Délmagyarország, 1967. december (57. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
A puha, árnyalt homály nyugalmában elszendergett a beteg. A tiszta, nesztelen csend enyhe derűre hangolta, az álom és ébrenlét mesgyéjén a valósággal és a tovatűnő fekete semmivel bíbelődött. Bal szemhéjával piciny rést nyitott, fölvillant eszméletén az ablak, finom tülliüggönye és tenyérnyi csíkon bekéretőzött a télies, hideg holdsugár. Feszesen állt a zúzmara a cseresznyefa inas ágain, néha megcsillámlott valami fényrezdülés a csupaszfehér ágak között. Most biztosan ropog-herseg a hó a csizmatalp alatt — gondolta és gyorsan sikló repüléssel gyerekkori házuk kapujánál találta magát Apja feküdt a ravatalon, szépen öltöztetve, illendően, feketében. Odament, és anyja kívánsága szerint ismeretlen emberek felemelték és megcsókolta a halott homlokát. Fölrezzent, erőtlen kezével simította a takarót és azon tűnődött, hogyan maradhatott meg ez az emlék ilyen ijesztő világossággal, hiszen akkor még alig múlt háromesztendős. Később erőszakos mozdulatai fölérzett, újra nyomta mellét a fájás. Próbálta fegyelmezni magát, nem csöngetett Mindig így kezdte; nézte az órát, meddig bírja a kínt Először csak szúró ideg nyilait a tüdőkbe, azután meg olyan feszítő fájás keletkezett, mintha szélespengés kenyérvágó kést forgatnának száraz, gyulladt gégéjétől lefelé, egészen a gyomráig. Ilyenkor csöngetett. Ha késett az orvos, jött a kibírhatatlan kín, amely széjjel szaggatja rögtön a mellét Segítségért jajdult és egyszer a múló percek lidércnyomása kikésatette az ágyból, hogy a kövezetre vesse magát le az útcára, de elfogyott az ereje és nem érte el az ablakot. Szégyellte és mindig megfogadta, hogy nem jajgat, öszszeszorítja a fogát eltűri a reszkető sajgást Hiába, legyűrte a fájdalom, elvesztette türelmét és a fogadalom gondolata elenyészett a segélyt kérő hangokban. Csöngetett. A belépő nővér álmosan, mély hangon kérdezte: — Mi a baja? — Jön a fájás. — Hozom a fecskendőt, Anti bácsi. Az inspekciós elcsoszogott és újra elcsöndesült a kórterem és a folyosó. Neheztelt a nővérre és egyszer mór szóvá tette, hogy ne Anti bácsizza, mivel igencsak egyidősek. Anna nővér is az ötvenedikbe lép jövő tavasz végén, ő meg az őszön hagyta el az ötödik ikszét. Akkor még nem volt baj. Felköszöntötték a kollégák a munkaközösségben, aztán bezárták az ajtót és eldanolták az összes jogásznótát: így illett ez minden közösségi tag születésnapján. Hajnalban billegett haza, kapatos jókedvében rázendített az aszszony nótájára, amelyiket az esküvőn húzatott a menyasszonytánc után, egészen kivilágos virradatig, míg aztán egy óvatlan pillanatban suttyomban elsomfordáltak 6aját lakodalmukból. Az első strófa után felkelt az asszony az ágyból és szitkozódva kilökte a folyosóra, bezárta az ajtót és visszafeküdt aludni. Így történt ez egyszer-másszor, de most azért mást várt Dobó Antal doktor, mivelhogy éppen ötvenesztendős. Megalázottan állt, nem tudta mitévő legyen. Csöndes, rideg szürkület ölelte körül, torokszorongató félelem érzett föl benne. — Nincs senkim, semmim — dörmögte kusza hangon — földönfutó vagyok. Megátkozta üreslelkű asszonyát és azt kívánta, hogy mielőbb pusztítsa el a végzet Figyelmesen vizsgálta a homálybahúzódó macskaköves udvart, de a gondolatra megborzongott. — Ilyen ostobán ... mégsem. Ácsorgott egy ideig az ajtó előtt, de mivel szégyenlette, hogy a szomszédok meglátják, leballagott az utcára, megvárta a villamosok indulását. Elment Rózáékhoz. Szívesen fogadták, jóízű gyümölcspálinkával, meg forró teával kínálták. Megmosakodott és leült a karosszékbe, szótlanul nézte Rózát, meg Józsit. Azok meg csak beszéltek, beszéltek