Délmagyarország, 1967. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

Veress Miklós versei Nyári rondó Hullámzó zöld örvénylő sarga füvek levelek hűvös lángok kék és piros repeszszilankok: a szürke házakat rakásra dönti a színek robbanása S megvadulva járja a táncot hullámzó zöld örvénylő sarga Vadcsollánok szökkennek szárba lapu pipacsok pitypang mákok Autók s tévék fölött virágok es gyomok hajlanak a nyárba: hullámzó zöld örvénylő sarga Szombat / Szombat van Este Nyugalom Könyvek rádió Es gitár Csupán a szomszéd tűzfalon sikolt egy hoacin-madar vagy csak az induló vonat vag-y csak a gyárkémény-idö Hajadban kezem elakad mint felhőkben a repülő Elföd a hullámzó hideg Az estének is vége Mini talpfak közé szorult kövek szürkéllnék lélegzeteink Hajadban kezem elakad Neszez a mész a rossz falon Csörren a kés de megriad Szombat van Csend van Nyugalom '1 Hemmert János festményé a III. Délalföldi tárlat anyagából: Este az olajkulnál Idegenek az idegeneket könnyen felismeri a város nem beszédükről nem ts ruhájuk után őket körüllobogjak az ismeretlenség apró tüzei rajtuk a másfajta közösség furcsa illata érzik a lányok ilyenkor a szebbik ruhaba öltöznek és idegen szoknyákat lesnek a férfiak is az idegeneket gyorsan felismerik a házak megilletődött kapualjak hallgatják az otthontalanság zajos dallamait az idegenek megállnak a szobrok előtt a templomok előcsarnokában a folyót nézik az embereket es nem értik a város lelket mely éjszakántként megteliti az otthonokat hűvös és csöndes melegével UAROStAW JWASZKIEWICZ V an Breughelnek egv Ikarusz ci­mű festménye. Ha rápillantunk, egv parasztot lá­tunk, amint a földjét szánt­ja. egv pásztor őrzi a nyá­jat. a halász éppen most eme­li ki evezörúdját a vízből, és a háttérben álmosan szen­dereg a város. A tenger hullámain kibontott vitor­lákkal halad egy hajó. fe­délzetén kereskedők vitat­koznak. Egyszóval a min­dennapi élet gondjaiba, fog­lalatossagaiba merült embe­reket láthatjuk csupán és Ikaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint elő­mered a habokból és né­hány tollat szérszórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zseniáli­san megalkotott szárnyak­ból. Egy pillanattal azelőtt zuhant, a tengerbe Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög legenda szerint — szarnyakat erősített a hátá­ra, és olyan magasra szállt, nak az emberek. hiszik, hogy mindent el lehet érni velük, pedig a boldogságot nem ez hozza meg. nem a rafináltság. Az artatlanság! De azt ma már lassan mind eltapossa ez a sok gep, ami van, kerem. Más kéne ide, más... Ahogyan sötétedett, úgy kezdtek el távolodni egy­mástól az emberek; közéjük szorult a sűrűsödő cigaretta­füst es a leheletek szaga, s a nagyobb társaságokat is párokra szaggatta. A tikkadt szemek elvizesedtek, könny futotta el őket a füsttől, az italtól, meg az emlékezés­től: milyen szép volt, ami­kor meg köszörűsök csiszor­gasara ebredtek. nem pech" a berögződött szokás keltette őket. Józsi, a csapos, tűnőd­ve nezegette a vendégeit, oda sem figyelt a kezére munka közben, A legyek la­posan röpültek a sör 1 evei teli tálca felett, meg-meg­rriartóztak benne, azulán reszegen. fuldokolva himbá­lóztak a korsokban és a mcsogatóviz tetején. Mar mindenki hangosan beszélt, rmntha szapora lihegésüket akarnak a zajba fojtani. Székén imbolyogva társal­gott a nagy darab és a tás­kasszemű keszeg ember is, nem tudtak dűlőre jutni afölött, hogy terem-e kávé Peruban, s ha terem, fáról vagy cserjéről szedik-e le vajon? — Hát te nem olvastad Jókait? — ráncolta arcét csodálkozva . a keszeg — Megírta pedig! Peruban, cserlékről szüretelik. Punk­tum . . . Józsikám