztyűt úgy zabálja,' mint" a rongyot, ha nem vigyázok rá, hetente vehetek újat a saját zsebemből, — Hány fok lehet? — kérdezte. — Mikor kijöttünk, mínusz 17 volt, most lehet vagy húsz! Meg szerencse, hogy a tér felfogja a szelet Befagy a tej fél óra alatt — Be. — Olvastad ma? — Mit? — Az újságot. A tél hősei! Rólad is írtak, nem?! szobát képzelt el. Semmit sem csinálni, csak aludni. Még az asszonyt sem kívánta, pedig fiatalember volt Csak meleget. A fiatal író közeledett a térhez. Elhatározta, mindent megír. Mert sok mindent nem írt még meg. Meglátta a Közért előtt a tejjel teli üvegekel Nem nézett se jobbra, se balra. Borzasztóan felizgatta az „élmény". Tejet! Belenyúlt a zsebeibe é« addig turkál! míg néhány forintosra akadt. \ Kprüljárta a rekeszt?* Kóstolgatta a borzasztó izgalmat. Friss tejet! Csak le kéld venni'egy üveggel. A kék. puha kupakot a földre hajítani és inni, tejet inni. Az éjjel csak eltelt valahogy — gondolta — meleg szobában beszélgettek. ittak, meséltek. Reméltek es aggódtak. Ami igaz. aa igaz. Azt el kell ismerni. Kati is kedves. Kár, hogy sohasem lehet az övé. Azt nem tudta megma gya rázni, h ogy miért. Ekkor összerezzeni észrevette, hogy figyelik. Merően. A tejesember állt előtte. Fogta a rekesz! mintha az övé lenne. Kék pufajkája valószínűtlenné vastagította alakját. Az arca mind merevebb lett, mint ahogy az üvegekben percről percre jobban megfagyott a tej. És egy pillantban megérett benne minden gyűlölet és keserűség és fellendült a bepiszkolódott, átvérzett kötés, és lecsapott a fiatalember arcába. — Szétverem a pofádat! Te allat! Tejet lopnál?! Hogy holnap én fizessem meg. Te ... te ... — nem beszélt Inkább hörgött. Kiömlött belőle valami, amit már nem bírt tovább elviselni. Hirtelen abbahagyta és buta arccal meredt vérző kezére. , A fiatalember lehajolt felvette • földről sapkáját é« fejébe nyomta. Tökéletesen kijózanodott. Egy fejjel magasabb volt a tejesembernél. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag Fecskét. Megszokott mozdulattal kipöckölt egy szál cigarettát és a tejesember felé nyújtotta. — Gyújtson rá! „Ezt megírom — gondolta — ez nagyon jó!" Regős István Hol szokott a rendre, ha még felesege sincs? — Katonáéknál! — Az én uramat is ott neveltéit. De azért én is igazítottam rajta! — nevetett az asszony. Péter segített a jószág etetésénél ís. ügyes, hozzáértő mozdulatokkal tett-vett Aztán asztalhoz ültek, jóízűen bekanalazta a levest s nem feledkezett meg arról sem, hogy az asszony főzőtudományát magasztal,ia. Sötétedett már, amikor hazafelé indult. Attól a naptól csaknem minden este ellátogatott a házhoz, segitketett valamiben. — Inkább pihenne — mondta az asszony. — Elege lehet egész nap! — Nem vagyok fáradt. Maga se fáradt, úgy látom! — Ha mozgok, jobban telik az idő. — Minek sietteti? — Hadd múljék! — Igaz, magán úgysem látszik meg. — De nagyon tudja! — Nagyapám kertjében mindig a legszebb virágok hajtottak a legtovább! — Ne mondjon nekem ilyeneket! — szólt rá szigorúan az asszony. Péter elkomorodott. Azon az éjszakán nem is tudott elaludni. Világosan látta már, csapdába került, csak az a baj, hogy a csapba nem akarja megfogni. Rohamosan közeledett a hét vége. — Holnapután már szombat — mondta csütörtök este az asszonynak. — Megjön az ura. Nem biztcs. Előfordul, hogy esak a másodikon jön. Olykor vasárnapra is vállal munkát. — Már megírta volna. — A, nehéz az ő keze az íráshoz. Majd megüzeni. — Akkor én úgy se jönnék ide. — Ugyan miért ne? A szemébe nézhet? Vagy talán nem? Az asszony úgy nézett