Délmagyarország, 1967. szeptember (57. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-24 / 226. szám

G. Siobő László Vénusz születése Párizs, Louvre Csak azt a milói szüzet láthatnám egyszer — a modellt kiről a Mester álmodott eveken át s akit egv- reggelen társnői közül kiszemelt Állt állt a márványtömb előtt inget fázósan vonva magához vállán a pántot nem oldotta meg s riadt szemében ott vibrált a kérdés most mit tegyek Szikkadt torokból jött a válasz az erdes hang remegett — s kitört, a vihar mit gondol maga ocsmány alak ki vagyok én tisztességei lánynak nevelt atyám a pásztor s ha megtudná hogv- idecsalt letörné derekam de a magáét is eresszen szégyelje magát öreg huligán Lányom e szép test mit most irigyen rejt inged petyhüdt és ráncos lesz az évek során s megszállja a föld férgeinek serege ám ha vésőm a márványnak feszül sugárzó fiatalságod megőrzöm időtlen időkig Messze még amit maga mond es nem vagyok én bolond fűztek mar engem sokan de jó atyám a pásztor letörne derekam Lányom nézzed e tömböt belőle istennőt faragok istennő leszel a szerelemé a gyönyöré labad elé borul amíg élsz ls e birodalom s kincsként őriz az emberiség evezredekig Hát ereszd le ruhád legalább a kebledig Jól szövegel de szép szavakkal átdobtak már sokan s értse meg atyám a pásztor letöri derekam de a magáét is eresezen — És izzadott a Mester öklömnyi cseppeket ám ekkor kezében a véső viszketett s tudta ha okos lesz szép terve nem üt ki balul hat két aranyat kotort elő & megoldódott és hullt az ing és meg sem állt csupán csípőn alul Csak azt a milói modellt éleszthetném porából akit az Ismeretlen két aranyért kiszemelt s az öröklétbe emelt / bár ritka ma felénk efféle érme annyit nekem is megérne L

etettem a tollat, becsuktam a füzetet és kibámultam az ablakon. Mindjárt megláttam a fiaimat. Törtékzúzták a bokrokat a téren. Főleg a nagyobb. Csokoládésain háta villogott a lombok közt. ó törte az ágat. A kicsi lelkesen segédkezett, de inkább csak a leveleket tud la letépni. Csúnya munka. értelmetlen játék. Már nekem. Nekik nagy elvezet. A fejükön lombdísz. most nyilván indiánok, vagy harcra készülnek és álcázzák magi— kat. Ha park lenne előttünk, gondozott és rendben tartott, akkor kimennék. vagy kiabainék rajuk, hagyják abba. Ők értetlenül néznének rám. duzzogva vonulnának félre, s egymást átölelve fundálnák ki az új gazemberséget. Dehát előttünk kusza bozót van, dús vegeácio. abban sok kárt alig ha tesznek. Róluk kellene írnom, erről a két kis csirkefogóról, élénk, okos tekintetükről, hisz tőlem függ. miről írok. A papír, a golyóstoll engedelmes jószág s nekem pihenés ha rájuk gondolhatok. És jó lenne pi. henni Megérdemelném. Kár. hogy sose csinálnak semmi érdekeset. Más írók gyerekei valóságos csodalények, dühítő, hogv nekem sose mondanak olyan jókat, mint. Lóci Szabó Lőrincnek, Csak vannak. Testileg-lelkileg épek. Rúgják a labdát, kisiklatják a villanyvonatot. összevesznek és kibékülnek, vasutasok, katonák, homokoznak és nem lehet őket kiparancsolni a vízből a strandon. Nézik a tévét, nagyokat nevetnek egymás buta viccein és pukkadtra zabalják magukat. Szóval vannak, hét és három éves életük színvonalán, orvosi szempontból fejlettek és jóltápláltak, lé'ektani szempontból az átlagosnál valamivel értelmesebbek, az én szempontorrból rosszak, mint az ördög