Délmagyarország, 1967. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

Három regény Gyóni Géza: Három olyan regény jelent meg most fors egymásutánban, majdnem egyizerre a Szépirodalmi Könyvkiadónál, amely bennünket, szegedieket közelebbről érdekel és érint. Keltő azért, mert írója — Fenákel Judit, Bárdos Pál — szegedi, a harmadik, Bába Mihály Hurok-ja pedig azért, mert a szerző, ha nem i.s szegedi, régi ismerőse olvasóinknak: tárcáit, novelláit évek óta rendszeresen közöljük. Illó hát, hogy új könyvét bemutassuk. FENÁKEL JUDIT: VASÁRNAPI llllllltlIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIi Tíz nap vidéken Nyugtalanító könyv. Egy fiatal budapesti mérnök, Bokra Gábor vidékre, egy kisvárosi bútorgvarba kerül. Nem kényszerből, hanem saját jószántából, önként. A gyár igazgatója főmérnöki beosztást kínál neki, s ez a fiatalember, aki tenni, cselekedni szeretne, vállalja az önálló munka lehetőségeit ígérő állást. Nem valami hősi pózból utazik tehát vidékre. Bokra nem misszionárius, nem is megváltó. Dolgozni akar, komolyan, felelősséggel, igényesen, hamis és patetikus pózok nélkül. Ez azonban nem sikerül. A.kudarc oly mély, hogy a fiatal mérnök egy év után otthagyja Várkonyt, a bútorgyárat, régi és új ismerőseit, akiket nem szeret, s viszszatér Budapestre. Igaza van-e? Menekülés helyett nem kcllenc-e mégis maradnia? Szembeszállni az igénytelenséggel, a belenyugvással, a látsza tered menyek re törekvéssel, a rutinmunkával, a tartalmatlansággal, az elvtelenséggel, a hízelgéssel, a korrupcióval, egyszóval rpindazzal, amivel Várkonyban találkozott, s ami kudarcát okozta. Fenákel Judit nem a fiatal mérnököt, hanem a kisvárost, a várkonyi embereket teszi felelőssé. Noha bizonyos irodalmiesztétikai konvenciók alapján hajlamosak vagyunk arra, ho© mindezt éppen fordítva értékeljük, s Bokra Gábort a menekülés bűnében elmarasztaljuk, jól utánagondolva el kell ismernünk, hogy a regen.vnek igaza van. Nem arról van szó, mintha az írónő nem tekintené a hós kötelességének a rosszal való szembeszállást. A Tiz nap vidéken azonban ezt többnek, nehezebbnek és nagyobb feladatnak látja: társadalmi kötelességnek. Nem oldhatják meg ezt a feladatot egyéni hősök — mondja a regény —, ha senki sem segít nekik. Mindannyiunk kötelessége ez, ne mástól várjuk a megoldást, hogy sült galambként a szánkba repüljön. Milyen megnyugtató, milyen lelkiismeret-altató, pihentető volna, ha Bokra Gábor a regény végen elszántan nekilátna a maradiság, a régi és új hibák elleni küzdelemnek, mindent vállalva és mindent kockáztatva. Milyen felszabadult sóhajjal tehetné le a könyvet az olvasó: ez megoldódott, nélkülem is rend lesz most már Várkonyban. De nem. Bokra elmegy és Várkony marad olyannak, amilyen volt. kisvárosi mocsárnak, mindent körülölelő hinárreneetegnek. Ezért aztán szorongva, nyugtalan lelkiismerettel fejezzük be az. olvasást. Nincs megoldás, nincs harmónia. Hasonlóan nyugtalantó az. a hat elbeszélés is. amely a regénnyel együtt jelent meg az írónő új kötelében. Az a határoüottan kiformált. Szemlélet élteti ezeket, a néha egészen laza növel la formában megírt rövidebb-hosszabb elbeszéléseket ts, amelyre a regeny épült. BABA MIHÁLY: Hurok különélés, a hetenkénti vonatozás, a sivár