rá, hogy nem bírta kiállni. — De. Hát igen — mondta zavartan. Szombat délután csak kerülgette a házat, nem mert bemenni. Az aszszony meglátta, kiszólt. — Nem jött meg Pali! Péter bement, körbejárt, mint a fáradt kutya, letelepedett a konyha ajtajába — Most már szomorú lesz a vasárnapja — mondta. — Nem vagyok rívós baba! — vont vállat az asszony. Péter úgy nézett rá, hogy szinte megszólalt a tekintete. — Mit néz rajtam? — kérdezte kicsit mérgesen az asszony. — Minden! ami szépet lathatok. — Kutya a maga szeme, hogy jár utánam? — Az. Mégpedig hűséges! — Hát akkor gyorsan kergesse másfelé! — Nem megy — mondta Péter. „— Akkor pedig pipogya a gazdája! — mondta szigorú hangon az asszony. Péter felkelt, beljebb lépett, egészen közel ment az asszonyhoz. — Mit akar? — nézett rá megriadva az asszony. — Azt akarom, hogy a mai napon én legyek a hites urad! Hiszen legalább annyira kedvellek! — Nem szégyelli magát? — rivallt rá az asszony. — Kőműves az én uram, munkásember, mint maga! Minek néz engem? Angyal Péter dermedten hallgatott. Mintha magas töltésről a hideg vízbe lökték volna. — Eltévedtem — mondta csöndesen. — Jóéjszakát. Hazament a szállásra, ledobta magát az ágyra Feküdt, nyitott szemmel. Látta az asszöny tiszta tekintetét, s eszébe jutott a híd is, amely majd olyan erősen fogja össze a két pártol, ahogy az élet a kőművest meg a feleségét. Nagyot sóhajtott, s a fáradtságtól lassan lecsukódott a szeme. Belterjes művészét A televízió szilveszteri műsoráról beszélgefiünfc — nem a legutóbbi, kínos emlékű összeállításról, hanem a még kínosabb emlékű, 1964-es programról —, s beszélgetőpartnerem, a stúdió egyik fodrásznője, ezt mondta a Szabadság téri tv-székházban filmre vett ..paródiáról", amely burleszk-trükkjeive! felgyorsított képsoraival az akkoriban még újabbnak számító televízió „magánéletét" volt hivatva bemutatni: tudjuk, hogy a közönségnek nem tetszett, de mi azért nagyon jól szórakoztunk! Mi, az odabentlevők, a kamerák árnyékában jövő-menők, a bennfentesek ... « Nem az illető hölgytől származott, de minden mondatával hasonló szemléletet tükrözött az a kritika is, amely A múmia közbeszól című, emlékezetes magyar filmremek művészi hogyanját-mikéntjét igyekezett meghatározni egyik szakfolyóiratunkban. Az emlékezetes bírálat többek között azt írta a Múmiáról, hogy igen, igen, vannak ugyan hibái, meséje például nem egészen érthető, s ezt a kelleténél sűrűbb homályt a közönség aligha fogadja majd örömmel; viszont — s itt jön a filmhez méltó esztétikai megállapítás —, viszont felfedezhetők benne olyan utalások, amelyek nemcsak általában a krimi, de kifejezetten egy-két magyar flimkrimi paródiáját adják. És ez — természetesen a kritikus szerint — már elegendő okot ad ahhoz, hogy a Múmiát a nézők túlnyomó többségének rosszallása, sőt tiltakozása ellenére játsszák. A film tulajdonképpen tényleg rossz, de azok az utalások. amelyeket mi, szakemberek ... Azok az utalások, amelyeket mi, szakemberek.-. Elég is ez a két példa! A téma már így is világos: az ..odabentlevők". a „bennfentesek", a „szakemberek" művészetéről van szó, azok ügyeskedéseiről, akiknek már eddig is jónéhány szilveszteri műsor! Múmiát köszönhettünk. Ha minősíteni kellene ezt a művésztípus! alighanem az „egymásnak dolgozó" címszó illene leginkább rá. Mert mi mást ls tesznek ezek a ..művészek", mint azt, hogy tényleg egymásnak dolgoznak! Sorban előállnak egy-egy világmegváltónak látszó ötlettel, véres kardként végighordozzák azt stúdiókon, dramaturgiákon, majd amikor sikerült „eladniuk", s kellő