és sz elképzelhető legnagyobb ajándék. hogy vannak. Ennyi az egész, mit lehetne ezen megírni? Most is a bokrokat törik, minden gyerek ugyanezt csinálja, én is szerettem tépni a fákat, pedig nekem tilos volt.. Nem is, nem tilos, csak tudtam, hogy nem szabad. Ne bántsd a fát, óvd a madarat., vedd a fészkét is... — istenem, milyen szépeket mondtak nekem az. ő korukban. A fa is el, annak is fáj. te se szeretnéd, ha kitördelnék az ujjaidat... a virág mindenkié, pillanat letépni, de 1 egy év el lelik, miire újra nyílik. Aztán láttam élőfát égni, sercegett es mart a íüstje, de ez érdekes, minek ilyesmire gondolni. Mertünk iskolai kirándulásra az erdőbe, volt madarak é; fák napja és látod, leverted a tobozt es most az oldalán, itt, látod, a gyanta, ez a fa' könnye, és sír miattad, és máskor ne bántsd a fát... Rájuk kellene ' szólnom. de rostellek kiabálni. Hatna nem fogadnának szót. Előfordulhat. Inkább majd este elmondom nekik, mennyire megbántam egyszer, nrkor tördeltem a fát Az ilyesmi hatni szokott. Maid a vacsoránál, olyankor nagyon szerbnek beszélgetni és az éhség mellém szegezi őket. Én is nekiestem egy erdőben a bokroknak, de jól megjárlam. Nem, ezt mégse mesélem el nekik, úgy se értenék. Mi a csudának jut eszembe az ilyesmi, inkább pihennék, vagv írnék valami vidámat a két kis vaderrbei'emről. A kés még megvan, svédacél pengéje jobban vég, mint a konzervnyitó. Az ördög vigye el azt a kést. meg az emlékeket, meg azt a randa, undorító természetemet, hogy mindig eszembe jut valami. Maid azt fogom mondani, a fáktól kapunk valamit. A gyümölcsfától gyümölcsöt, az akáctói mézet, illatot, a öodzától vízipuskát, a szomorúfüztöl sípot, a hársfától teát, s mindegyiktől árnyékot, idegnyugtató zöldet, meg oxigént. Ezt az oxigént persze jobb lenne valahogy , körülírni, mert nem fogják érteni és még lefekvéskor is magvarázhatom, hogyan lélegeznek a fák. No, ez a k'gebb. csak fölfogják valahoey. Ép értelemmel elérthető. A másikat én sem értem, azt a régi történetet ott az úttörő-táborban, akkor se értettem, ma se. Arra se emlékszem már, hegvan került hozzánk az a rohamkés. Csak volt. Hányódott, mint a sok lőszer, kézigránát. meg rohamsisak. A kalapács; véső, harapófogó sose fölösleges, a háború szerszámai hamar elvesztik az éttéküket. Csak ez nem... Igazi svéd acél, vág, mint a borotva. Elkönyörögtem az apámtól, ahogy tólem is elkunyerálják előbb-utóbb a fiúk. Kell az faragni, vágni, konzerve* nyitni, táborozónak egyenesen fe.iedelmi kincs az ilyen kes. A horogkeresztet rr.ár apam kifeszítette bakelit keretéből a két stilizált S betűvel együtt. Nekem nem lesz dol. pom vele. Reméltük, az eredeti gazdája se használta másra, mint nyársat hegyezni, szalonnát vágni. Arra igen céiszerű. A többiek úttörőtőmek csúfolt bádogbottal vergődtek, én játszva nyisszantottam át a leginasabb szalonnát, fütyülve faragtam a kemény botokat, még a sátorkarónak valót is. Nem csoda, ha megszállt a ördög és egv nap nekiestem az erdő ágainak. Előbb csak oda-oda csaptam, később rájöttem, ferdén hasad a fa. Két. ujjnyi vastag ágak hullottak egy csapásra, mint a kutyatej puha szára. Megmámorosodtam a hatalomtól, hiába volt a tanítás, körben az altébor körül nyírtam a bokrot, nem jutott eszembe a madarak és fák napja, se a fenyő könynye, a gyanta, se semmi, hanem