esték a munkásszálláson. Kiút persze — ahogyan a regény is rámutat — több is van ebből a helyzetből. Le lehet telepedni véglegesen Pesten, mint a regény egyik kitűnően ábrázolt figurája, a rokonszenves, értelmes Vass Gyuri, s el is lehet feledkezni az otthonmaradtak bajairól, mint ahogyan néha András is megfeledkezik. A felelősség azonban, amellyel a családjának tartozik, elevenen él benne, s végül is ez határozza meg magatartását, ez viszi vissza a faluba, haza. Baba Mihály regénye egyszerű és szép könyv. Az író, akit eddig novelláiból és műfordításaiból ismertünk — több mint. húsz kötetet fordított lengyelből magyarra — ebben az új művében erőteljes ra.izát adja ennek az átmeneti életformának. Hiteles és tárgyilagos a kiindulás, a falubeli nyomorúság rajza, sokszínű a munkásszállás bemutatása is, s hasonlóképpen eleven az állandó és hosszú utazások leírása. S milyen plasztikusak az alakjai; Az anyós, aki mindig másképpen beszél, Klári, az odaadó szerelmes,- Vass Gyuri, az okos munkás, és mindenekelőtt természetesen a főhős, András. Nem konvencionális eszközökkel ábrázolt paraszti hós ö — a népieskedésnek például nyoma sincs iz ábrázolásban —, Bába másféle módon, mélyebben jellemzi. Kitűnő például Klárihoz fűződő kapcsolatának megfogalmazása. annak a sajátos „ridegségnek" és passzivitásnak a bemutatása — Klári igyekvő aktivitásával szemben —, amely jellemzőbb, „parasztosabb", mintha az iró András beszédeben megszólaltatta volna a tiszántúli nyelvjárás összes hangjait. BÁRDOS PÁL: könyvszemle Fenákel Judit regényének hőse Budapestről vidékre megy munkát vállalni. Aztán visszatér a fővárosba. András. Bábi) Mihály regényének paraszthőse fordított utat jár meg. Faluról megy Pestre, egy esztendeig ott dolgozik, s aztán hazatér. Pedig őt új munkahelyén nem kudarcok várják. Egy gyenge termelőszövetkezet nyomorúságos körülményeiből — a felelőtlen vezetők megsarcolják a tagok jövedelmét — jó helyre kerül, jól keres, s igaz ugyan, hogy külön kell élnie családjától, hetenként, kéthetenként utazhat csak haza, de rögtön az első hónapban 230D forintot tesz az asztalra. 0© látszik hát. okosan cselekedett. S nemcsak a pénz miatt. Bár az sem utolsó dolog, hogy még házépítéshez is hozzákezdhet. Andrást munkahelyén megbecsülik. tanfolyamra küldik, segédmunkásból szakmunkás, nem sokkal később szakszervezeti bizalmi lesz. Ráadásul találkozik Klárival, egy kedves, okos, szeretetreméltó pesti fiatalasszonnyal. András ennel az asszonyhál iszik életében először feketet, itt fürdik életében először fürdőkádban. Mindez aligha tekinthető kudarcnak. S mégis, minél jobban megy a sora Andrásnak. minél többet keres, minél több szeretettel veszi körül Klári, vagyis aho©an múlik az idő, annál jobban érzi. hogv itt valami nincs rendben S ez a rossz érzés egészen addig fokozódik, amig kénytelen otthagyni munkahelyét cs Klárit, s hazamegy. Mi itt a baj? Mi jelenti itt a kudarcot? Nyilvánvalóan maga az életforma. A Arckép helyett ölvén esztendeje. 