szurkolótábor is toborzódott a maguk fajtájából, nekiállnak, és — ismét csak egy nagyon ideillő szóval élve — „leforgatják" művüket. Aztán, ha elkészül! és megbukott, amit csináltak, a szurkolók közül mindig előáll valaki, aki el is mondja, le is írja, hogy vigyázzunk, nem olyan alkotással állunk szemben, aminek valójában látszik. Vannak abban olyan nüanszok, amelyekre fel nem figyelni nagy hiba volna; felfedezhetők abban olyan utalások, amelyek egy mélyebb,, egy igazabb értéket képviselnek... Így nyílik ki, így zárul ez a kör; fgy születnek újabb és újabb ideológiák, s így állnak elő az újabb és újabb „ügyeletes zsenik", akik — elnézést a képzavarért! — olyan jóízűen lubickolnak a meg nem értés vizében, akiknek éppen ez a sikertelenség kel! Pontosabban; ez a szúkkörú, „szakmai" siker! Nüanszok, utalások, mélyebb, igazabb értékek! Hányszor és hányan hivatkoznak ezekre az anynyiszor kompromittált fogalmakra; hányszor és hányan igazolják féltehetségüket — s így lényegében egzisztenciájukat — velük. S ha már a mozgó képek művészeténél, a tv-nél meg a filmnél tartunk, hadd utaljunk az e szakmákban manapság legkifizetődőbb tevékenységre, a műfajfelfedezésre. Igen, a hajdan népszerű és sikeres műfajok életrekeltőiként lépnek porondra mostanában a fentebb jellemzett egymásnak dolgozók. Kitalálták például, hogy annak idején, a filmművészet gyermekkorában nálunk — technikai, művészi okok miatt — nem tudott kifejlődni a filmburleszk műfaja. Márpedig burleszk nélkül nincs teljes értékű, szerves egészként számon tartható nemzeti filmművészet. Nosza, csináljunk hát most, a műfaj virágzása után jó negyven évvel filmburleszket Magyarországon! És csináltak! Megcsinálták például a Nem várok holnapig című, á Múmia sikerével vetekedő — minek is nevezzük? — alkotást, amelynek gyér számú közönsége minden eddiginél jobban megtanulhatta, mi is a núanszokra, utalásokra épülő egymásnak dolgozás. Láthatta, mi történik akkor, ha képruhába öltözik egy kiagyalt koncepció, ha életre kel egy ki tudja hányszor megideologizál! esztétikai érvekkel körültámogatott — lázálom. A Nem várok... tekercsei még javában peregnek a mozikban, feltehetőleg vetítik még a Múmiát is, s ahhoz sem kell különösebb logika, ha egy újabb „múfajélesztett" film. tv-játék vagy éppen színdarab felbukkanására számítunk. Apropó, színdarab! Színházi tájakon is könnyen tetten érhető ez az egymásnak dolgozás. A példákat talán itt hagyjuk — egyébként akadnának bőven —, inkább utaljunk csak arra a színházvezetői koncepcióra, amely gyakorta egy szerző darabjainak játszására kényszeríti társulatát. Hogy az illető szerző művei már kissé porosak, hogy szellemeskedése sem frissnek, sem eredetinek nem hat? Ez mind mellékes! A fontos az, hogy én — mármint a szóban forgó színházvezető — az illető szerző darabjaiban tudom hitem szerint a legjobban megcsillantani tehetségeme! a társulatom számára is a legalkalmasabb próbaköveknek az illető szerző darabjait tartom. Hogy az előadásoknak mégsincs sikere, hogy a közönségnek az illető szerző már nemcsak olvasva, de látva sem nagyon kell? Ez i.s mind mellékes! JVÍi azért játsszuk, mi azért csináljuk! Ha a publikum nem is kíváncsi rá, nekünk attól még örömünk telhet benne! Nekünk, akik benne vagyunk, akik tőle — csak töle! — várjuk tehetségünk, művészi létünk igazolását. Egymásnak dolgozók, belterjes művészek! Vajon : mikor érjük majd meg, hogy abba, amit csináltok, már nemcsak a Múmia, de a közönség is közbeszólhat? AKACZ LASZLÖ I tt^áman, 1368. február 18. DÉL-MAGYARORSZÁG 7 4