dúltam, romboltam, vágtam, mint az örült. Értelmetlenül és visszaélve az erőmmel, éppen úgy, mint most lent a fiúk. És rajtakapott az altáborparancsnok. Most bosszút állhatnék rajta. Most a hatalmamban van. Végtére azt. írok. amit akarok. Írhatnám, hogv rossztekintetü. gonosz. ember volt. sánta, púpos, karrierista, dogmatikus. sztalinista, sót akár azt is. hogy lopta a tábori konyhán a cukrot. De miért hazudnék? Amennyire emlékszem, az isten is altáborparancsnoknak teremtette. Jóképű, szálas fiatalember, tele nótával, játékkal. szeretetre méltó bolondsággal, azóte biztos tanar valamelyik nevelőotthonban és vergődik a semmirekellő kölykök és még semmirevalóbb kollegák között. Az is lehet, hogy orvos lett belőle, vagy feltaláló, vagy diplomata, hisz nem sokkal lehetett ná'am idősebb, s abból az optimista, világotszerető fájtából való, akik megvalósítják magukat az életben. Arra biztosan emlékszem, én nagyon tiszteltem. Égett, is a kénem, amint a bakelitmarkolatot pöckö't? a törés helyén, itt mi volt. kérdezte, horogkereszt, készségeskedtem a válasszal. SS-kés, igazi svéd acél. Hogy került hozzád, kérdezte, az irodalmi konvenció szerint azt kellene írnom, hogy szuros szemmel nézett rám, de rám se nézett, csak a kést forgatta, az én csodálatos pengéjű késemet, apámé vo't, mondtam ártatlanul, apámé volt, tőle kértem el. Nagyot lököt: rajtam. Eredj előttem. Az elkülönítő sátorba vitt. pedig nem voltam beteg. Itt maradsz, mig érted jövök. Három napig voltam az elkülönítő sátorban. Lestem ki a ponyva résén, míg a többiek számháborúzni mentek, vidáman bevonultak a fürdés, meg a bogárgyüjtés után, énekehe vonu'tak zászlófelvonáshoz, vagy futballoztak a puha füvön. Mikor műsor volt a tábortűznél, még sírtam is, tehettem, senki se látott. Az őrség hozott enni, más rám se nézett Volt alkalmam, hegy eszembe jusson, amire kiskoromban tartottak. Ne bántsd a fát, óvd a mariarat. védd a fészkét is.,. A fa is el, annak is fáj, te se szeretnéd, ha kitörcieJnék az ujjaidat... a virág mindenkié, pillanat 'etépni. de egv év eltelik, mire újra nyílik, látod, leverted a tobozt és most az oldalán, itt, látod, a gvanta. ez a fa könnye, es sír miattad, és még álmomban is láttam a sebzett fák ágait, nedvezett a vágás helye, mintha sima a fa, körül a tábor mentén hevert a hasított ág, en vertem le őket. hiába, értelme'lenül, céltalanul, úttörő, aki nem védi, óvja a természetet hanem pusztítja. Úgy éreztem, megérdemlem, nagyon megérdemlem a büntetést, és vártam, mi leszi még. mi lesz a sorsom. Negyednap jött az altáborparancsnok. hozta a késem. Táviratilag lenyomoztavtam az apádat. NPgy szerencséd. hogy ilyen hamar jött a váiasz. Nem tudhattam, hogy a moz. galmi múltja meg a jelenlegi beosztása kizárja a lehetőségét, hogy a kés tényleg az övé volt. Nekem ébernek kell lennem. Minek beszélsz ilyen marhaságokat? Itt az irodalmi konvenció szerint, azt kellene írnom, hogy ismét olyan kedvesen nezett rám, mint azelőtt, de nem emlékszem. rám nézett-e egyáltalán, csak azt tudom, hogy nem haragudott már. lehat letelt, a büntetésem és megint eszembe jutott a sebzett ágak sírása é.s szégyeltem magam és soha többé, és mondtam is neki. hogy qoha többet nem teszek ilyet, mit nem teszel, kérdezte, és ekkor, nagyon jól emlékszem, ekkor rám nézett, nagv. csodálkozó szeme volt, mit nem teszel? Nem