1917. június 23-én halt meg Gyóni Géza. Az első világháború gyötrelmes éveit, a harctéren szenvedő katonák érzésvilágát, háborúellenességet nagy i hatású versekben örökítette meg. Arckép helyett című költeményét 1909-ben közölte*. Pirulva vallom, hogy a hátam Nem görnyedt, s mellem nem zihál. Bár sok telet keresztülfáztam, Nem csetlem-bollom nyavalyassan, S a vállam sem költői váll. Keserű, sok vagy vonaglásom, Emberharc, havatok szele Megérzik pár forró íráson. — Büszkére termett arcvonásom Gúnyos gőggel dacolt 'vele. Szemem se beszél poétárul. Nem divatos költök szeme. Semmibe mélán el nem bámul. Könnyet tüntetve el nem árul, Merész, szikrázó, fekete. Harcokra, öklöző harcokra Apam e testet adta rám. De a lelkem halk rímek bokra, Zengeni kezd kis sírásokra. Poéta, szent volt az anyám. Különös ismertetőjele a félelem Minden írói feladat szükségképpen nehéz. Amire Bárdos Pál vállalkozott: vakmerő. Nemcsak és talán elsősorban nem is azért, mert a kor, amelyről írt, számára valójában történelem: tizéves volt, amikor a második világháború befejeződött. Az igazi nehézség abból adódik, és ebben van vállalkozásának vakmerősége, hogy regényének témáját — egy zsidó munkásszázad sorsa a második világháború utolsó hónapjaiban — az elmúlt húsz évben nagyon sokan és nagyon sokféle módon megfogalmazták már. Tud-e ezekhez képest valami újat, lényegeset, fontosat mondani ez a népszerű szegedi fotoriporter, Liebmann Béla hajdani élményei alapján készült regény? Kezdjük azzal, az olvasó számára nem közömbös ténnyel, hogy Bárdos új regénye mesterségbeli-technikai szempontból is hatarozot.t előrelépés. Egyszerűbben szólva, azt hiszem, ez a legjobban megírt Bárdos-könyv. S ez nyilvánvalóan nemcsak technikai jelentőségű és értékű eredmény. Aki jobban ir, arra jobban és többen odafigyelnek, az nagyobb hatással szólhat. Ezért úgy gondolom, a Különös ismertetőjele a félelem nemcsak a legjobban megírt Bárdos-könyv, hanem éppen emiatt nyilván a legnépszerűbb is lesz. S ezt nem hűvös tárgyilagossággal — biztatásként mondjuk az olvasónak. Mert ez a könyv jól beszél, szépen beszél, nagy szerkesztési, kompozíciós tudás jellemzi, s még arra is képes, hogy a sokszor megírt témáról újat mondjon. Hogy mit? Elsősorban a hangvételről, a hangszerelésről kell szólnom. Ezt a szörnyű témát a legtöbb szerző véres és iszonyatos színekkel formálta meg. elrémülve olvasta őket az ember. Bárdos regényéből majdnem teljesen hiányoznak ezek a komor, rettenetes, ijesztő motívumok. A regény hangvétele lírai, emberien meleg, néhol szinte már kedélyes. Ez ifzonban nem a téma bagatelizálása, hanem újszerű megközelítése. A rettenet, a félelem ott van a regény lapjain. Vági. a történet nyomdász főhőse is fél, rettenetesen fél. De azért nem bénul meg. tud cselekedni. Nem komor és elszánt hősiességgel, egyszerűen képtelen nézni, hogv emberek pusztuljanak el a szeme láttára, nem tud nem segíteni, ha lehet. De lehei-e? Vági, a nyomdász emiatt összeütközik munkaszolgálatos társaival, akik szerint — a körülmények, a veszélyek miatt — nem lehet, sőt nem is szabad segíteni. Vági azonban nem hallgat rájuk, s váltalva a veszélyt, de minden lehetöseget okosan kihasználva tovább ment; a biztos halálból az embereket. Ha a regény általánosabb tanulságait, mélyebb, mához szóló mondandóit keressük, talán nem tévedünk, ha éppen ezzel kapcsolatban jelöljük meg. Abban tehát, amit Vági a halálos veszedelemben is változatlanul csinál. A segítésben, amelyre — sugallja a könyv — mindig van