ad.iál még kettővel — nezett hátra, a pulthoz. — Iszunk meg egyet a keresztelőjére — bökött a nagy darab felé. — Nagyon reg volt az cimbora' — szólt a koma és lógatta a fejét egy darabig, hogy pihenjek egy kicsit. A keszeg a csaposra ne­vetett. — Ezt meg se keresztel­tek — mondta. — Kannibál' A nagydarab felemelle a fejét és furcsán a keszegre nézett. A keszeg előredől­ve megveregette barátja vállát es csak nevetett to­vább. Azután hirtelen, mintha tarkón vágták vol­na, elkomolyodott és meg­kerdezte: — Hát Emilé Zolát ol­vastál-e? — így mondta: Emilé. A koma bután nézett rá és elvigyorodott. — De Dumast csak ol­vastad?! Aki a Kaméliá.s hoigyet írta! Az jó könyv peoig. Csak az a baj. hogy olyan rossz a vege De ad­dig jó, egv olyan nőről szól, akit tartanak... aki nem dolgozik, hanem férfiak ad­nak pénzt. neki. Kurva-féle. Na. dehát ha nem olvastad, akkor igyunk inkább. Telkeit és elugyeskedett a sörért. A nagydarabnak fel­derült az arca. — A medvékre — emelte meg a poharát vihogva. Ittak. — így van ez kérem — mondta a nyugdíjas úgy tíz óra felé. — Ahogy mondom. Nem lenne akkor rohanás meg kíméletlenség, ha min­denki betartaná, amit a bib­lia mond! Csak boldogság lenne, kérem. A jogász megrázta a fejét, s csak ezt hajtogatta: — Nekem gyűlölet kell ... Már nem igazította örökö­sen a haját. Szemét mereven az asztal lapjára szegezte és senki sem tudhatta, hogy mi jar a fejeben — Mert a valias az azt mondja, nogy a szeretet cselekszik. — Gyűlölet kell... — Aki hisz. az olyan bol­dog tud ienni, mintha ko­sárból dobálhatná a forin­tokat. kérem. — Gyűlölöm az ellensé­get! ... — Már ne haragudjon, de a múltban a jogszolgáltatás sem a boldog jövőt szolgálta mindig. Legyünk kerem tár­gyilagosak. — Gvüiolöm ezeket! — Na ió, hát így nem le­het beszélgetni kérem — mondta sértődötten a nyug­díjas, s öntudatosan, arány­lag egyforma léptekkel el­indult az ajtó felé. A nagydarab és a keszeg •* feltámogatták egymást, barátságosan és boldogan nevetgélve. azután elkö­szönve a csapostól és sok más vendégtől, elhagyták a kocsmát. Közledett a zár­óra, s a forróság is kínzóvá vált a helvisegoen. a jo­gász magában- motyogott, gyötrődött míg ki nem ürült, a terem. Amikor ma­gára maradt, felriadt a nagy csendben és odament a pult­hoz. Cgy nézett ki. mintha ordítani akarna torkasza­kadtából. Kínlódva emelte szemét a csaposra, s kinyi­totta a száját. — Ugye" ronda ez az élet? — kérdezte dülöngélve, na­gyon haikan. — Ugye na­gyon ronda? A csapos egyszerű mozdu­lattá! széttárta karját, az­után to\abb mosva a poha­rak karimáját, ezt felelte: — Nekem nincs fantáziám. A jogász tétován bólintott. azután végigsimított ezüstös haján és megfordult. A csapos pedig sietve végezte tovább a munkáját, hoey rrunel hamarabb hazamehes­sen ... hogy majdnem elérte a na­pot. Ám ekkor a Nap suga­rai megolvasztották a szárny tollait összetartó viaszt, és az ifjú alázuhant. Megtör­tént a tragédia. Ikarusz ep­pen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitor­láson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhasz — csupán a költő, vagy a fes­tő látta halálát, és megörö­kítve tovabbadta az utókor­nak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahanyszor fel­idezem magamban életem egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári este volt, a Nap éppen lenyugodott Varsó lelett és a vöröses sugarak szeszé­lyes arn.vékokat vetettek a romos hazakra. Hullámzó tómeg lepte el az utcakat, a jármüvek sürü sorokban ha­ladtak, és az élénk forgalom láttán egy pillanatra azt kepzelhette az ember, hogy szabad t árosban él. De csak egy pillanatra . . A Trebacka es a