vágom löbbet a fákat. Soha többet nem pusztítom az erdőt. Ne is. mondta, nem szabad. Az is él. Szabad foglalkozás van, eredj játszani. Hat leír.am Ez az emlék "se bar.t többet. A két fiam kint még mindig tördeli az ágat. Nekik ezt nem szabad elmondanom. Szót se értenének belőle Én se értettem, ma se értem egészen. Azért este összeszidom őket Majd vacsoránál ... vagy fürdés közben. Néha szófogadatlanok, de alapjában \éve nagyon rendes fiúk. hajlanak a szóra. Azt mondom majd nekik, gyerekek. az ablakból láttam, mit esi. náltatok a téren. Máskor ne bántsátok a fát... Az is él. ri dudálásra nyílott ki a kapu. A meglepetéstől tátva maradt Torzsa szája. Az ifjabb Ásó Máté állt a kapuban, ingujjra vetkezve, vedlett kucsmával a fejebűbján. — Nicsak. nicsak — rikkantott, jókedvűen az elnökfi. — Hát te cipelted el a córeszt, kiskomám? No várj, mindjárt jövök. Jött is. nyamvadt kabátban, üveg borral. És mig ketten lecibálták a bútorokat, becepelték, az alatt nem állt be Máté szája— Tudod, kiskomám, jobb nékem most itt élni. mert Bodzás tájékán már meleg volt a föld talpam alatt. Persze, tudod, itt is az ifjúsági mozgalom ad nekem kenyeret. elég jót, mert aki első emeletes lakásban lakott, az nem Igen megy le a földszintre. És tudod, én úgy vagyok vele. ha a sikajtó főkönyvelők az ország másik végén ukmukfuk csak főkönyvelők lesznek, tudod, akkor én mért. restelkedjek, hogy az első titkár feleségével, no mondd?! Nem követtem én el tételes bűnt, egy egyszerű hajtogató műveletért pedig nem játszanak ma mar ejtőernyős manővert. De igvál, kiskomám. mert én rettenetesen örülök, hogv valakit látok Bodzásról. Tudod, sajog érte a szívem. Dehát a családi életem is. El kellett jönnöm. Persze, kiskomám. itt rémkomoly ember vagyok. Már menyasszonyom is van. Szigorú, tudós, szemüveges, doktor. Képzeld el, nekem doktorfeleség! De hiába . .. Persze. Torzsa nem merte szóba sem hozni Kankula Júlia kisasszonyt, bort sem ivott, csak egy pohár feketet. amit Máté nagylelkűen főzött, amikor ő megitta a hét decis bort. Csak induláskor vett erőt magán, s kérdezte meg: — Igaz is. mondd már, Máté, és ahová én megyek, várj csak. a bakonyapácai erdészház, ott lenne nekünk valami fánk, tudsz te arról valamit? — Én ne tudnék, kiskomám? Hisz én intéztem el. öregem, az én összeköttetéseim. Menj csak. rakodj fel, aztán aludj ott. Mondd az erdésznek, én üzenem, ifjabb Ásó Máté, adjon neked szállást, hogy reggel rendesen indulhass. A faterékat különben csókolom, és neked kösz. öreg este lett. mire az apácai erdészt meglelte. Az aztán hírét sem hallotta Ásó Máténak. Sem az öregnek, sem a fiatalnak. A végkimerült Torzsa Pál ekkor kezdett el szive mélyéből fakadóan káromkodni. Az erdész látta kétségbeeseset, ö mondta, aludjon ott, a konyha melegében. és reggel menjen el ehhez meg ehhez az erdészhez. Ott adnak el -fát, persze nem olyan link áron. ahogy az elnök mondta. Megteáztatták. aztán ott hagyták a konyhai heverőn. Sokáig nem ragadt, le a szeme Torzsa Pálnak. Az agya most kezdett el motoszkálni. Ahogy végiggondolta a mai napját, meg a tegnap esti elindítását. még régebbről Kankula Julissal történt esetét. Hogy ő olyan naiv gyerek. aki elhiszi a kétszer kettő négy igazságát, és azt hiszi, az életben is úgv van. Kezdte sejteni már: azért küldték ide, mert nyámnyila pasas ő. Kcnyvmoly. Pacuha