mod. ÖKRÖS LASZLO Egy magas épület előtt állt meg velem a taxi. — Azonnal megyünk tovább — szóltam —, csak felugróm ide a vállalathoz. Addig ki sem kell kapcsolnia az órát. A sofőr bizalmatlanul hunyorgott. — És ha mégis kifizetné előbb? Jó lenne, nem? — Felesleges — feleltem —, hiszen ú©is tovább megyek. Talán nem bízik bennem? Azt gondolja, hogy meglógok?! — Hogy mit gondolok, az az én dolgom. Az utasok nem e©formák. Van, aki meglóg, van, aki nem. — Tehát mégis innen fúj a szél... No. rendben van, ha ennyire bizalmatlan, itt hagyom magának zálogba — a kalapomat. — Ha©ja csak azt R kalapot. — mondta sértődötten a sofőr —. ugyan mit csinálhatnék azzal?! Hiszek én magának ... Hagyja itt azonban az aktatáskáját és menjen, mert az óra ketyeg. — Szóval így?! — hördültem fel. — Tessék, itt az aktatáskám. Csak — ha megengedi — felírom előbb a kocsi rendszámát, — Felírja?! Hát nem bizik bennem? Azt gondolja, hogy elme©ek? — Nem gondolok én semmit. A sofőrök sem egyformák. Van, aki a kalapot, van, aki az aktatáskát szereti. — I-igen — mondta a sofőr. — No, — Megje©zi a személy leírásomat? — csóválta a fejét. — Ezt én is megtehetném. Pisze orrú, kerek szemű, az egyik füle nagyobb, mint a másik, műfogai is vannak . .. — Hát ha már így áll a dolog — kezdI GORINi Fő a bizalom! írja a számot! De előbb mutassa, mi van a táskájában? — Miért mutassam? — Hogy aztán ne követeljen rajtam olyat is, ami nem volt a táskában. — Itt van, nézze: a papírjaim, könyvek és egy villanyborotva: — És működik ls az a villanyborotva? — Ezt mért kérdezi? Persze, működik! Egyelőre... — Mi az, hogy egyelőre? ! Nem fogom elrontani, ne féljen! — Azt sosem lehet tudni. Most éppen ráférné magára egy kis borotválkozás. Az arca pufók, van rajta e© szemölcs is.. tem igazán mérges lenni — járjunk el hivatalosan! Tessék, itt vannak az irataim: személyi igazolvány, házassági anyakönyvi kivonat, munkakönyv. Fogja! És tudja meg, hogy nem akármilyen emberrel van dolga. Adja ide ön is az iratait! — Parancsoljon. Itt a jogosítványom, a szakszervezeti könyvem... , , — És arról nincs igazolványa, hogy hol lakik? — Nincs. — Üsse kő! Ha kell, megtalálják. — No, de magát is előkerítik, ha úgy alakul a helyzet... Némán, dühösen néztünk egymásra. Aztán hirtelen megszólaltam: — Mondja, nem szégyelli magát?! — És maga? Ezt én is kérdezhetem. — Én szé©eliern. Maga helyett is. — Én is... — mondta ellágyulva a sofőr. — Fogja az igazolványait! — Tessék, itt van a magáé. — Vigye a táskáját. — Hálásan köszönöm — mondtam —* így már a kocsi rendszámát is el fogom felejteni. — Persze. Barátságosan, mosolyogva veregettük meg egymás vállát. — Azonnal visszajövök — nyugtattam meg. Váltottunk még egy-két barátságos pillantást és kiszálltam a kocsiból. — Már az épület bejáratánál rájöttem, hogy nincs nálam a munkakönyvem. — A szemtelenjel — csaptam a homlokomra. — Tehát a munkakönyvemet magánál tartottal Mert arra gondolt* hogy ha esetleg ... No, de semmi baj! ö sem fog meglógni. Ezt én garantálom. Hiszen nem azért szúrtam ki az e©ik hátsó gumiját, ho© faképnél ha©-jonl... _ Krecsmáry László fordítása GiiZay István A külvárosi vendéglő éppolyan volt, mint. a többi: fehér abrosszal leterített asztalok, sörbe bukó le©ek, s két törzsvendég