és Anti annyira elérzékenyült, hogy kipörögtek a könnyei. Vigasztalták a háziak, háromszor is felköszöntötték születése napján. — Boldogok vagytok, látom én rajtatok ... Szép az életetek... — mondogatta. hajtogatta ezt a mondatot egymás után. Később elhagyta, mert észrevette Róza keménv-komor szemvillanását. Rózának udvarolt régen, de nem vette komolyan és egyszer aztán indok nélkül elpártolt tőle, s amikor visszatért, már Józsival járt jegyben. Félreállt véglegesen, mivel tisztelte barátját, egyetemi éveik közös emiékét nem háborgatta. — Feküdj le Anlikám. pihenjél egyet — nógatta a díványra Róza és lopva meghúzta a fülét. — Na, itt vagyok mór Anti bácsi — szólt az ajtóban a nővér és hűvös, fehérsárga fény ömlött széjjel a kórteremben. A beteg tekintetével követte az éjszakás mozdulatait. — Itthon van a fiam — serte-pertélt Anna nővér —, öt nap eltávozást kapott, de hiába könyörögtem, hogy Ilonkát hívják be. Huszonöt évi munka után ennyit érdemel az ember. — Jaj, szúrja már nővér — motyogta zavartan a beteg. — Most aztán pihenjen reggelig, álmodjon valami fiatalos vidámat. Bolond, gondolta magában. Nem volt ereje, kedve a beszélgetéshez. Talán bejön az ünnepen Róza meg Józsi, velük még azért volna beszélni való. Most éppen jó, mivel egyedül vagyok itten — szövögette tovább lassan formálódó gondolatait. Csontra fogyott arcán simított egyet kezefejével és öntudatlan mozdulattal a csengőgombot nyomta. Az agy és a kéz egyszerre működött — Mit akar Anti bácsi? — kérdezte neheztelő hangsúllyal Anna nővér. — Küldje be a doktor urat. — Alszik. — Ébressze fel és küldje be. — így van ez mindenütt — Ezért aztán meglehetősen távol tartottam őket magamtól. A szokásos hivatali érintkezés ... semmi több. Kis törtetők, intrikusok. — Nahát azért van jó tulajdonsága is az embereknek. — Persze, hogy van. De ön még fiatal, talán még nem Ismeri alaposan őket. — Lehetséges. — Szavak, szokások, kifejezések igencsak az ember belső világának a takarói. A lét reflexei ezek, rutin jellegűek és nem az igazi belsőt mutogató képek. — Lehetséges ... — Tudja, az az érdekes, hogy abból a belső világból sarjadó valóságos ember neSIKLÓS JÁNOS rm — Valami baj van? — érdeklődött az ápolónő. — Nem, nincs, csak küldje be. A nővér tanácstalanul ment ki a szobából. Az ügyeletes orvos meggyújtotta a lámpát és kellemes hangon érdeklődött a jogásztól: — Mi baj, doktor úr? — Semmi különös baj nincs. Egészen jól érzem magam. — Ennek igazán örülök — szólt a doktor és beletúrt fekete göndör hajába, megfogta a töltőtoll vékonyságú csuklón a pulzust. — Kicsit hasonlít a fiamra, ahogyan oldalról nézem. — Űjesztendőre nem jön haza a fia? — A, majd január véglén, a félévi vizsgák után. — Pedig nem ártana hazahívni. — Moszkva messzire van..; — Hadmérnök lesz az ifjú Anti, ugye? — Az. E lakadt a beszélgetés. Az orvos tanácstalanul állt az ágy előtt, a beteg meg nézte vékony, finom vonású arcát, mélyenülő fekete szemét, nevetős tekintetét és a keskeny száj szögletét, ahonnan mindig kibomlik az élénk nevetési — Szakasztott a fiam — szólt újra. — A fiatalok mind egyformák. — Nézze meg a képet, itt van a fiókban. Tavalyi, akkor volt harmadéves. Az orvos udvariasan eleget tett a kérésnek, pedig már ismerte ezt a fényképet A villanyfény alá fordította és néhány másodpercig figyelmesen vizsgálta. Közben óvatosain oldalpillantásokat vetett a betegre. Viasz-barázdás arca semmiben sem emlékeztetett a fiú vonásaira. Magas, fehér homlokát kétfelé vágta az arrsövényig nyúló mély barázda és a homlokcsontok alatt a duzzadt, vörös szemhéjak mögül tompa fénnyel nézett a vizenyős szempár a fehér falakra. Mégegyszer megnézte a