ember. Aki elhozza a bútort, és fel sem éri ésszel, ez volt a fontos. És most visszafordul, még azt a megjátszott szidást is lenyeli, hogy nem vitt. haza fát. És a fa eltakarja a potya bútorszállítást. És ekkor olvasmanyok buggyantak fel, aztán egy borostás sofőrarc jelent meg a konyha falán, valami ruszki filmből, amelyikben ez a teherautó-pilóta volt a hős, valami kis gyerköccel. Az erdei csendes éjszakában érezte meg Torzsa Pál: az ő igazsága is olyan, hogy csak a könyvekben szerezhetne neki győzelmet. Mintha az a sok könyv, amit az emberiség alkotott ezideig, az mind talán csak azért jött a világra, mert az igazsagra török nem tudtak erőt venni a körülményeken, és csak a papíron tudták felragyogtatni az igazság napját... Keserű szájízzel ébredt. — A sok bagó — gondolta. De fejét szigorúnak és eltökéltnek érezte. Megköszönt mindent, és elment ahhoz a másik erdészhez, majdnem tengelytöréssel, olyan cefet utakon, de megvette a fát. Átadta az iratokat, aláirt, pecsételt, aztán zakatoló motorral nekiiramodott a messzi bodzási tájnak. Jócskán reggel volt. mindenki kint volt már a központban, amikor bekanyarodott. És ahogy várta, Ásó bácsinak az volt az első szava: — Na, rendben átadta, fiam, a bútorokát? Hogv van a fiam? A fa nem érdekelte. Sem az ára. Azért sokmindent megért az emberfia, ha olvas, gondolta azután kis idö múlva Torzsa Pál, amint tanyájuk felé ballagott, aludni. Vasárnap küldöttgyűlés volt megint. Mikor pedig a főkönyvelő a géppark kihasználatlanságát, költséges voltát feszegette. az eddig szótlan Torzsa Pál váratlanul szólásra emelkedett. A kis notesz kézben volt., és rákezdett: számokat citált, és valami Solohov nevet is emlegette, amitől némelyek megrettentek, nem tudván, miféle új vezető lehet az, és olyanokat mondott, hogy az elnöksegben ülő járási elvtársak is összedugtak a fejüket. Nyomban erre felállt egy másik küldött is, az is olyan sikeretlen üzletkötéseket emlegetett, hogy világos lett mindjárt, miért olyan sörecet gyenge az egyseg. Mondani kezdte egy öreg is, hogy ktpen cserdítette brigádvezetője, egy nő nem restellte elmondani, hogyan nyomta le a zsákra a föagronómus, persze, sikertelenül. Végtére össze kellett hívni a közgyűlést. A rendkívüli közgyűlést. Mert már az ügyészség is érdeklődni kezdett. És azon az ülésen Ásó Máté idős korára hivatkozva felmentését kérte. Igaz, hogy a házában, véletlenül, kíváncsi pesti újságírók jól berendezett csirkekeltető farmot leltek, ám mindenkinek meg kell érteni: félretett fizetéséből futotta erre. No, még az tartozik a krónikához: azt a Gyürki Matyit választották meg elnöknek, akit agrármérnök létére tavaly martak el a Gazdag téeszből, pedig apja-anyja itteni alapítótag, csakhát annak idején dohosnak érezte a levegőt itten ... 9 — No — mondtam Kocsor Gergely kedves nagybátyámnak, amikor legutóbb összeszaladtunk — ehhez mit szól? Hát nem a küldöttgyűlésen pattant ki mégis az igazság szikrája? Mert az a fö, bátyám, mégiscsak, hogy a megválasztott küldöttek valóban küldöttek legyenek, arra érdemes egyének. — Az áment azért mégis az egész gyülekezet mondta ki. És az a fő. Vagv nincs igazam? — vágott vissza az ellenmondás jókedvével s olyan vidámságával Kocsor Gergely, hogy bizony hirtelenében nem akadt rá viszontszavam. Va.sárnap, 1967. szeptember 21. DÉL-MAGYARORSlAG 5