a pulthoz közel: az egyik nagy darab, pozsgás arcú, a másik keszeg megieketedett, könnyzacskö.tü ember. Egy külön asztalnál bukott jogász itta megszokott ebed utáni sörét, s ezüstös haját gondozta időnként hosszú ujjaival. Fejében zálogleveleket hajtogatott. folyószámlákat tett íróasztala sarkára, s biztositokkal tárgyalt. Egyes leveleket el sem olvasott, a szemétkosárba repültek, másokat enyhe mosollyal, vagy ravasz szemhunyorítással tanulmányozott végig. Amikor belefáradt a feszült, figyelembe, akkor felvetette tejét és megrázta, azután nyomban megigazította a régi világból visszamaradt haját, majd szomorúan nézve a csaposra, kiitta sörét. A csapos egyszerű ember volt, de megértette a jogászt. A na© darab, s a keszeg sem éreztették vele soha. hogy kicsoda. Általában három óra tájt erkezett meg az a nyugdíjas, akitől minden errefelé jartas ember tudla mar: az isten órzótte, hogv szerzetes nerr. lett. A dolog úgv esett... De eleg a hosszú türtenet helyett csupán néhány szót i.s leírni: igazán csodálatos lány... pénzhiány ... stoppolt harisnya a nyugdíjason ... előbukkanó kereskedősegéd ... csodálatos lány el... nyugdíjas cl... front... szerzetesrendeket megszüntetik. A jogász sokat vilalkozott, ho© valóban az isten ujja szólt e bele az ügybe, de végül mindig nyitva hagyták a kérdést. Gondolniok kellett a holnapra és a vendégekre, mert álmos, ólmos hangulat telepedett volna a helyiségre, ha a megszokott vita nem duruzsol a fülükbe örökké, mint az időzítésre fellobbanó tűz a kandallóban. Az e rr.be rek. ha ú© • fél öt felé renoesen összejöttek, két kézzel mérték egymásnak a múltat és a jelent, s nagyon rossz szemmel nézték volna azt, aki elrontja mulatságukat, hogv már-már kabalának számító vitáikat és tréfáikat elmondják. A komoly dolgok rendszerint akkor kerültek elő. amikor a nagy loboncú csapos, a Józsi, először érezte úgy, hogy kiállt a karja. Ilyenkor bizonyítottak be az asztaltársak, hogy milyen jól összeillenek. A jogász és a ny.ugdijas az istentől eredő ártatlanság letezesének lehetőségét boncolgatta, s húszéves önmagát nozta fel példanak. — Én kerem — mondta a nyugdíjas, — nem bírtam volna ki azokat a csapásokat. melyek fiatal koromban érlek, ha nem gondol rám az isten. Bizonyosra veszem ezt! Kérem, en mindig hittem az emberekben és az istenben, de nem hittem mindenféle képekben és így lett, jó. Dolgoztam, ha bántottak is közben, s nem haragudtam, ha gonoszkodtak velem. Majd visszakapják mástól, mondtam. Ügy is lett. kérem. Ártatlan voltam. jó gyerek és jó ember. És ezért nagyon jó most nekem. Tudom; azért, mert kitartottam amellett, amit iHtentől kaptam. A jogász kevésbé volt választékos, mint egyébKent prózaibb társa. — Fene. aki megeszi — legyintett, majd végigsimított a haján. — Megváltotta h nyugalmát, ennyi az egész. A munkajával, meg hogy engedte magát zsarolni egy cleten át. Beszél itt nekem az ártatlanságról?! Az istent lépten nyomon megcsalják minden következmény nélkül, s ezek az új urak ki is mondják bátran, hogy nincs. Akármilyenek, de ezt jól csinálják. Hajtják a technikai és elhajítják az az istent. Ebben igazuk van. — Nem — tiltakozott a nyugdíjas. — Nem. kérem* a gépektől csak rohangász6 díl-magyarorszag Vasárnap. 1967. június 23.