Krakow­skie Przedmiescie sarkán álltain a villamos megálló­ban. a csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorog­tak a hatalmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megrohanták a kocsikat, mindenki haza akart érni a kijárási tilalom órája előtt, A villám®, amire váriam, sokéig nem jött, s éppen amikor befutott, meggon­doltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tö­megben, amely magabafoga­dott, öntudatlanul, tudo­mást sem véve rólam. Előt­tem Adam Mickiewicz szob­ra magasodott, körülötte vi­rágok nyíltak, merészen il­latozva. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták templománál, az újságáru­sok hang®an kiabálták a címeket. Ekkor hirtelen felfigyel­tem egy kisfiúra, aki a Bed­narska utca felől jött. Vi­gyazatlanul kilépett egy mozgó villám® mögül, fel a járdaszigetre, maid a ko­csiknak háttal állva olvasni kezdett. Tatán tizenöt, leg­feljebb tizenhat éves lehe­tett. A homlokába szemte­lenkedő fürtöt időről időre hátrasimította, de közben le sem vette szemét, a könyv­ről. Bizonyára épp ekkor kapta kölcsön barátjától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta, miről szól. Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét, kezével, szeme rátapadt a sorokra. Ügy látszott, észre sem veszi a lökdösődő töme­get. a zaj®an tovahaladó járműveket, megszűnt körü­lötte a világ. Azután mégis elindult. hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje ma­gát a műnek. Elindult le­felé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Élesen csikorogtak a fé­kek. s a kocsi megállt, ügye­sen kikerülve a fiút, a Tre­backa sarkán. Borzadva vet­tem észre, hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók és két szürkezubbo­nyos, halálfejes sisakot vi­selő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordí­tozott a fiúra, a másik szé­les mozdulatokkal és gúny® fölénnyel tessekelte be a kocsiba. Ma is látom a fia­tal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amellyel tiltakozni próbált, s mintha azt mondaná, töb­bé nem teszem. Védekezően és magyarazkodóan a könyv­re mutatott, hogy csupán az okozta elővigyázatlanságát —, de a magyarázat Itt nem segített. Az egyik szürkéi uhás a papírjait kérte, kikapta a kezebői a személyi igazol­ványát. a másik pedig dur­va mozdulattal belökte a kocsiba és már csaptak is az ajtót. Felberregett a motor és az autó hamarosan eltűnt a Szucha körút, a varsói Gestapo-főhadiszállas irá­nyába. Körülnéztem, s az együtt­érzés jeléit kerestem az ar­cokon. És azt kellett tapasz­talnom. hogy senki sem lát­ta. mi történt. Hiszen gyor­san és varatlanul jött, mint a villám, és mindenkit el­foglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt. s azt vitattak, melyik villamossal utazhatnának célszerűbben: egy térfi tüzet kért a má­siktól. a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosa­ra mellett és egyre csak is­mételgette. kántálva, mint valami buddhista imádsá­got: „Citromot, citromot, fi­nom citromot tessék..." Mic­kiewicz nyugodtan állt ma­gas talapzatán, a virágok hó­dítóan illatoztak, s a tale­velek meg-meglebbentek az esti fuvallattól. A fiatalem­ber eltűnése mit sem jelen­telt az embereknek, egyedül én vettem észre Ikarusz halalát. Még sokáig ott maradtam, s néztem, ahogy lassan gyé­rül a tómeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog vissza­térni. Elképzeltem az ottho-, nát, a szüleit, azt. hogy édesanyja talán éppen most főzi a vacsoráját és soha­sem fogja megtudni, hogyan pusztult el a fia. M ai napig kísért en­nek a gyermek­nek a tragédiája. Azoknak. akik harc közben hull­tak