képet, s azután visszatette a helyére. Leült a beteg mellé a másik ágy szélére. — Ha kedve van, beszélgessünk egyet — kezdte az orvos. — Hát ezért csöngettem, aztán röstelltem mondani; — Csak úgy csinálja, mintha a fia ülne a helyemben. A beteg csontra száradt bőrarca a bal járomcsont alatt megrándult. Keményen zárt ajkai nem mozdultak meg. — Jólesik a beszélgetés, tudja néha olyan az, mint az orvosság — szőtte a beszéd fonalát a fiatal orvos. — Olyan az, fiam, kárhoztatom is, hogy én nem tudtam beszélgetni egész életemben. — Nem tudott beszélgetni? — Addig jó volt, míg a gyerekek otthon voltak. Ha egy csöppnyi időm volt velük, körülöttük éreztem életem szép, derűs óráit. Titokban úgy pazaroltam rájuk egészségemet, erőmet, hogy én örültem a legjobban. Régen elhatároztam, hogy esztendőim boldog napjait majd tőlük kapom és én adom nekik ugyanezt, amíg otthon élnek. — Sikerült? — Nem tudom. Rettentő sokat dolgoztam, utóbb a munkaközösségben. A kollégák ezt a sok munkát mindig csúfolták, persze belül az irigység piszkálta őket.. hezen tud a másikkal hasonló módon őszinte kontaktust teremteni. — Az ilyesmi valóban nehéz. Nem könnyű egy barátság megteremtése, amit nem egzisztenciális, vagy egyéb természetű érdekek táplálnak. Gondo'om a család... — Na látja, ez az. Talám most már jobban megért engem, miért ragaszkodtam annyira a gyerekeimhez. — Rajtuk keresztül kapaszkodott bele az emberekbe? — Más életfogódzóm nemigen volt nekem. — Nagyon sokan élnek így családon belül és kívül és ez az a láthatatlan nehéz sors, amit nem mutat a külső. A beteg félkönyékre támaszkodott és egyszerre csak keményebbre fordult szavait karmozgással erősítette. Az orvos hirtelen megfogta a kezét és újra vizsgálta a pulzusát. — Fáj? — kérdezte — Kezdődik. Csöngetett és injekciós tűt kért a nővértől. Megtörölte a beteg gyöngyöző homlokát, lágyan végigsimított deresedő halántékán. Észrevette, hogy két oldalt arcára szivárog a könny. Megrendült az orvos és biztos volt abban, hogy most a fiát képzeli ide, azt hiszi, hogy itt van a fia és vele beszélget. — Azért valamit rosszul tettem — kezdte újra botladozó nyelven. Az orvos nem kérdezett — Figyel? — Hogyne. — Keveset láttam én az életből. Lefoglaltam magam örökösen figyelemelvonó munkával. Beleöltem minden időmet, hogy ne érezzem annyira a magánosságot. Azt hittem, hogy így jó, de amióta itt fekszem és tudom, hogy nincsen tovább... látom, hogy az ember hiába csalja önmagát. Nehezen szedte a levegőt, egyre sűrűsödő szünetekkel beszélt. — Elfelejtettem már, hogy milyen a tavasz. Gyerekkori emlékeimből hámozom elő néha a barackvirágzást, meg a haragoszöld legelőt. Sajnálom, de nem értem meg a festő képét, elfelejtettem azt is, amit erről tanultam. Megcsillapodott néhány percre, azután tovább mondta. — Lassabban beszéljen, ráérünk — nyugtatta az orvos. — Szándékomban volt már. hogy egyszer megírom az életemet. Próbálkoztam is vele, de akkor még nem láttam ilyen áttetsző egyszerűséggel. — Az idő hozza meg a tapasztalatot. — Nem, nem fiam... A hálái órája. — Ezen vitatkoznék. — Felesleges... Aztán elmaradt az írás. Régen egy bírósági tárgyalás után pedig kiterveltem mindent Csak. amikor megkezdtem, rájöttem, hogy az én agytekervényeim ilyesmire alkalmatlanok. Tintaszín agyvel§ nélkül nem lehet írni, legfeljebb a tanult mesterségben a jelentéseket és a bírósági előterjesztéseket. — Az agyszín nem határoz meg semmit. — Képletesen csak, így értem, mivel az egyszerre fejez ki értelmet és érzelmet ... Ehhez különleges tekervények kívántatnak. — Képesség, adottság. — Én is így formázom. Erőlködve fordította akadozó nyelvét, alig sikerült egybepréselnie a szavakat Pihenő-ziháló percek múltak el, azután folytatta. — Biztosan tudja már, hogy milyen csodálatos a szerelem. — Hogyne tudnám, nős vagyok. — Boldogok? — Ügy érzem, igen. — Ha nem romlik él, akkor gazdag, tartalmas életű ember lesz magából. — Majd vigyázunk. — Kettőn múlik az. — Ez igaz. — Tudja harmincöt után a szerelem a férfi emlékeiben él már csak. Ezekhez jár vissza titokban és csalja önmagát. — Nem mindenki. — Nem. Akik új szerelmet keresnek és találnak, azok boldogok. — Ha a régit megőrzik, akkor is boldogok. — Ügy van, de csak ott, ahol volt mit megőrizni. De ahol már az első hónapban elrepült még a vélt szerelem is ... — Merőlegesen figyelte a mennyezetet, a kínlódástól a veríték kiverte mellén az inget, keskeny szájrésen kapkodó légzéssel szedte a levegőt. Kiesett figyelméből az orvos. — Nővér, adjunk rá másik inget. — Igenis — fordult dolgára az ápoló. — Jó ez, majd megszárad — tiltakozott suttogva. — Van fájdalma? Tagadólag intett. Az orvos lassú léptekkel ment el a betegtől. Égve hagyta a villanyt. Furcsa, szorongásos nyügalom markolta eszét, szivét. öt esztendős működésében ilyen szerepe még nem akadt. Most valami nagyon jót cselekedett, legalább olyat, mintha gyógyítani tudná. Beszélgethetett utoljára a fiával, mert meg volt arról győződve, hogy vele diskurálja meg ötven esztendejének nagy, nyűgös bajait, amit eddig belül cipelt. Talán megkönnyebbült ezáltal. Elmondom majd a fiának, biztosan megörül, ha megismeri apja utolsó éjszakáját — gondolta az orvos és végigdőlt az inspekciós szobába helyezett sezlonon. Nem bírt szabadulni ettől a beszélgetéstől. Pontosan nem tudta, hogy mit akar az értelmes gondolkodás formájába önteni, csak azt érezte, hogy a fizikai gyógyítás megmenti a fizikai létet, de ettől meg nyomorult és elesett maradhat az ember. Felkelt és feltelefonálta a feleségét, s kezdte volna az éjszaka történetét. A nővér megzavarta. — Doktor úr, újra kéretik a hetesbe. — Azonnal megyek. Visszament és megállt az ágy jelőtt, figyelte az életért birkózó embert. — Hogy érzi magát, doktor úr? — kérdezte a betegtől. — Volna még egy kérésem — préselte magából suttogva a szavakat. — Mondja csak. — A leányom a klinika szülészeti osztályán fekszik. Egy hete..; Van-« unokám..: Lehetne érdeklődni? — Persze, hogyne lehetne. Mindjár* vissza is jövők a válasszal. — Azért nem jár ide..: várja a gyereket ... azok is... azok is... boldogok ám... azok. Néhány perc múlva visszaérkezett az orvos, a beteg erőlködve fordította fejét a vizes vánkoson. Az értelem felvillant fényétől a fiatal orvos meglepődött. Magában az gondolta, hogy már talán elkésik a hírrel. — Fiú. Este született. Három kiló nyolcvanöt deka. Jól vannak. Nehezen emelte fel aszalódott nedves kezét, megfogta az orvosét és próbálta szorítani. — Köszönöm, köszönöm a hírt. — Gratulálok, nagyapa lett. — Kis unokám... — Felnó, nagyra ét. jfco^an él majd — beszélt tréfásan, vidámam *z orvos. Beleegyezően, erőltetett mosollyal bólintott. — Jól van? Nincs fájdalma? — Jól vagyok, egészen könnyűnek érzem magam. Kristálytisztán látom, hogy tél van, zúzmara-fagyosak a fák. Most olyan vagyok, mint aki futni is tudna. — Na, na, korai lesz még. L assacskán kivilágosodott. A város felől reggeli fények verődtek az ablakokra. Az orvos a folyosó végében állt, cigarettázott és nézte a fagyosan viháncoló verebeket. Kapargattak az útszélen, ennivaló reggelit kerestek. A nővérek zajos-sebes mozgása betöltötte az emeletet. Ünneplős, karácsonyos sietséggel térültek, fordultak, mintha ez változtatna válamit a szolgálaton. Az orvos fáradt léptekkel indult el az inspekciós szobába A hetes kórtermet elkerülte - rá-Mnhrr OÉL-MAGYARORSZAG 7