el. tatán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluk­nak értelme van. De há­nyan akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est. a vár® aludni tért. nyugtalan, lázas álmát aludta. Hazaindul­tam én is. en es nem Viták Irodalmi beszélgetések so­rán többször vita temaja a \ ita. Nem a szójáték kedvé­ért ismétlem az eszmecsere jelentőségét: gyakran hall­ható manapság, hogy „a vi­ta árt az irodalmi-muvesze­ti értekeknek". „Miért nem lehet egy-egy mü vitán fe­letti, miért nem érdemel meg egy-egy kimagasló al­kotás olyan gesztust, mely kizárja a felette való — né­ha nem is éppen jóindulatú — diskurzust?" De elhangzik olyan megjegyzés is, hogy az igazi sikert az hozza meg, ha vita robban ki egy mü körül. Mindenekelőtt: manapság igen kevés alkotás vált let szenvedelyes és széles körű vitát. Néhány évvel ezelőtt még heves eszmecserék foly­tak a Rozsdatemető szemlé­letének újszerűségéről, áb­rázolásmódjának gyengéiről­erényeiről, Juhász Ferenc lí­rájáról. A Rozsdatemető vitáinak idején, vagv a Hüsz óra mejelenesekor — azokban a „percekben" — egyeseknek még úgy tűnhetett, hogy „gyengébb", vagy „kuszább'4 alkotással keli számolnunk. De már néhány hónap múl­tával, a viták gazdagabb ki­bontakozásával világ®sá vált a művészeti közélet, valamint a közönség számára is, hoey itt egv új látásmód és vi­lágkép született. A szenvedélyes eszmecse­rék azonnal kirobbannak, ahol valami igazi érték, újai, szokatlant, gondolati­lag-műveszileg áttörő erejűt érez meg közéletünk, mert csak az igazán átütő teljesítményekre figyel fel a közvélemény, és csak az ilyen műveknek kell — pa­radox módon — egv bizonyos ellenállást is legyözniök. A vita tehát előre segíti a művészi törekvések újsze­rűségét: akár eszmei, akar művészi-formai ellenvetései­vel. Másodszor: minden uj látásmódot teremtő mü — mint például a Húsz óra. vagy a Szegénylegények — atformálja eddigi értékren­dünket is. Nvilván nem az alapvető mértékegységet, de beideg­zett. esetleg már túlélt iz­iesbeli. esztétikai normáink egy része mégis állandóan megújul. Éneikül az együtt­formalódó, ujraértékelesre képes rugalmasság nélkül nem tudnánk tájékozódni naDjaink művészetében, es nem is tudnánk éhezni az igazán jelent® új műveket. Ilyen átértékelődési folyamat azonban nem megy simán es harc nélkül: benne óha­tatlanul is megütközik s mü és közönség, előítélet és jogos bírálat, régi izles es a jövő felől bíráló gondolati magatartás. S hogy végül is milyennek látjuk. miként fogadjuk el ezeket az új müveket — vagyis hogyan formáljuk azokat a magunk arculatára, hogyan ismerjük fel benne önmagunkat, jele­nünket — az már e vitákban döl el. A viták értékfelfedező és értekeket elsajátító szerepe mögött még egy másik prob­léma is rejtőzik. Egy-egy je­lentós alkotás sokféle mű­vészi áramlat, sokféle Ízlés­beli norma közegébe lép be és ezeknek az áramlatoknak mindegyike másképp sajátlt­ja ki magának az új mű­vészi alkotás értékeit, es rajta másképp es másképp méri önmagát is. S itt éppen e sokféle közeg kívánja a vélemények cseréjét, koncep­ciók öntisztító hatású üt­közését. Mi lehet a feladata ebben a közegben a marxista írói magatartásnak és kritiká­nak? Egyfelől nemcsak az igazi értékek teremtésé­re és védelmére kell berendezikednie, hanem az értékek offenzívájára is. ami nélkül aligha kép­zelhető el szocialista kultú­ránk előrelépése. Másrészt a műveket követő vitákban ér­tő módon kell kiemelni az esetleg legszokatlanabb mű­vek értékéit és vitába száll­ni visszás, esetleg kiforrat­lan, vagy éppen ideológiai­lag bizonytalan gondolati tartalommal. <4. M. Yasarnap. 1987. Június 33. DÉL-MAGYARORSZÁG "J

Next

/
Oldalképek
Tartalom